Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-05-30 / 22. szám

4. oldal 1999. MÁJUS 30. Evangélikus Elet Soproni Líceumunk lángja Elveszett és megtaláltatott EKE-csendesnap Pesterzsébeten 1999. április 17-én több, mint száz résztvevővel tartottuk meg az EKE or­szágos tavaszi csendesnapját Pesterzsé­beten. Győri János Sámuel lelkész imádsága és köszöntője után megpró­báltuk feltérképezni, hogy az ország mely részeiről jöttünk össze. Nagy örömmel láttuk, hogy Szombathelytől Esztergomon át egészen Nyírszőllősig voltak testvéreink. Nekünk pestieknek, nagy erőt adott az a tény, hogy sokan hajnali négy órakor keltek, azért, hogy itt lehessenek közöttünk. Örömünket fokozta egy fiatal barátunk elszántsága, aki csaknem 12 óra kerékpározás után érkezett meg Szarvasról. Együttlétünk címe Lukács 15. fejezete alapján így szólt: Elveszett és megtaláltatott Az első igeszolgálatot Pásztor Tamás nyírszőllősi testvérünk tartotta az elve­szett bárányról. Színes képekkel és gazdag tartalommal beszélt arról, hogy az ember mennyire nehezen veszi észre elveszettségét, azt, hogy elhagyta élete Urát. Emberek élnek öntelten, úgy gon­dolván, hogy velük minden rendben, s a legváratlanabb pillanatokban tör ki belőlük a gyűlölet. Az ilyen ember ve­zetésre vár, de nem tudja, mire van szüksége. Fel kell ismernie elveszettsé­gét, egyedül akkor van remény, hogy visszatérhessen. Azért van lehetősé­günk visszakerülni, mert volt egy bá­rány, az Isten Báránya, aki nem volt en­gedetlen, hanem magára vette az összes bűnt, hogy összeszedje a szétszéledt bárányokat, s az Atyához vezesse őket. A második igemagyarázatot Kiss Pé­ter szombathelyi testvérünk tartotta az elveszett drahmáról. A példázat két fontos dolgot mondott el nekünk az emberről és az Istenről. Először az em­berről beszélt, aki mint a pénzdarab, ki­esett Isten kezéből, és elkezdett gurul­ni, tehetetlenül rohanva, egyre távolod­va Istentől. Talán ez az eltávolodás nem tudatos, kis dologgal kezdődik, csak egyszer nem kértünk bocsánatot, s a ha­rag máris meggyökerezett a szívünk­ben. A példázat másik fele Istenről be­szél, aki keresi az elveszett embert. Ke­resi, mert nagyon hiányzik neki. Isten lámpást gyújt a szívünkben az O igéjé­vel, amely törvény és evangélium. S ez a világosság nem tűri el életünk sötét foltjait. Ezért kell olvasni az igét, és hallgatni az igehirdetést. Az ige mutat rá, hogy melyik cselekedetünkkel „gu­rultunk el” az Atyától. A világosság mellett Isten használja a seprűt is, amely gyakran nehéznek tűnik (beteg­ség, anyagi csőd, gyász), de ezek is Is­ten kereső szeretetét mutatják. Az ebéd után csoportos beszélgeté­sekben gondolkodtunk tovább a két előadásban elhangzottakon. Az alkalom végén Verasztó János hir­dette Isten igéjét az elveszett fiúról. Különféle emberek szerepelnek a pél­dázatban: két fiú, egy gazdag polgár, paráznák. De ők teljesen egyformák Is­ten szemében, mert ő nem a külsőt né­zi, hanem a szívet, hogy mi mozgatja az embert. Egyformák, mert a „kény­szer” mozgatja őket, azt kell tenniük, amit a bűn parancsol. A tékozló fiúnak el kellett mennie otthonról, mert ez a bűn törvénye, s ez az elveszettség lé­nyege. A bűn törvénye uralkodik a pa­ráznában, a gazdag polgárban és az ott­hon maradt fiúban is, és a bűn kénysze­rű cselekvése munkálkodik a mi életünkben is. De Isten szabad, O meg tud menteni a bűn kényszere alól, meg tud ajándékozni új élettel. Az ember életének egy pillanatában rá kell cso­dálkoznia erre, és utána ebből kell él­nie. Jézusnak van hatalma, hogy meg­szabadítson a bűn kényszeréből, O sze- retetével vonz minket minden percben. A nap végén közösen éltük át Isten­nek ezt a szabadítását az úrvacsorában, boldogan adtunk hálát azért, hogy elve­szett emberből Isten hazatalált gyerme­kei lehetünk. Deák László Reményik Sándor nagy magyar evan­gélikus költőnk kolozsvári sírkövén ez az üzenet szól az élők felé: „Egy lángot adok, ápold, add tovább. ” Iskoláink is lángot adnak növendékeiknek. Szinte kettős lángot: a Szentlélek lobbantotta hit lángját és a tudás lángját. A hit láng­ját, hogy hívő emberkként Jézus követé­sében járják életük útját, és a tudás láng­ját, hogy tudományosan képzett, korsze­rűen művelt ifjakként induljanak el hiva­tásuk betöltésére. Tanító-nevelő munkájának 442. évében járó soproni Evangélikus Líceum (Ber­zsenyi Dániel Gimnázium) az idén is ha­zahívja tanítványait Sopronba a négy vi­lágtáj felől. A hűséges öregdiákok érzik a vonzást és elindulnak. Tudják, hogy az Alma Mater, a „tápláló anya” is látni akarja időnként gyermekeit. Öröm ez a találkozás anyának, gyermeknek egy­aránt. A hívogató levél elmondja, hogy az idei találkozó június 5-én és 6-án, szombaton és vasárnap lesz öreg isko­lánkban. Az egyes osztályok már délelőtt találkoznak, majd ebéd után 1/2 3-kor valamennyi öregdiák baráti találkozóra megy, vagy a régi tornaterembe, vagy az új második emeleti, szép díszterembe. Ez után, 5 órakor az ifjúság ünnepi gála­műsorban mutatja be irodalmi, zenei, énekkari tudását és művészetét. Bizo­nyára sok örömöt szereznek az „utódok” a hazatérő öregdiákoknak. Június 6-án, vasárnap délelőtt 1/2 10-kor az iskolában tisztelettel és emlékező szeretettel ko­szorút helyezünk a tanárokra emlékezte­tő táblára és az iskola tanulóinak két hő­si emléktáblájára. Nagyon fájdalmas percek ezek! Osztálytársak, kedves bará­taink elevenednek meg bennünk, akik olyan fiatalon haltak meg a világháború­ban és ismert vagy ismeretlen helyen alusszák síri álmukat. Természetesen a baráti emlékezés a többi, már meghalt, egyre több osztálytársról sem feledkezik el. 10 órakor, ifjú és öregdiákok hatal­mas menetben indulnak el az evangéli­kus templomba. Itt ökumenikus isten­tiszteleten ad hálát és figyel Isten szavá­ra a hatalmas nagy család. Az istentiszte­leti szolgálatot D. Szebik Imre evangéli­kus püspök, a 35 éves érettségi találko­zójára érkező dr. Várszegi Asztrik pan­nonhalmi főapát, öregdiáktársunk és dr. Vladár Gábor református lelkész, a pá­pai református teológia dékánja végzi. Az ünnepi, hálaadó istentisztelet után a líceumi Diákszövetség közgyűlésére ke­rül sor a Líceumban, ismét a tornacsar­nokban. Reménységünk szerint a televí­zió is megörökíti iskolánknak ezt az ese­ményét. Hatvanéves érettségi találkozóra ké­szül Sopronban hat itthon, és hat külföl­dön élő öregdiák is. Ők 37-en, 1939 jú­niusában érettségiztek, - szeptember 1- jén pedig kitört a hat évig tartó, tenger­sok fájdalmat hozó második világhábo­rú. Több osztálytársunk vesztette életét, akiknek nevével már csak az emléktábla előtt állva találkozhatunk. Ezek a „hat­vanévesek” sok-sok háborús borzalmat és pusztítást éltek át. Soproniak ezreit te­lepítették ki erőszakkal a háború után. Szülők, családtagok kerültek így kül­földre. Itthon az idegen és erőszakos A gazdagtartalmú Szombathelyi Maga­zin hat éve jelenik meg rendszeresen. Idei negyedik számában két cikk is ol­vasható Kneffel Pál ny. közegészségügyi főorvosról. Az egyik interjú, a másikat maga írta egy eddig ismeretlen tömegsír történetéről. Érdemes belőle egy mozza­natot kiemelni. A háború után megszűnt a temetkezési vállalat. A kórház bonctermének kamrá­ja annyira telítődött tetemekkel, hogy már az ajtót is alig lehetett kinyitni. Tíz halottért nem jelentkezett senki. Kneffel főorvos felismerte, hogy a temetkezési vállalat munkáját most neki kell kiválta­nia. Kapott egy társzekeret lovak nélkül. Felrakták a lepedőbe csavart tetemeket és kihúzták őket a szentmártoni temetőbe, a városon keresztül. Maga állt a rúdhoz, három ember pedig a kocsi mögé. Egy bombatölcsérbe rakták a szerencsétlene­ket. Útközben a Domonkos Kolostornál megkérte az egyik frátert: „Atya, kanya- rítsa nyakába a stólát, aztán jöjjön.” jött és elmondta a legszükségesebbeket, s már menni akart, amikor megállította - „ Várjon egy percet, lehet hogy ezek kö­zött protestánsok is voltak. Kapjanak ők is Igét." Vállára akasztott oldaltáskájá­ban mindig volt abban az időben egy fél kenyér meg a Biblia. Elvégezve a protes­táns búcsúztatást az lKor 15, 53-57 alapján, a fráterhez fordult: „Atya keve­sen vagyunk ehhez a gödörhöz, kérem te­gye le az egyik keresztre a stólát, azután fogjon meg egy lapátot, hogy elég föld kerüljön ezekre a szerencsétlenekre. ” A történet persze folytatódott. Ízelítő­nek elég ennyi, hogy érzékeljük: íme, egy evangélikus orvos. Az életet szolgál­ja. Ha kell, lapáttal. Ha alkalom nyílik rá, Bibliájával. - Az interjúból kiderül, hogy Kneffel doktor Erdélyben, Tordán született. Szegeden tanult, s szerzett or­vosi diplomát. Fiatalon került Kolozs­várra. Részt vett Észak-Erdély közegész­ségügye megszervezésében. A háború végén, majd a front elvonulása után Szombathelyen küzd a fertőző betegsé­megszálló világhatalom törte össze sza­badságunkat és akadályozta meg fiatal­ságunk terveinek békés valóraváltását. Majd 1956-ban a magyar szabadságharc forradalma újból szétszórta osztálytársa­inkat Európában. Örömünkre iskolánk evangélikus egy­házi iskolaként végezheti most már ál­dott szolgálatát magyar hazánkban. Ben­ne a történelmi múltú „Nemes” Magyar Társaság is megújult, amely annakidején megszerettette a Társaság diáktagjaival a könyvet, a tudományok tiszteletét, - a Diákszövetség pedig a lelki, közösségi tudat testvéri összetartozását helyezte el és növelte az ifjú szívekben. Egyházunk legrégebbi iskolájában megtanultuk, hogy nem csak a múltra le­het - és kell is! - emlékezni, hanem lehet előre is nézni és az üdvösség keresztyén reménységével menni tovább az utolsó ellenségként legyőzött halálon túlra... Sümeghy József gek és járványok terjedése ellen. Nincs villany, víz, gázszolgáltatás, temetkezés se. Ellenőrizni kell a kutakat. A megvizs­gált váladékból minden második tartal­mazott diftéria vagy hastífusz kórokozó­kat. Nehéz körülmények között sikerült tízezer személyre tífusz elleni oltóanya­got előállítani. Később se gyógyított betegágy mellett. Eltöltötte annak a tudata, hogy „a meg­előző, helyreállító tevékenységhez ugyanolyan lelkiség kell, mint például a sebészethez, vagy a gyermekgyógyászat­hoz. ” - Honnan származik ez a töltés? A riporter kérdésére így válaszolt: „A szü­lői házból és az iskolában kapott neve­lésből. Példaképem Albert Schweitzer, aki az egyenlítő alatt öt fokkal, az őser­dőben teremtett kórházat. - Ott is élt... ” Az interjú elolvasása után úgy látom, hogy az egészségügyet - még a lelki egészségét is! - egy kicsit mindig, min­denütt „őserdőben” kell szolgálni. Ehhez emberekre van szükség. Emberekre, akik kétlábon állnak a világban, de nem csupaszon, felkészületlenül. Tetőtől tal­pig felfegyverkezve. Tudják, hogy a be­tegséget nemcsak gyógyítani, hanem megelőzni is kell. A fertőzés, járvány mindig, mindenütt leselkedik. De van ,jó fegyverünk és pajzsunk” is! Nyújts nemzetünk felé védőkart - kérjük Istent Kölcsey Himnuszával. Templomba nem­csak azért megyünk, hogy gyógyuljunk. Azért is megyünk - mindnyájan -, hogy helytállásra felkészült, felfegyverezett emberek legyünk. Öltözzétek fel az új embert! Öltözzétek fel a Jézus Krisztust! - bíztat Pál apostol. Jézus tanítványaira gondolva - a világ érdekében, - hazánk társadalma érdekében is - nem azt kéri az Atyától, hogy követőit vegye ki a vi­lágból. Azt kéri, őrizze meg őket a go­nosztól. Legyen erős váruk, jó fegyverük és pajzsuk. Ezért tett Kneffel doktor oldaltáskájá­ba, küzdelmes korban, egy kis kenyeret és Bibliát is. Benczúr László Más összefüggésben pedig szemrehányó gúnnyal írja: „Eltűritek, ha valaki leigáz titeket, ha valaki élősködik rajtatok... ” (2Kor 11,20) Addig könyörüljön végre önmagán, amíg bele nem rokkan. Rész­letekben követni el öngyilkosságot talán erény? Az utolsó beszélgetésben gyógyásza előkészítette várható otthoni fogadtatá­sára (miután állapota szépen javult). Üdvrivalgással jönnek majd: „Hogy vagy... Juliska?!" Be ne ugorjon ennek, mert visszamenőleg is le fogják nyúzni a bőrt róla, hanem teljes komolysággal kö­zölje: „ Azt mondta a doktor úr, hogy ha életben akarok maradni, soha többet nem szabad annyit vállalnom, mint eddig! ” Az észrevétlen, a nagy arányvesztés az volt, hogy betegünk szükségtelenül s mértéktelenül azonosította magát az anyai önfeláldozással, miközben mint­egy anyai tekintélyt tulajdonított anyósá­nak, férjére pedig uralkodó apjának ké­pét vetítette ki - mindezt persze tudatta­lanul, de vészes „eredményességgel”. A pszichoterápiás beszélgetésekben min­denesetre nagy belátókészséget tanúsí­tott. Őbenne a kényszerítő föveszedelem a túlterhelt gyerekkorból adódó szeretet- vesztésifélelem lehetett, mely észrevétle­nül átlophatja magát a felnőtt korba, s valahogy így hangzik: Ha nem engedel­meskedem, nem fognak szeretni, és ak­kor nekem végem! Neki viszont megada­tott a kiút. Olvasói levél Vidéken élő idős evangélikus vagyok. Lassan elhagyom a 80-at és nem tudok már templomba menni. Az utóbbi hónapokat ágyban kellett töltenem. Egyetlen örömöm a napi Biblia-olvasásom mellett, ha tőlünk messze élő unokáink leveleit olvasgat­hatom. így került a kezembe egyik kisunokám tavalyi levele, aki az egyik evangélikus gimnáziumba jár. A levelet az egyik gyenesdiási ifjúsági konferenciáról írta. Nagyon szereti az iskoláját és mi, feleségemmel együtt reméljük, hogy tovább fog majd tanulni. Unokám levelének néhány sorát idézem most ide, hátha tanulságul szolgál más fiatalnak és nagyszülőnek is. „Kedves Papa és Mama! Nagyon sok élményben volt már eddig is részem. Gondolok itt a csoportos délelőtti bibliakörök megbeszélésére... Este, vacsora előtt bibliaversenyen vettem részt és tehettem próbára az eddig tanult bibliaismeretemet. Na­gyon fontosak a számomra az esti áhítatok, ahol mindenki hite szerint imádkozhatott, ha megérintette Isten igéje... Nagyon sok barátot szereztem, akikkel egy-egy témáról, elfeledve az időt, sokáig beszélgettünk... Sokat olvastam a Bibliát, hogy mindent megértsek, amiről itt szó van... Ha az időm engedi, gyakran imádkozom a kertben a jó Isten kegyelme és ereje hatalmáért, hogy segítsen meg a nehéz időkben. Tanácsolom nektek, bármilyen nehézség is van az életetekben, mindig van kihez fordulno­tok, és ahogy Jézus mondta: „Aki bízik énbennem, az örök életet nyer”... Esténként, amikor néhány percre leültem a kertben lévő egyik padra, úgy éreztem, hogy a béke szigetén élek és valami nagy nyugalom költözött belém. Magamban éreztem a hit erejét, föltöltődtem lelkileg és szellemileg... Nagyon hiányoztok nekem, nemsokára találkozunk! Üdvözöl szerető unokátok... ” Isten áldja meg ezeket a fiataloknak rendezett konferenciákat! Egy nagypapa A z alagutakban bővelkedő hegyes vi­déken a pszichoterápiás klinika pá­ciensei csodálkozással fogadták, amikor legújabb társuk elmondta: Egy alagúton sokadszor átutazva, valami értehetetlen, halálos rettegés vett erőt rajta, vad szív­dobogással, verejtékezéssel, reszketős­sel. Azóta a középkorú hölgy semmiféle járműre nem mer fölszállni, legföljebb személyautóra, végszükségben. És állan­dóan szorong. Utána kell nézni a rejtély­nek.- Hányadszor vonatozott át akkor azon az alagúton?- Legalább harmincadszor.- Olyan sokszor van arra dolga?- Mindig ott nyaralunk a férjemmel meg a lányunkkal.- Olyan pompás helyre találtak ott?- Ott lakik az anyósom... Pár másodpercnyi szünet után azonban, mint aki magához tért, sietve hozzáteszi: Izgalmas lélektan A fenti címmel jelent meg Bodrog Miklós könyve a Kairosz Kiadónál. Ebből közlünk most részletet.- De nagyon kedves ám! Úgy tud be­szélni, mint egy rádió!- És ki is lehet kapcsolni? Ezzel beütött a bomba. Nem, a mázsán felüli asszonyság csupa száj, mely reggel­től estig be nem áll, tizenöt éve nem fogy ki a közlendőből. Uralkodik a fián is, aki az anyai diktátumnak nem tudván ellen­állni, kényszeríti a feleségét, hogy minden szabadságot az anyjánál töltsenek. A fele­séget, vagyis páciensünket ez borzalma­san megviseli, de ő csak alkalmazkodni képes, sarkára állni nem. Kérdésre meg- vallja: egy ilyen „üdülési” nap sokkal job­ban fárasztja, mint egy munkanap. S ugyan miért ennyire védtelen? Amint ugyanis idővel kiderül, munkahelyének ő y meghívó v Az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanári kara szeretettel meghívja a Tíz évvel a rendszerváltás után - társadalmi kihívás és a teológia felelőssége címmel megrendezendő VIII. Protestáns Posztgraduális Tanfolyamra. 1999. június 21-24. A rendezvény helye: Evangélikus Hittudományi Egyetem, 1141 Budapest, Ró­zsavölgyi köz 3. Tel: 363-6451, Fax: 363-7454 A rendezvényen résztvevők étkezést és szállást a Teológus Otthonban kaphatnak. Részvételi díj: szállás reggelivel 1200,- ebéd 500,- vacsora 300,- Minden érdeklődőt szeretettel várunk. az üdvöskéje, fűt-fát a nyakába varrnak, agyondicsérik és kihasználják. Még az igen népes rokonságból is hozzá szalad mindenki kölcsönt vagy más segítséget kérni, mert - ahogy mondta valaki - ő a jóságkombájn, mindenki ingyen rabszol­gája. Ha már-már nemet mondana, mert tántorog a fáradtságtól, elég csalódottan nézni rá, s ő nyomban megígér mindent. - De mi lehet ennek a hátterei Tízen voltak testvérek, nyolc ma is él, ő az utolsó. így akkoriban, falun lévén, mindenki parancsolhatott neki. Olykori menedéke az édesanyja volt, aki iszonyú sokat dolgozott, mert az apa, mint egye­düli családfenntartó, ahogy hazajött a munkából, megkövetelte a kiszolgálást. Még az újságot is úgy kellett odavinni neki, meg a sámlit a lába alá. A legkisebb gyermek oly mélységesen magába itta az anyamintát, hogy ösztönösen ezt követ- te-másolta akkor is, amikor az már ke­vésbé volt indokolt, és erejét is megha­ladta. Keresztény hitét is úgy fogta fel, hogy ő „testvéreinek” minden kérést kö­teles teljesíteni, anyjához hasonlóan (ki­mondatlanul) a korai halálig. Rögzült benne az engedelmességi-alkalmazkodá- si kényszer, testileg-lelkileg teljesen ki­merült, amit még magának sem mert iga­zán megvallani, s ez robbant volna neki belülről: Sötét sors-vonaton, megint a darálóba visz „szabadságra”! Ha tovább halad az „idült igenlőkor” (igenitis chronica?) útján, az hamarosan ráro- gyasztja a „hegyet”. Az alagút egyébként anyaöl- és születésjelkép is, az ősanyába való „visszahalást” sem zárva ki, s ugyanakkor mintegy felidézi a föld mé­hének félelmetes rejtelmeit. Rémülete voltaképpen nem volt oktalan. Lelkiismeret-gyógyászatra is rászorult. Nem volt egészen könnyű magába fo­gadnia, hogy nem köteles aggályos gyer­mekkori beidegződéseit szolgaian követ­ni, uralkodó természetűek és potyalesők önzőigényeit kielégíteni. Ezzel rájuk sincs jó hatással, és sokkal kevesebb energiája marad a valóban segítségre szorulók és önmaga számára. Úgy sze­rette felebarátját, mint önmagát: legyen meg az egyensúly. Jézus a hegyi beszéd­ben nem azt mondta, hogy mondjatok mindenre igent, sőt ő magas sem teljesí­tett minden óhajt. Tudni kell nemet mondani, ha az indo­kolt. Az ingyenélőkkel kapcsolatban Pál apostol sem arra buzdított, hogy tartsá­tok el őket szeretettel, hanem kimondta: „Aki nem akar dolgozni, az ne is egyék!” „Oldaltáskámban fél kenyér meg Biblia...” Dr. Kneffel Pálról a Szombathelyi Magazin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents