Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-05-02 / 18. szám

1999. MÁJUS 2. 3. oldal Evangélikus Élet Cantate vasárnapi beszélgetés A Deák téri Lutheránia énekkar próbáján vagyunk és Kamp Salamon karnaggyal beszélgetünk. Egyházunk egyik zenei bástyája ez az énekkar, kohó, melyből újabb és újabb produkciókkal ajándékoznak meg bennünket. Keressük a választ arra a kérdésre, hogyan születnek meg azok az előadások, me­lyeket a Lutheránia újra meg újra megszólaltat. Szerk.: Mint legilletékesebbtől, a kar­nagytól kérdezem meg, hogyan érté­keled a nagyheti két János passió elő­adást? KS: Bach kétszáz kantátája mellett ki­emelkedik két passiója, a Máté- és a Já­nos passió. A Lutherániához a János pas­sió áll közelebb, mivel itt az énekkarnak központi szerepe van. Számomra a Lutheránia szereplése teszi hitelessé a passió előadást. Ebben az együttes minden tagja jelen van, teljes szellemi és fizikai jelenlétet tapasztalok. Ez ké­pes átemelni a művet az egy­szerű megszólaltatástól abba a síkba, ahol a lényegről, az Isten és a feltámadott Krisz­tus ügyéről van szó. Amikor a Deák téri passió- előadások varázsáról beszélnek, ez tű­nik ki. Az együttes minden tagja nagyon jól tudja, miről énekel és miért fontos ez. Ilyen értelemben volt most is nagyon jó a passió előadása. Szerk.: A passió-előadások után most újabb erőpró­bára készül a kórus. A pró­bán a h-moll mise kottáját láttam a kezekben. Hol áll az előkészület? KS: A 10. jubileumi Bach-hétre újítjuk fel a h-moll misét. A szólistákat már fel­kértük és elsőízben fogunk együtt éne­kelni a Weiner-Szász kamaraszinfoniku- sokkal, akiknek jó néhány igényes kon­certjét már hallottam. Az énekkarral már szeptember óta próbálunk, sokan a régi kórustagok, már jól tudják. Szerk.: Rádió- vagy TV- közvetítés lesz-e? KS: A Bach hetet minden évben rögzí­ti a Magyar Rádió, egyenlőre még többet nem tudok mondani. Szerk.: Mint országos zenei igazgató­tól kérdezem, milyen terveid vannak az énekkarokkal kapcsolatosan? KS: Egy éve kaptam a megbízatást. Eddig annyi történt, hogy felmérő körle­Magala Ronnie és Kamp Salamon beszélget velet küldtünk a lelkészi hivataloknak, van-e énekkar, milyen összetételű, rend­szeresen vagy alkalmilag jönnek össze, mit énekelnek, milyen a repertoárjuk? Készülünk égy kötet kiadására, mely­ben minden vasárnapra könnyen énekel­hető, igényes kórusokat ajánlunk. Cé­lunk nem a hangversenyszerű, hanem az istentiszteleti liturgiába illő szolgálatok erősítése. Azt is tervezzük, hogy a Lutherániával elmegyünk gyülekezeti vagy gimnáziumi énekkarokhoz és velük együtt énekelünk nagyobb műveket, melybe ők is besegítenének, így megsze­rezzük azt az élményt, hogy egy-egy na­gyobb mű előadásában is énekelhetnek. * A tenor szólamban egy mosolygós arcú fiatalembert láttam, aki külsőre kissé másnak látszik, mint a többiek. Szerk.: Honnan és hogyan jöttél ide az énekkarba? Magala Ronnie a nevem. Édesapám Ugandából jött a hetvenes években Ma­gyarországra tanulni és itt házasodott meg. Én már itt születtem Budapesten. A Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában vagyok ötödéves. Zeneszerzést tanu­lok és szeretném tovább foly­tatni a Zeneakadémián. Szerk.: Hogyan kerültél kapcsolatba a Lutheráni­ával? MR: Három éve járok ide. Trajtler Gábor hívott meg és örülök ennek az éneklő kö­zösségnek. Barátaim vannak itt főként a tenorban. Szerk.: Voltál már édesapád hazájában, Ugandában? MR: Nem volt még alkal­mam, egyenlőre még nem látszik a lehetőség. így saj­nos az ottani zenéről sem tu­dok sokat mondani. Szerk.: Játszol valamilyen hangszeren is? MR: Szeretnék csembalón, zongorán jól játszani. Később egyházi zenével sze­retnék foglalkozni, ez a távoli tervem. Itt a kórusban a legjobban éppen a János passió tetszik nekem. Ez élő zene. Nagy élmény számomra ebben résztvenni, énekelni. T. Egyházi fúvószene a közösségért Npmet lelkész kollégám számolt be a minap lelkesen húsvéti élményéről. Hús­vét vasárnapján hajnalban, mikor éppen pirkád, a német városka gyülekezetei a temetőbén gyülekeznek, katolikusok, és evangélikusok egyaránt. Csönd van; mindenkit elcsendesít a helyzet: a feltámadás napjának hajnalán ott állni a temetőben, élet és halál hatá­rán, ahol elmosódnak a mindennapok kérdései, problémái, ahol az ember „egyedül” áll az Úr előtt. Csendben fi­gyel mindenki, több ezren. A napkeltét várják. És mintegy az első napsugárral versenyezve megszólal egy szólamban 50 trombita: Christ ist erstanden. Krisz­tus feltámadt. Az ősi dallam végighul- lámzik a tömegen, a halleluja-részt már niük. Tulajdonképpen ennek az ősi rend­nek az imitációja, utánzása az orgonajá­ték. A zenészek figyelik egymást, mit játszik a másik szólam, (a másik ember), miképpen tudná a magáét,hozzáigazíta­ni, hogy a zene kiegyensúlyozott legyen és bár külön szólamokról van szó, mégis az egységet erősítse. Egészen a levegő­vételig megy ez az egyeztetés. Megható látni ezt a koncentrálást, a másikra figyelést a gyermekeknél. Ma a társadalom olyan önálló személyiségeket nevel, akiknek a maguk „szólamára” kell koncentrálni ahhoz, hogy előbbre jussa­nak, érvényesüljenek. Nehéz egy ilyen szerepből kilépni és belépni egy gyüle­kezetbe. Persze a társadalom sokszor saj­nos ebbe az irányba lendíti gyülekezete­az evangélikus könyvesboltokban lehet megvásárolni. Aki trombitán játszik, az vállalja ma­gát, hiszen a trombita határozott, messzi­ről is hallható. Ilyen határozottsággal kell hirdetni gyülekezeteinknek Krisztus halálát és feltámadását a világ fiai felé. Erősítsük gyülekezeteinket, szolgálatun­kat a fúvószenével is. Johann Gyula Régi-új ének a Teológián Már több mint három éve, hogy új színnel bővült a Teológia Egyházzene tanszékének munkája. Hallgatók egy csoportja - ma már majdnem mind lelké­szek - a liturgikus éneklés evangélikus hagyományait szerette volna alaposab­Mindezek alapján tévedés volna azon­ban azt gondolnunk, hogy ezek az órák valamiféle „zenei múzeumba” vezetik a teológusokat. Elsősorban is örökérvényű bibliai szövegek szólalnak meg az ének szárnyán, másrészt pedig 1996 óta ren­ban megismerni. így alakult meg a Litur­gikus Ének Szeminárium. Az egyetemeken a szeminárium általá­ban egy speciális témakör egy vagy két félévig tartó, intenzív áttekintését jelenti. Ez a munka nem fejeződött be az 1995/96-os tanév végén, sőt a kis közös­ség évről-évre bővül azóta is. Munkánk súlypontját nem előadások és szakmai viták jelentik - bár ilyenre is rendszere­sen sor kerül - hanem a közös éneklés. E sajátos műhelymunka kettős célt szolgál: minél szélesebb körű repertoár megis­merését és érthető, hiteles előadásmód kidolgozását. A tanulás ünnepi pillanatai között tart­juk számon azt az intenzív kurzust, me­lyet a graduál-irodalom szakavatott kuta­tója, számos cikk és forráskiadvány szer­zője, Ferenczi Ilona tartott 1997 őszén. Az énekelt tételek legtöbbjét a 16. szá­zad végi és 17. századi gyülekezeti és is­kolai célra készült énekkönyvekből, a graduálokból merítjük. Ezekben a gyűj­teményekben a reformációt megelőző évszázadok énekanyagának egyik legér­tékesebb részét találjuk magyarra fordít­va. Több recitált zsoltár, azokhoz kap­csolódó mottószerü antifona, az egyházi esztendő egy-egy alkalmának „alap­hangját” megadó ünnepélyes introitus, és néhány, az első keresztyén évszázad­okból való himnusz alkotja e kincsestár gerincét. delkezésre áll a régi graduálkönyvek alapján összeállított, de nyelvezetében megújított Protestáns Graduál. Néhány tételt pedig Babits Mihály gyönyörű for­dításában is éneklünk. A megismert gazdag zenei anyag per­sze szolgálatra is kötelez. Erre elsősor­ban a teológia hétközi áhítatain és ünne­pi istentiszteletein nyílik lehetőség, de több gyülekezet vendégszeretetét is megtapasztalhattuk már. Az eleven ha­gyomány erejéből töltekezhettünk, mi­kor az acsai gyülekezet énekes liturgiás istentiszteletén vettünk részt, vagy ami­kor Rimaszombatba és Sajógömörbe lá­togattunk. Az istentiszteletek mellett ze­nés áhítatok tartására is lehetőségünk volt, többek között Bakonycsemyén és Várpalotán. A Szabadság téri reformá­tus, és a belvárosi katolikus templom fa­lai között pedig ennek az énekkultúrának felekezeteket összekötő szerepét élhet­tük át. Tapasztalatunk, hogy az „új ének Ura” ma is elevenné teszi igéjét a graduálének formájában úgy ahogy ezt a pünkösdi sequentia többszázados sorai Babits alább közölt fordításában kérik. Finta Gergely „Jöjj Szentlélek-Isten, jöjj fs áraszd ki a mennyekből) fényességed sugarát Jöjj, ki árvák atyja vagy, (jöjj, ki szívek lángja vagy,) ajándékos jóbarát... ” (Helyesírás Babits szerint) Gondolatok anyák napjára ezrek zúgják: Krisztus feltámadása győ­zelem a halál felett, van remény, van út, van új élet. Az ének és a trombita hangja egy tőről fakad ebben a történetben, valahol a sza­vak szintje fölött szólalnak meg és kife­jeznek egy olyan bizalmat, hitet, amely a tudatunkban megjelenik, de szavakkal kifejezhetetlen. A trombitások nem „hangversenyt” adnak, hanem az Istent dicsérő összhangot színezik. Nem ki­szolgálják a gyülekezetét, hanem együtt lélegeznek, együtt „énekelnek” velük. Ez az, amiben az egyházi fúvószene ere­je rejlik. Közösséget teremt és erősít, a gyülekezetét egységesíti. Sok templom­ban a szépen, pontosan játszó orgona hangja alól elfogy az éneklő gyülekezet. Az orgonista komoly koncentrációval uralja a szólamok mozgását, kemény fi­zikai és szellemi munka ez, de mindezt egyedül teszi. A zenekarban minden szó­lam mögött külön ember, emberek állnak és együtt kell az összhangot megteremtő­inket is olyan személyek ülnek a padok­ban, akik nem kíváncsiak a többiekre még a közös éneklést is elfelejtik. Fúvós­táboraink gyermekeinél jó látni, hogy a gyakorlás, a közös muzsikálás közösség­teremtő ereje mekkora változást idéz elő bennük hét-tíz nap alatt. Közösségi em­berekké válnak, egy működő gyülekezet aktív tagjaivá. A Teológián folyó fúvósképzésnek is hasonló a célja, a gyülekezetbe kerülő lelkészek kezében gyülekezetépítő esz­közzé válhat az egyházi fúvószene. Nyári fúvóstáborainkat idén is megren­dezzük, a 18 év alattiaknak (csak rézfú­vósok) július 12-18-ig Keszőhidegkút- on, a 18 év felettieknek (fa- és rézfúvós­ok) július 22 - augusztus 1-ig Kismány- okon. Minden érdeklődőt szeretettel vá­runk, érdeklődni és jelentkezni a szek­szárdi lelkészi hivatal (7100 Szekszárdi Luther tér 1.) címén lehet. A táborokban készült felvételekből készült egy össze­állítás, melyet kazetta és CD formájában A keresztyénség második évezredének a végéhez értünk. Búcsút intünk az 1900-as éveknek. Jövőre már 2-es szám­mal kezdődnek a dátumok. Ebben az ér­telemben ez a mai anyák napja is ezred- búcsúztató. Ezen a napon az édesanyákat köszönt­jük. Az itthon és mindenütt a világban élő édesanyákat. Akik a történelmi örök­ség hordozói. Az emberiség sorsának mindenkori letéteményesei. A világraho- zott nemzedékek folyamatos sorát mind­untalan pusztító időknek legnagyobb vesztesei. Övék a gyász az évszázadok viharaiban, járványok és öldöklő hábo­rúk álfal megölt gyermekek felett. A fel­kereshető és a meg nem található sír­hantok gyászolói. Könnyeik által duz­zadnak a tengerek. Az anyákat évezredek óta két érzés kísé­ri: a boldogság és a fájdalom. Sorsuk: az anyaság - a legnagyobb csoda a földön. Az anyaság felülemelkedik a halálon, mert az idő forgásában mindig új életet te­remt az elpusztult helyett. Az anyaság át­lépi a nyitott sírgödröt, mint Madách Évá­ja - és általa marad meg a világ. Az új életet adás boldogsága az anyá­ké. De jaj! Milyen törékeny is ez a bol­dogság. Milyen hamar vége szakadhat! Ha átkos erők szétdúlják az otthont, és üldözötté válik a család. Mint most a Balkánon, ahonnan a háború iszonyatát hozzák felénk a hírek. Síró gyermekek, kétségbeesett anyák, tehetetlen öregek. És elszáll az anyák boldogsága. Csak a fájdalom marad és a rettegés. Kosztolányi írta az első világháború­ban: „Mind egyformák ők: az anyák... Csak járkálnak szótlanul s nem tudják merre, mért, hová, nem tudják soha, mi a hír, nem tudják, éj van-e, nap-e. Csak néha emelik kezük, hogy megállítsák, ami megy, a szörnyűséges valamit, miről remegve hallanak..." Ezek a sorok örökérvényűek. Minden kor háborújára igazak. Valahol mindig háború van. Valahol mindig gyilkolnak a fegyverek. Valahol mindig sírnak az anyák. S meghatározott időbe zárt életükben egymást kergeti az öröm és a bánat. Nálunk most béke van még. Mégis szo­morú volt az elmúlt év. Szomorúan kez­dődött az új is. Anyák zokogtak az auszt­riai buszbaleset fiatal áldozatainak a sír­jai felett. Anyák álltak kétségbeesetten az árvizek pusztításában összedőlt ottho­naik előtt. Idős nagymamák nézték tehe­tetlenül egész életük munkájának pusz­tulását. Május első vasárnapja van. Anyák nap­ját illene köszöntenem. Hiszen ez a gyö­nyörű tavasz nekik ontja a szeretet illa­tát. Ők teremtik meg a családi fészek melegét. Rajtuk múlik a haza jövője. Boldogság és fájdalom. Ez az anyai sors. Kívánom, hogy az előbbi legyen osztályrészük a mai édesanyáknak. Kí­vánom, hogy a szeretet erejével meg tud­ják menteni gyermekeiket a pusztító ki­hívásoktól, melyeket új társadalmi ren­dünk kínál nekik. Hiszem, hogy az anyai szeretet túlnő a bajokon, bűnökön. Le­győzi a közönyt, mely ma körülvesz ben­nünket. Melyben fázik a lelkünk. Előttem számtalan verseskötet. Szeret­nék kiválasztani egy szép költeményt be­lőlük, anyák napjára. S ahogy Illyés Gyula kötetét forgatom, rátalálok egy versre, mely Petőfi Sándort ajánlja ne­künk: „Szűkén van a tűz, a körülülni jó melegség. Elkelne naponta egy Petőfi - ha zord a nap. " (Illyés Gyula: Petőfi) Elgondolkozom az idézeten. Mennyire igazak ezek a szavak! Mert írt-e költő az édesanyjáról szebbet, nemesebbet, egy­szerűbbet, mint Petőfi? Az „üstökös”, aki éppen 150 évvel ezelőtt halt hősi ha­lált. Hadd idézzem őt, ebben a szörnyű hí­rekkel teli világban, a félelem érintésé­ben - őt, a 21 éves költőt, aki 1844-ben, már a saját lábán állva, ekkora szeretettel ragaszkodott az édes szülőhöz. Van-e szebb érzelmi kapcsolat, erősebb össze­kötő fonal annál, ami ebből a versből árad? Van-e ennél nagyobb erő, mely össze­köti az anyát gyermekével? És 155 év után is meghatja a szíveket? Egész úton - hazafelé - Azon gondolkodóm: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringató A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat, Míg állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt. S a kis szobába toppanék... Röpült felém anyám... S én csüggtem ajkán... szótanul... Mint a gyümölcs a fán. (Petőfi Sándor: Füstbe ment terv) Lenhardtné Bertalan Emma Egyházunk lelkészkonferenciát szervez fiatal (40 év alatti) lelkészek számára 1999. május 17-én, hétfő estétől május 20-án, csütörtök délig, Révfülöpön, egyházunk új Oktatási Központjában (Révfülöp, Füredi u. 2.) Jelentkezés: 1999. május 5-ig az Északi Püspöki Hivatalban 1125 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 24. Tel: 394-23-35, 394-24-48. 1 t A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents