Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-05-02 / 18. szám
Evangélikm 64. ÉVFOLYAM 18. SZÁM 1999. MÁJUS 2. HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN NEGYEDIK VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet ARA: 48 Ft „Ha a Szentlélek énekre késztet, bizonyos, hogy csodák elfogadására is késztet... e csodák a mi üdvösségünkre történtek és hirdettettek. ” Luther Cantate - Miért nem énekelünk ? r- A TARTALOMBÓL Gondolatok anyák napjára Cantate vasárnapi beszélgetések Hír a vajdasági evangélikusokról T alán nem ezt a kérdést kellene feltennünk az éneklés vasárnapján. Talán ünneprontásnak tűnik, mégis beszélni kell róla, mert azt a hibát, amit nevén neveznek, könnyebb felismerni és kijavítani. Az is lehet, hogy akik ezt a cikket olvassák, szeretnek énekelni, most mégis járjuk körbe ezt a kérdést, mert valóban úgy tűnik, hogy éneklésünk mintha kicsit berozsdásodott volna. A jelenség nem kizárólag egyházi. Egyre nyíltabban bevallják szakmai körök is, hogy Kodály országában az általános és középiskolai ének-zene oktatás csődben van. Haszonelvű világunkban csak olyan tantárgyakat „érdemes” tanítani, amelyek továbbtanuláshoz kellenek, ezért az iskolák a heti minimumot, egy órát szánnak erre. Szolmizálni, azaz kottát olvasni a középiskolát végzett fiatalok alig 1 %-a tud, komolyzenei koncertet pedig 6 %-uk hallott. Az általános zenekultúra tehát igen gyenge lábakon áll. Az újabb- kori nem-éneklés másik oka abban a technikai fejlődésben kereshető, amely általánossá tette a hanghordozók (rádió, magnó, lemezjátszó, CD) elterjedését. A készen kapott konzerv-zene nem kedvez annak, hogy az ember maga állítson elő zenét, például énekeljen. Az aktív zenélést nagyon egyszerű felcserélni a rádió gombjának benyomásával. A kereskedelmi adók pedig (cloaca maximaként) ontják magukból a hangokat, ahova csak lép az ember: buszon, áruházban, az otthonokban. Lélektani oka is van annak, ha valaki nem akar, vagy nem szeret énekelni. Talán már gyerekkorában nem bíztatták, vagy kinevették. Rossz tapasztalatom van a konfirmációval kapcsolatban. A vizsgán énekbemutató helyett szánalmas nyöszörgés hallatszik. A szülőknek megvan a felmentő magyarázata: „miért énekelne, hiszen fiú... ". Tudom, hogy létezik kamaszkori gátlásosság, szégyenlősség, mégis úgy gondolom, mélyebben van a baj gyökere. Az éneklés alapvetően érzelmi tevékenység. Aki énekel, nem leplezi a lelki állapotát, sőt kiénekli magából mindazt, ami benne van. A mi korunk azonban nem kedvez az érzelmek kimutatásának. Aki megmutatja az érzelmeit, kiadja magát, az támadhatóvá válik: vagyis „hallgatni arany”. És elhalkul az ének. Nem énekelnek az édesanyák a gyermeküknek, ünnepségeken nem éneklik a Himnuszt, vagy a Szózatot, a karácsonyfa alatt némán áll a család. Már a kocsmában sem énekelnek, pedig ott a gátlásoktól sokan megszabadulnak. A Prédikátor könyve az élet végével azonosítja az ének elnémulását: „...elhomályosulnak az ablakon kinézők, bezárulnak az utcai ablakok... és elhalkul minden énekszó. ” Sokan azzal védekeznek, hogy „ én azért nem éneklek, mert nem tudok, nincs hozzá adottságom, hallásom ". Áldott emlékű Kiss János bácsi, a fóti Kántorképző vezetője gyakran mondta, hogy a négyszólamú koráljáték elsajátítása nem tehetség kérdése, hanem hit-kérdés. Akik ott tanítottunk, naponta igazolva láttuk kijelentését. Ugyanez vonatkozik a gyülekezeti énekekre. Azokat nem operaénekesek számára írták, hanem bárki számára énekelhetők. A néma gyülekezet látványnak is nagyon szomorú. Egy helyen lévő, mégis elkülönülten, izoláltan üldögélő emberek. Persze összeköt az ige hallgatása, de még fontosabb lenne, ha nem csak a hallgatás, hanem a Krisztust dicsérő ének is összekötne. Evangélikus önazonosságunkat (identitásunkat) nem azzal kell meghatároznunk, hogy mit nem teszünk, hanem hogy mit igen. Nem attól vagyok evangélikus, hogy nem vetek keresztet, nem térdelek le, nem mondom azt, hogy „Dícsértessék a Jézus Krisztus”, vagy hogy nem éneklem a liturgikus énekeket, hanem, attól, hogy mindent megtehetek, mindent mondhatok és mindent énekelhetek, ami embertársammal és Krisztussal közösségbe juttat. A Jelenések könyve az üdvözülteket mennyei kórusként ábrázolja. Vajon hogyan készül oda az, aki nem akar ennek az „előízéből” valamit már most kapni ? Mekis Ádám K ét és fél éves lehetett a középső gyermekünk, amikor elkezdődött az „anyajó”. Csak anya volt jó az öltözködéshez, a cipő bekötéséhez, a hintázáshoz. Gondolom, hogy majd minden gyermek életében vannak ilyen korszakok, amikor különösen is ragaszkodnak az édesanyjukhoz - de ez az összenőtt két kis rövid szó „anyajó” sokat kifejez. Azt a biztonságot, szeretetet, amit csak az édesanyánktól kaphatunk meg. Ha O ott van velünk, akkor semmi más nem fontos, túl nagy baj nem lehet, akkor „kerek a világ”. S bár később megtapasztaljuk, hogy Anya sem képes mindenre. O sem tud mindent megoldani, nem tud veszélyt elhárítani - azért alapvető biztonságérzetet ad, ha az ember megbeszélheti a dolgokat az édesanyjával, ha a közelében tudja a legdrágábbat. Kinek mi jut eszébe az anyaságról - nem tudom. Nem vagyok újságíró, sem költő, aki fennkölt gondolatokat tud remek formákba önteni. „CSAK” gyermek és édesanya vagyok. S ennél nem is szeretnék több lenni! Az anyák napja emlékfoszlányokat hoz elénk: gyermekeink első köszöntő versikéje, ákom-bákom betűkkel írt képeslap, gondosan rajzolt, kivágott szívecskék, zsebpénzen vett virág, anyák napi műsorok, amikor a mi gyerekünk volt a legbá- josabb, legszebb, legokosabb az oviban, iskolában, templomban. S aztán az első „német tudománnyal” díszített radír: „Ich liebe dich Mutti”, az új számítógéppel varázsolt „szeretlek édesanyám”, a három titkolózó testvér anyák napi elénktoppanása hatalmas virágcsokrokkal, az iskolai ötös fogalmazás, amiből megtudtam, hogy az a legjobb bennem, hogy „sportosan” nevelem a gyermekeimet... És megannyi emlék, a rendbetett konyha, a kivasalt ruha, a szülinapi készülődések, a karácsonyi titkolózás, a nagy beszélgetések, a mindennapok szeretete, összetartozása... Volt egy nagy kedves ifisünk (azóta már lelkész...), aki ha valamit nem tudott megmagyarázni, akkor így fakadt ki: „hát még mindig nem értitek? Ezt érezni kell!” ANYÁK NAPI VALLOMÁS Amikor felkértek a cikk írására - az első gondolatom nekem is ez volt: ezt érezni kell. Hogy mit jelent anyának lenni, ezt tényleg érezni kell. Kihívás? Ajándék? Küszködés? Örömforrás? Álmatlan éjszakák? Hivatás? Vagy mindez együtt? Csodálatos, hogy van édesanyánk. Bizonyára ma minden keresztény ember hálád ad Érte Istennek. S remélem, hogy nemcsak ma. Hiszen egy élet nem elég arra, hogy megköszönjük Neki, amit értünk értünk s egy életen át hálásak lehetünk Istennek, hogy megtapasztalhattunk valamit a mennyei szeretetből az édesanyák szerete- tén keresztül. Én különösen is boldog vagyok, mert ,nem akármilyen” anya jutott nekem... Az esküvőmön így szólt az igehirdetés: „légy olyan, mint az édesanyád: szelíd, szolid, szorgalmas... ” S bár sokszor fülembe cseng az idézett mondat, nem tudom teljesíteni. Anyukám a példaképem sok mindenben, de sohasem tudok igazán olyan gyengéd, fáradhatatlan, végtelen türelmű, halk szavú csoda lenni, mint Ő. Sokat tanulhatunk az édesanyáktól, de talán a legfontosabb azt ellesni, hogy hogyan tudnak olyan sokféle feladatnak megfelelni úgy, hogy közben mégis azt érezzük: mi vagyunk nekik a legfontosabbak... S hogy mit jelent, hogy magam is anya vagyok? Ezt nem lehet más szóval kifejezni, minthogy CSODA, Isten csodálatos ajándéka, ami több, mint 20 éve betölti az életemet. Minden reggel újra örülök a gyermekeimnek és hálásan köszönöm Istennek, hogy • ilyen kincseket bízott rám. „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom" - olvashatjuk a Bibliában. S én naponta élem át, hogy jutalmazott vagyok. Szá„Anyajó...” momra minden más munka, hivatás eltörpül emellett a legszebb mellett, hogy ANYA lehetek. Pedig rajongásig szeretem a hivatásomat, sok örömet kapok abban is, papnéként is sokféle szolgálatot bízott rám az Úr, mégis a legnagyszerűbbnek az anyai hivatást érzem. Nagytarcsán - korábbi, életemet meghatározó szolgálati helyünkön - régi szép szokás az „egyházkelés”, amikor a lelkész megáldja a fiatal édesanyát, aki kezében a pici gyermekkel térdel az Úr oltárához: „Szent Lelke adjon neked erőt, hitet, hogy hűségesen betöltsd anyai hivatásodat. ” Igen. Anyának lenni: hivatás. Olyan hivatás, amiben nagyon igyekszünk, hogy gyermekeinknek mindent megadhassunk, amire „testiekben ÉS lelkiekben valóban szükségük van. " Olyan hivatás, amit nem tudunk a magunk erejéből jól csinálni. Az Úristen az, Aki feltölt szeretettel, erővel, türelemmel, mindanny^un- kat, ha ezt kérjük Tőle. Amíg picik a gyermekek - próbáljuk irányítgatni, terelni lépteiket. Aztán már „csak” a nagy beszélgetések és az imádság marad. Imádkozunk velük és értük, hogy megmaradjanak a JÓ úton, a jézusi úton, A rendelkezésünkre álló időben (néhány év, két évtized csupán) kell any- nyi szeretetet és olyan tartást beléjük plántálni, hogy abból egy egész életet fel lehessen építeni, arra alapozni lehessen. Erre a feladatra kevés az édesanya. Hiszen Isten nem magányosként képzelte el a gyermeknevelést, hanem családcen- trikusan gondolkozik. Az édesanya csak az édesapával együtt tud igazán családot teremteni, s bármennyire is hangsúlyos anyák napján az édesanyák, nagymamák ünneplése - ne feledkezzünk meg az édesapákról sem. A gyermek, aki szülei közül az egyiket nélkülözi, gyógyíthatatlan sebet hordoz lelkében. A teljes család pedig sok mindenért kárpótolhat. S bár nekem minden nap anyák napja, azért ne feledkezzünk meg a szenvedő édesanyákról sem. Hiszen sok anya nem tudja megadni gyermekének, amire szüksége lenne. Sok „anya” nemet mondott gyermeke születésére, sokan embertelen körülmények közt tengetik életüket, sokan szenvednek attól, hogy társuk magukra hagyta őket, és sokak gyermeke indul ma is a frontra. Amikor megkérdeztem tizedikes tanítványaimat, hogy mit szeretnek legjobban az anyukájukban, sok okosat írtak: megértés, tolerancia, feltétlen szeretet, hogy számíthatok rá, védelmet nyújt, stb. De talán a következő mondat volt a legszebb, legtöbbet kifejező: „Az a legjobb az anyukámban, hogy VAN, hogy velem van, hogy értem van!" Azt hiszem, ez a _lány megérzett valamit a titokból: tudniillik, hogy nem azért szeretjük csak anyát, mert ilyen vagy olyan ,jó fej”... A mai pénzre orientált világban a legtöbb, amit adhatunk gyermekeinknek a teljes család, egy olyan otthon, ahova jó hazamenni, ami fészek, menedék, biztos pont, és ahol Istennek is van beleszólása a dolgokba. Próbáljuk úgy szeretni lányainkat, tanítványainkat, az ifis lánykákat a gyülekezetekben, hogy egykor majd méltón és boldogan töltsék be édesanyai hivatásukat. Gyermekrajzok Anyák Napjára Gáncs Petemé Hafenscher Márta A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának nyilatkozata a koszovói helyzetről: Szomorú szívvel szemléljük, hogy a koszovói válság háborúba torkollott. Megdöbbentett bennünket a híradások képsorozata az albán kisebbség szenvedéséről és otthonaik kényszerű elhagyásáról. Ugyanakkor borzalommal szemléljük a bombák pusztító erejét, vétlen emberek szenvedését és értelmetlen halálát. Aggodalommal tölt el bennünket a vajdasági magyarok sorsának alakulása, akik vétlenül szenvedő részesei lettek e háborúnak. Különösen fájdalmas, hogy mindez elkerülhető lett volna, ha a közös megállapodás megegyezést munkáló tartalmát mindkét oldal elfogadja. Keresztyénekként a feltámadott Jézus igéjére utalunk, aki tanítványait így köszöntötte: „ Békesség néktek! Az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, ahogy a világ adja. " Az a meggyőződésünk, hogy az a Jézus, aki életét áldozta a világért, köztük a szerb és albán népért, arra indít bennünket, hogy a megbékélés és megbocsátás hídját építsük az ellenséges indulatot mesterségesen felkorbácsolt két nép között. Imádkozunk azért, hogy adassék meg mielőbb a tárgyalóasztal mellett közös ügyeik rendezése, a koszovói albán kisebbség jogainak biztosítása, otthonaikba visszatérése, a szerb nép nyugalma és biztonsága mellett. Indítsa Isten Szent Lelke azok szívét és értelmét a békesség ösvényére, akik felelősen döntenek a feszültség feloldása és a humánus megoldás mellett. Bizonyosak vagyunk afelől, hogy Isten megáldja azok fáradozását, akik, a szembenálló népeket a békesség útjára kívánják vezetni. Budapest, 1999. április 20. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Elnöksége A Budaörsi Evangélikus Egyházközség ünnepi istentiszteleten iktatja be hivatalába az önállósodás után első lelkészét: Endreffy Gézát. Az ünnepi istentiszteleten igét hirdet D. Szebik Imre püspök, az iktatást Szeverényi János esperes végzi. Az istentisztelet időpontja: 1999. május 8, 11 óra. Helye: Katolikus templom Budaörs, Templom tér 1. 4. í i # i
