Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-04-25 / 17. szám
4. oldal 1999. ÁPRILIS 25. Evangélikus Elet Felelősségünk lelkipásztorainkért „Krisztus mondja: Én vagyok a jó pásztor. ” (Jn 10,11) Kedves Testvéreim! Talán az ország legkisebb egyházközségének feliigyelőjeként, zsinati választott tagként az elmúlt évek során elementáris erővel hatott rám pásztoraink, fő- pásztoraink védtelensége, támadások kereszttüzébe kerülése, kiszolgáltatottsága. Az ország vérkeringésének legelszige- teltebbnek ítélhető pontjáról, foglalkozásom tudományos, szakmai közéleti tanulságai köszöntek vissza - más vonatkozásban - az elmúlt 3-4 év alatt. Rokonságom közvetlen családtagjai a fővárosban és a 4 vidéki nagyvárosban laknak. Nevezetlen problémafelvetésem nem feltétlen oda lokalizálhatok, de indítékaim egy része igen. A lelkészek körében tapasztalt fluktuáció, dr. Harmati Béla püspök-elnök úr által deklarált lelkészhiány, egyik zsinati nem lelkész tag 1988-as felszólalása, mely reális helyzetkép árnyoldalait tükrözte, nem az egyházi törvények, nem az irányítás-igazgatás, nem is a szeretetteljes egyházvezetés hiányára utal, hanem valami másra. Tapasztalható ugyanis az egyházközségekben napjaink globalizációs - piaci, szubjektív gazdálkodási, pénzügyi szemléleti, politikai attitűdök kisebbségi átvétele. Nem a hívők többségének, hanem egy elenyésző kisebbségnek a többieknél jóval hangosabb devianciája elegendő, és elégségesnek tűnő volt ahhoz, hogy jól kvalifikált, fejlesztő (lelki- és spirituális - missziói, intézményi) munkája megszakítassék, aláértékelődjön egy-egy lelkésznek. LMK és egyházmegyei közgyűlésen is búvópatakként, szerényen jogos elvárásként jelent meg az érdekvédelem gondolata. Úgy hiszem, a presbiterek, az egyházi elöljárók, azaz a mi felelősségünk az általunk választott, értünk szolgálatot végző lelkészeink megtartása, védelme. Maga az egyház szervezete, mely nem kis antagonizmusokkal újul meg, ugyanezt sugallja, melyet létrejötte óta a benne élők elfogadtak. Az érdekvédelem tehát érdekközösséget is jelent, az a minoritás, amely partikulárisán és determináltan ítélkezik, ítéltessék is meg! Ez a mi felelősségünk. „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem, én örök életet adok nekik. " (Jn 10,11 27-28.) Dr. Eördögh Endre Egy lélekemelő, szívet melegítő virágvasárnapi örömöt szeretnék Nektek elmondani. Cleveland (USA) nyugati magyar evangélikus gyülekezetünkben keresztelő volt. Talán kérdezitek, mi ebben a csodálatos, hogy erről hírt kell adnunk? Tamásy Zoltán és Éva evangélikus lelkészeink kisfiának Márton Zoltánnak volt a keresztelője. Ez a gyermek a szülői öröm mellé gyülekezetünk örömét is hozta. Karácsony estéjén született, virágva- sámap keresztelte az édesapa. A mi lassan, de biztosan öregedő gyülekeztünkbe új fényt hozott. Számoltuk a napokat érkezéséig, s hogy most itt van, Istennek legyen hála, osztozzatok örömünkben. Most már rajta kívül még egy 10 hónapos Nagy Adámka nevezetű kisfiú is „aktívan” részt vesz az istentiszteleten, akit fél évvel ezelőtt keresztelt meg a lelkészünk. Azóta több fiatal család hozza el a kisbabáját. Lassan bölcsőde is kialakul a magyar istentisztelettel párhuzamosan. A keresztszülők fogadalmát, hogy akarjátok-e, hogy ez a gyermek a szent keresztségben részesüljön, illetve vállaljátok-e, hogy gondoskodtok e gyermek keresztyénné neveléséről, az egész gyülekezet hangosan mondta: Akarjuk! Vállaljuk! Ezek szerint 100 keresztszülője van Mártonnak, ugyanis ennyien fogadtuk, ígértük, hitben, szeretetben egyházunk hű fiaként segítjük őt nevelkedésében. Zoltán tisztelendő urunk talán nem hallotta, de mi igen, amikor áment mondott, Mártonkánk egy hangos Á-t mondott. Pap lesz ez a fiú - mondottuk. Hálát adtunk azon a vasárnapon Istenünknek. Kérünk Benneteket, magyar evangélikus testvéreink, örüljetek a szülőkkel, velünk a sok ezer km távolságban lévő magyar evangélikus gyülekezettel együtt. Hordozzatok bennünket imáitokban, ahogyan mi is fohászkodunk értetek. Szeretettel: Csépes Elza presbiter Erős vár a mi Istenünk! Rőzse István igazgató lelkész Száz évvel ezelőtt - 1899. április 27-én - született és 35 évvel ezelőtt - 1964. május 9-én - halt meg Rő^se István a nyíregyházi evangélikus gyülekezet lelkésze, aki az igazgató lelkészi és espere- si tisztet is viselte. Édesapja Hulvely András nyíregyházi Szekeres bokri gazda, a Nyíregyházát és Nagycserkeszt újra benépesítő 300 család egyenes leszármazottja, akik 1753- ban Békéscsabáról, Szarvasról, Mező- berényből jöttek ide. Virágzó mezőgazdaságot teremtettek és építettek templomot, iskolákat és városházát. A kis szerény, szőke, szorgalmas Hulvely István kiváló képességeit az elemi iskolában tanítói fedezték fel és a nyíregyházi Evangélikus Gimnáziumba irányították. Tanulmányait 1909-ben kezdte. Az első világháború kitörése után minden érettségiző évfolyam bevonult katonának és a különböző frontokra kerültek. Hulvely István 1917-ben érettségizett és az orosz, majd a román fronton harcolt és meg is sebesült. A világháborút követő összeomlás után a budapesti egyesített protestáns teológián tanult. Végzés után hazakerült Nyíregyházára segédlelkésznek, ahol a gyülekezet nagyon megszerette a soraiból származó fiát. A huszas években a mi családunkban is ő végezte a temetéseket, amelyeket abban az időben a házaknál tartottak. így jól megismerte a családi körülményeket is. 1929-ben Petőfi szülőhelyén Kiskőrösön lett vezető lelkész. 1937. február 18-án meghalt Geduly Henrik tiszakerületi evangélikus püspök és a nyíregyházi gyülekezet lelkésze. Ekkor úgy határozott a gyülekezet, hogy megszakítja a 150 éves hagyományt. Két lelkész helyett négy lelkészt fog választani. 1937. őszén került Nyíregyházára lelkésznek és püspöknek dr. Dómján Elek sátoraljaújhelyi föesperes. 1938-ban Hulvely Istvánt hívta haza a nyíregyházi gyülekezet. Örömmel és meglepetéssel vettem tudomásul, hogy a felesége Huray Mária, aki életem első és egyetlen tanítónője volt. Marcsu néni másodikos elemista tanítóm, Huray Gyula tanító úr leánya, aki édesapját helyettesítette. Örömöm csak fokozódott, amikor 1938-ban Hulvely István első konfirmandus csoportjába kerültem. Abban az évben 450-en konfirmáltunk és engem jelölt ki, hogy a konfirmandusok nevében én mondjam el az Apostoli Hitvallást. Tíz év múlva - 1948. május 17- én - Túróczy Zoltán püspök úr által rendezett 10 éves találkozón mindketten jelen voltunk. 1939. május 16-án iktatták be Túróczy Zoltán győri lelkészt Nyíregyházán a tiszakerületi püspöki tisztbe. Hulvely István a nevét magyarosította Rőzse Istvánra és ő lett az igazgató lelkész. Ebben az évben az egész lelkészi kar megújult. 1960. május 30-án halt meg édesapám, akit Rőzse István temetett. Betegágyánál családi otthonunkban ő is meglátogatta. 1964. május 9-én ő is elköltözött az élők sorából. Sírja a nyíregyházi Északi temetőben van. Itt nyugszik első elemista tanítóm, Neumann Jenő is, aki a nevét Csaba Jenőre magyarosította. Születésének 100. és halálának 35. évfordulóján az egész nyíregyházi evangélikus gyülekezet szeretettel emlékezik meg lelkipásztoráról. Dr. Reményi Mihály Egyházunk lelkészkonferenciát szervez fiatal (40 év alatti) lelkészek számára 1999. május 17-én, hétfő estétől május 20-án, csütörtök délig, Révfülöpön, egyházunk új Oktatási Központjában (Révfülöp, Füredi u. 2.) Jelentkezés: 1999. május 5-ig az Északi Püspöki Hivatalban 1125 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 24. Tel: 394-23-35, 394-24-48. Aki a hazáját így szerette 5 millió magyar él határainkon túl. Ennek kb. a fele disszidens. Elhagyta hazánkat csoportosan 1933-ban, '45-ben és '56-ban. 1933-ban a szegénység, '45-ben és '56-ban az osztályidegenség miatt. Tanulni, érvényesülni akartak s ez itthon nem adatott meg számukra. Vékony szál kötötte őket hazánkhoz. Sokan azt vallották: ott a hazám, ahol nagyobb kenyeret kapok. Reményik Sándor szíve vérzik, amikor látja Erdélyt elhagyó testvéreit, s megírja „Eredj, ha tudsz” című keserű versét. „Eredj, ha tudsz... Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj, mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérhetetlen égnek Kérleld a pontot, Hol fészek rakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz. ” Majd így fejezi be: „ Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De addig varjú száraz jegenyén: Én itthon maradok! ” A gyenesdiási Evangélikus Szeretetotthon lakója volt Tóth Károly ny. tanár feleségével és sógorával. Felesége meghalt, sógora elköltözött a győri Otthonba. így egyedül maradt. Egy gyermeke volt. '56-ban elhagyta, s megtelepedett Ausztráliában. Anyja halála után sűrűn jöttek a levelek magára maradt apjának tőle. Ezekben a levelekben írta, hogy költözzön hozzá. Épített neki a házához egy külön lakrészt, hogy ne zavarja őt senki. Egy évig tartott ez az ostrom, mire rászánta magát, hogy kiköltözik. Két nagy bőröndjével kivittem a gyenesi állomásra. A reformátusoknak a Ráday utcában van egy szállójuk. Ott töltötte az éjszakát. Búcsúzóul írt nekem egy lapot. Lefekvés előtt feladta. Kora reggel a gondnoknő rendelt neki egy taxit. Két bőröndje között állva várt rá. Mielőtt megérkezett volna a taxi, ő összeesett és meghalt. Másnap megkaptam a lapot, s abban újra elbúcsúzott. Tájékoztatott arról, hogy megbeszélte a felesége sírjára készített sírkő készítő mesterével, hogy neve mellé vésse oda azt a dátumot, amikor elhagyja az országot, mert azon a napon ő meghalt. így is lett. A gondnoknő telefonon már előtte értesített a szomorú esetről. Nem lépte át a határt. Maradt itthon szeretett hazájában. Hernád Tibor PARASZTKÖLTŐK NYOMÁBAN (3) Felnőtté válás a barcasági evangélikus csángóknál A barcasági evangélikus csángó falvakban virágva- sámap tartják a konfirmációt. Az őszi iskolakezdés a kisebbek számára egyben a vasárnapi iskola, a VII. osztályosok számára pedig a káté tanításának kezdetét is jelenti. A korábbi adatok szerint azonban a káté tanulása a böjti időszakra korlátozódott, amikor a konfirmandusok némely gyülekezetben nap mint nap részt vettek az oktatáson. A barcaújfalusi Erdő György így emlékszik vissza a felkészülés időszakára: „írok még valamit a konfirmációról is vagyis a »papnijárásról« - ahogy azt nevezték. »A pap- nijárás« minden esztendőben húsvét előtt hat héttel kezdődött. A papnijárók minden reggel 8 órakor mentek a papiakra tanulni s ez a tanulási idő eltartott 11-12 óráig. Mikor hazamentünk, minden reggel két fiú ott maradt favágni a következő napi tüzeléshez; a leányok közül kettő ott maradt a szoba kitakarítására egész virágvasárnapig, mikor aztán felvették őket az egyház nagykorú tagjai közé. Akkoriban minden reggel böjti istentisztelet volt négy hétig, ahol minden „papnijáró” ott kellett legyen. Kétheti tanulás után a harmadik vasárnap délután a vecsemyé- ben megkezdődött az eléállás, ami azt jelentette, hogy az oltár előtt a lelkész „kikérdezte” őket az addig tanultakról. Mindenki képessége szerint felelt. A papnijárók úgy voltak felállítva, ki ahogy tudott. Elől a legjobb tanuló s utána aztán a második, harmadik és így tovább. Megtörtént az is, hogy ha valamelyik jobban tudott a többinél, azt a lelkész elébb állította, úgy, hogy néha az 5-dik vagy 6-ikból 3-dik vagy 4-dik lett. Ez jó volt arra, hogy buzdítsa őket a tanulásra, nehogy szégyen érje, ha valakit „eleibe állít a pap”. Vecsemye előtt 1 órakor harangoztak s akkor a fiatalság és a papnijárók az iskolába meritek, ahol a tanító egyházi énekekre tanította őket. Minden „előálláskor” két éneket énekeltek el az oltár előtt. Mikor harangoztak a „vecsemyébe”, kijöttek az iskolából és mentek a vecsemyébe, A papnijárók az oltár körül állottak, a többi pedig a templomi helyére. A „vecsemyébe” a lelkész csak oltári szolgálatot tartott. Mikor kiment az oltárhoz, az egész fiatalság mind elémentek-és a papnijárók háta mögé feiállottak. Az igeolvasás után a pap kérdezte őket és feleltek a kérdésekre. Az is megtörtént, hogy az előbbi papnijároktól is kérdezett a kátéból és ha az nem tudott felelni, nagy szégyen volt. Mikor vége volt a „kikérdezésnek”, elénekeltek két éneket s ezzel vége volt a „feleletnek”. így volt ez egymásután négy vasárnap. Nagyon jellemző volt az, hogy az akkori fiatalság ezeket lelkesen és kötelességtudással végezte. Megvolt bennük az isten iránti hit s ez buzdította őket arra, hogy minden vecsemyébe ott legyenek. No, meg aztán a szülők is ott voltak velők. Ez bizony régen volt, s bár napjainkban ilyen nem történik, mégis érdemesnek tartottam megemlíteni, mert nagyon sok és hasznos tanulságot vonhatnak le az utódok mindezekből. Sajnos, mindezen szép és erényes cselekmények napjainkban csak a meséhez hasonlítanak, azt mondják rá, hogy „volt egyszer, hol nem volt” és elfelejtik. De, hogy az emléknek egy parányi szikrácskája még valameddig fenn maradjon, azért tartottam érdemesnek röviden megemlíteni. Érdemes még egy 1907-es forrást is idéznünk: „A brassómegyei evangélikusok virágvasárnapjának jelentőségét emeli az az egyházi szép szokás, hogy a böjti időszakban az ijjaknak mintegy 6 hétig tartó vallás- tanítása e napon megtartandó nyilvános vizsgáztatással fejeződik be. E nap tehát az egyházi esztendő egyik legfontosabb vasárnapja, a mikor még a legnagyobb ünnepnapokon sem tapasztalható nagy számmal jelennek meg a hívek a con- firmandusok által virággal feldíszített templomokban a feleletek meghallgatására. A bácsfalusi ev. egyházban az idén megconfirmáltatott 6 fiú és 9 leány, összesen 15; a türkösi egyházban 13 fiú és 17 leány, összesen 30; a csernátfalusi egyházban 26 fiú és 20 leány: összesen 46 ”. A Hétfalu című lap egykori híradásában a konfirmálók létszáma a legszembetűnőbb. Az elmúlt években a gyerekek száma oly mértékben csökkent, hogy 1997-ben Pürkerecen és Krizbán egyetlen konfirmandus sem volt, ez utóbbiban még 1998-ban sem. A konfirmáció egyházi és világi szokásairól igen sok értékes adat gyűlt össze az elmúlt néhány évben, amelyek híven tükrözik az ünnep jelentőségét és gazdagságát. Ezen adatok közül most, a címnek megfelelően, a köszöntőkből ragadok ki néhányat, amelyekkel a parasztköltők gazdagították szülőfalujuknak értékeit. Erdő György: Köszöntő keresztszüleinkhez Kedves keresztszüleink, amit vártunk várva, Felcsendül ajkunkon a köszönet s hála. Gyermeki érzéssel szépen megköszönjük A szent keresztségben, amit tettek értünk. Gyenge gyarló elménk még fel nem foghatja, Hogy mi a keresztség igazi fogalma. Mit a keresztszülő igaz ígéretben, Megfogad mindenkor a szent keresztségben. Mily nagy öröm nekünk, azt hiszem mondhatjuk, Hogy még keresztszüleinknek szólíthatjuk... S hogy a nehéz sorban, amely ránk szakadt Megtartották híven a tett fogadalmat. Jó keresztszüleink, ha a múltba nézünk A letűnt emlékek lebegnek előttünk. Eddigi éltünkből felidéznek mindent S lelkiismeretünk vallomásra késztet. Hogyha az életben talán néhá-néha Fájdalmat, bánatot s bút okoztunk volna; Hogyha olykor olykor talán megsértettük, Bocsássanak - óh bocsássanak meg nekünk! Isten színe előtt szívünket kitárva, Jó keresztszüleink bocsánatát várva, Hű gyermeki szívvel itt most megfogadjuk: Holtig kedves keresztszüleinknek tartjuk. László Sára: Kedves szüleim, kedves testvérem, ke- resztszüleim és kedves rokonok! 1984 az én születési évem Egy májusi napon történt Az én érkezésem. Tudom nagyon vártak S érzem, hogy szeretnek Én a jó Isten akaratából születtem. Drága jó szüleim megköszönöm nektek Hogy keresztény hitre neveltetek engem Születésem óta gondot viseltek rám Lelki-testi épségemért éjjel-nappal Vigyáztak rám. Arcotokon az élet terhének redőit látom De kedves néktek az én mosolyom, simogatásom. Hiszen elég gyakran bánatot okozok Ilyenkor jól tudom, szomorúak vagytok. Édesanyám, édesapám megkérlek én szépen Ha néha rossz vagyok, bocsássatok meg nekem. Mert serdülőkorban ilyen minden gyermek. Vigyázni kell reá, hogy rossz útra ne térjen. Drága testvérem, szeretetem oly nagy, Úgy érzem, hogy nekem te A jó Isten ajándéka vagy, Mert testvér nélkül hiányos az élet A testvéri jóságot megköszönöm néked. Kedves keresztszüleim, ha magukra nézek, Szívem mélyén hálát, szeretetet érzek. Köszönöm, hogy csecsemőként Keresztvíz alá tartottak S hogy hogyan élek? Tudom, az is érdekli magukat. Isten kegyelméből megkonfirmálhatom S Krisztus után haladva Tudom, életem nem lehet céltalan. Kedves Tiszteletes Úr! Egy szót formál ajkam, hálás szívből termett, Ha virág egy szál van, az jelzi: van szeretet! így, szerény egy szavam, hála és öröm, Egyetlen virágom, az igém, köszönöm! Lelkipásztorunknak nyújtom e virágot Az Úr kertészének, legyen érte áldott. Eddig földi lépteink szülők kormányozták, De bölcsőnk múlandó, s vár az örök ország. Tiszteletes Urunk, köszönjük az Igét, Mit lelkűnkbe oltott, mint nemes venyigét. Dúsan termő sorsra, és Hogy megtanított ősi fohászokra. Köszönjük a hitet, melyből erő árad, Vigasz, ha küzdésbe karunk belefárad. És az anyanyelven megédesült zsoltárt Mellyel az Úr előtt miértünk is szolgált. Hogy mint édesatya vezérelt, oktatott, Evangélikus hitünkre bennünket tanított. Szent hitünk tanait szívünkbe véste. A fáradságot értünk soha nem kímélte. Tiszteletes urunk, a jó Istent kérjük, Hogy még sokáig lehessen közöttünk, Kedves családjával együtt, Sok ifiat tanítson, neveljen És sokáig éljen. Veres Emese-Gyöngyvér
