Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-09-27 / 39. szám
4.oldal 1998. SZEPTEMBER 27. Evangélikus Élet Hírek Venezuelából Tisztelettel és büszkeséggel emlékezünk a venezuelai Caracasba származott hazánkfiára, Dr. Posewitz Guido mérnökre (1908-1981) A II. Világháború utolsó éve, mint sok magyar állampolgárt, dr. Posewitz Guido mérnököt és geológust először Nyugat- Európába sodorta, majd onnan kivándorol a venezuelai Caracasba, ahol 1949- től a vízügyekkel foglalkozó minisztériumban kapott műszaki, tervezési és szakértői állást. Különleges feladatai közé tartozott e dél-amerikai ország fellendülésben lévő gazdasági életét szolgáló, energiát termelő völgyzárógátak tervezése. A vízügyi szakember és geológus doktor méltó utóda lett iglói születésű édesapjának, dr Posewitz Tivadarnak (1850- 1917), aki a Tátra lelkes természetkutatója, majd a Magyar Állami Földtani Intézet neves fögeológusa volt. Fiánál idegenben is megfelelő kezekbe került kimagasló állami feladatok végrehajtása. Hosszú minisztériumi szolgálata során számos völgyzárógát helykijelölését végezte és fogadtatta el. Amikor nyugalomba vonulásakor minisztere közölte vele, hogy az egyik, általa tervezett völgy zárógátat róla kívánják elnevezni, azt javasolta, hogy legyen ez Valle de la Pascua kisváros melletti Tamanaco folyó völgyében épülő gát. Bár dr. Posewitz Guido a névadó ünnepséget már nem érhette meg, de a megígért elismerést az ebben évben puszthumusz mégis megkapta. A róla elnevezett gát felavatási ünnepségét 1998. január 10-én tartották meg és leánya, Réka, aki Genfben négynyelvű szimultán tolmács, részt vehetett azon és Ott köszönetét mondott az illetékes állami hatóságok képviselőinek az édesapjára való emlékezésért. Az emléktábla spanyol nyelvű szövege fordításban a következő: Venezuelai Köztársaság Környezetvédelmi és Felújítható Természeti Kincsek Minisztériuma Posewitz Guido Mérnök Gát 1997. július 10. utóbbi hamarosan presbiterré választotta, amely tisztséget, több, rövidebb megszakítástól eltekintve, nyugdíjazásáig viselte, majd Kolumbia fővárosába, Bogotába költözött, ahonnan azután hazahívta az Úr. Amikor az említett caracasi egyház- község elhatározta, hogy templomot épít, a magyar gyülekezet őt delegálta egy, több gyülekezet képviselőiből megalakult templomépítő bizottságba, ahol technikai tudása és sok tapasztalata nagy segítséget jelentett a terv megvalósítása számára. Ezt a templomot 1957. június 16-án dr. Lilje hannoveri evangélikus püspök, az Evangélikus Világszövetség akkori elnöke szentelte fel. A caracasi magyar gyülekezet ma is ebben a templomban tartja vasárnapi istentiszteleteit, az ahhoz csatlakozó egyházi épületekben van a magyar lelkészi hivatal és a lelkészlak is, az egyházi központ más épületeiben tartja a magyar gyülekezet egyéb egyházi összejöveteleit, megosztva azok használatát a városban lakó másnyelvű evangélikusokkal, jelenleg főképpen a németekkel és spanyolul beszélőkkel, időközönként a skandinávokkal, amerikaiakkal és lettekkel is. P. Gy. Váratlan szeretetvendégség Elidegenedett világban élünk - halljuk gyakorta, s közömbösen megvonjuk a vállunkat. Pedig ez tényleg azt jelenti, hogy nem ismerjük egymást, s éppen ezért a legtöbbször sajnos félreismerjük egymást, és csak tovább fokozzuk a komolykodva elítélt elidegenedést. Mivel nem tudunk egymásról semmit, és azt is csak rossz - azaz mások által torzított forrásból -, ezért nem áll tőlünk távol mindenféle igen kétséges dolgot feltételezni a másikról és hitetlenkedve leszólni az esetleg számunkra nem érthető és váratlan tettét, lépését. Nemcsak az ún. „bűnös” világban van ez így! Mármint az elidegenedés következtében a végzetes eltávolodás ember és ember közt. Emberi lelkűnknek ez a távolságtartása mintha felhatalmazna bennünket rosszat mondani vagy legalábbis rosszat feltételezni a másikról. Sokszor előfordult, hogy közös lépcsőházban lakók külön-külön jönnek el a templomba, hogy egymásról semmit sem tudnak, legfeljebb a meg- szólás szintjén. Összetartozás, közösség, tenni az elidegenedés ellen - még lelkészek közt is nagyon javasolt és dicséretes. A régiek úgy nevezték, hogy „frater- nitás”, atyai lelkületű összetartozás E híradás olvasói közül talán kevesen tudják, hogy az abban megemlített dr. Posewitz Guido evangélikus hittestvérünk volt, édesapja a Szepességben - Iglón - született, édesanyja Margit, az ismert Schulek családból származott. Caracasba kikerülve, az ott megalakult „Feltámadás” Evangélikus Egyházközséggel, illetőleg már előzőleg a laikusok által megalakított magyar gyülekezettel mindjárt megtalálta a kapcsolatot és az Húsz Róbert 1927-1998 Rekkenő a hőség. Aki csak teheti, víz mellett van. A nyári szabadságok ideje ez. Július 24-én mégis sokan jöttek el a rákoskeresztúri Új köztemetőbe, hogy utolsó útján elkísérjék Húsz Róbertét. Négy Luther-kabátos lelkész állja körül az urnát. A Tamásy-házaspár mellett ott van az elődlelkész, Szabó Lajos, valamint Szirmai Zoltán esperes is, aki a Pesti Egyházmegye nevében búcsúzik volt felügyelőjétől. Eljöttek a Gépipari Tudományos Egyesület képviselői, volt fasori diáktársak és a Zuglói Gyülekezet tagjai. Presbiterek, barátok, ismerősök, akikkel a földi úton együtt volt, akik között szolgált. Magas, szikár alakja ismert volt a gyülekezetben. Üres most már a helye a templomban, jobb oldalon elöl, ahol ülni szokott. Üres marad az a szék is, amelyiken a presbiteri üléseken foglalt mindig helyet. Hiányzik a férj Editnek, a feleségnek, az édesapa a gyerekeknek, Ildinek és Attilának, és a nagyapa az unokáknak. Nekünk, Zuglói Gyülekezetnek hiányzik a hosszú éveken át, nehéz időszakokban, lelkészváltások idején is hűséges felügyelő, presbiter. Nem véletlenül került a Reá hálával emlékező gyülekezet koszorújára ez az ige: „ Tanúvá tettem őt a népek között. ” (Ézs 55,4) Igen, Húsz Róbert Krisztus hű tanúja volt mindvégig. Én, utódjaként, sok együtt töltött és együtt átélt gyülekezeti alkalom emlékét őrzöm. Mindig hálával gondolok segítőkész útmutatásaira, és megőrzőm azt a kis könyvecskét, melyet az első látogatásom alkalmával átadott nekem. Akkor és azóta is többször elővettem. Elődöm rám bízott drága kincse! Rendhagyó - maga választotta - igével búcsúztunk tőle: - „örüljetek az Úrban mindenkor!" (Fii 4,4) Ez az a drága örökség, amit családjának és szeretett gyülekezetének - nekünk - hagyott. Ne legyünk méltatlanok hozzá! Dr. Osváth Lászlóné és nem egymástól elidegenített, egymásra gyanakvó „fráterek” kényszerközössége. Ápolni a közösség szellemét az egyén lelki-szellemi feltöltekezése érdekében is szükséges, másrészt pedig egymás jobb megismerésének és megértésének ragyogó alkalma lehet. Valami ilyesmit akartak, akik előkészítették és megszervezték azt az összejövetelt, amelyre Kecskeméten került sor 1998. szeptember 5-én, szombaton délután 3 órai kezdettel az ottani elegáns evangélikus templomban mintegy 60-70 résztvevővel. A két kerület püspöke, esperesek, a Bács-Kiskun Egyházmegye lelkészei, világi vezetők, munkatársak jöttek össze a koinoniát ^közösséget) gyakorolni, abból az alkalomból, hogy Káposzta Lajos kerületi főjegyző, azaz püspökhelyettes, valamint az említett megye 1988 óta esperese, s éppen 30 éve a soltvad- kerti gyülekezet lelkésze, betöltötte életének 60. esztendejét. Ahogy mondani szokás: Isten éltesse! Együtt ünnepeltünk a családdal. Elsősorban igét hallgatni és a közösséget megélni jöttek össze a résztvevők, és természetes, hogy szívből jövő, kedves köszöntések is elhangoztak a terített asztal mellett. Az igehirdetést végző D.dr. Harmati Béla püspök-elnök az Ef 3,20- 21-et választotta alapigeként, aminek az is lehetne a címe, hogy „kié a dicsőség?” S a válasz nyilvánvaló, hogy nem emberé! Három gondolatkört járt körül az igehirdető, amelyet a textusból kiemelt három kulcsszóval adott meg: Egyház, erő és idő! Az egyház, mint élettér; az erő, amely bennünk munkálkodik, de nem belőlünk való, és az idő, amely nem ellentéte az örökkévalóságnak, hanem a hozzá vezető út. Annak hangsúlyozása - az ige szerint hogy a mindenható Istené a dicsőség Jézus Krisztus által, finoman utalt arra, hogy az előbb felsorolt okok miatt sem pusztán egy ember miatt jöttünk össze ünnepelni, hanem együtt hallgattuk az igét, ünnepeltük az Úr szent vacsoráját, énekeltünk, imádkoztunk. A terített asztal mellett pedig a köszöntésekre került sor, hiszen mindannyiunknak szüksége van arra a szeretette, amely időnként megszólal és bíztató szót szól. A köszöntések a legjobb értelemben személy- centrikusak voltak, vagyis akiket illetett, azok a megbízható munkatársi együttműködésért mondtak köszönetét áldáskívánással, és többen pedig a közismert Káposzta-humort emlegették szeretettel. Természetesen említésre került a híres „három H” is: hittel, humorral, hallgatással - kell végeznünk a szolgálatunkat! Nem egy embert ünnepeltünk, hanem egy emberrel ünnepeltünk együtt testvéri közösségben, aki éppen betöltötte életének 60. évét és hálaadással, bűnbánatot tartva az Úr szent vacsoráját ünnepelve állt meg velünk együtt az élő és irgalmas Isten színe előtt. Szükség lenne az ilyen testvéri közösségekre, ahol ol- dottabban lehetne megbeszélni különféle gondjainkat is. Pl. eszembe jutott, milyen jó lenne, ha zsinat is ilyen oldott légkörben zajlana, hogy pl. az általunk nagyon vitatott és nem igazán értett három kerületes (három püspökkel) egyházi modellt megbeszélhetnénk ilyen oldott, szívélyes légkörben, hátha sokkal böl- csebb döntés születhetne a régi helyett, s mindannyian belátnánk, hogy az egyházi struktúrát nem bonyolítani, hanem egyszerűsíteni kellene. Köszönjük a szervezőknek (a déli kerület püspökének, Harmati Bélának és munkatársainak) ezt az alkalmat és csak jó szívvel javasolhatjuk, hogy legyen minél több olyan alkalom, ahol a közösséget lehet megél“ ni, és egyáltalán nem baj, ha ott együtt lehet ünnepelni olyan alkalomból, amelyek nagyon is emberiek. Jó szívvel gondolunk vissza a váratlan, de kedves szeretetvendégség- re! Ribár János r Lelkészvizsga az Északi Egyházkerületben 1998. szeptember 8-án sikeres Mesterházy Zsuzsanna lelkészvizsgát tettek: Selmeczi Lajos Péter Solymár Mónika Endreffy Géza Szarka Éva Ferenczy Andrea Szarka István Gregersen-Labossa György Tubán József Herzog Csaba Weltler Rezső Az irodalomtörténetíró lelkész Meg kell emlékeznünk róla, mert maradandó szolgálatokat végzett. Wallaszky Pál 1742. január 29-én, a Hont megyei Bagyánban született. Édesapja egyszerű jobbágy volt, aki élete és munkája során nemcsak földesúri önkényt, hanem az ellenreformáció erőszakosságát is megérezte. Középiskolai tanulmányait Selmecbányán kezdte el, azután pedig - hogy a magyar nyelvben is járatosabb legyen - egy évet a rimaszombati gimnáziumban töltött. 1757-ben Pozsonyba került, hogy ott fejezze be gimnáziumi tanulmányait. Amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, úgy döntött, hogy teológiai tanulmányokat folytat, és lelkész lesz. A teológiát is Pozsonyban végezte. Ezután Losoncra került nevelőnek. Már diák korában jól értett minden magyar, szlovák, német, latin, görög és héber nyelvű szöveget. Később tanítványával együtt visszatért Pozsonyba, ahol volt tanárainak, most már atyai jó barátainak útmutatása szerint folytatta történelmi és irodalmi tanulmányait. Ezt nemcsak tudásvágyból, hanem hazafiságból is tette: mindig fájt neki, ha tanulótársai közül valaki leki- csinylőleg szólt a magyar irodalomról. Németországban a lipcsei és a hallei egyetemeken nemcsak teológiai ismereteit gyarapította, hanem bölcsészetiéi, régi nyelvekkel, történelemmel is foglalkozott. Lipcsében különösen nagy hatással volt reá Bél Mátyás fia, Bél András professzor, aki egyháztörténeti tanulmányaiban irányította. Eljutott Wittenbergbe és Berlinbe is. Adatokat gyűjtött könyvtárakban és levéltárakban. 175 éve halt meg Wallaszky Pál 1769 novemberében a tekintélyes tótkomlósi egyház- község hívta meg lelkipásztorának. Agilis tótkomlósi szolgálata után, 1780-ban az ugyancsak tekintélyes cinkotai egyházközség lelkipásztora lett. Ott az irodalmi életbe is jobban bekapcsolódhatott. 1783-ban - részben egészségi okokból - elfogadta a jolsvai egyházközség meghívását, és mint az ottani gyülekezet hűséges lelkipásztora halt meg 1824 szeptember 29-én - 175 éve. Még Németországban, diákkorában írta meg első, nagyobb tanulmányát Hunyadi Mátyásról, és a korabeli hazai műveltségről 1768/69-ben. Igaz, hogy azóta sokkal többet tudunk erről a korszakról, mint amennyit az ifjú Wallaszky ismerhetett, de elismerjük tudását, és rendszerető logikáját, amellyel megtalálta azokat a történelmi igazságokat, amelyeket későbbi kutatók igazoltak. Már itthon írta meg kiemelkedő életművét. Címe: „ Conspectus Reipublicae Litterariae in Hungária... ” (A magyar irodalom országának áttekintése...) (Pozsony, 1785.; 2., bővített és javított kiadás: Buda, 1808.) A „Conspectus...” nem csupán irodalomtörténet, amit a címe mutat, hanem inkább kultúrtörténet. Bőven tárgyalja az iskolák működését, irodalmunk kiemelkedő egyéniségeinek a tevékenységét. A könyv két nagyobb részből áll: az első a mohácsi csatáig (1526), a másik pedig a mohácsi csatától tárgyalja az irodalom - és kultúrtörténeti anyagot. Wallaszky észrevette pl. azt, hogy Bessenyei György tevékenységével szellemi újjászületés következett be a hazai kulturális életben. Rámutatott arra, és ezt különösen, mint lelkipásztornak kell méltányolnunk -, hogy a magyar nyelv fejlesztése és a világi jelleg fejlesztése egységben adja a nemzeti jelleg fejlődését. Wallaszkynak e könyve mellett még 11, kisebb-na- gyobb dolgozata, irodalmi értekezése, tanulmánya kéziratban maradt. Mint lelkipásztor is kézbe vette a tollat: 1782-ben a Türelmi Rendelet védelmében írt terjedelmesebb röpiratot. Wallaszky Pál hűséges lelkipásztor volt. Mindhárom gyülekezetében buzgón és lelkiismeretesen látta el szolgálatát: pontosság, alaposság, tapintat, tudás, egyszerűség jellemezte. A magasabb egyházi testületek is megbecsülték munkálkodását, és kitüntették bizalmukkal: mint gömöri alesperes, 1791-ben tagja volt a pesti zsinatnak, 1819-től a fóesperesi tisztet viselte, 1822-ben pedig szuperintendenssé (püspök) akarta választani a tiszai egyházkerület, de idős kora miatt nem vállalta a jelöltséget. Családját is példásan nevelte. Hűséges hazafi is volt. Műveit latinul írta, szlovákul és magyarul prédikált, és egész életében a különböző emberek nyugodt, békés és alkotó együttmunkálkodását szorgalmazta. A nemzetiségi kérdés kiélezését igyekezett tapintatosan áthidalni vagy elkerülni. Két értékelő vélemény róla. Kazinczy Ferenc: „...a nemzeti becsület szerencsés és ügyes védője... ”. Kazinczy Ferenc: „...honának és századának kitűnő tudósa...". Mi sem írhatunk - mondhatunk róla mást! Tótkomlós főterén áll a szlovák kultuszminisztérium által adományozott szobra. B. B. Dr. Molnár Gyula: „A madarak a csillagokat nézik” című verseskötetének bemutatója október 2-án, pénteken 5 órakor lesz a Huszár Gál könyvesboltban (Budapest, Deák tér 4.). ••••••••••••••• MEGHÍVÓ ÖKUMENIKUS FILMNAPOKRA 1998. okt. 3-7 között a Nemzetközi Kulturális Alap támogatásával a Fórum Film Alapítvány Ökumenikus Filmnapokat rendez a Műcsarnok (XIV. Hősök tere) vetítőjében. A filmnapok keretében válogatást mutatunk be a Fórum Film Alapítvány műhelyében készült vallási tárgyú filmekből, valamint a többi műhely e tematikájú alkotásaiból. Rendezvényünkkel szeretnénk felhívni a közvélemény figyelmét e témakör figyelemre méltó alkotásaira és egyben maradandó élményt szerezni a résztvevőknek.
