Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-03-01 / 9. szám
1998. MÁRCIUS 1. ö.oldal Evangélikus Élet Istenem, még sosem láttalak... Azt mondják Rólad, hogy „elrejtőzködő” Isten vagy. Mégis annyi mindent tudok már Rólad! A Bibliából, Jézustól, felnőttektől, a bennem néha megszólaló lelkiismeret hangjából. Olyan ez, mint a homokban a nyomok. Valaki itt járt! Nem láttam őt magát. De nyoma ott a homokban. • • • ISTENES MAGYAR NÉPMESÉK A kincsesláda Volt egyszer egy igen gazdag édesapa. Annak volt három malma és három fia. Mind a három fiú megnősült. Rossz sora lett az öregnek a három menye között. Mindegyik a vagyonért zavarta, a malmokért. Hogy adja ki a jusst, akkor majd jól bánnak vele - azt mondták. Végre az ember igen elszomorodott, és egy igen jó barátjához fordult tanácsért, aki azt a jó tanácsot adta neki, hogy egy igen erős vasládát csináltasson, háromkilósat. Abba tegyen három kavicsot, amik olyan nehezek, hogy három kilót nyomjanak. És ezt dugdossa, de úgy, hogy a menyei mégis észrevegyék, hogy van. Mikor a menyei észrevették, hogy ez van, egyik jobban kezdte ápolni, mint a másik. Mindegyik ragaszkodott hozzá, hogy ő ápolja. És ezen a család összeveszett. így szétoszlottak. Azt határozták maguk közt, hogy mindegyiknél egy-egy hónapot tölt az öregapjuk. De a kincsesláda mindig ott lesz, ahol az öreg. Mert azt föltömi nem szabad, csak a halála után. Mindegyiknél eltöltött egy-egy hónapot. Amikor három hónap múlva az öreg meghalt, nagy örömmel feltörték a kincsesládát. Kövek voltak benne, meg ez a felirat:- „Itt van a ti szívetek!” Mert hogy kemény szívük volt hozzá. Hernád Tibor gyűjtéséből Kedves Gyerekek! Lassan véget ér a tél, itt a március, mindnyájan tavaszt várunk. De azt tudtátok-e, hogy az évszakok váltakozása is Isten hűségének a jele?! A titkosírásjelek segítségével fejtsétek meg az elrejtett aranymondást. Az igehely alapján keressétek ki a Bibliából a történetet és készítsetek egy képet a hozzátartozó történetről! Leveleiteket az aranymondással és a képpel nagyon várom! Szeretettel gondolok rátok: Timi néni (Füller Tímea, 7054 Tengelic, Rákóczi u. 22.) A titkos írásjelek: a$ á© c& csITJ) d1^ é<P g'Áa gy^ hP i$ í£f j© k(%j 1© lyE3 mO n» ny& oD ó<=> ö& ő# pf^ rO sé sz* ty4 uí úY ü3 űC v* z$€ zsC* A szöveg: ©-*■♦, ■ -®0 *cmf}<$g Q-*>Yjo M ❖ ■*>$^4 <F4 m voymé, y <?é a o-*-®-«-^, a &©o <fé a ^ <?©, (1. QO&^é 8. 22. ❖■*>04) A gyermeksarok készítőinek címe: Cselovszky Ferenc, 1052 Budapest,Deák tér 4. • •••••••••••••••••••••< Gazsi elindul 1. rész Az 1914. év sorsdöntő volt Európa történelmében: kitört az első világháború. Sokan elmentek a frontra, de kevesen tértek haza. Az elesettekről gyakran nem tudtak semmit, ezért az otthoniak szívében még élt a remény. Szekeres Nagy Jánosné súlyos betegen feküdt, mikor az egyik hazatérő katona közölte vele a szörnyű hírt: látta a férjét meghalni. A szegény asszony néhány nappal később követte az urát, itthagyva árván két gyermekét: Gazsit és Borist. A temetésre összegyűlt a kis család. A szertartás után a férfiak az udvaron beszélgettek. Egymás mellé került Gazsi nagyapja, az öreg Szappanos Bálint és keresztapja, Puskás István, a szomszéd falu bírája. Amíg a nagyapja a fiatalembert hallgatta, elgondolkodott: Bizony, szörnyű dolog az, ami a lányával történt, de „ az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az O neve! ” Mikor mindenféléről beszélgettek már, Gazsi került szóba. Bizony, bíró uram. ezen a télen már nagyon elővett engem is az öregség. Ezért mondhatom az írás szavával: „Áldásomra lett nékem a nagy szomorúság. " A Gazsi már nagy fiú, elgondozza a marhát, megszántja a földecskénket, a Boris meg besegít az asszonynak... Az ifjú Puskás azonban nem így képzelte. Elhatározta, hogy magához veszi a keresztfiát, ki taníttatja, s örökösévé fogadja; így könnyebb életet biztosít neki. Az öreg Szappanos Bálint nem felelt, mert belátta, hogy Gazsi sokra vinné keresztapja házában. Nehéz szívvel kérdezte az unokájától:- Bíró uram magához venne: lenne-e kedved hozzá? A kisfiú nem válaszolt. Az Úr Jézust látta maga előtt, és kiolvasta szeméből,. milyen parancsot ad. De nem felelt rögtön, hanem ránézett keresztapjára. Eszébe jutott, hogy nála nem krumplileves van ebédre, hohem-ízes pecsenye. Amikor nagyapja újra kérdezte, igent mondott; az öregnek pedig nem volt ereje tartóztatni. Vigyáznia kellett, nehogy könnybe lábadjon a szeme. Estefelé, mielőtt haza indultak, az öreg lelkipásztor odament a kis árvához, és megkérdezte:- Jól megjegyezted-e a konfirmációi mondásodat, fiam? Gazsi tudta, hogy erre a kérdésre az a legjobb felelet, ha elmondja azt a szép mondást.- „ Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a kárhozatba visz. Szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják. ” Az öreg lelkipásztor mosolyogva simogatta meg volt tanítványa fejét, és így szólt:- Mindig a keskeny utat válaszd, fiam, mert akkor soha nem fogsz eltévedni! Ez a keskeny út elvezet ahhoz, aki nagyon szeret téged. 2. rész Másnap reggel költögető szóra ébredt Gazsi. A keresztanyja ébreszt- gette.- Kelj föl, fiam, a keresztapáddal a városba mész! Fölült volna, ha az olyan könnyen ment volna! Ilyen puha ágyban még nem aludt. Este fáradt volt, nem vette észre, de most ráeszmélt a nagy uraságra. Keresztanyja azonban siettette; így gyorsan felöltözött, és asztalhoz ült, de nem evett. Várt. Azt várta, hogy úgy, mint otthon, előkerül a Biblia, az énekeskönyv; hogy meghallgatják, mit mond az Isten, és énekszóval dicsérik az O szent nevét. így volt ez akkor is, amikor édesapja még otthon volt; így cselekedett az édesanyja is, amikor magára maradt. Mikor erre gondolt, eszébe jutott, hogy már második napja nem olvasta a Bibliát! Pedig nem is olyan régen, konfirmációja napján megígérte az édesanyjának, hogy nem virrad rá olyan nap, amikor ne olvasná Isten igéjét. Elpirult, amint rajtakapta magát, hogy elfeledkezett az édesanyjának tett ígéretéről. De hiszen olyan furcsa volt ez a tegnapi nap! Úgy botorkált, mint egy alvajáró. Talán most elővehetné egyedül az Újtestamentumát! Fölütötte. Ott nyílt ki, ahol három nappal ezelőtt is nyitva volt, s ahol még most is ott van a könnyeinek a nyoma: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? ” Több ideje azonban nem maradt az olvasásra, mert indultak a városba, ahol ruhát, csizmát és kalapot vettek. A délután teljes unalomban telt. Kiment az utcára, hogy játsszon a cselédek gyerekeivel, de keresztanyja észrevette, és megdorgálta. Aztán az Istóknak segített kapálni, de onnan is elküldték. Bosszankodva ment be a házba. Korán megkapta a vacsoráját, és lefeküdt. Nagyon nézegette a tarisznyájából kikandikáló Új testamentumot, de egyre csak halogatta az olvasását. S ekkor az esett meg veié, ami nem történt kisded gyermekkora óta: elaludt imádkozás nélkül! Azt álmodta, hogy a vasárnapi iskolában nem tudta az aranymondást, és a szomszédja mondta helyette: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? " Sokáig hánykolódott az ágyában, mire újra elaludt. Alma tovább folytatódott. Keresztapjával ment ki a határba egy kocsi szalmáért. Mire megrakták a szekeret, kitört a vihar. Zuhogó áradatban megeredt a zápor, jött a szél is, s ebbe a zúgásba bele-belevilágított a villám, bele-beleordított a mennydörgés. Keresztapja nekikeseredve vágott végig a lovakon az ostorral, és hozzá egy förtelmeset, kacskaringósat káromkodott. Ebben a pillanatban belecsapott a szekérbe a villám! Ekkor ismét felébredt, s bár még éjszaka volt, nem tudott többé elaludni. Eszébe jutott a nagyapja, ahogy az eke szarvára görnyed, s csak vonszolja magát, mert már nem bírja a nehéz munkát. A nagyanyja, ahogy a kertben kapálgat, de gyakran le kell ülnie, hogy pihenjen egy kicsit. A Boris, ahogy a tehénnel vesződik, mert olyan az az állat, hogy amit egyszer a fejébe vesz, nehéz azt kiverni belőle. Ekkor föltekintett, s úgy érezte, mintha az Úr Jézus ott állna az ágya mellett, és kérdezné:- No, Gazsi, indulsz-e már? Kiugrott az ágyból, felöltözött, nyakába akasztotta tarisznyáját, melyben ott lapult az Újszövetség, s indult kifelé. Akkor kelt fel a nap, de Gazsi előretekintő szeme látta azt, Aki a napnál is hatalmasabb és dicsőségesebb, mégis szelíden, csöndesen jön. Jóságosán mosolygó arca biztatta, bátorította. Megállt ott, ahonnan már csak néhány lépés a széles út, s ahol kiindul a keskeny út. Az Úr Jézus nem szólt, de Gazsi megértette, hogy most felelnie kell:- Uram, a keskeny utat választom! S elindult rajta. Vissza, hazafelé. Keresztapja rangos házából nagyszüleinek vályogfalú, zsúpfedeles kicsiny kunyhójába. Elindult vissza a szegénységhez, az Istenben bizakodó, boldog szegénységbe. Fönt biztosan örvendező énekbe kezdtek az angyalok. Talán tőlük leste el ujjongó énekét a pacsirta és a fülemüle. Mindnyájan örömmel adták hírül: Gazsi elindult a keskeny úton!!! fYÁÍ A LÓK NÍ‘A K mmI mmI —------------------------* Vi gyázz! Fertőző! Lk 17,11-19 Ez a történet sok minden miatt lehet érdekes a számunkra. Találkozhatunk egy olyan betegséggel, ami az akkori kor leg- súlyosabbja volt. Ezt értenünk kell úgy egészségügyileg, mint társadalmilag egyaránt. A leprának két nagy csoportja van, ezen belül még nagyon sok alcsoportot különböztetnek meg. Bár az akkori korban odasoroltak olyan bőrbetegségeket is, amit ma már nem nevezünk leprának, de nem is ez a lényeg. Számukra a lepra egy olyan betegség volt, amit az akkori kor tudománya szerint nem lehetettmeggyógyí- tani. Ezért is nagyon fontos az, hogy az evangélium több esetben is beszél leprás meggyógyításáról. Az akkori kor emberének a szemében egy ilyen jellegű gyógyulás olyan volt, mint egy újjászületés, vagy azt is mondhatnám, mint egy feltámadás. Aki elkapta ezt a szörnyű betegséget, arra nagyon sanyarú sors várt. El kellett hagynia az addigi lakhelyét és a családját. A kor törvénye kimondta, hogy leprás ember nem lakhat fallal körülvett városban, és nem közelíthet meg embert sem. Ha lakott településen haladtak át, akkor már idejében jelezni kellett a betegségüket, ami úgy történt, hogy hangosan kiabálva figyelmeztették az arra járókat. Testüket el kellett takarniuk, aminek az oka az volt, hogy ne látszanak a sebeik, és még az is, hogy az esetleges nyitott sebek ne fertőződjenek el. A korabeli zsidóság úgy gondolta, hogy a betegségnek az oka valamilyen bűn. A lepráról úgy tartották, hogy a káromlás és az elbizakodottság büntetése a testen. A második dolog, ami miatt érdekes a történet, hogy Jézus nem tesz a hozzá fordulókkal azonnal csodát. Az ószövetségi törvények szerint elküldi őket a papokhoz. Hisz a mózesi törvény nagyon is pontosan leírja azt, hogy mit kell tenni azoknak az embereknek, akik betegek, vagy a betegségükből kigyógyultak. A papok voltak azok az emberek, akik megállapíthatták a betegség megszűnését, és a gyógyultat visszahelyezhették a társadalomba. Tehát Jézus nem gyógyítja meg őket, amire talán számított ez a tíz férfi, hanem elküldi őket a papokhoz. Minden bizonnyal amikor meghallják Jézus szavát, el lehetnek keseredve. Talán csak véletlenül kerültek Jézus útjába, de az is meglehet, hogy azért jöttek errefelé, mert remélték, hogy találkozhatnak a mesterrel. Hisz annyi mindent megpróbáltak már, hogy meggyógyuljanak. Talán már több vándor tanítónál, kuruzslónál jártak, de egyikük sem segített nekik, eljöttek hát Jézushoz, hátha O segít nekik, de ehelyett Ő is csak elküldi a papokhoz. El tudom képzelni, hogy csalódva indultak tovább. Elmentek mégis, hisz nekik már úgyis mindegy volt, hát akkor ezt is megpróbálják, veszteni úgysem vesztenek semmit azzal, hogy ha megteszik azt, amit Jézus kér. A textus azt írja: „ ...miközben elmentek, megtisztultak... ” Olyan sokat gondolkoztam azon, hogy mit is éreztek ezek az emberek akkor, amikor azt látták, hogy kezdenek elmúlni róluk a sebek. Talán először észre sem vették, majd miután rádöbbentek arra, hogy mi is történik, még több igyekezettel mentek a papokhoz. Ezután következhetett az, amiről az igénk nem beszél, hogy a papok úgy találták: meggyógyultak és visszatérhetnek otthonukba, családjukhoz. Mindössze arról számol be az evangélista, hogy egy ember tér vissza Jézushoz, hogy köszönetét mondjon neki, és dicsérje az Istent. De mi történt a másik kilenccel? Annyira örültek a gyógyulásnak, hogy mindent hátrahagyva rohantak volna a családjukhoz! Vagy talán úgy gondolták, hogy elég az Istennek majd egyszer megköszönni a gyógyulást, a vándor tanító nem is olyan fontos? Nem tudjuk, mi történt velük, valójában csak találgatunk. Az biztos, hogy nem köszönték meg Jézusnak. Pár évvel ezelőtt az egyik hittanos csoportomban eljátszot- tuk ezt a történetet, de nem teljesen az evangélium szerint. A gyerekek, akik a leprásokat játszották, elmondták, hogy miért is nem tértek vissza Jézushoz! Azok a gyermekek még csak tíz évesek voltak, mégis tudtak olyan magyarázatokat találni, amire az emberek többsége az mondaná: Teljesen elfogadható! Mi hányszor vagyunk úgy, mint a történet szereplői. Valami ránk nehezedik, talán egy betegség, vagy emberi fájdalom. Többször kerülhetünk, kerülünk olyan helyzetbe, amikoris valami miatt sorskivetettnek érezzük magunkat. Talán érezzük, hogy az emberek furcsán néznek ránk valami miatt, hogy egyedül járjuk az utunkat, bolyongunk és keresünk valakit, aki segíthet nekünk, rajtunk. Pedig már olyan sok mindent megpróbáltunk azért, hogy változtatni tudjunk a helyzetünkön. Lehet, hogy már minden divatos dolgot megpróbáltunk, de egyik sem segített. Ekkor az utunkba kerül egy olyan személy, akiről már olyan sokat hallottunk, megpróbáljuk, talán O lesz, aki segíthet nekünk. Mi is odakiáltunk hát ennek a személynek: „Jézus, mester könyörülj meg rajtam!” Nem tesz azonnal csodát, hanem próbára teszi a hitünket, hogy tudunk-e benne bízni tiszta szívből. Megtesszük-e azt, amit O kér még akkor is, ha azonnal nem látszik az eredmény. De ha meg is tesszük azt, amit kér, akkor is még van egy nagy kérdés: Tudunk-e hálát adni akkor, ha az életünk rendeződik? Vagy mi is olyanokká leszünk, mint az a kilenc? Kitalálunk majd mindenféle mentséget és kifogást arra, hogy miért is nem adunk hálát? Adja az Isten, hogy hitünk ne csak akkor legyen, amikor kérnünk kell! Hanem legyen bennünk annyi hála és szeretet az Isten és Jézus Krisztus iránt, hogy tudjunk mindig és mindenkor hálát adni nekik. Isten segítsen erre minket! Jéckcl Gábor __ ___ _____ ______ ________
