Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-12-13 / 50. szám

Evangélikus 63. ÉVFOLYAM 50. SZÁM 1998. DECEMBER 13. Advent harmadik VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet ARA: 48 FT Krisztus olyanok nyomorúságán akar segíteni, akiken a világ minden hatalma se tudna ■segíteni... ” Luther rA TARTALOMBOLn A 125 éves újpesti gyülekezet „Hogy mindnyájan egyek legyenek...” A dialógus reményében A templom az irgalmasság cselekvéséért van Kelentoldön a 70 éves templomnak örültek. Október 21-én volt az évforduló, de egy hónappal később tudták megtarta­ni, mert akkor még a megsüllyedt bejárati lépcsőt kellett helyreállítani, és a falned­vesség ellen készült a szigetelés. Ez már az építés idejére mutat vissza, ingová­nyos, nedves talajra építettek. De a történet még előbb kezdődött. 1910. márciusában tartották az első is­tentiszteletet egy iskolateremben. Érde­mes figyelni arra a tényre, hogy a fővá­ros gyülekezeteinek többsége úgy kelet­Megszokott ádvent Újra ádvent van. Megszokott gondo­latok jutnak eszünkbe; igen, igen ád­vent, - jön Jézus Krisztus, jön a kará­csony. Megszokott énekek, megszokott igék hangzanak a templomban. Meg­szokott módon gyújtjuk meg az ádven­ti gyertyát. Megszokott tennivalók, fel­adatok várnak ránk; készülni kell, vé­gig kell gondolni, kinek, mit ajándé­kozzunk, vásárolni kell, takarítani, üd­vözlő lapokat írni. Szinte automatiku­san, rutinszerűen megy már minden, hiszen mindig, minden évben ugyanaz történik. Közben arra gondolunk, hogy megint elmúlt egy év, hogy telik az idő! Babits Mihály verse jut eszembe: „ Ülök életunt szobámban, hideg teát kavargótok... Körülöttem fájás-félés ködhálója kavarog..." (Csillag után) Miért, hol veszett el az ádvent öröme, amikor még jelentett valamit, amikor izgalmas volt a várakozás, amikor bele­dobbant a szívünk az üzenetbe: Jön Jé­zus! Talán ugyanaz történt velünk is, ar^i az első keresztyénekkel, akik örömmel, felkészülve várták Jézust, azután, amikor teltek az évek és Jézus csak nem jött vissza, lassan belefásul­tak. Megőrizték a várakozás külsősége­it, de elveszítették a várakozás tartal­mát, a hitüket. Nekik írja Péter apostol: „...emlékeztetés által ébresztgetem tiszta gondolkodásotokat, hogy esze­tekbe jussanak a szent próféták előre megmondott szavai, és apostolaitok­nak az Úrtól és Üdvözítőtől kapott pa­rancsolatai. ” (2Pt 3,2) A megszokás ellenszere a szokatlan. A mindig ugyanazé az új. Advent tartal­ma, amelyre emlékezünk, nem változik. Ahol eddig nem volt szokás, ott most feldíszíthetik otthonukat egy szép ád­venti koszorúval, csillaggal. Adventi estéken meghitt, meleg gyertyafény mellett le lehet ülni a Biblia köré, hogy együtt figyeljen a család az ádventi üze­netre. A megszokott, ismerős ádventi énekek mellett lehet ismerkedni újak­kal. El lehet olvasni egy-egy ádventi verset. Elő lehet venni egy képzőművé­szeti albumot, hiszen tele van a festé­szet ádventi témájú képekkel. Csupán kis kísérletezés, odafigyelés, fantázia kérdése, hogy a megszokott ádventből izgalmas, gazdag, tartalmas idő legyen. Mindezeken túl azonban az őrizhet meg minket a megszokástól, ha újra és újra emlékezünk arra, hogy miért van ádvent. A szerető Isten jön, közeledik hozzánk Jézus Krisztusban, hogy ki­emeljen minket életúntságunkból, be­töltse életünket ajándékaival és meg­hívjon minket országába. Nemcsak az ádventi időben, hanem nap mint nap rá várunk, hiszen egész életünk ádvent, „mivel várjuk a mi nagy Istenünk és üdvözítünk. Jézus Krisztus dicsőségé­nek megjelenését, aki önmagát adta ér­tünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetekre törekszik. ” (Tit 2,13-14) Balicza Iván kezett, hogy hitoktatót he­lyeztek a körzetbe, aki az iskolákban összegyűjtött gyerekeket tanította, majd meglátogatta őket ottho­nukban, megismerte ro­konságukat, címeket ka­pott és százakat gyűjtött össze gyülekezetbe. Nem beszéltek a misszióról - csinálták. Áldott emlékű vallástanárok, hitoktatók. Munkás életük magveté­sének gyümölcse a fővá­ros területén élő mintegy 25 gyülekezetünk. így volt ez Kelenfoldön is. Szüts Gábor volt a magvető, a szervező és templomépítő lelkész. Először egy Fe­hérvári úti iskolában tartották istentiszte- • létükét, de már az első világháború kez­detén felvetődött a templomépítés terve. Gyűjtöttek is, de a hadikölcsön elvitte a pénzüket. 1916-ban Kelenföldi Lelkészi Kör néven szerveződtek a Budavári Gyülekezet keretében, majd 1924-ben önállóak lettek. Nőegylet és Leánykor tevékenysége szaporította az építési ala­pot, és 1926-ban letették mostani temp­lomuk és az egész egyházi épület alapkö­vét. Két esztendő alatt felépült a temp­lom és 1928. október 21-én Raffay Sán­dor püspök felszentelte. A gyülekezet lelkésze, — akinek szívében a templom­építés gondolata megfogant - Szüts Gá­bor betegsége miatt nem lehetett jelen. A közgyűlésen táviratát olvasták fel: ....orvosi tiltó szóra egyházam s ma­gam érdekében távol kell maradnom. Ha e keserű poharat nem kellett volna kiin­nom, úgy a felszentelt templom nevében, mint annak megszólaltatója ezen szent igéről szóltam volna: Az Úrnak lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdes­sem, elküldött, hogy a töredelmes szívűe- ket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek... (Lk 4,18-19). Is­ten áldó kegyelméért könyörgök egyhá­zam kicsinyére-nagyjára, az egész egy­házi vezetőségre, a felsőbbségre, vendé­geikre és magyar hazánkra.... ” A gyülekezet lelkészei különböző idő­A gyermek- és felnőtt énekkar közös éneklése ben, különböző kereszteket hordoztak. Szántó Róbertét egy háborodott elméjű férfi hivatalában agyonlőtte. Ordass La­jost, a későbbi püspököt, az egyházat ül­döző önkényuralom hamis vádakkal bör­tönbe zárta, és reha­bilitálása után sem engedte vissza hiva­talába. Kendeh György a püspök igaza mellett állt ki és ezért internálták, családjával együtt kitelepítették vidék­re és nem engedték, hogy újra elfoglalja lelkészi hivatalát. A 70 év történeté­ről - templomról és lelkészeiről - emlé­keztek az istentiszte­leten. Bencze Imre a gyülekezet nyugdíj­ban lévő lelkésze az­zal járult az ünnep­séghez, hogy megír­ta a templom törté­netét és azt a gyüle­kezet erre az alka­lomra megjelentette. Szeverényi János igazgató-lelkész, es­peres örömmel számolt be a gyülekezet eleven életéről. Megelőző napon nagy létszámban vettek részt és a gyülekezet történetéről vetélkedő keretében adtak bizonyságot. Az istentisz­teleten gyermek-ifjúsági énekkar és a gyülekezet vegyeskara szolgált. A teli templom gyüleke­zetének D. Szebik Imre püspök hirdette az igét a vasárnap textusa: Mt 12,1-8 alapján. A templomnál is nagyobb van itt. A sab- bath-ot, a pihenés napját az ószövetségi nép komo­lyan vette. A kalásztépés önmagában még nem volt bűn, de hogy szombat na­pon cselekedték... Ünne­pelni a szív belső igénye szerint kell. Ma a termé­szeti katasztrófák is embe­ri erőnk végességére emlékeztetnek. Is­ten „a világ Ura”. A templom értéke ak­kor nő meg, amikor el vétetik. Hála Isten­nek. itt megmaradt. És ma is hirdeti, nem áldozatra van szükség, azt egyszer s min­denkorra elvégezte Jézus, a kereszten. De irgalmasságra nagyon! Életünk út­ján sorakoznak, akik erre várnak. Növekedjék ben­nünk az irgalmas­ság! Ez a templom ezért épült és erre indít minket. Isten igéje és szentségei teszik szentté a templomot. Ezen az ünnepen keresztelés is volt és úrvacsorával élt a gyülekezet. Az ün­nepi közgyűlés után pedig a karzat alatti falon leleplezték és a püspök megáldot­ta azt az emléktáb­lát, mely Ordass püspök szolgálatának emlékét hirdeti, a gyülekezet lelkésze, a Lutheránus Világ- szövetség alelnöke és az egyházkerület püspökeként. A táblát özv. Schmidt Gyu- láné, kőfaragó özvegye ajándékozta. T. 1998. november 14. avagy (Beszámolóval ötvözött személyes gondolatok a bakonycsernyei beiktatásról) F urcsa érzések kavarogtak bennem, amikor 1998. november 14-én Bakonycsemye felé autóztam: ismerős táj, a szívembe vésődött minden domb, hegy, völgy. Kezem jól érzi a kanyaro­kat. Hazamegyek. S mégsem haza, hi­szen mi lelkészek jövevények vagyunk, parókia a lakásunk, (a parókia a görög jövevény szóból származik!) Valóban itt éltünk kilenc évig ezen a tájon, a Bakony keleti peremén, s valóban itt volt kilenc évig az otthonunk, s ide kötött a szolgá­lat. S ennél még több:,arcok és szívek kötődtek hozzánk. Most mégis máshol próbálunk gyökeret verni, mert máshol bízatott ránk az Ige hirdetése. Hazamegyünk, s mégsem haza, hisz a jól ismert, otthont adó falak között már az utódunk lakik. S a csemyei templom szószékére már az utódunk lép fel. Lel­készsors és gyülekezetsors ez. De ebben a változásban van, ami összeköt: az ál­landó! Az örök Isten. S most azért lehetünk együtt, hogy a be­iktatás ünnepi istentiszteletén örvendjünk a változatlan egy Istennek. Bakony- csemyén és Súron a szolgálat stafétabotját rövid időre a nyugdíjba (s nem nyugalom­ba) haza érkező Völgyes Pál, volt ikladi lelkész vette át. Szükség volt az ő készsé­ges segítségére, mert a gyülekezetben a lelkészválasztás őszre húzódott. Történt ez azért, mert a gyülekezet Szarka Istvánt és feleségét Szarka Évát kívánta lelkészül megválasztani, s ők csak szeptember ele­jén tették le a lelkészvizsgát. Amikor elhárultak az akadályok, a vá­lasztás meg is történt. Természetesen a gyülekezet az átmeneti időt felhasználva, felújította a parókiát, hogy a fiatal lel­készcsalád szép otthonba költözhessen. Az ünnepi istentisztelet előtt is nagy volt a nyüzsgés az őszi borúban is pompás templom-parkban. S két órakor megszó­laltak a harangok. A tele templomba presbiterek vezetésével lépett az iktató, Lábossá Lajos esperes és az iktatandó, Szarka István lelkész, szolgatársak kísé­retében. Zengett az ének, s hangzott az ige. Szólt az áldást kérő szó és az ősi Conftrma: Erősítsd meg Istenünk, amit cselekedtél értünk...! Ez az áldás már a feleségnek is szólt, aki a gyülekezetben segédlelkészi munkakörben elsősorban a hitoktatásban vesz majd részt. Az őszinte hangú igehirdetésében Szar­ka István e szavakkal arról is vallott, hogy az ő élete miként került Jézus Krisztus szeretetének vonzásába: „soká­ig mint egy tékozló fiú, én is a magam út­ját jártam. Sokáig bolyongtam egyedül, távol Istentől, szerető atyai házától, a templomtól. Nyugtalanul, mint sok kor­társam, én is az önmegvalósítás útját jártam, mert mélyen belém volt oltva, ott volt bennem a felvilágosult ember gőg­je... én szerencsés ember vagyok, mert nem tudtam elég messzire menni ahhoz, hogy utol ne ért volna az Isten szeretete. Én nem tudtam megszökni előle, mert megragadott, mint hajdan prófétáit, szólt hozzám és visszahívott... Megragadott és most nem tehetek mást, mint megvallom előttetek, hogy... nincs más alternatívája ennek az emberiségnek. Ha élni akarunk, vissza kell térnünk az Istenhez! ” Az igehirdetés hallgatása közben - gondolatban - a szilsárkányi szülők ott­honába reppenhettünk, majd azokba a templomokba, amelyek eddigi élete so­rán számára fontosak voltak, de mégis azzal a belső tűzzel szólt, hogy Jézusról tegyen bizonyságot, akinek „mindent kö­szönhet”. Az új lelkész köszöntése már az iktatás liturgiájában elkezdődött. Az énekkar - Horváth László vezetésével - két ének­kel és verssel köszöntötte a lelkészcsalá­dot. Most a karvezető belső izgalma nél­kül hallgathattam az éneket. Milyen gyakran énekeltük ezt az elmúlt évek­ben. Hiszem, hogy nemcsak az énekkar „slágere”, hanem együtt dobbanó, szol­gálatban segítő testvérszív bátorítása ez: „ Vigyázz és gyakran merülj hő imába". S felcsendült az ifjúság gitárkíséretes éneke is. A közgyűlésen az esperes szavait köve­tően nekem is illet szólnom. De több ez illendőségről, Szarka István és Éva, ki­csiny Orsolya lányukkal most ott indul­nak tovább, ahol nekünk - családommal együtt - olyan sok áldásban volt részünk. Ahol - ezt megtapasztalhattuk - nem­csak a lelkész építette a gyülekezetét, ha­nem a gyülekezet is - szeretetével és igé­re éhes szívvel - formálta a lelkészt. A köszöntők sorában ott állt Zászkaliczky Péter, aki szintén elődként jött erre az ünnepre, Bencze András, aki a Lelkészi Munkaközösség nevében szólt, és Sztruhár András, aki az egyházmegye felügyelőjeként közös megyei szolgálat­ra hívta az újakat. Szólt még Horváth Lajos plébános, ifi. Magassy Sándor, aki a Győr-Soproni „Mustármag” köszönté­sét hozta. (Nem is volt olyan régen, ami­kor István onnan indult a Teológiára) Az elbocsátó gyülekezet (Meszlen-Acsád- Nemescsó és az összes környező telepü­lés) köszöntését az ottani felügyelő, MEGHÍVÓ 1998. december 19-én, szombaton de. 11 órakor az alsósági evangélikus templomban Sághy András esperes-helyettes és Kovácsné Tóth Márta lelkészi jegyző beiktatja szolgálatába a Vasi Evangélikus Egyházmegye megválasztott új esperesét, Vető István alsósági lelkészt. Igét hirdet: D. Szebik Imre püspök. Sztrókai Attila adta át, s a vasi egyház­megye nevében pedig G. Lábossá György szólt. A Csernyei Gyülekezet kö­szöntését Csernyin Sándor felügyelő tol­mácsolta. Köszöntésében felvázolta azt az utat, amelyet a lelkésziktatásig tett meg a gyülekezet. Öröm volt most már visszatekinteti ar­ra az izgalmas folyamatra, amelyben q. törvényes rendet tartva, mindent megtet­tek azért, hogy a lelkészválasztásban a gyülekezet érdekei érvényesüljenek. S mivel a község életében is jelentős ese­mény a lelkésziktatás, ezért Boleraczki István polgármester és az iskola igazga­Folytatás a 3. oldalon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents