Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-05-31 / 22. szám
Evangélikus Elet 1998. MÁJUS 31. 5.oldal A soproni Evangélikus Líceum tanúit várja Már hagyománnyá vált, hogy a soproni Líceum Diákszövetsége és öreg diákjai az iskola hívására évenként találkozóra gyűlnek össze. Idén erre június 6-án és 7-én, szombaton és vasárnap kerül sor. Szombaton osztálytalálkozók lesznek, délután pedig a növendékek gála-estjüket tartják. Vasárnap az iskolai találkozó után istentiszteleten veszünk részt, majd a tornacsarnokban közgyűlés lesz. Ezekre az alkalmakra hívnak és várnak minket Sopronba. Egyházi iskola lévén hivatkozhatunk arra, hogy Üdvözítő Urunk is úgy küldte ki tanítványait a világba, hogy „lesztek nékem tanúim!” (ApCsel 1,8) Évszázadok óta így küldi ki növendékeit is az életbe a Líceum. A tanítványok tanúk,- az iskola diákjai is tanúskodnak, arról amit tanáraik tanításából és életpéldájából kaptak. A reformációnak, így az iskolánknak is kezdettől fogva, - 441 éve (!) - szívügye, hogy evangélikus egyházunknak hűséges, képzett, hitvalló, egyszersmind illően viselkedni akaró és tudó fiatalokat neveljen, akik az egyházban és a társadalomban vezető munkára alkalmasak. Akiknek Istene Jézusban lett testté és nem a pénztárcájukban van. Az ilyen találkozások alkalmával elénk állnak tanáraink és „feleltetnek”. Megőrizted iskolánk örökségül adott szellemi kincseit? Amit rád bíztunk, - gyarapítottad?” A legtöbb lícista gyülekezetének tevékeny, hűséges tagja, felügyelője, vagy presbitere. Folyik a nagy vita, kell-e, legyen-e egyházi iskola? A diákok: - tanúk! A soproni Líceumnak, egyházunk legrégebbi iskolája, diákjának lenni örökséget, küldetést jelent! Nemcsak egy iskola jól képzett diákjának kell lenni, hanem hívő, Krisztusnak igazat adó, Őt követő emberként élni a mai Magyarországon. Nemcsak ott mérhető le egy egyházi iskola minősége, hogy diákjai közül mennyit vesznek fel a felsőbb tanintézetekbe, hanem tudásban és erkölcsben hogyan állja meg helyét a mindennapi életben, a családi és társadalmi kapcsolatokban! Az ilyen találkozások egymással és múltunkkal való vidám emlékezéssé is kell, hogy váljanak. Öröm együtt emlékezni, tanárokra, iskolatársakra, fehér asztalnál diák emlékeket megeleveníteni, egészségünkre és iskolánkra koccintani. „Szép ifjúság, jöjj vissza egy szóra”... Ezeken túl azonban most a tanúk is kérdeznek: „Hogy vagy, drága jó Alma Materünk? Látjuk, szűk már a hely az öreg falak között, mert a padlásterekből is tantermeket építettek. Elfogadod-e Isten erőt adó, bátorító, józanító Szemléikét, amit mint »egy lángot adok, ápold, add tovább!« Megedződhettél a 441 év történelmi földindulásaiban és élethalál harcában. Van-e bátorságod és hited, hogy a reád bízottakra leselkedő, őket elzülleszteni akaró sátáni erőkkel szembeszállj? Az igazgató, a tanári kar példás összetartozásban, fegyelmezett munkával, szent ügyhöz méltó nemes gondolkodással tanít és nevel? Avagy, már-már össze Toppantanak a gondok? Mit tudnánk segíteni, akik most nemcsak egymással találkoznak, hanem Veled is, öreg Alma Materünk?” Elmegyünk Sopronba, mi öreg diákok, hogy erősödjünk és erősítsünk. Bizony az évek és hosszú évtizedek alatt sok mindent, képleteket, törvényeket, szórendeket és adatokat elfelejtettünk. Mert nemcsak matek és fizika, nyelvek, történelem és számítás- technika van, hanem ezek mellett valami más, valami többlet, ott a génjeinkben, tudatunkban és gondolkodásunkban, az emlékek mögött: az Úr Istenben bízó hit... a Vele való kapcsolat! Iskolánk elkötelezettjei vagyunk a keresztyén gondolkodásra és életvitelre. A világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. (Róm. 8,19) Várják a hiteles tanúkat. Mi pedig öreg iskolánknak ilyen tanúi szeretnénk lenni! Iskola, ahol nemcsak tanulnak, - és tanítanak - hanem eljutnak az isteni igazság megismerésére és követésére is. (2 Tim 3,7) Sümeghy József „Gyújtsd lángra szívünket...” Többféle tűz van. Ismerünk pusztító tüzet, szalmalángot, füstölgő, kormoló, pislákoló lángot és még hosszan folytathatnánk a sort... A pünkösdi Lélek által fellobbanó láng egyikhez sem hasonlítható. Ez a tűz az emberi élet centrumában, a szívben lobban lángra. De mi lobbanhat lángra, és főleg mitől, kitől, honnan a „szikra”? Az emmausi tanítványok jól ismert történetének üzenetére általában csak húsvét közelében, húsvét összefüggésében szoktunk figyelni. Pedig ennek a megkapó történetnek éppúgy, mint minden húsvét utáni eseménynek az Újszövetségben, már pünkösdi távlatai is vannak. Ugye emlékszünk, hogyan diagnosztizálja Jézus az emmausi tanítványok állapotát? „Milyen rest a szívetek..." Ez a kőszív hideg, kemény állapota, amelyet sajnos mindannyian ismerünk. Mitől forrósodhat át ez a rideg szív? Mi az, ami lángra lobbanhat benne? Hogyan érhető el a gyulladási hőmérséklet? Honnan az éltető szikra? A választ maguk az emmausiak fogalmazzák meg a történet végén: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton. amikor feltárta előttünk az írásokat? ” Ez a „költői kérdés” felelet a mi kérdéseinkre is. Mi lobbanhat lángra szívünkben? Nem egyszerűen az írott ige, a betű, a papír, hiszen az szalmalánghoz hasonló gyorsasággal el is porladna. A „feltárt Ige”, a krisztocentrikusan értelmezett, élő és ható Ige, ha valóban életünk centrumába, szívünkbe engedjük, akkor a rideg szív felhevül, átforrósodik, és a Lélek szikrájától lángra lobban. Ez a tűz nem pusz- . tító tűz, bár bűneink töviseit leégeti rólunk. Éppen így legyünk alkalmasak arra, hogy mások felé forduljunk a fellobbanó láng éltető fényével és melegével. Ez történik az emmausiakkal is, akik korábban tele voltak a csalódottság keserűen mérges töviseivel, de a nagy találkozás, a nagy felismerés után máris rohannak vissza a sötét éjszakában az evangélium fényével. Egyszerre fontos lesz társaik sorsa, öröme és üdvössége! Ez a pünkösdi láng nem múló hangulat, nem szalmaláng lelkesedés. A tüzet fogott apostolok később is, minden brutális „tűzoltási kísérlettel” szemben vallják: „nem tehetjük meg, hogy nem mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk... ” Ezt a pünkösdi lángot nem lehet erőszakkal kioltani. A kezdődő üldözés, az apostolok kiűzése Jeruzsálemből ahhoz vezet, hogy az evangélium futótűzként jut el egyre távolabbi régiókba: Júdeán és Samárián át valóban a föld végső határáig... Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy amit a külső erőszak nem tud elérni, az bekövetkezhet a belső ellanyhulás, elkényelmesedés és újbóli megkeményedés következtében. Lángra lobbant szívek füstölgő, kormoló, szennyező, fokozatosan kihűlő kőszívekké torzulhatnak. A meggyulladt szívet ugyanis, mint minden tüzet, gondozni, táplálni kell. Nap, mint nap friss „tüzelőanyagra, energiahordozóra”, friss igére van szükség, éppúgy, mint friss levegőre, lélegzetvételre, imádságra. A zsoltárossal együtt könyöröghetünk: „ az erős lelket újítsd meg bennem... Szentlelke- det ne vedd el tőlem!" Gáncs Péter Egyházunk 1997-ben Vagy a csatamezőkön, a szabadságharc nagyszerű győzelmei, majd a nemzetközi osztrák-orosz túlerő okozta vereségek következtében? Kérdezhetjük korunkra nézve: ma hol dőlnek el a dolgok? Talán a gazdaságban, a Parlamentben, a kormányhivatalok adminisztrációjában, a bankok és nemzetközi vállalatok keretei között vagy talán az egyes pártokon belül? Hát egyházunkban hol dőlnek el a dolgok? A Széchenyi által kiadott jelszó a „kiművelt emberfők” biztosítása, kinevelése volt, és ehhez tegyük hozzá, hogy ez a „kiművelés” magában hordozta a bibliai-jézusi erkölcsi értékek terén való gyakorlatot is. Vajon ma milyen erkölcsi tartalékokat, milyen spiritualitást tudunk felmutatni és tovább adni a következő nemzedékeknek? Oktatási-nevelési egyházi intézményeink újra indítása, a „kiművelt emberfők” fontosságát jelentik. Hiszen az emberek rosszindulata olykor-olykor alábbhagyhat, de a butaság, tájékozatlanság, szüklátókö- rűség megmarad! Az egyházi iskolák nem a magyar iskolarendszer „klerikális NAT (Nemzeti Alaptanterv)” szerinti átformálásra készülnek. A dialektikus és történelmi materializmus után hazánkban eluralkodó vulgármaterializmus és konzum-etika ellenére azonban fontosnak tartjuk a bibliai erkölcsi spiritualitást. Foglalkoznia kellene az egyháznak a gyermekek szüleivel is, azokkal a nemzedékekkel, akik legjobb esetben is „vallásosak, de a maguk módján”. Végül a „kiművelt emberfők” iránti felelősségünk velejáróra, hogy többet törődjünk a tömegtájékoztatás, a sajtó, a rádió és televízió lehetőségeivel. Az Újszövetség úgy tanúskodik a Szentlélek munkája nyomán pünkösd után létrejött egyházról, mint amelyik Krisztus személyén és a róla való tanúskodáson áll vagy bukik. Az egyház emberek közössége, akik elhivatottak a „communio sanctorum”, a „szentek közössége” tagjaiként, másrészt pedig a „notae ecclesiae”, (az egyház ismertetőjelei), az evangélium hirdetése és a szentségek kiszolgáltatásának helye és így lesz az egyház Krisztus teste. Az egyház tehát „monarchikus”, „theokra- tikus” és „krisztokratikus” és nem olyan demokratikus közösség, ahol népszavazás dönti el a többségi vélemény szerint, mi legyen a közösség célja, mint valamilyen egyesületnél vagy részvénytársaságnál. Az alapvető sturktúra, szervezet ezért az egyházban a gyülekezet, mint az ige és a szentségek helye és ehhez kapcsolódik az egyházközség, mint jogi szervezet. Ezen alap- struktúra nem változik és minden egyéb egyházi struktúra erre épül. Milyen formában épülnek egymásra a gyülekezet közösségei, mint egyházmegyék vagy egyházkerületek, az másodlagos kérdés. Az összes gyülekezetre ráépülő strukturális elemnek az alapstruktúra segítése a célja, adminisztrációval, oktatással, lelkészneveléssel, ökumenikus kapcsolatokkal, stb... Ott vannak ma a nehézségek, hogy nincs elegendő szakértő ügyintéző az esperesek és a püspökök mellett, akik segíteni és helyettesíteni tudnák őket. Még most is ott tartunk, hogy egyik püspöknek sincs püspöki titkára, kerületi lelkésze, és alig van esperes, aki mellett segédlelkész vagy adminisztrátor található. A struktúra jó működésének feltétele, hogy nem a főnökök, hanem a szakértő munkavégzők számát kell növelni. Tehát nem megoldás, ha három vagy négy püspöke lesz az egyháznak, de ugyanakkor nincs mellettük megfelelő apparátus! Néhány kérdésre még ezzel kapcsolatban visszatérünk a zsinat összefüggésében. Ökumenikus i ,7 elkötelezettségünk Az elmúlt időszak bővelkedett ökumenikus eseményekben. A február 18-án megrendezett Ökumenikus Tanulmányi Nap gazdag programjának jellegzetessége volt, hogy ebben helyet kaptak a megemlékezések: Az ökumené Magyarországon (dr. Harmati Béla), Római katolikus szempontok (dr. Ladocsi Gáspár), Kisegyházi szempontok (Hecker Frigyes) és Ortodox szempontok (dr. Berki Feriz). Az Egyházak Világtanácsának ötven évére emlékezett a Harareban (Zimbabwe) tartandó decemberi világgyűlés előtt dr. Hafenscher Károly. A genfi központ szempontjait dr. Thom Best ismertette. Délután az un. jubileumi év, az adósságok egykori és mostani elengedéseinek kérdéseit elemezték szakemberek az Ószövetség (dr. Karasszon István), az Újszövetség (dr. Almási Tibor) és a világgazdaság szempontjából (dr. Bőd Péter Ákos). A színvonalas előadások szövegükben megjelennek majd a Theológiai Szemlében, a rendezvény ökumenikus hangulatát viszont alig tudják visszaadni. Ladocsi Gáspár katolikus tábori püspök fogalmazta meg találóan a lényeget: ötven év alatt sok minden történt hazánkban, de még mindig az a feladat, hogy jobban megismerjük egymást. Több szeretet, tisztelet szükséges és szakítás az olyan előítéletekkel, amikor mi kívánjuk meghatározni, hogy „a másik felekezet” tulajdonképpen mit is tanít. Ebbe az összefüggésbe tartozik bele a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán megigazu- lásról szóló közös nyilatkozatához kapott hozzászólások közül néhány, például Adámi László nyáregyházi lelkészé... Négy eseményt összekapcsolva szólnom kell ökumenikus testvéregyházi lehetőségeinkről. Időrendi sorrendben említve a következőkre gondolok: Március 10: Szlovák liturgiái konferencia Budapesten, március 23: látogatás a Vajdasági Magyar Espe- rességben, március 26-29: bajor delegáció nálunk és végül április 25-27: Bécsi Egy- háztanács-beiktatás. Amennyire igaz, hogy a jelen és a jövő egyháza csak ökumenikus nyitottságú és együttmunkálkodásra kész egyház lehet, és ha nem , akkor gettóba zárja magát, ugyanannyira igaz, hogy az igazi termékeny kapcsolatok a bilaterális viszonyban élhetők meg. A Szlovákiai és a Vajdasági Evangélikus Egyházakkal megkötött testvéregyházi szerződéseink alapján hallgatók jönnek és mennek Teológiánkon és a felvidéki és vajdasági magyar gyülekezetek népe is sok segítséget kap. Különösen is szükséges a támogatás a Vajdaságban, ahol az elmúlt évtizedekben a többségi oldal megszüntette az egykor önálló magyar egyház függetlenségét. Ma nincs lelkészük a szolgálatot végző esperesen kívül. Európa átrendeződésével kapcsolatban másutt is, így Svédországban, Németországban és Ausztriában magyar gyülekezetek anyagi és egyházjogi léte veszélyben van. Lehetséges, hogy magyarországi egyházunknak anyagi és szervezési-egyházjogi területen támaszt kell majd nyújtania ezeknek a gyülekezeteknek. Segítségjelenthet az Európai Közösség nagyobb egységén belül kialakuló egyházi együttműködés és a bajor egyházzal ápolt különlegesen jó kapcsolat. ... A tőlünk sokkal nagyobb bajor egyház egyházunkban a mai társadalmi helyzetben megmutatkozó rugalmasságát, a múlt elmaradásainak leküzdésére tett erőfeszítéseket, a jövő elképzelések tervszerűségét és a teológiai tisztázásra való készséget emeli ki, mint számukra értékes vonást. Mi magunk sokkal pesszimistábbnak és rosszabbnak látjuk a saját helyzetünket sokszor! Meg kell említenem, hogy gondjaink voltak és vannak a Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat területén. Magam a szolgálat legnagyobb problémájának azt érzem, hogy az abban résztvevő református lelkészek nagy része nem veszi az ökumenikus, református-evangélikus és katolikus összefüggéseket komolyan, és valamiféle „kálvinista identitásvédelem” címén például nem hajlandók együttes, ökumenikus szolgálatokat, istentiszteleteket tartani, hanem csak külön a reformátust. Mintha közös szolgálatra nem lenne példa az ökumenikus imahét alkalmain! Örömmel számolhatok be arról, hogy a katolikus püspöki konferenciával együtt, mint Ökumenikus Tanács kiadott felhívásunk, „Értéket a képernyőre!” széles visszhangot eredményezett. Egyházunk és az állam Amint arról már előre is bejelentést tettünk, a kormány 1997-ben nemzetközi szerződést kötött a Vatikánnal a katolikus egyház anyagi és közjogi kérdéseiről. Ezen megegyezés után új törvényeket alkotott a Parlament és ezek a protestáns egyházakkal és a többi felekezettel való megegyezés nélkül léptek életbe. A meghozott rendelkezések komoly anyagi hátrányt jelentenek egyházunknak és a többi egyháznak is, hiszen 1998. január 1-től kezdve nem kapjuk a hittanoktatási óradíjat - 1997-ben 68,9 millió - valamint a nyugdíj- és egészség- biztosítási támogatást, 1997-ben 26,8 millió. A hiányzó 95,7 milliót az ún. egyházi ingatlanok után kérhető Járadék” hivatott fedezni. Ez azonban olyan ingatlanok után jár többnyire, amelyek egy-egy egyházközség tulajdonai, mint önálló jogi személyé, tehát nem fordítható minden további nélkül az országos egyház céljaira. Különben is furcsa eljárás, hogy az eddig kapott összegek helyett a saját vagyonúnkból szeretne kifizetni a kormány. A másik gond, hogy a legutóbbi években még sohasem kaptuk meg és ma sem kapjuk meg azokat a közoktatási és felsőoktatási támogatásokat, amelyek a vonatkozó rendeletek, törvények és szerződések szerint járnának. 1998. április 8-án tárgyaltunk a miniszterelnökkel és akkor megemlítettem, hogy különösen is bántó, hogy az 1996. augusztus 27-én az MKM államtitkára által megígért és még abban az évben megkapott 950 millió felett a négy iskolafenntartó fe- lekezetnek az ún. közoktatási megállapodásból még esedékes 550 millió forintot az ígéret szerint az 1997. évi költségvetésből kellett volna megkapni, de eddig ebből még semmit sem láttunk. A kormányfő arra kérte az egyházakat, hogy törekedjenek a közerkölcs javításán, mert rossz a helyzet hazánkban. Az egyházi munkához szükséges hitoktatási óradíjat és iskolai támogatást azonban ugyanakkor a Művelődési és Közoktatási Minisztérium elvonta. Tiltakozásunk eredménye az volt, hogy a miniszterelnök külön államtitkári bizottságot állíttatott fel a kérdés egy hónapon belül történő kivizsgálására. Ez a határidő a héten jár le! Ebbe a kérdéskörbe tartozik bele az egyházak választással kapcsolatos magatartása. A nyílt politizálást a hivatalos pásztorlevelek elkerülték, de annak hangot adtak, hogy az elmúlt időszakra nézve az egyházak a kormány politikájával és egyházpolitikájával nincsenek megelégedve. Zsinatunk és strukturális kérdéseink A törvényhozó zsinat hat éves működéséről szóló véleményemet a Presbitérium az 1998. évi Lelkipásztor hasábjairól ismerheti meg. Az időközben elkezdődött újabb zsinati forduló nehézségei rögtön az első ülésen megmutatták, hogy a törvények között van félreérthető, és ezért feltétlenül helyesbítendő. Az új struktúra bevezetésével kapcsolatosan pedig az új zsinathoz beterjesztettem a jelentést. Ennek legfontosabb pontja az, hogy „a törvényekben elhatározott egyházi struktúra bevezetéséhez és üzemeltetéséhez a szükséges anyagi eszközök jelenleg nem állnak rendelkezésünkre.” Javaslom, hogy a zsinat az új struktúra bevezetését halassza el három évvel, tehát 2001. január 1. helyett 2004. január 1. legyen a határidő. Az állami támogatás törvényes rendje szerint ugyanis 2002 után már csak azt az összeget kapja meg az egyház, amit 1 % SZJA összegekből az állampolgárok az egyháznak ajánlottak. Ugyanakkor 2000-ben lejár az ötesztendős bajor testvéregyházi szerződés és minden bizonnyal egyházunk a következő időszakban nem fog olyan nagyarányú támogatást kapni, mint eddig. Szükséges tehát, hogy az anyagi lehetőségeinket alaposan számba vegyük. Ehhez pedig idő kell! Javaslom, hogy a zsinat vizsgálja meg az új struktúra elemeit abból a szempontból, hogyan lehet takarékosabb adminisztrációt tervezni. A közgyűlések és presbitériumok tagjainak létszámát csökkenteni kell, különösen is az Országos Közgyűlés létszámát, amelyik száznál is nagyobb tagságával nem munkaképes nagyságú testületté válna. Javaslom, hogy a zsinat az Országos Presbitérium elmúlt években bevált munkatapasztalatai szerint módosítsa a közgyűlések és a presbitériumok közötti feladat- megosztást minden egyházi adminisztratív szinten... Ésszerű lenné egy olyan feladatmegosztás, amelyik mindkét testület munkavégzési lehetőségeire nagyobb figyelemmel gondol. Javaslom, hogy az egyházi bírósági törvénnyel kapcsolatban olyan változtatásokat kérjen a zsinat, hogy minden egyházi alkalmazott az egyházi bíróságok illetékességi körébe tartozhasson, még az egyházi oktatási intézmények alkalmazottai is. Ordass-emléknap 1998. február 21-én a Lakitelki Népfőiskola rendezésében került sor az országos Ordass-emléknapra. Húsz évvel ezelőtt halt meg mártír püspökünk és már 1996. decemberében emléktáblát állíttattunk budapesti lakóháza homlokzatára. Éppen az emléknap előtt jelent meg Szépfalusi István bécsi lelkészünk szerkesztésében Ordass Lajos műveinek negyedik kötete, az 1948- as bírósági koncepciós perének teljes anyagaMegdöbbentő dokumentum a kötet! Maga a bíró is fel akarta menteni a vádlottat, akit nem a konstruált valutaügyben, hanem azért ítélték el tulajdonképpen, mert ellene állt az egyházi iskolák államosításának. Korabeli dokumentumok Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Mihályit Ernő, és a Kommunista Párt titkos anyagából rávilágítanak népünk és egyházunk akkori kiszolgáltatott sorsára. Hadd idézzük Rákosi kézírásos utasítását Kristóf elvtárs számára: „A mi elvtársaink ott, ahol erre módjuk van, gondoskodjanak arról, hogy Dezséryt megválasszák, ahogy ez Darvas megválasztásánál történt.” (1950. május 8.) Megemlítem, hogy az Ordass Lajos Baráti Kör néhány tagja 1998. január 27-én egy nyilatkozatot jelentetett meg 16 aláírással és ebben Ordass püspök emlékéhez méltatlannak tartják, hogy a választások küszöbén egy politikai párthoz kötődő alapítvány rendezi az emlékezést. Az irat az OLBK-tól már sajnos megszokott módon rágalmazásokkal és valótlan állításokkal támadja egyházunk vezetőségét. A felhívás fogadtatását ?s egyben az OLBK befolyását jól mutatja az a tény, hogy a főelőadó Lakitelken az Ordass Lajos Baráti Kör elnöke, dr. Boleratzky Lóránt volt és a kereken hatszáz résztvevő között számos más OLBK tag is jelen volt, közöttük elsősorban Ordass Lajos két lánya és veje. Ezek után megkérdezhetjük: Quo vadis Ordass Kör? Bizony, egyházpolitikai összefüggésekben is hiányzik még olykor a szükséges „kiművelt emberfő”!
