Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-05-03 / 18. szám
Evangélikus Élet 1998. MÁJUS 3. 3.oldal Szülőföldje a dunántúli Kemenesalja, a magyar evangélikusság több évszázados fészke. Alsómesteriből, megbecsült parasztcsaládból származott. Tanítója meglátta benne a kibontakozásra váró tehetséget. Biztatására szülei a soproni evangélikus líceumba küldték. Tősgyökeres magyar nyelvét falujából hozta. Klasszikus anyanyelve elkísérte élete végéig, noha kultúrája egyre tágult, gazdagodott. Rövid angliai tanulmány útjáról tökéletes nyelvtudással jött haza. Luther nyelvét itthon sajátította el. Fordításának két könyvet is köszönhetünk. Stanley Jones: Krisztus a világ országútján. A 177 oldalas könyv „tanulmány pünkösdről”. Inkább élménybeszámolónak nevezhetnénk arról, hogyan lehet a huszadik században egy modern misszionáriusnak a nagyvilágot járva, főként Keleten meglátni a Szentlélek mai munkáját. A másik könyv áhítatos könyv az egyházi év minden napjára - Luther írásaiból világos, tömör magyarsággal. Szabó József nyelve a szószéken tette a legnagyobb szolgálatot hallgatóinak - az evangéliummal. Mert ez a nyelv győri segédlelkészi, püspöki másodlelkészi, majd győri lelkészi szolgálatában egyre jobban megtelt minden nyelv legnagyobb tartalmával, az Isten szeretetéről szóló örömhírrel. 1948 elején búcsúzott a győri gyülekezettől. Várta Balassagyarmaton a Dunáninneni Egyházkerület püspöki széke. A búcsúigehirdetését az aznapi alapigéről tartotta, Mária és Márta történetéről (Lk 10,387-42). így kezdte: „Egy zörgő kulcscsomó és lázas sürgés-forgás: ez Márta. Alacsony zsámoly és szót- lan áhítat: ez Mária. Eszünkben sincsen, hogy megszóljuk Mártát, hiszen ezt az asszonyt a szeretet mozgatja. Minden gondoskodásának a nagy vendég, Jézus, Szabó József a tárgya... Egyéb alkalommal Mária sem tétlenkedett. De most úgy érzi, hogy ennél a nagy alkalomnál egy a teendő: hallgatni Jézusra... Nem csoda, hogyha ez a két különböző típus, Márta és Mária szembekerült egymással. ”... „Ez az ige mérlegre helyezi igen komolyan egész gyakorlati egyházi szemléletünket. Valljuk be, hogy az egyházi életben is Márta a közkeletű ideál ... S végül: amikor egy gyülekezet lelkipásztort választ, a sokféle szempont között, hogy az illető jó szónok legyen, reprezentálni képes legyen, szervező erő legyen és a többi külső szempont mellett kíváncsi-e a lelkészválasztó gyülekezet a legfőbb szempontra, hogy vajon a lelkipásztor mennyi időt szokott tölteni Krisztus lábainál, odahallgató csendességben? ... Egy bizonyos: hogy Krisztus Urunk a Márta és a Mária- típus vitájában határozottan Mária mellé állt... Amikor és ahol Krisztus megjelenik, ott minden tevékenységnél fontosabbnak tartja az O hallgatását." Szabó József vonzóerejét kiemelkedő igehirdetői adottsága mellett nyitott egyéniségének köszönhette. Érdekelte, amit a másik tud, érez, gondol. O, a könyvek szerelmese, tudásának, teológiai látásának jelentős részét nem betűkből, hanem élőszóból merítette. Megtisztelő volt néhányunk számára, hogy Győrött tőlünk, fiatal kezdőktől is tanulni akart, nyíltan, leplezés nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Győri korszakának felejthetetlen része a közösségteremtés. Mintegy tízen voltunk, közel tíz éven át győri székhellyel, különböző egyházi munkaterületen működő lelkészek. Hetente egyik este összeültünk. Ennek a körnek éltető lelke volt Szabó József. És püspökként is barátunk maradt, sőt több, papjainak is barátja lett. Ezt aligha lehetne elmondani még egy püspökről a tovatűnő huszadik században. Elhunytakor egyik lelkésze mondta róla: „A magasban szerény és irgalmas maradt, a mélyben igényes és csüggedet- len. ” Ehhez a mondathoz rövid magyarázatom szükséges. A fordulat évétől, 1948-tól, tehát püspöksége kezdetétől számított néhány évben a pártállam fokozódó egyházellenessége idején, hárman, Túróczy Zoltán, Szabó József és magam a „harmadik egyházi utat” jártuk. Küzdelmünknek voltak eredményei, de azután az erősebb fél győzött. Szabó József visszamehetett gyülekezetébe, de már nem püspökként, hanem gyülekezeti lelkészként. Fusson vissza az Olvasó az előző bekezdés utolsó mondatához, s innen nézve megérti, mi a súlya annak az idézetnek. Már győri lelkészsége korában az evangélizáció egyik munkása lett. Püspökként püspöki feladatának tartotta, hogy egyházkerületében a gyülekezeti evangélizációkat előmozdítsa. Munkatársak is léptek mellé. Püspöki körleveleiben - szokatlanul e műfajhoz - teológiai gondolatmenetek, régi magyar és idegen nyelvekből fordított imádságok és más jelei is mutatták, hogy miben látta föpásztori szolgálatát. Ismételten lelkész evangélizációkat rendezett, maga is szolgált rajtuk, másokat is felkért erre a munkára. így fordultam meg én is a gyarmati parókián. Mária alakjához hasonlóan ő is leült lelkészeivel együtt a „zsámolyra”, és Mártaként meg intézte szorgosan egyházkerülete ügyeit. Amikor pedig lemondatták állami tényezők a püspökségről, nem duzzogott, nem ment néma ellenállásba, hanem tette a dolgát. Veöreös Imre Valami elkezdődött Ma már több, mint két éve annak, hogy az első beszélgetések megtörténtek. Akkor még csak halványan körvonalazódott az elképzelés: kell-e, lehet-e egy vállalkozói kört az evangélikus egyház keretein belül létrehozni. Ma már túl vagyunk az első szemináriumsorozaton. A tavalyi három találkozón egy témakörrel foglalkoztunk: Hogyan nyerje meg, és hogyan tartsa meg üzleti partnereit a kis- és középvállalkozó? Mindennapi kérdések, amelyekkel nap mint nap szembekerülnek a vállalkozók, amire minden nap választ is adnak jól vagy rosszul. Többnyire nem tökéletesen. Hiszen sokan közülük nem vállalkozónak tanultak, nem annak születtek, talán soha nem is akartak azok lenni. Ma mégis a lehetőség csábítása, vagy a szükség kényszerének hatására naponta szembekerülnek ezzel, és más hasonló kérdésekkel. De hát hogy kerül mindez az evangélikus egyházi sajtóba? Mi köze az egyháznak mindehhez? Isten igéjében felénk fordult, de elvárása is van velünk szemben. Nemcsak a hét egy napján figyel ránk, hanem a hét minden napján. Az egyháznak is fontosnak kell tartania a hétköznapok tevékenységét, és azt, ha tudja, segítenie kell. Segítenie kell így a vállalkozókat is. - ilyen gondolatokat fogalmazott meg dr. Otto Strecker professzor azokban az előadásaiban, melyeket Győrött, Pécsett és Debrecenben április 2-től 4-ig tartott. Ennek az igénynek a felmérése vezetett a német „Initiative” egyesület ma már 8 Közép-Keleteurópai országban beinduló munkájának megindításához. Büszkén mondhatjuk, hogy az első ezen országok közül, a „kísérlet” Magyarország volt. Az első tapogatózó megbeszélések után az evangélikus egyház püspökeinek támogatásával a Külügyi Szolgálat szervező munkájával „valami elkezdődött”. Múlt és jövő a beszélgetésekben Két vendége volt a húsvét utáni napokban egyházunknak. Egyikük búcsú- másikuk bemutatkozó látogatásra érkezett. Edmund Ratz egyháztanácsos, az LVSZ Német Nemzeti Bizottságának titkára, aki segélyügyekben 1 hosszú idő óta tartotta a kapcsolatot egyházunkkal. Ő j jjpost nyugdíjba menetele előtt jött el búcsúzni. Jens Timm egyházfótanácsos, Württembergből jött, eddigi alelnökből lett a bizottság elnöke és ezt a látogatást szánta bemutatkozásnak, ámbár már régen ismeri egyházunkat, de még nem járt nálunk. Az egyházvezetőséggel folytatott beszélgetésben sorra előkerültek egyházunk életének mai jellemzői, az ökumené működése, valamint az állam és egyház viszonyában az új finanszírozási rendszer következtében előállott helyzet ismertetése. Különösen nagy érdeklődést mutattak egyházunk diakóniai munkája iránt. Alkalom nyílott rövid beszélgetésre a tanácskozás szünetében. Edmund Ratz elmondta, hogy 30 évvel ezelőtt jött először Magyarországra és azóta sokszor. Különböző testületek képviseletében, főleg segélyügyekben járt nálunk. A bajor egyház küldötteként, majd 17 éven át az LVSZ Német Nemzeti Bizottságától, Stuttgartból. Főként a Kelet-európai ügyekkel foglalkozott. Résztvett az LVSZ Európai Kisebbségi Konferenciáján is Budapesten és sokáig volt tagja annak az ösztöndíj tanácsnak, mely magyarokat is juttatott ösztöndíjakhoz. ♦ Ezen kapcsolat következtében sok ismerőse és barátja van egyházunkban és mivel egy ideig a genfi központban is dolgozott, innen ered barátsága Harmati Béla püspökkel és Görög Tiborral, aki a közelmúltban jött haza az LVSZ Európa-titkári beosztásából. Természetesen a személyi és egyházi kapcsolatokat ezután is szeretném tartani, a barátság nem ér véget a nyugdíjbavonulással, sőt talán több időm lesz az utazásokra,-mondta Ratz egyháztanácsos. Jens Timmel elsősorban a jövendőről beszélgettünk. A jövő Európájának egyházi helyzetéről, feladatairól kérdeztem. Timm egyházfötanácsos szerint már most készülni kell az integrációra. Van két európai egyházi szervezet, amely már ebben az irányban munkálkodik, az egyik az Európai Egyházak Konferenciája, a másik az Euro- diakónia szervezete. (Mindkettőről már többször írtunk lapunk hasábjain.-Szerk.) Ezekben tevékenyen dolgozik a magyar egyház is. De vannak speciális feladatok, mint pl. az európai egyházjog és a magyar egyházjog közelítése, azután jobb kapcsolatot kell építeni egyházi és politikai vezetők között. Mintapéldákat lehet találni nyugaton. Jobban kell tájékozódni politikai és gazdasági ügyek felől, de ugyanakkor az új tagoktól azt várják, hogy elsősorban ne a gazdasági ügyekkel foglalkozzanak, hanem inkább a kulturális és szociális kérdésekkel. Intenzív kapcsolatokra ezután még inkább szükség lesz. Afrika és Közép-Amerika mellett nem szabad megfeledkeznünk Európáról. Európa pedig ma már Vladivosztokig terjed! Minden vonalon jobb kapcsolatokat kell tartanunk, világi vezetőkkel, a kultúra ápolóival és természetesen egymással. Az új Európában az ökumené életkérdés! Köszönetét mondunk Ratz egyháztanácsosnak a barátságért, a sokféle segítségért, azért, hogy sok évtizeden át megőrzött bennünket szeretetében. Köszönjük Timm egyházfötaná- csosnak, hogy érdeklődést mutatott egyházunk iránt, nyitott szívvel viseltetik egyházunk problémái iránt és hasznos útmutatásait kérjük a következő időben. Tóth-Szöllős Mihály Ezt a kezdeti utat ismertette Szirmai Zoltánná a három városban tartott megbeszéléseken. A tavalyi szemináriumi tapasztalatokról került szó utána és arról, kik vettek részt azokon. Pedig a kérdés másik oldala még fontosabb: kik nem vettek részt rajta. Akik - különböző okok miatt - nem tudtak eljutni, vagy akik nem tudtak róla. Ezért volt szükséges a három megbeszélés az ország három, egymástól távoli városában. Dr. Otto Strecker professzor előadásában Luthert idézte, aki a lelki (lelkészi) és más „köznapi” foglalkozásról szólva ezeket Isten előtt egyenrangúan fontosnak tartotta. 0 alkotta az Istentől való elhívásból (Berufung) a hivatás (Beruf) szót a német nyelvben. A jól végzett munka Isten szolgálata, istentisztelet. És ha ez így van, akkor az egyháznak is fontos kell hogy legyen, hogy tagjai mit csinálnak hétfőtől szombatig. És így fontosak a kis- és középvállalkozók is, akik saját szakterületüket talán tökéletesen ismerik, de nem biztos, hogy vállalkozóként kiváló marketingmunkát végeznek. Miért pont a protestáns egyháznak kell ezzel foglalkoznia? Mert bátorítani tud a nehéz időkben. Támogatásával erősíteni tud. Impulzust adhat. Gyakran elfelejtkezünk a protestáns hivatástudatról. Isten kiválasztott, erre úgy kell válaszolnom, hogy munkámat jól végzem. Ami a keresztyén vállalkozó számára főleg a mai körülmények között alapvetően fontos, az az etikai kérdés. Meddig mehetünk el a korrupcióval átszőtt üzleti világban, ahol nemegyszer a maffia is megjelenik - idézett oroszországi példákat is Az alapelvek: igazságosság, felebaráti szeretet, a teremtett világ védelme általánosan elfogadott elvek. A mindennapok konkrét problémáival szembekerülve mégsem könnyű ezeknek megfelelően dönteni. A szakmai és etikai kérdések közös megbeszélésén túl óriási segítséget jelenthet, hogy az egyházon belüli vállalkozók megismerik egymást. Kölcsönösen segíthetik egymást tapasztalataikkal, kapcsolatok, üzleti kapcsolatok is kialakulhatnak. Sőt az „Initiative” egyesület segítségével ezek a kapcsolatok átnyúlhatnak országhatárokon is. Valami elkezdődött. Jó lenne, ha a kezdés után folytatódna is. Bővülne a kör, minél többen bekapcsolódnának, az országban minél többen megismernék egymást, és tudnák, hová kihez forduljanak, ha vállalkozásuk kapcsán kérdésük van, segítségre szorulnak, vagy csak egy megfelelő partnert keresnek. Elegendő számú érdeklődő esetén ez jelenthet nemcsak budapesti, hanem vidéki központú megbeszéléseket, szemináriumokat, előadásokat is. Hiszen valami egyszer elkezdődött. Sok évvel ezelőtt Valaki eljött. Nemcsak vasárnapra. Hanem a hét minden napjára. Megszólított, és megszólít ma is. A hét minden napján. Koren András A téma iránt érdeklődők információt a 266 5532 telefonszámon kaphatnak. Nézni csak előre szabad Vajdasági „hídépítés”... Gyakran hallunk magyar béke- fenntartó katonákról, akik a délszláv háborúban hidak újjáépítésén fáradoznak. De hasonló hídépítő munkára átvitt értelemben is égető szükség van. Tanítványi küldetésünkhöz tartozik, hogy Jézust igazi főpapként, pontifex maximusként, nagy hídépítőként is kövessük. Ez a hídépítő munka évek óta folyik már Erdélyben élő testvérgyülekezeteinkkel, de a Vajdaságban élő maroknyi magyar evangélikusságot, mintha egy kicsit eddig elfelejtettük volna... Tavaly nyáron a finn rádiómisszió európai igazgatója, Matti Korpiaho (aki maga is éveken át szolgált határainktól délre), kért meg minket, hogy hívjuk meg Dolinszky Árpád vajdasági esperest a piliscsabai missziói konferenciára. Az egyik legemlékezetesebb előadást ezen a konferencián éppen a Dolinszky házaspártól hallhattuk, akik beszámoltak arról a hősies szórványmunkáról, igazi missziói szolgálatról, amit a Vajdaságban végeznek. A mintegy 12 ezres vajdasági magyar evangélikusság 13 gyülekezetben él, 2 lelkész és 4 diakónus gondozásában. Immár harmadik esztendeje havonként újságot jelentetnek meg ezer példányban, „Alapkő” címmel. A finn rádiómisszió támogatásával már saját rádiómissziós munkát is végeznek három helyi rádióadón keresztül. Teológiánkon az idén végez egy hallgató Bajsáról és ugyanonnan van már újabb jelentkező is. Nagy szükség van újabb szolgálókra, hiszen korábban hét lelkész pásztorolta a vajdasági magyar gyülekezeteket. Nagy öröm volt, hogy Dolinszky Árpádék meghívására, a húsvét utáni hétvégén, ellátogathattunk a nagytarcsai gyülekezet énekkarával Baj sára és Szabadkára. Mindkét helyen hamisítatlan magyaros vendégszeretettel vettek körül minket, és szép számú gyülekezet fogadta vendégszolgálatunkat. Az élet, a jövőbe vetett hit jele volt, hogy Szabadkán a vasárnapi iskolás gyermekcsoport szolgálata színesítette az istentiszteletet, melyen keresztelő is volt. Konkrét tervek is születtek a „hídépítés” további lépéseiről. Szeptemberben missziói napot szeretnénk szervezni Szabadkán a vajdasági gyülekezetnek. Októberben várjuk a bajsai és szabadkai testvérek vi- szontlátogatását. De nagyon reméljük, hogy már a különböző nyári konferenciákra is eljuthatnak vajdasági résztvevők, mint ahogy szeretnénk eljuttatni itthoni irat-, kazetta- és rádiómissziós küldeményeinket a határ túlsó oldalára. Reméljük, ezen az épülő hídon elevenebb, kétirányú forgalom indul meg... G. P. Ebben az évben hatan konfirmáltak a Deáktéren. Öt lány és egy fiú. Tavaly húszán konfirmáltak, ez a szám megfelelt az elmúlt évtizedek alsó határainak, évente húsz-harminc között ingadozott a konfirmandusok száma. Ezért sem szabad, még ebből a meghökkentő adatból sem messzemenő következtetést levonni. De elhallgatni is hiba lenne. Jelzésértékű a nyolcvanöt temetéssel, negyven keresztelővel együtt. Fogyunk. 1949 és 1989 között a legnagyobb veszélyt, a szekularizációt elfedte a szocializmusban megmaradásért küzdő egyház képe. A kilencvenes években egyre inkább szembesülünk ezzel a kihívással. Nem vállalhatjuk, hogy az egyház a kiveszőben lévő idős emberek közössége. A Deák-téren az igazgató lelkész szokatlanul keményen szólt erről. Évente kétszer a Deák-téri gimnázium néhány száz tanulója részt vesz az istentiszteleten. Számos gyülekezeti tag türelmetlen, bántja, hogy nem ülhet megszokott helyén, hogy a fiatalok zsongása olykor zavaró. - A lelkészek biztatták a konfirmandusokat, vegyenek részt az istentiszteleten. Őket is érte kirekesztő megjegyzés: „most már ezek mindig itt lesznek?!" - Alig hihető. Bizonyára nem általános, mégis figyelmeztető. Hiszen nekünk, idősebb nemzedékeknek, nem lehet megtisztelőbb küldetésünk, mint egyengetni a fiatalok útját az egyházban, átadni nekik a stafétabotot. Csak legyen kinek. Sajátos szociográfia volt az idén a Deáktéren a konfirmációi istentisztelet. Meghívták a 10,25,50,60,70 évvel ezelőtt konfirmáltakat és az idei konfirmandusok után őket szólították az Úr asztalához. Hat, egy, huszonegy, tizennégy, tíz, - így következtek egymás után a csoportok. Hatan jöttek el a tíz évvel ezelőtt konfirmáltak közül. Egy szál férfi képviselte a negyedszázaddal ezelőtti csoportot. Ebből sem vonható le tudományos következtetés, de tény, ez a nemzedék a legritkább az egyházban. Legtöbben mi voltunk, akik 1948-ban konfirmáltunk, akkor épp negyvennyolcán. Ordass Lajos püspök és Kékén András igazgató lelkész utolsó közös szolgálatával. De, szép számmal voltak az 1938-ok is, köztük Fabinyi Tibor teológiai professzor és Udvaros Béla az Evangéliumi Színház igazgatója. Őket Raffay Sándor püspök és Magócs Károly lelkész konfirmálta. Isten ki nem számítható kegyelmének örülhettünk a hetven évvel ezelőtt konfirmáltak úrvacsora vételekor. Ők tízen voltak. Nézni csak előre szabad. Ma nincs semmilyen korlátozása az egyház működésének. Meg kell találnunk az evangélium hirdetésének - szóban és cselekedetekben - azokat a mai formáit, amelyek elérik az új nemzedékeket. Mert az evangélium ma is, mindenkihez szól. Nemcsak az idősekhez, a betegekhez, hanem a fiatalokhoz, az egészségesekhez is. Fiatal volt Jézus is, a tanítványok is, amikor megjárták az utat. Frenkl Róbert J. L
