Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-05-25 / 21. szám
Evangélikus Élei 1997. május 25. Egyházkerületi presbitériumok beszámolóülései (Folytatás az 1. oldalról) A Déli Egyházkerttlet Presbitériumának ülésén először az egyházkerület felügyelője, dr. Sólyom Jenő terjesztette be jelentését. Ebből közöljük a következő részleteket: „Nem sokkal ezelőtt múlt hét éve annak, hogy a Déli Egyházkerület felügyelői tisztségébe beiktattak. Akkori beköszöntő beszédemben elsőrendű feladatnak az egyházon belüli megbékélés szolgálatát neveztem meg. Ennyi év után úgy érzem, hogy ez a megbékélés valójában a mai napig sem történt meg. Itt most nemcsak arra gondolok, hogy olykor még ma is előkerül a vád az egyházi vezetés illegitimi- tásáról, hanem főként arra, hogy a zsinaton, az egyházkerületek számának és területi beosztásának vitája kapcsán egyre nyilvánvalóbbá válik az, hogy szakmai érvek helyett érzelmi töltésű hozzászólások hangzanak el, s azok mögött - kimondva vagy kimondatlanul - a rendszerváltozás előtti negyven év élményeinek mára történő kivetítése húzódik meg. A presbitérium tagjainak előre megküldött, március 16-i lemondólevelem megírására mégsem ez a kudarc késztetett, bár talán ez is indokolhatná lépésemet. Kérem, tekintsék azt a levelet a jelentés részének, s ennek megfelelően szerepeljen a jegyzőkönyvben is. Amint ott kifejtettem, már beiktatásom előtt kialakult bennem az az álláspont, s ezt akkor el is mondtam, hogy felügyelői megbízatásomat csak a zsinat végéig tartónak tekintem. Az élethossziglan választott felügyelő a szerzett jogok révén akkor is megmaradhatna tisztségében, ha közben a zsinat az egyházkerületi felügyelőkre nézve is bevezetné a hatéves ciklusra történő választást. Végleges döntés ez ügyben még nem született, de hét évvel ezelőtt is elmondtam, hogy a nemlelkészi, tehát nem egyházi alkalmazottként tevékenykedő tisztségviselők esetén a határozott időtartamra való választást tartom természetesnek. Ezért, bármit is határoz végül a zsinat, magamra nézve a mostani lemondást tartom a következetes lépésnek. Kérem a presbitériumot, hogy á lemondást elfogadva, a zsinat befejezése utáni minél korábbi időre, még őszre írja ki az új választást. A jelenlegi törvényi előírás szerint a kerületi presbitériumnak kell jelöltet megneveznie az egyházközségek számára. Ebbe is belefér talán az, ami a készülő törvényben valószínűleg előírás lesz, hogy jelölőbizottságot kell állítani, s az nevezne meg jelöltet vagy jelölteket. Kérem, ebben ne legyen akadály az a bizonytalanság hogy nem tudjuk, miként dönt a zsinat a törvények életbelépésének rendjéről, s az esetleges általános tisztújításról. Amennyiben a zsinat 2001-re elhalasztva szavazna meg egy területrendezést - ennél korábbi időpont nem Valószínű -, akkor vélhetően 1998-ban nem lesz általános tisztújítás. Ez esetben felügyelői tisztségem a zsinat végével együtt szűnne meg s valóban ez év kora őszén kellene a választást megtartani Azért érzem szükségesnek a jelölőbizottság mostani kiküldését, hogy a zsinat után, újabb presbiteri ülés összehívása nélkül, az akkor életbelépő törvények szerint járva el, a bizottság azonnal munkához láthasson. Ha valamilyen oknál fogva a zsinat mégis általános választást rendelne el 1998-ra, akkor viszont célszerűtlen lenne az egyházkerületben idén választást tartani Felügyelői tisztségem így egy évvel később szűnne meg amennyiben a presbitérium ehhez hozzájárul Mindezekkel a feltételekkel együtt kellene a mai ülésen az új választás kiírásáról határozni...” A jelentés ezután foglalkozott az 1996. év statisztikájával, az egyházközségek és egyházmegyék területi beosztásával. Ez utóbbi téma még zsinati döntés előtt van. Néhány szóban a zsinatról is szólt, majd e szavakkal fejezte be felügyelői jelentését: „Mivel érzésem szerint - bár a zsinattal kapcsolatban az utóbbi időben értek olyan meglepetések, amik miatt nem merek jóslásba bocsátkozni - a jövő évben nem lesz általános tiszt újítás, az őszi presbiteri ülés előttre várom a felügyelőválasztás lefolytatását. Ha így lesz, akkor talán ez az utolsó egyházkerületi presbiteri ülés, melyen felügyelőként jelen vagyok Ezért most szeretném megköszönni mindenkinek azt a támogatást, amit ennek a szolgálatnak a végzésében nyújtott, különösen azoknak okik már az előző ciklusban is presbiterek voltak megkülönböztetetten pedig püspök úrnak Köszönöm, hogy elnézték ha elnézték hibáimat, gyengeségeimet. Köszönöm a püspöki hivatal munkatársainak is sok segítségüket. Ha úgy érzik hogy valamit mégis tudtam tenni egyházunkért ebben az időszakban, azért Istennek legyen hála. Kérem jelentésem, s egyben alkalmasan választott határidő kitűzésével lemondásom elfogadását. ” A lemondással kapcsolatosan a presbitérium a következő határozatot hozta: tyA presbitérium egy ellenszavazattal elfogadta, hogy az egyházkerületi elnökség jogosult legyen a választás kiírására, amint dr. Sólyom Jenő lemondása bekövetkezik" * Dr. Harmati Béla püspök e szavakkal kezdte jelentését: „»Az egyház jövője és a jövő egyháza« címmel készül egyházunk számára találkozó és megbeszélési fórum Pakson, 1997. augusztus 23-24-én. Mai presbiteri ülésünkön ehhez a témához szeretném kötni beszámolómat. A múlt értékelése, a jelen felmérése építeni kívánja egyházunk jövőjét. Ebben az építésben első helyre kerülnek a gyülekezetek, mert az egyház élete a helyi-területi közösségek istentiszteletében, imádságában, a tagjai emberek között végzett szolgálatában teljesedik ki. Nagyobb távlatban ökumenikus együtt- munkálkodás kíséri a gyülekezetek életét, helyileg országosan, nemzetközileg és széles világtávlatra is érvényesen. Végül jövőre néző feladataink és eredményeink vagy kudarcaink sorában törvényhozó zsinatunk munkájára kell néhány pillantást ejtenünk. Gyülekezeti-egyházi életünk A statisztikák nem mondanak el mindent, mégis megemlítem, hogy a legutóbbi presbiteri ülés óta 14 gyülekezetben jártam különféle alkalmakon és több tucat lelkész, felügyelő, presbiter keresett meg hivatalomban. Ez év őszére tervezett presbiteri ülésünkre, november 23-ra tízéves püspöki szolgálatom jó alkalom lesz arra, hogy összeállítsam azon gyülekezetek névsorát egyházmegyénként, ahol tíz év alatt nem történt olyan esemény, amelyik megérdemelt volna egy püspöki meghívást. Nem azt jelenti ez, hogy csak a püspöki látogatások jelentenek „valamit” a gyülekezetekben, de valószínűnek tartom, hogy más nagyobb gyülekezeti ökumenikus vagy területi-egyházmegyei események sem történtek Ahol ugyanis nincs valamilyen ünnep, rendkívüli alkalom, evangélizáció, egyházmegyei, kerületi vagy országos esemény, ott nem használták ki a változások, lehetőségek elmúlt években nagyszerű alkalmait. Gondom van azokkal a gyülekezetekkel, amelyekből az elmúlt években elment a lelkész és nem sikerült az állást betölteni, hanem összevontuk valamelyik szomszéd egyház- községgel. .. A lelkészi állások leépülése részben lelkészhiány, részben a helyi anyagi ellehetetlenülés eredménye. Ha azonban helyben nincs lelkész, feltétlenül visszafejlődéssel kell számolnunk hosszabb távon. Az egyház jövője azt kívánja meg hogy ezeket a helyeket, megvizsgálva a lehetőségeket, újra betöltsük és központilag segítsük, hátha megerősödnek. A jövő számára történő készülődésünk egyik alapvető ügye, hogy területileg tanításban, magatartásban, társadalmunkhoz való viszonyunkban szakítsunk a kísértő provincializmussal, a beszűküléssel és vállaljuk fel az „egész ember” (wholistic approach) és az egész társadalom kihívásait, mert Isten igéjének, törvényének és evangéliumának üzenetét alkalmazni, hirdetni kell széles e világon és minden embernek, alkalmas és alkalmatlan időben. Nem „csőlátással” kell megközelíteni a mai magyar valóságot, hanem föl kell használnunk a teológia segédtudományaként az egyházban interdiszciplinárisán a történelemtudományok, az irodalom, a művészetek módszereit és eredményeit. Ezért kellenek az ösztöndíjak fiatal lelkészeinknek, ezért kell rádiómisszió és tévés adás, Evangélium Színház és egyházi sportnap és ezért kellenek a különböző egyházi intézmények, iskolák, szolgálati ágak. Adjunk hálát Istennek ezekért a lehetőségekért. ” Ökumenikus kapcsolataink Mondhatná valaki, hogy könnyű helyzetben vagyok, amikor ez a téma kerül elő, hiszen mint az ökumenikus tanács elnöke 1992 óta, hivatalból is kell foglalkoznom a belső magyar egyházi kapcsolatokkal és a nemzetközi egyházi szervezetekkel és azok tagegyházaival. A mai magyarországi kedvező ökumenikus klíma és testvéregyházi kapcsolataink nyomán Isten előtti hálaadással állapíthatjuk meg, hogy sohasem volt még hazánkban az egyházak közötti viszony ilyen segítő, megértő, sohasem munkálkodtak egyházak még ennyire együtt, mint éppen most. ” A jelentés felsorolja az ökumenikus rendezvényeket, melyek az utóbbi hónapokban történtek. A múlt évben Kecskeméten rendezett konferencia, az ökumenikus imahét központi és vidéki eseményei, az Európai Evangélikus Püspökök Budapesten tartott konferenciája, a Márvány utcai lakóház falán elhelyezett Ordass-emlék- tábla leleplezése, a bajor kétoldalú kapcsolat eseményei, a Déli Egyházkerület és a svédországi Linkö- pingi Evangélikus Egyházkerület testvéregyházi megállapodása és a grazi, valamint az LVSZ Hong Kongba tartandó nagygyűlésének előkészületei. tartoznak ebbe a sorba. „Összefoglalva az ökumenikus távlatot, elmondhatjuk, hogy ha sok mindent nem is tudunk az egyház jövőjéről és a jövő egyházáról, egy' valami bizonyos és ez pedig az, hogy a jövő egyháza ökumenikus dimenzió jú egyházként képzelhető csak el! Az egyház jövője és törvényhozó zsinatunk munkája Kereken hat éve munkálkodik törvényhozó zsinatunk azon, hogy megalkossa azokat a törvényeket, amelyek keretet adhatnak a jövő egyházának. Ez a munka nem köny- nyű, sokan belefáradtak, megsértődtek, lemondtak, mások ott vannak továbbra is, de úgy vélik, holtpontra jutottunk abban az ügyben, milyen legyen a jövő egyházának struktúrája. A kérdéshez az is hozzátartozik, hogy egyházunkban az egyházpolitikai viták a legutóbbi években nem annyira a különböző egyházi testületekben, presbitériumokban, közgyűléseken folytak, hanem a zsinaton. Egyik vagy másik egyházpolitikai árnyalat gondolkodását tükrözték a múltra és a jövőre vonatkozólag a különböző törvényjavaslatok. Az újabb, a jobb, a változtatni akarás, az egyházi struktúra javítása általános szempont volt és maradt. A nagy kérdés azonban, mit kell megváltoztatni és hogyan. A zsinat végére érve már most, de még a befejező ülések előtt elmondhatjuk, hogy számos jó törvény született. Akadtak olyanok is, amelyeket még menetközben meg kellett változtatni, mint például az oktatási és felsőoktatási törvény, hiszen változtak az állami rendelkezések. Sajnos, olyan törvény is van, amit nem igen lehet használni a jelenlegi formájában... Az a reményem, hogy van annyi józan belátása egyházunk tagjainak és a zsinatnak, hogy az egyházpolitika oltárán nem áldozzuk föl egyházunk jövőjét... Isten áldását kérve egyházunk, gyülekezeteink munkájára, egy Augusztinusz egyházatyának tulajdonított mondással zárom jelentésemet: »Magad kell, hogy . lángolj^a hitben, ha másokat akarsz meggyúj - tani!«”- fejezte be jelentését’1* püspök. „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon” (Péid 22,6) Cukrászdából - Finnországba Február végén, március első napján Albertirsán gyűltek össze az evangélikus óvónők, hogy együtt kérjék Isten segítségét munkájukhoz és a tőle kapott feladat minél eredményesebb végzéséhez. A Krisztus-központú személyiség kiformálása, a gyermek hívő nevelése komplex, átfogó folyamat, amely kihat az értelmére, az érzelmeire és akaratára. Az óvodapedagógusok őszinte odafigyeléssel és szeretettel igyekeznek a gondjaikra bízottak lelki fejlődéséért mindent megtenni. A tanítás módszereit, eszközeit azonban most tanuljuk, így azt hiszem mindannyiunknak szüksége van arra, hogy egy-egy konferencián, találkozón tanuljunk egymástól, segítsük egymást gyakorlati ötletekkel, tanácsokkal. Segítségünkre van a találkozók szervezésében dr. Muntag Andor- né, a kateche t ikai bizottság vezetője is, akinek ezúton is szeretnénk köszönetét mondani. A távolabbról érkezett óvónőknek lehetőségük volt már péntek délutántól ismerkedni a gyülekezettel, az óvodával. A jelenlévők lelki épülését segítette Bárdossy Tibor esti igehirdetése, amely egyben emlékeztetett bennünket a vállalt feladat súlyára. Soha nem felejthetjük, hogy a gondjainkra bízott gyermekek lelki fejlődéséért felelősek vagyunk az Úr előtt. Szombaton reggel az összegyűlt 50 óvónőt és lelkészt Baranyai Tamás espereshelyettes és Bárdossy Tibor a gyülekezet lelkésze köszöntötte. Örömünkre az önkormányzat óvodáiból is voltak szép számmal érdeklődők. A gyermekek izgatottan várták a rendkívüli hittanfoglalkozást, melynek anyaga a „jó Pásztor” volt. A szépszámú vendégsereg ellenére a gyermekek felszabadultan, aktívan kapcsolódtak be a beszélgetésbe. Fehérke történeteire emlékezve, a jellemábrázolást is módjuk volt gyakorolni Csendes, Bátor, Gyámoltalan stb. szerepeibe bújva. Sokféle változatos eszközzel próbáltuk rögzíteni a gyermekekben, hogy van Pásztorunk, Jézus Krisztus, aki vigyáz ránk, őriz minket, ha eltévedünk felkeres és visszavisz az övéihez. A foglalkozás után a jelenlevők a látottakhoz kapcsolódva mondták el tapasztalataikat, bevált módszereiket, segítve ezzel egymás munkáját. Megtiszteltetés volt számunkra, hogy dr. Szabó Lajos, a Teológia Egyetem gyakorlati tanszék professzora jelen volt ezen a találkozón. A felmerült kérdéseinkre készségesen válaszolt, bizonytalanságainkban eligazított bennünket. Dr. Szabóné Mátrai Marianna délutáni előadását élmény volt hallgatni. Segítséget kaptunk a mindennapi munkánkhoz és a felmerülő - hogyan? - kérdések biztonságos megoldásához. Köszönetét mondunk a Roszik Mihály vezetése alatt álló Alberti Szeretetotthonnak, ahol a háromnapos találkozó résztvevőinek étkeztetését és szállását segítettek megoldani. Az igen eseménydús napot Szabó András lelkész igehirdetése és a Geije party fúvóskvartett játéka zárta. Hiszem, a gyermekek közötti hitbeli előkészítő munkánk nem eredménytelen, Isten kegyelmébe veszi az általunk nevelt gyermekeket. Hidjuk a Biblia történeteinek ismerete nem ajándékoz hitet, de segít előkészíteni a gyermekszíveket ahhoz, hogy az Úr bevonulhasson oda. Murar Endréné Kórustalálkozó Békéscsabán Immár másodízben került megrendezésre az a Kodály Zoltán emlékére rendezett megyei kórustalálkozó, melynek házigazdája iskolánk, a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium volt. A találkozóra meghívtuk Békés megye egyházi iskoláit és városunk középiskoláinak énekkarait. Közülük heten jöttek el: a békéscsabai Belvárosi Általános Iskola és Gimnázium Kicsinyek Kórusa, Nagykórusa és Vegyeskara (karnagyok: Siposné Matuska Klára, Tóth- né Mucsi Margit), a gyulai Magvető Református Általános Iskola és az Erkel Ferenc Gimnázium Kórusa (karnagy: Beleznai Györgyné), a békéscsabai Bartók Béla Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola Leánykara (karnagy: Ordasi Péter) és a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium Leány és Férfi Kamarakórusa (karnagy: Kneusel-H. Leila). Dr. Nánai László (a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium igazgatója) és Ordasi Péter (a békéscsabai Bartók Béla Zeneiskola és Zene- művészeti Szakközépiskola igazgatója) kezdeményezésére kezdtük szervezni ezt a találkozót. Tklál- tunk a koncert megszervezéséhez kapcsolódó pályázatot is, melyet a Pro Renovanda Cultura Hungáriáé Alapítvány írt ki. Ihvaly sikerült támogatást nyernünk rendezvényünkhöz, az idén sajnos nem. Ettől függetlenül ebben az évben is megrendeztük a kórustalálkozót, és a jövőben ezt a hagyományt szeretnénk folytatni úgy is, hogy külföldről, elsősorban Erdélyből hívnánk kórusokat. A hangverseny Németh Mihály lelkészi szolgálatával és köszöntő szavaival kezdődött, ezután léptek fel a kórusok. Az énekkarok műsorában, az előzetes kiírás szerint szerepelnie kellett egy gregoriánnak és egy Kodály- műnek, de elhangzottak művek J. S. Bachtól, reneszánsz egyházi szerzőktől, Mozarttól és Bartóktól is. A hangversenyt dr. Nánai László igazgató szavaival és az összkarral (Bárdos Lajos: Istené az áldás című kánonjával) zártuk, melyet Ordasi Péter vezényelt. Igazán szép, tartalmas és minőségi előadásoknak lehettünk tanúi, melyet a zsűri értékelésében is hallgattak a karvezetők. A kórusok munkáját és műsorát dr. Sárhelyi Jenőné (a Körösi Csorna Sándor Főiskola nyugalmazott tanára) és Pechan Zoltán (az orosházi Zeneiskola igazgatója) értékelte. Reméljük, jövőre is legalább ennyien jönnek majd el a meghívott kórusok közül, és énekelnek az Úrnak új éneket! I. Jelenet: 1996 áprilisában „Milyen érzés tudni, hogy utoljára adjuk elő a passiót?” - kérdezte valamelyikünk a pápai Varga cukrászdában. „Kár, hogy már vége. Adjuk még elő néhányszor!” Mivel tudtuk azt, hogy a következő évben az akkori harmadévesek mennek passiózni, mi más lehetőségeken kezdtünk el gondolkodni. S jött az ötlet: Adjuk elő Finnországban - finnül! Molitorisz Gergely évfolyamtársunk vállalkozott a szervezésre és arra, hogy a mostani passiójátékunkat finnre fordítja. H. Jelenet: 1996. novemberétől „Nézze meg mindenki, hogy érvényes-e még az útlever le, mert megérkezett a válasz Finnországból! Nagyon várnak bennünket!” - újságolta Gergő. Miután kézbevettük a finn szöveget, kiderült, hogy itt-ott szereplőt kell cserélnünk. Például Jézus szerepét csak finnül tudó alakíthatja. így Szmolár Attila ötödéves barátunk csatlakozott évfolyamunkhoz. A próbák idejekorán megkezdődtek, mert ráébredtünk, hogy itt nem az én vagy a te szövegedről, hanem a mi szövegünkről van szó. - Ha nem adok pontos végszót az utánam következő kerül nehéz helyzetbe. A rendezésben egy színész barátunk segített. Végül is mindennel idejében elkészültünk, már csak egy kérdés maradt válasz nélkül: Érteni fogják-e finn házigazdáink a mi „csiszolatlan gyémánt” kiejtésünket? III. Jelenet: 1997. március 23. Földet értünk Vantaaban (Helsinki mellett). Legtöbben most repültünk először, így már az utazás is nagy élményt jelentett. „Magyarok!” - ezzel a kiáltással sietett elénk házigazdánk a repülőtéren. S amint kezet fogtunk Jaakko Rantasalo lelkésszel, már tudtuk, hogy itt minket nagyon szeretnek. Családoknál szálltunk meg egyesével- kettesével, ahol úgy elkényeztettek bennünket, hogy a finn vendégszeretet minden reggeli találkozásunkkor téma volt. A passiójátékot öt alkalommal mutattuk be, négy gyülekezetben és a Helsinki Egyetem egyik előadótermében. Amikor hallgatóink már a második alkalommal csodálkoztak azon, hogyan tanultuk meg ilyen jól a nyelvet, megnyugodtunk: ezek szerint mégis finnül beszélünk. A következőkben néhány képet szeretnénk felvillantani, hogy megéreztessünk valamennyit abb'ól az élményből, amit olyan szívesen őrizgetünk. Vendéglátóink nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy az ottani ifjúsági munka kereteit, lehetőségeit megismertessék velünk. így láthattunk egy ifjúsági templomot. Ebben a templomban minden alkalommal a gyülekezet ifjúsága szolgál igehirdetéssel, ők tartják a gyermekfoglalkozásokat, sőt az épületet is ők gondozzák. ' Finnországban a templom olyan gyülekezeti központot jelent, amely több különböző rendeltetésű helyiséget foglal magába. Például: ovis-terem, hittanterem, ifjúsági szoba, missziós terem, szabadidőterem, zeneszóba, szauna, ebédlő, konyha, társalgó. Arra a gondolatra jutottunk, hogy egy-egy ilyen „templom” hazai viszonylatban konferenciaközpontnak felel meg. Thnulságos volt számunkra az is, hogy a finnek milyen komoly áldozatokat vállalnak a külmisszió ügyéért. Minden gyülekezetben találhatunk missziós csoportot és prospektusokat a különböző országokban folyó munkáról, melyek befizetési csekket is tartalmaznak. így olyanok is bekapcsolódhatnak a misszióba, akik adományaikkal kívánják segíteni ezt a munkát. Jártunk egy missziós múzeumban, ahol egy rendkívül érdekes kiállítást láttunk. Afrikai gyerekjátékot konzervdobozból, a törzs varázslójának „munkaeszközeit”, afganisztáni esküvői ruhát. Kínából felnőtt női cipőt, mely bébi méretével megrázó látvány. Az első finn misszionárius eredeti bútorai között járva, belepillanthattunk bibliafordító munkájába: Kis cédulákon gyűjtötte a fordításhoz szükséges szavakat. Utunk során többnyire modem templomokat láttunk, bizonyos értelemben kivétel volt ez alól a Sziklatemplom Helsinkiben. Egy hatalmas gránitsziklából képezték ki a falakat, így egy kiváló akusztikájú, lenyűgözően természetes, harmonikus templomteret alakítottak ki, amelyben hangversenyeket is tartanak. Közel másfél órát töltöttünk itt elcsendesedve Isten színe előtt, s nagyon nehezünkre esett kiszakadni ebből a békességből. Nagypénteken értettük meg igazán Luther törekvését, hogy miért olyan fontos Isten igéjét a nép nyelvén hirdetni. Részt vettünk az egyik gyülekezet istentiszteletén, és elmondhatatlanul zavart minket, hogy az égvilágon semmit sem értettünk, sem a liturgiából, sem az igehirdetésből. Olyan érzésünk volt, mintha elvették volna tőlünk nagypéntek ünnepének jelentőségét. Ennek ellenére egyikünk útinaplójában ezt olvashatjuk: „Furcsa volt az idegen nyelven hangzó liturgia, nem igazán tudtam átélni azt az élményt, amit otthon. Igaza van Luthernak: A szentség csak az igével együtt szentség. A jelek önmagában nem elegendőek. Ha nem érted a nyelvet például a feláldozásnál, hogyan fogadd? Bár azt nem kétlem, hogy Isten bűnbocsátó kegyelme a finn úrvacsorában is adatott nekem, mert Isten bármilyen nyelven is szól hozzám - megtalál ” IV Jelenet: 1997. március 30. „Hozzám már hűtlen lettek a szavak" - Jónás imájához hasonlóan mi is elmondhattuk ezt a búcsúzáskor. Annyi szeretetet és megbecsülést kaptunk, hogy azt szavakkal nem is lehetett megköszönni, de tekintetünk annál beszédesebb volt. Vendéglátóink szeméből is hasonló érzéseket tudtunk kiolvasni. Mert mindannyian vendégek vagyunk - a Mester vendégei. Kiitos! - Köszönjük! Schaller Bernadett és Holecska Anikó jIV. évf. teológus hallgatók
