Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-05-18 / 20. szám

(----------------\--------------------------------------------------------------------------------------------------------------^ Pü nkösd és a gyülekezet ApCsel 2,37-39 Evangélikus Elet 1997; május 18. Az egyház, a gyülekezet létre­jötte a Szentlélek eljövetelének következménye. A Pünkösd előtti tanítványi sereg - Jézus Krisztus halála után - szívében félelmek és aggodalmak rettene­tes súlya alatt visszavonult a be­zárt ajtók mögé. Rettegtek. Rá­juk is azok a megpróbáltatások várnak, amit Mesterük átélt? Mozdulni sem mertek. Amikor bekövetkezett a Szentlélek kitöltetése, maguk sem értették, mi történt. Akik addig féltek és rettegtek, bátran hirdették, hogy az a Jézus, akit megfeszítettek, az Isten Fia. Aki értük, helyettük vállalta a bűn ítéletét. Aid önként lépett Isten Fia létére ebben a világban az utolsó helyre. Megalázva magát, engedelmes volt egészen a ke­reszthalálig. S akik hittel fogad­ták ezt az örömhírt, és vállalták a Krisztushoz tartozást, azok lettek a Krisztus-követők, a ke­resztyének. Akiket a Jézus Krisztusba vetett közös hit kap­csolt össze a szeretet közösségé­ben. Átélték a Szentlélek válaszfa­lakat megszüntető erejét, azt, hogy miként formálja, vezeti őket más látásra, gondolkodásra és felfogásra a világról és a má­sik emberről. Ami a legnagyobb meglepetést okozta, hogy külön­bözőségeik ellenére olyan közös­séggé formálódtak, ahol a szere­tet határozta meg őket. Ahol tudtak segítőtársai lenni a má­siknak, és még az áldozatvállalás sem esett nehezükre. Isten jelenléte ebben a világ­ban ma is ott tapasztalható meg leginkább - ott lehet közel kerül­ni az Istenhez -, ahol Jézus Krisztusról, bűnbocsátó szerete- téről hangzik az örömhír. A gyü­lekezetben. Isten csodálatos ajándékkal ruházta fel ezt a kö­zösséget. Ő maga van jelen ott, ahol Jézus nevében együtt van­nak. Ott a hirdetett ige „szíven találja” az embert, ahogy az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben olvashatjuk, ott átél­heti mindenki: teljesen ismeret­lenül jöttem ide, és mégis rólam beszélnek, számomra „üzen” az Isten a másik ember szaván ke­resztül. Elkerülhetetlen minden em­ber életében az, amiről itt Péter apostol beszél: „ Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg vala­mennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkap­játok a Szentlélek ajándékát. ” Tudatos Istenhez fordulást je­lent ez. És ez a kapcsolatfelvétel Istennel, jelenti azt is, hogy „kapcsolat-késszé” válók a má­sik ember számára is. A Szentlé­lek Isten építi ezt a kapcsolatot, amit másként közösségnek neve­zünk. Nem tudunk közösség nél­kül élni. De vajon nem azért va­gyunk „kapcsolatszegények”, magányosak, mert elutasítjuk magunktól Isten közelségét? Mert visszautasítjuk Isten hívá­sát? Az ígéret mindenkié! Jézus senkit nem küld el magától, aki hozzá fordul. Nyissuk meg szí­vünket előtte, hogy közösségbe kerülve Istennel, egymással is békességben, harmóniában és békességben élhessünk. Bálint László _____________J Am íg van igény Mindeddig megsegített bennünket az Úr! Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 27. tanulmányi hetét, más elnevezés szerint akadémiai nap­jait rendezte meg, május 3. és 10. kö­zött. Ismeretes, hogy a nyugati pro­testáns magyarságban a hit és a haza- szeretet megőrzésére, ápolására, va­lamint időszerű kérdésekben tájéko­zódásra alakított szervezet a rend­szerváltozás óta már nemcsak Nyu- gat-Európában, hanem a Kárpát-me­dencében, így az anyaországban is tartja alkalmait. Idén Siófokon gyűl­tek össze mintegy kétszázan, külön­böző országokban élő magyarok. Ebben az évben az oktatás-neve­lés volt a fő téma. Örökké szőnyegen lévő, de mai időszerűsége alig vitat­ható. Többek között a volt szocialis­ta országokban, így hazánkban is bir­kóznak a közoktatás megújításával negyven év terheitől szabadulással, a múlt értékeinek a megőrzésével. Ke­resik a választ a ma kihívásaira, hogy az iskola eleget tudjon tenni hivatá- sának, felkészítse gyermekeinket im­már a jövő évezredre.'1'1 JÄ" J 101 A Nemzeti Alaptanterv elfogadá­sával és bevezetésével kapcsolatos feszültségek az iskolaszerkezet vál­tozása, előnyök és hátrányok a 8+4- es, a 4+8-as, a 6+6-os modellben; a szociális helyzet romlásának hatása az iskolában, a szegénytanuló-réteg esélyeinek csökkenése, kell-e és ha igen, milyen emberség a nevelésben; nem fenyeget-e ebben a szocialista embertípus után egy újfajta sematiz­mus veszélye; az oktatás finanszíro­zásának, ezen belül az egyházi isko­lák finanszírozásának a gondjai; a pedagógus társadalom értékelése, megalkuvás és helytállás a múltban, a képzés és továbbképzés, az anyagi megbecsülés ügye. Mindezek a kérdések - szinte hi­hetetlen, de így volt - szőnyegre ke­rültek azon a kerekasztal-megbeszé- lésen - „Educatió” - hová? volt a cím -, melynek koordinálására en­gem kért fel az EPMSZ vezetősége. A kerekasztal-vitában mintegy sűrít­ve jelentek meg azok a kérdések, melyek részleteivel történelmi, társa­dalmi, oktatáspolitikai stb. szem­pontból számos előadás foglalkozott. Ismert pedagógus szakemberek, köztük politikusok voltak a résztve­vők, de a vitába a hallgatóság is be­kapcsolódott. Hóm Gábor tanár, or­szággyűlési képviselő, Korzenszky Ri- chárd (Tihany), bencés szerzetes, teológus, egyetemi tanár, Pozsgay Imre politológus, egyetemi tanár és Várhegyi György szociológus, tanár vitatkoztak. Személyiségük, eddigi pályájuk nemcsak a vita színvonalát, hanem azt is garantálta, hogy valódi nézetkülönbségek ütköztetésére ke­rülhet sor. így is történt. De talán a Szabadegyetem nyitott, toleráns szellemisége, mely a felké­résekben is megnyilvánult, vezetett oda, hogy a vita stílusa nemcsak illő keretek között maradt, hanem a hall­gatóság valóban gazdagodott új is­meretekkel. Egyetértés volt a Nemzeti Alap­tanterv bevezetésének a szükséges­ségében, de abban is, hogy ez nem le­het tökéletes. Miért nemzeti? - hangzott a kérdés. Nem a piros-fe- hér-zöld szalag miatt - így a válasz -, hanem mert itt és most a magyar pe­dagógia dolgozta ki a magyar diákok részére. Kell emberkép is az iskolába, enélkül nincs nevelés, ebben megvolt az egyetértés, de nehéz ezt meghatá­rozni, semmiképpen nem egy ember­kép kötelezővé tétele a járható út, de bizonyos értékeknek - a humánum­tól, a másik ember és a közösség tisz­teletétől, az erkölcsi értékekig - min­denütt meg kell jelenni. Természetesen nagy hangsúlyt kaptak a vitában az egyházi iskolák, de szó volt az alapítványi és a ma­gániskolákról is. Áz oktatási rend­szer 94-95 százalékát az állami, pon­tosabban az önkormányzati iskolák adják, hiszen a rendszerváltozás e terén is tulajdonosváltást hozott. Lé­nyeges, hogy az önkormányzatok va­lódi gazdák legyenek. Öt-hat száza­lékot tesz ki az egyházi, az alapítvá­nyi és a magániskolák aránya. Szük­ségességüket a kerekasztal vala­mennyi résztvevője - ha más-más meggondolásból is - hangsúlyozta. Elősegítik az iskolarendszer sokszí­nűségét, egészséges rivalizációt te­remtenek, de a legfontosabb szem­pont, hogy létező, helyeselhető A fenti igehely a szegedi temp­lom szószékét díszíti, amelyet az ősök a 100. évfordulóra helyeztek el. 1997. április 12-én és 13-án már a 150 éves megmaradásra emlé­keztette a gyülekezetét, amely e kétnapos rendezvénysorozaton adott hálát Teremtőjének és Urá­nak folyton megújuló kegyelmé­ért. Erre a kegyelemre és megtar­tásra szüksége is volt, hiszen a törté­net nemcsak a hit­élet erejének fo­lyamatos sugárzá­sából állt, hanem sokszor voltunk ke­gyelemre szorulók. Ez az állandó változás tudatoso­dott a gyülekezet­ben, amikor meg­hallgatta szombat délután dr. Giczi Zsolt egyháztörté­nész előadását a gyülekezet történetéről. Utána a testvérgyülekezetek, az amerikai Hudson-beli Szentháromság és az igényt elégítenek ki. Azoknak a szü­lőknek, családoknak az óhaját, akik gyermekeiket egyházi iskolába kí­vánják adni. Nem egyszerűen az egy­ház vállal iskolaalapítást, részt kí­vánva venni szükséges társadalmi erőfeszítésekben - ez természetesen helyes törekvés -, hanem attól kap ez az elszánás valódi súlyt és lehető­séget, hogy a polgárok visszaigazol­ják azzal, hogy egyházi iskolába írat­ják gyermekeiket. Ez azt is jelenti, hogy addig lesznek Magyarországon egyházi iskolák, amíg lesz irántuk érdeklődés. Egyelőre az ismert gon­dok és a fájdalmasan csökkenő gyer­meklétszám ellenére állandó isko­láinkban a túljelentkezés. Pünkösd előtt sokszor szóba ke­rült, hogy a magas színvonalú okta­tás-nevelés mellett mit tehetnek az iskolák tanulóik hitre jutásáért, azért, hogy az ismereteken túl sze­mélyiségük is egészségesen formá­lódjék áz iskolái évek alatt. Az érté-" kés, a minőségi munka is a missziót: szolgálja, arról tesz tanúságot a csa­ládok számára. Örvendetes volt, hogy a pedagó­gusokat olykor sommásan és szük­ségszerűen elmarasztaló általános kritikákkal szemben a kerekasztal-vi­tában sokszor rámutattak arra, hogy a tanárnők és tanárok az elmúlt negyven évben is - a sok-sok nyomo­rúság közepette és ellenére - értéke­ket teremtettek, nekik köszönhető, hogy folytatható az út, megújítható az egyik legszebb emberi hivatás. Frenkl Róbert 150 éves a szegedi gyülekezet ashtoni Szt. Péter egyházközség képviselői számoltak be gyüleke­zeti életükről dr. Dániel Bruch lel­kipásztor vezetésével. Az esti istentiszteleten Ribár Já­nos orosházi esperes, volt szegedi lelkész hirdette az igét. A vasárnapi ünnepi istentiszte­leten Harmati Béla püspök hirdet­te az igét. A Jó pásztor vasárnapjá­nak intése, őrizzétek a nyájat. Ah­hoz azonban, hogy az őrizők őrizni legyenek képesek, először maguk­ra kell vigyázni. Vigyázzatok ma­gatokra, maradjatok meg Krisztus­ban, hogy valódi és hiteles őrizők lehessetek ne csak most, hanem a jövőben is, hogy a következő év­fordulókon is megteljen a temp­lom ünneplő gyülekezettel, szólt a főpásztori intés. Az istentiszteletet közgyűlés kö­vette. Köszöntötték a vendégeket: dr. Harmati Béla püspök, dr. Só­lyom Jenő egyházkerületi felügye­lő, dr. Cserháti Sándor professzor, Muntag Andoraé fasori lelkész, Benkő Pál egyházmegyei felügye­lő, Dolinszki Árpád, a Vajdasági Magyar Evangélikus Egyház espe­rese, dr. Bartha Tibor, a szegedi Kálvin téri ref. gyülekezet igazgató lelkésze, dr. Lénárd György rk. helynök, dr. Daniel Bruch lelkész az Egyesült Államokból, valamint dr. Szalay István polgármester és dr. Ványai Éva alpolgármester­asszony Szeged város képviseleté­ben ünnepelt együtt a gyülekezet­tel. ­Átadtuk rendeltetésének a templom felújított tetőszerkezetét és tetőzetét. A lelkészlakás tető- szerkezete és teteje ugyancsak megújult, és a tetőtéri lakóhelyisé­gek felújítása is megtörtént. A nagy munka költségeinek fedeze­téért a gyülekezet elnöksége itt emlékezett meg köszönettel a köz­egyház és Szeged város 1-1 milliós rendkívüli segítségéről, az ameri­kai testvérgyülekezetek kétmilliós támogatásáról és a gyülekezet ál­dozatkészségét igazoló 1,2 milliós adakozásról. Itt jelentettük be volt evangéli­kus iskolánk épületének visszaté­rését, amelynek folyamatában mindvégig érezhettük a városi ve­zetés és az egyházi felsőbbség tá­mogatását és maximális segítő­készségét. így Szegeden elmarad­tak a máshol oly gyakori viták. A visszakapott épületet nappali nyugdíjas házként kívánjuk hasz­nosítani, a nagy belső udvarra pe­dig a későbbiekben a közegyház támogatásával 80-100 személyes evangélikus diákszálló építését ha­tározta el presbitériumunk, regio­nális kihatással. Délután Harmati Béla püspök „Egyházunk jövője” címmel tar­tott előadást. Az alap a Krisztus, és ezért van az Egyháznak jövője. Azonban az egyháznak meg kell találnia ehhez az új formákat, és a mindig időszerű tanítást úgy kell megfogalmazni, hogy el tudjon jutni az emberekhez. Itt mindenki pap kell hogy legyen az egyetemes papság értelmében. Az erős Egy­ház az erős gyülekezetekből épül fel, és a gyülekezeten belüli ki­sebb közösségeknek lesz a mainál sokkal nagyobb szerepük. Igen fontos az ifjúság nevelése, s ehhez a gyülekezeti munka javításán túl egyházi középiskoláink is jelentő­sen hozzá tudnak járulni az új evangélikus értelmiség nevelésé­vel. A szekták veszélye ezért, ha nem is elhanyagolható, de nem akkora jelentőségű, hogy ezért félre kelljen verni a harangokat. Vigyázzunk magunkra és a nyájra, ismételte meg a délelőtti igehir­detés kulcsmondatát. Az Egyház szervezeti átalakulásáról szólva kifejtette, hogy bármilyen megol­dás elfogadható, ha az tényleg jobb, mint a mai. Önmagában sem a két, három, vagy négy kerü- letes rendszer sem jelent megol­dást, a több nem jelent automati­kusan jobbat is. Á zsinat feladata az, hogy jobbat alkosson, s ha ez a feltétel teljesül, akkor a többi már részletkérdés. Az ünnepségek zárásaként dr. Daniel Bruch tartott istentisztele­tet. Alapgondolat: Pál akkor lett igazán erős a Krisztusban, amikor tudatára ébredt saját gyengeségé­nek. A kétnapos ünnep üzenete so­kakhoz elért. A gyülekezet hitében megerősödve őrzi önmagát és a nyájat a továbbiakban is Jézus Krisztus segítő erejével. Dr. Mesterházy Ákos felügyelő Tékozlók T Tatalmas viharba és felhőszakadásba futott a vonat. A n lezúduló esőtől nem lehetett kilátni az ablakon. A fiú gondterhelten meredt az esőbe, gondolatai messze jártak. Fájdalmas és szomorú messzeségben. Öt éve nem járt ezen a vidéken. Mennyire más volt akkor minden! Vidám volt és elszánt. Amikor betöltötte a 18. évét, apja elé állt és csak egyet kért születésnapjára: engedjék elmenni, világot látni. Leérettségizett, nem akar újra iskolapadba ülni, inkább belevetni magát az életbe, élvezni azt, végre szabadon. Az életet akarja most kitanulni. Lelkes volt, teli erővel és ener­giával. Anyja próbálta csitítani, aggodalmasan tipegett kö­rülötte. Testvére, mint mindig szigorúan mondott valamit, majd mikor látta, hogy úgysem ér el vele semmit, dühösen lement az üzletbe, amelyet családi vállalkozásként vezet­tek. Az apjuknak leginkább csak ő segített a két fiú közül. Szerette csinálni, és fölnézett apjára, mert mindent jól csi­nált, minden sikerült neki, amibe belefogott. Nem volt két­séges, hogy valamikor majd ő veszi át a boltot, addig is szí­vesen dolgozott mellette, ámulattal leste őt, és mindent igyekezett megtanulni. A kisebbik fiút nem érdekelte az üz­let. Kisebbként a család kedvence volt, mindenki körülöt­te ugrált, neki mindent megengedtek Szó nélkül elenged­ték akkor is, amikor azzal a hóbortos ötlettel állt elő, hogy világot akar látni Szó nélkül ugyan, de nehéz szívvel hagyta az apa, hogy kisebbik fia elmenjen. Megtilthatta volna, de aki ennyire el akar menni őzt hagyni kell, mert úgyis elmegy, ha másho­gyan nem, hát szökve. így kezébe adta azt a takarékbetét­könyvet, amelybe születése óta rakosgatták a pénzt, mert tudták jól fog jönni ha megnő a gyerek A szívén és a szá­ján volt néhány tanács útravalóui de amikor látta fia már messze járó tekintetét, csak ennyit mondott: Isten veled, fi­am. Aztán sokáig állt a kapuban, még akkor is, amikor már rég nem látta a hatalmas hátizsákot... Öt éve, pontosan öt esztendeje ennek Azóta nem sokat hallottak a fiúról de amit hallottak bár ne jutott volna el hozzájuk! Az édesanya el is sorvadt bánatában. De nem tudták a fiút értesíteni, nem tudták hol keressék A vonat most csak vánszorgott. Úgy tűnt, mintha évszá­zadok óta ülne rajta. Emberek szálltak föl és le, de ő sem­mit se látott és hallott belőlük Orrát az ablakhoz nyomta, és nézett a szakadó eső szürkeségébe. Öt éve még azt hitte, boldog lesz. A barátnője meglepődött, amikor becsengetett hozzájuk A lány szülei furcsán néztek amikor bejelentet­ték ezután itt fog lakni velük de nem szóltak semmit. Egyet kértek csak ne akadályozza ez a kapcsolat a lány ta­nulmányait. Az egyetem már nem középiskola, ott már máshogyan kell tanulni. Munkát egyelőre nem talált, vagyis nem talált olyat, amelyik megfelelő lett volna számára. Volt pénze elég nem aggódott sorsa miatt. Aztán egyszer megismerkedett vala­kivel, aki pénzes munkát ígért. Azt mondta: rengeteget ke­reshet, ha jól viselkedik és mindent úgy csinál, ahogyan mondják Es persze nem kérdezősködik Azt nem mond­ták el, mi van azokban a táskákban, amelyeket hetente kétszer Belgiumból kellett hazaszállítania, de ez eleinte nem is érdekelte. Utazhatott, kapott autót, mobiltelefont és rengeteg pénzt. Élvezte az életet. Hamarosan lakást bé­relt, odaköltözött a barátnőjével. így ment ez majd’ egy évig. Akkor valami kis hiba csúszott be. Mivel nem gyana­kodott semmi rosszra, azt sem vette észre, hogy követik A határon aztán egyszer megtalálták nála a kábítószert. Hiá­ba mondta, hogy nem tud semmiről, nem hittek neki. Ki­hallgatták fogva tartották de tényleg semmit nem tudott mondani. Aztán alkut ajánlottak neki. Belement. Lebuk­tatta azt, aki átvette tőle a szert. A rendőrség elengedte, de a szervezet rászállt. Megfenyegették hogy megölik ha meg­találják Pokol lett az élete. Nem mert a lakásába menni, hiszen ismerték a címét. Nem mert megjelenni sehol, mert bármikor fölismerhették Am csak akkor értette meg iga­zán, milyen óriási veszélyben van, amikor a barátnője rej­télyes baleset áldozata lett. Napokig ült a folyópart lépcső­jén, bámulta a vizet, aztán összeroppant. Megértette, hogy tulajdonképpen ő ölte meg a lányt. Hogy miatta kellett meghalnia. Járta a várost, sírt, zokogott, mindenki arcá­ban a lány arcát kereste. Bolondnak vagy részegnek hitték az emberek Aztán tényleg inni kezdett. Minden éjjel más mocskos kocsmából dobták ki. Részeg kábulatban várta a reggelt, amikor újra kezdődött minden. Arcvonásai és a személyi­sége lassan föloldódott az alkoholban. Egy lett a sok haj­léktalan nyomorult közül, és már csak halványan emléke­zett mindarra, ami ő volt egykoron. Arra pedig még halvá­nyabban, hogyan került az utca szennyébe. Egy éjjel egy csúnya nő szedte össze az utcáról. Épp ak­kor dobták ki az egyik lebujból, mert nem tudta kifizetni a számláját. A nő hazavitte, megfürdette. Nem kérdezett tő­le semmit. Csak rá kellett néznie, és már mindent tudott róla. Azon a ponton, ahova mindketten süllyedtek, már mindenki egyforma. Ott már csak egyetlen fájdalmas problémája van mindenkinek: az élet maga. Afiú nem be­szélt. Soha egyetlen szót sem szólt a nőhöz. Ő pedig éjje­lente kevés kis pénzért kiszolgálta azokat a vad férfiakat, akik azt hitték, a pénzükért mindent megtehetnek vele. Nappal pedig ezt az ismeretlen, kortalan roncsot ápolgat­ta, aki egész nap némán nézte a semmit. Abbahagyta az ivást. Nem panaszkodott a szörnyű kín miatt, amit a hiány okozott, de arca minden fájdalmát elárulta. Aztán a nő megbetegedett. Mikor kiderült a betegsége, már haldoklóit. Olyan gyorsan fogyott ki belőle az élet, mint amilyen gyorsan a gyertya leég ha mindkét végén meggyújtják. Csak feküdt, és a fájdalom gyorsan fölemész­tette. A fiú, aki addig mintha észre sem vette volna, most az ágya szélére ült, kezét a kezébe fogta és sírt. Először csak óriási könnyek folytak végig az arcán, rá a halovány kis kézre, aztán hangosan és vigasztalhatatlanul zokogott. Érezte, ahogyan az élet kiszáll a törékeny teremtésből. A temetésen már nem tudott sími. Egyedül állt a koporsó mellett, amelybe mintha önmaga lett volna bezárva. Élve is élettelenül. Fiatal pap lépett hozzá. Talán ő végezte a szertartást, de nem tudott visszaemlékezni rá. A pap nem szólt hozzá, csak elvezette valahová, ahol megfürdették, új ruhát adtak rá és megetették Egy kicsiny szobába vezették amelyben egy ágy volt, egy piciny feszület a hófehér falon, és alatta egy térdeplő. Nem emlékezett, mit mondtak hol van, mi­ért hozták ide, de nem is volt ereje ezen gondolkodni. Le­rogyott, feje lecsukott a térdeplő bársony párnájára. Vala­mi hideget érzett a feje alatt. Égy tükör volt. Fölemelte, be­lenézett. Csak nézte azt az üres tekntetet, amely visszané­zett rá onnan. Remegni kezdett. Iszonyatos hideget érzett, fázott. Kiejtette kezéből a tükröt, amely apró cserepekre pattant szét. Lerogyott a padlóra, ott didergett napokig. Nem érezte az időt, csak remegett, és nézte, ahogyan az ezernyi tükörcserép azt az üres tekintetet mutatja hidegen. Egyszer egy furcsa képet mutattak a cserepek egy házat, melyhez egy üzlet tartozott. Egy férfi állt a bolt ajtajában, s intett egy fiatalabbnak A ház ablakán egy asszony nézett k rájuk mondott valamit, mire mindketten bementek Olyan ismerősek voltak azok az arcok! Haza kellene menni.k tudja, mennyi ideje ez volt az első gondola­ta. Ha kidobnak is, mert nem ismernek rám, csak még egyszer láthassam őket! Csak még egyszer beszívhassam a ház illatát! Fájdalmas volt ez a vágy: vágyódás az elveszett és elfelejtett paradicsom után. Amikor valak ennivalót hozott neki, kérte, hívja oda azt a fiatal papot, ak idehozta őt. A pap csak este tudott bemenni hozzá. A fiú kérte, hogy segítsen, mert nem tudja megvenni a jegyet haza, nincsen pénze. Másnap megkapta a jegyet. Oda-vissza érvényes, ha esetleg vissza akar jönni...- Köszönök mindent, igazán szégyellem magam...- Holnap délben indul a vonata. Kiviszem, ha akarja.- Igen, köszönöm... - mindkét kezével megragadta a feléje nyújtott kezet, lerogyott a földre, és hidegen verejté­kező arcát a pap kezéhez szorította.- Annyira fáj... én nem akartam ezt... és most nagyon fáj... az élet. Minden perce, a fény, a levegő, a meleg a hi­deg, ami behatol a csontjaimba, és nagyon fáj... A vihar, amelybe belefutott a vonat, csitulni kezdett, majd elvonult. A felhők alól az alkonyi nap ragyogott k hirtelen. Az eső utáni erős ragyogása valószínűtlen színűre festett mindent. A fű nagyon zöld volt, az ég narancssárga és kék, és ragyogott, ragyogott minden. Nehéz szívvel lépett be az ismerős üzletbe. Apja és test­vére zárás után rakosgattak, rendezgették a polcokat. Egy­szerre vették észre. Néztek rá, rögtön megismerték, de mintha nem akarták volna elhinni, hogy valóban ott van. Az apa odalépett hozzá, megölelte, magához szorította. Könnyei szétfolytak arcának barázdáin. A fiú pedig csak állt, még a karját sem tudta fölemelni.- Legalább mondanál valamit! Eltűnsz, öt évig nem je­lentkezel, aztán hazajössz, mintha mi sem történt volna! - testvére szemrehányásában föltört mindaz a feszültség amely az öt, bizonytalanságban töltött év alatt gyűlt össze benne - bennük. - Semmit sem tudtunk rólad! Nem tud­tuk, hogy élsz-e még vagy meghaltál! És te semmit nem mondasz? Anyánk belehalt a bánatba, és te még bocsána­tot sem kérsz!?- Nem tudok..., én nem tudok... - suttogta, és érezte, ahogyan a szavak lehullanak és széttörnek, mint az a tü­kör, és a cserepek valahogyan egészen máshogyan, furcsán verik vissza a gondolatait, mint ahogyan gondolta őket... • Csak apja könnyei beszéltek őszintén igazat, a feléje kitárt karjai, az erős szorítása. Amikor éjjel az ágya szélén ülve nézte az ablakon át a csillagokat, eszébe jutott, hogy a pap indulás előtt adott neki valami papírt. Megkereste és olvasni kezdte, ami raj­ta volt. Egy történetet olvasott egy fiúról, aki elhagyta az atyai házat, majd eltékozolta a vagyonát. Amikor éhezett és nyomorgóit, eszébe jutott a családja. Vágyódott utánuk, de tudta, nem méltó többé arra, hogy hozzájuk tartozzék. Elhatározta, elmegy haza disznópásztomak, de amikor hazaért, apja boldogan borult anyakába... Milyen furcsa. Mindig vannak tékozló fiúk? És az apák mindig örülnek, ha egyszer visszatérnek hozzájuk, még akkor is, ha csak azért mennek, mert kisiklott az életük? Honnan kapnak erőt erre a szeretetre az apák? Talán attól az Atyától, aki mindannyiuk fölött őrködik... Sánta Anikó L

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents