Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-03-30 / 13. szám

Evangélikus Elet 1997. március 30. A misszió emlékei Idestova már egy esztendeje,annak, hogy dr. Bálint Zoltánék családostul Pápua Új-Guineába érkeztek „missziói területre”, hogy az ottani egyházban segít­senek. Köztudott, hogy a bennszülöttek között erőtel­jesen fejlődik, gyarapszik az evangélikus egyház. A nagy kiterjedésű szigetvilágban ezért létfontosságú a közlekedés javítása, az érintkezés megvalósítása. Utak és hidak kellenek, hogy a hegyek és folyók által elzárt területekre is eljusson a segítség akár egészség- ügyi, akár anyagi, vagy kulturális viszonylatban. Ezek tervezésében, megépítésében veszik igénybe hazánk­ból odakerült testvérünk mérnöki szakismereteit és embertársi szeretetét. A nyolcszázezer lelkes pápua evangélikus egyház egykori megszervezőjének tulajdonkeppen Johann Flierl bajor misszionáriust tartják. A bajor misszió az elmúlt évben emlékezett arra, hogy 110 évvel ezelőtt szállt ott partra Ausztráliából jövet a lelkes hittérítő. Évtizedeken át járta társaival az őserdőben az apró településeket, prédikálta az evangéliumot, tanítgatta a gyerekeket és felnőtteket, míg az egyházi élet lassan kialakult a valamikor „emberevők” között. Isten hosszú élettel áldotta meg Johann Flierlt. Élete utol­só éveit Neuendettelsauban töltötte nyugalomban. így történhetett, hogy ezzel az idős úttörő missziós munkással megismerkedhetett még a negyvenes évek elején egy magyar evangélikus lelkész is, aki akkor ösztöndíjasként Neuendettelsauban folytatott tanul­mányokat. Az érdeklődő fiatal lelkészt megkedvelte és barátságába fogadta a nyitott szívű Flierl misszio­nárius. Ennek jeleként adta át neki több írását és fényképét is emlékül. Az elmúlt hetekben ez a lel­késztestvérünk - dr. Pusztai László, az evangélikus múzeum munkatársa - Külmissziói Egyesületünknek ajándékozta féltve őrzött kincsét további megőrzésre, így kaptuk meg Johann Flierl misszionárius fényké­pet, maid azt a kéziratot, amelyben visszaemlékezik a misszióban töltött éveire, élményeire. Egy fénykép­gyűjteményt is kaptunk a pápua evangélikusok múlt­járól, életerői, valamint egy érdekes iratot, amelyben a beszarábiai Taruntino evangélikus településének sorsáról olvashatunk. Külmissziói Egyesületünk hálá­san köszöni dr. Pusztai László lelkész nagybecsű aján­dékát, amelyet most együtt őrizünk Kunos Jenő Kína- misszionárius néhány hagyatékként ránk maradt kí­nai könyvével és egyházi öltözetével. Példája talán másokat is bátorít ilyen lépésre, hogy tárgyi emlékek­kel is gyarapítsák Egyesületünket. A misszió barátait július 9-12 napjain Piliscsabán tartandó konferenciánkra hívjuk és váijuk. A gyerme­kek részére pedig augusztus 10-15. között ugyancsak Piliscsabán lesz külmissziós táborozás. Bencze Imre MOZAIKOK PRÉDIKÁCIÓKBÓL A feltámadás titka lKor 15,12-14; 35-43 Az 1942. évi doni harcokban el­tűnt Urbán Ernő hivatásos tá­bori lelkész a bázeli egyetem 1932. nyári félévében ösztöndíjas hallgató­ként Eduard Thurneysen professzor előadásait hallgatta. A teológiai tanár egyúttal egyik gyüle­kezet lelkészi szolgálatát is ellátta. A fiatal magyar lelkész természetesen az igehirdetéseit is hallgatta. Lelke­sen tért haza és a rákövetkező évek evangélikus teológiai és igehirdetési megújulásának jelentős munkása lett. Az ő indítására és irányításával a soproni Evangélikus Hittudomá­nyi Kar hallgatóinak ifjúsági köre le­fordította az 1941-42. tanévben Thurneysen előadásainak Urbán Ernő által készített jegyzeteit és né­hány megjelent prédikációját. Az 1935. nyári félévben Groó Gyű - l a posztgraduális hallgató jegyzetel­te Thurneysen előadásait. Akkor már a bázeli egyetem professzora volt Karl B arth. Groó Gyula a Bázelben kapott indításokkal jött haza. Magam is hallgattam mindkét professzor hatását tükröző, a győri templom szószékén elhangzott ige­hirdetéseit. A soproni fakultás ifjú­sági köre által készített kötet Az ige szolgálata címet viseli. Egyházunknak ma is öröme telhet a jövendő lelkészek ilyen akcióiban. Az elmúlt év végén a Teológiai Iro­dalmi Egyesület Rudolf Bult- mann: Jézus Krisztus és a mitoló­gia című, amerikai egyetemeken tar­tott előadássorozatát jelentette meg. E. Thurneysen alábbi rövi­dített igehirdetése a húsvéti ünnepek alkalmából különösen időszerű. A kötetbe ezt a prédikációt Groó Gyu­la, akkor győri vallástanító lelkész fordította. A nyolc éve elhunyt teoló­giai tanár emlékezetét is szolgálják ezek a mozaikok Korinthusban olyanoknak prédi­kál Pál, akik nem tudtak hinni a fel­támadásban. flyen emberek közöt­tünk is, másutt is szép számban vannak. Sokszor talán magunk is hitetlenül vagy legalábbis fél-hittel ülünk a gyülekezet soraiban. Pál apostol éppen az ilyen emberekkel tusakodik. Hiszen a mi egész ke­resztény voltunk azzal áll vagy bu­kik, hogy hiszünk-e a halottak feltá­madásában. Valaki egyszer találóan azt mondotta, hogy a halottak feltá­madása olyan fontos, mint egy bolt­ív záróköve. Ez tartja össze a meny- nyezetet. Ha kivesszük, az egész boltozat beomlik. Korintusban vol­tak olyan emberek - s ilyenek kö­zöttünk is akadnak -, akik úgy véle­kedtek, hogy a halottak feltámadá­sa zárókövét ki lehet venni a hitből. A hit nélküle is hit. A feltámadás nélkül is beszélhetünk kegyelem­ről, bocsánatról. Ez azonban végze­tes tévedés! Ha kihagyjuk a Bibliá­ból a halottak feltámadását, akkor összeomlik az egész Biblia. A feltámadásban való hitet azonban éppen az nehezíti meg, hogy a feltámadásban halottak támadnak fel. A halál gyakorlati­lag és egyszerűen annyi, mint holttest, sírhant, koporsó, enyészet és por. Vége az embernek, egé­szen vége. Határ a halál. A feltá­madás pedig nem más, minthogy vége a végnek, eltörli azt a pontot, melyet a halál életünk végére tesz. Van elég okunk, hogy felvessük a kérdést: mi módon támadnak fel a halottak? Pál felel erre a kérdés­re, mégpedig akként, hogy ő is far­kasszemet néz a halállal. E világon sokra vihetjük, dolgozhatunk a jö­vőért is, mennyi mindent építhe­tünk és alkothatunk. Ámde min­den fáradozásunk, tevékenysé­günk csak addig terjed, ameddig az életünk. Pál a vetőmag hasonla­tával szemlélteti ezt. Vetésen az ember egész életét érti, minden munkáját és alkotását. Amit el­vetsz, nem elevenedik meg; előbb el kell pusztulnia. Figyeld meg - szólít fel az apostol -, azon a he­lyen, ahol ősszel a mag a földbe került és ott elrothadt, ugyanott egy hajtás zsendül ki tavasszal. Ez következik be a feltámadáskor. Jé­zus Krisztus elsőként törte szét - érettünk! - a halál bilincseit. Pál apostol nagyon jól tudja, hogy amikor a feltámadás forog szóban, megáll az eszünk, emberi fogal­maink és elképzeléseink széttörnek. Nyilvánvaló, hogy itt Isten teremtő cselekvéséről van szó. Ezért a feltá­madás titok, felfoghatatlan titok. A feltámadás reménysége, hogy a ha­lálban is Isten kezében vagyunk. Ugye, hogy akkor nem kell tovább­ra is tépelődnünk. Ez a reménység egy csöppet sem tesz alkalmatlan­ná, sőt ellenkezőleg, ez vértez fel igazán bennünket az életnek szol­gálatára. Isten ajándékozó Isten, ő adja a hit bizonyosságát szent igé­jén keresztül, és ő adja az oltárnál, amikor nekünk adja az érettünk megtöretett test és az érettünk ki- ontatott vér ővele való közösségét. Veöreös Imre „TÁMADJ FEL ÚJ ÉLETRE...” „A hitnek semmi sem nehéz..." (Énekeskönyv 225. ének) Már a cím is megbotránkozta­tó. A világi ember csak legyint rá, mert az egyház dolgait „irreális” dolognak tartja. De a hívő keresz­tyén ember is meghökken ezen. Sőt: a hívők is joggal kérdőjelezik meg és joggal cáfolják meg. A hit­nek semmi sem lenne nehéz? A hívők azt gondolhatják erre a mondatra, hogy ez csak Jézus hité­re vonatkozhatik, aki a keresztet is tudta vállalni. De mi, halandó emberek ezt nem mondhatjuk el. A betegség, a csalódás, ku­darc, a nélkülözés vagy a koporsó... Mindez nem lenne nehéz? tyA hitnek semmi sem ne­héz.” Ameddig ezt a mondatot, mint elméletet, vagy mint az egy­ház felszólítását ízlelgetjük, való­ban túlzás és szinte megbotrán­koztató állítás. De ha ezt átültet­jük a gyakorlati keresztyén élet­re, akkor közelebb kerülünk a megértéséhez. Mert emlékez­nünk kell arra, hogy mit mond Jézus a hitről, vagyis az 0 köve­téséről. Jézus mindig óv a nagy szavaktól, a felszínes lelkesedés­től. Viszont sokszor hangoztatja, a hit útja cseppet sem könnyű. Arról beszél, hogy neki magának „nincs fejét hová lehajtani”... Hangoztatja, hogy övéinek na­ponta fel kell venniük a saját tu­lajdon keresztjüket. Jézus hív, de nem csalogat. Nem hiteget, nem ígérget. Viszont az igében az is benne van, hogy minden gon­dunkat Jézusra vethetjük, mert Néki gondja van ránk (lPt 5,7). 0 emberré lett értünk és közénk jött, nem a mennyből „pártfo­golt” csupán, hanem közösséget vállalt velünk és ezért nagyon jól tudja, hogy az övéinek milyen terheket kell hordozni. Hit által sokan felismerték már: a terheket azért rakja ránk Jézus, hogy belássuk: ezek nem a mi erőnkhöz vannak méretezve, és csak úgy tudjuk elhordozni, ha a terheket Őrá vetjük. Ez el­sősorban vonatkozik a terhek- terhére, a bűnre is. Sem a ma­gunk, sem mások bűnét nem tudnánk elhordozni Jézus nél­kül. De a teher vonatkozik min­dennapi gondjainkra is. És ez­után már a hívő keresztyén em­ber is megszólalhat és bizonysá­got tehet arról, hogy igenis Jé­zussal el tudunk hordozni min­dent. Miért van az, hogy embe­rek# a szegénység nélkülözésé­ben, betegágyon, koporsó mel­lett is tudnak megnyugvást talál­ni, tudják továbbfolytatni az éle­tet, mert megtanulták terheiket Jézusra hagyni. Luther Márton azt mondja, hogy a szenvedés azt jelenti, hogy egy „magasabb osz­tályba léphetünk” Isten iskolájá­ban. És ez feljebb és előbbre visz. Tudjuk, hogy a gyógyszer is az átmeneti mellékhatások dacá­ra a főbajt meggyógyíthatja. A húsvétkor feltámadt és élő Krisztus, aki győzedelmeskedett poklon, halálon és megtörte az Ördög hatalmát, kínálja nekünk a hit ajándékát hétköznapi ter- heink elhordozásához. Gáncs Aladár Feltámadott...! Szeretem a tavaszt. Hiszen a tavasz: maga a feltá­madás. És a feltámadás: maga a győzelem: „...halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké. ” (Jelenések 1,18) Nézem a nyíló tulipánt az íróasztalomon, s arra gon­dolok; van valami különösen szép ebben: a húsvét lé­lekben átélt, szívben megszülető örömének páratlan kiábrázolása, méltó díszlete az ébredő természet. Tá­lán sohasem olyan színes és üde a világ, mint éppen tavasszal. Számomra egyértelmű: többről van szó, mint egyszerű, „menetrend szerinti” évszakváltásról, vagy a falinaptár idejétmúlt lapjainak letépéséről. Ünnep ez, valódi, „ott kinn” és ünnep „itt benn”. Garamszentbenedeki festő (XV. sz.): Feltámadás Sokszor megpróbáltam már elképzelni, milyen is lehetett AZ A REGGEL. A hét első napjának hajna­la. Láthatatlan vetítővásznon pergetem a képeket, ahogyan azt az evangéliumok tanúságtétele nyomán kétezer év óta oly sokan megtehették és teszik ma is. Milyen illatok és hangok tölthették be a sírkertet? Volt-e madárdal, átszűrődött-e a napfény a lombo­kon? Nem tudom. Csak egyvalamit: a sír üres! Miért is keressük hát a holtak között az élőt? (Lukács 24,5) S egyáltalán, keressük-e Őt, az Urat, olyan őszinte vággyal és hajnali sietséggel, mint Mária és az asszo­nyok, vagy megelégszünk azzal, hogy mások, máshol találkoznak Jézussal, mi pedig majd egyszer, talán, ha ráérünk, ha ráhangolódunk, ha nem jön közbe sem­mi, ha...?! Sosem volt a történelemben sorsfordítóbb pillanat, nem volt evangéliumibb: örömtelibb „nincsen” (Nin­csen itt, mert feltámadt - Máté 28,6), nem támadt meg- ingathatatlanabb bizonyosság emberi lélekben az üres sír kezdeti, de még alig-alig értett - s fölegvre- mélni sem mert! - üzenete nyomán, mint húsvét haj­nalán. S nem állíttatott egyén és emberiség ennél ko­molyabb, kikerülhetetlenebb válaszút elé, mint AZON A REGGELEN, mikor a tizenegy hírül vitte, hogy az Úr feltámadt:- Nincsen itt” - mert itt van! A sír üres - mert „El­végeztetett!” Élő és jelenvaló Krisztus, és köszöntésé­nek („Legyetek üdvözölve!” Máté 28,9) felkiáltójele egyszersmind életünk leghatalmasabb kérdőjele is: tudniillik mit kezdünk mi, itt és most, ezzel a ténnyel. Hitünk centruma-e Krisztus keresztje, a róla szóló be­széd számunkra valóban Istennek ereje-e, vagy egy felkavaró, nyugtalanító, esetleg közömbös „informá­ció” a feltámadás, melyet történetileg megmagyaráz­ni nehéz, hinni még nehezebb?! Ünnep van. A természet legszebb tavaszi díszében köszönti a Megváltót. A teremtett világ harmóniája, ha lehet, még jobban aláhúzza a vágyat a lelki meg­újulásra, megtisztulásra, a belső békére. Igen, van szabadulás, számunkra is van lehetőség az újrakez­désre. Mert azúr- feltámadott...! Kőháti Dóra Még egyszer a ZSINATról, talán nem utoljára A z 1991-ben összehívott Zsinat mandátuma ez év . nyarán lejár. Az előző Zsinat 1966-ban ülése­zett, mindössze két napig. E 30 évvel ezelőtt összehí­vott, „kézzel vezérelt” Zsinat magán viselte a kádári éra minden ún. pártállami jegyét. „Törvénykönyvet” alkotott - olyant, amilyent, ma is nyögi még maradvá­nyait az evangélikus társadalom -, s megszabta Egy­házunk lehetőségeit majd egy emberöltőnyi időre. A jelenlegi Zsinat összehívására már a világtörté- nelmileg is jelentős társadalompolitikai események zajlása közepette, a rendszerváltás után, az 1948 után első szabadon választott parlament működési ideje alatt történt. Ekkor már Egyházunkat nem kötötte gúzsba a diktatúra évtizedei alatt fennálló „egyez­mény”. Szabad környezetben, szabadon kezdhetett munkájához. Történelmi küldetést kellett teljesítenie ennek a Zsinatnak! A visszanyert függetlenség, a szabad társa­dalom által kínált lehetőséggel élve, Törvénykönyvet kell(ene) alkotnia néhány hónapon belül. TÖR­VÉNYKÖNYVET, amelyik átfogóan rendezi, meg­nyugtatóan lefedi Egyházunk valamennyi jogi szabá­lyozást igénylő, érintő viszonylatait. Ezek között - rangsor felállítása nélkül - értelemszerűen vannak olyanok, amelyek kizárólag belső viszonyainkat ren­dezik, s vannak olyanok (pl. az oktatás igazgatásának, megvalósításának területe), ahol az állam szabályozá­sa - világi jogszabályok - természetesen nem hagyha­tók figyelmen kívül; ahol tehát egyházi jogszabályal­kotásunk nem kizárólag „belső” viszonyok szabályo­zását érinti. Amennyiben sikerül - Isten segítségében bízva si­kerülnie kell! - a teljes Törvénykönyvet megalkotni a hátralévő rövid idő alatt, akkor ez a Zsinat jó érte­lemben véve jelöli ki talán újra nemzedéknyi időre Egyházunk működésének kereteit, irányait. A kere­tet, irányt természetesen világi értelemben használva, hiszen a valódi Keretet és Irányt az ÚR szabta, szab­ja meg. Tbdni kell, hogy a Zsinat - határozottan és markán­san különbözve bármilyen katolikus értelemben vett Zsinattól - hitelvekkel, hitdogmákkal nem foglalko­zott, nem is tekintette ezt feladatának. A Zsinat előtt álló cél tehát nem a hit, hanem „csak” a hit gyakorlá­sa kereteinek, feltételeinek a megújítása volt kezdet­től, vagyis az Evangélium terjesztéséhez minél jobb lehetőségeket teremteni a jövőre nézve! Ebből az elv­ből kiindulva, a Zsinat végig rendező elvnek tartotta, hogy a hitélet a gyülekezetekben (egyházközségekben) zajlik, az egyházközségeknél magasabb egyházkormány­zati és a más funkciót ellátó egyházi szervek működése a gyülekezeti hitélet javítását, támogatását, biztosítását kell, hogy szolgálja. Nem mond ellent ennek a célnak az, hogy Hitvallási nyilatkozatunkat a Törvénykönyv tartalmazza. Visszatekintve az eltelt öt és fél zsinati évre, azt kell mondani, hogy noha nagy munkát végzett eddig is a Zsinat, munkáját még nem fejezte be. Egy, a közvéle­mény szerint is nagyon jelentős kérdésben, nevezete­sen a területi beosztás, tehát a kerületek számának megállapítása tekintetében még nem tudott érdem­ben határozni. A területi beosztás kérdésében már sokan nyilat­koztak eddig is, a vita lényege a kedves testvérek előtt nyilván ismert. E cikk keretei egyébként sem teszik le­hetővé a részletes okfejtést. Azt azonban ki kell jelen­teni, hogy a Zsinat e körben megfogalmazott többségi állásfoglalásai a változtatás irányába mutatnak. A kö­zelmúltban az országos felügyelő is kifejtette állás­pontját e hasábokon, az új bor új tömlő bibliai hason­latát felhasználva. Nyilvánvaló az is, hogy pusztán a változtatás kedvéért nem illik, és nem is szabad vál­toztatni, de azt feltétlenül szem előtt kell tartani, hogy a jelenlegi területi beosztás oktrojált, azt az Egyház sza­bad akaratából soha nem alkotta volna meg és soha nem is fogadta volna el! Ebből kiindulva, a változta­tásra irányuló igény igenis etikus és logikus! A vál­toztatás mellett álló zsinati többség azonban megosz­tott a változtatás mikéntjét, konkrét formáját illetően, továbbá a többségi akarat törvényi keresztülvitelét nehezíti egy - egyébként helyes és jó - ügyrendi sza­bály: a törvényszakaszok elfogadásához elég a határo­zatképes Zsinat jelenlévőihez viszonyított abszolút (50%-nál több) többsége, az egész törvény elfogadásá­hoz azonban ún. minősített, 2/3-os többség szüksé­ges! S ha ki is jelenthető: a változtatás megkapná a megkívánt minősített többséget, az adott konkrét el­képzelés, egyes javaslat tekintetében ez, tehát a többsé­gen belül a minősített többség, sajnos megkérdőjelez­hető. (Annál is inkább ez a helyzet, mert egyes, jó érte­lemben vett kompromisszumos javaslat, mint pl. a kerü­let - itt terület -, kizárólag mint spirituális egység egyálta­lán nem illeszkedik Egyházunk megőrzésre, fenntartás­ra mindenképpen méltó hagyományaihoz sem.) Azt is ki kell jelenteni: gyülekezeteink hitéletének minőségét és intenzitását nem az egyházkerületek száma szabja meg, de a zsinati törvényekben az egy­ház népének közakaratát kifejezésre juttatni azért több lenne, mint jámbor óhaj. A Zsinat törvényekkel ún. európai módon oldotta meg a bíráskodást, iskolaigazgatást, az egyházi tör­vényalkotást stb., hogy csak kiragadjunk néhányat a jól megalkotott törvények közül. Külön is utalni kell arra, hogy a Zsinat törvényi szinten mondta ki: törvény csak törvénnyel módosítható, változtatható meg! Rohanó vi­lágunkban nyilvánvaló, hogy bármilyen jó törvényeket alkotott is ez a Zsinat, azok legtöbbike nyilvánvalóan nem fogja kiállni az idő próbáját újabb emberöltőnyi távlatban. Ebből pedig szükségképpen következnie kell - a Zsinat is emellett van -, hogy e körben, szakít­va az eddigi egyháztörténeti tradícióval, a zsinati man­dátum megszűnte után nyomban újabb zsinati tagokat kell választani a célból, hogy az (új) Zsinat összehívha­tó legyen nyomban, amint bármelyik törvény módosí­tása ezt megköveteli. A jövőben tehát lényegében ál­landó Zsinattal fog rendelkezni Egyházunk, azonban üléseire csak alkalmanként, az elvégzendő feladatok­hoz képest fog sor kerülni. Bízvást kijelenthető: ha bármi mást nem is alkotott volna a Zsinat, ez önmagá­ban is meghatározó mérföldkő az egyházi törvényke­zésben, hiszen mostantól lehetetlen, hogy bármilyen po­litikai nyomásnak, követelésnek engedve, egy törpe ki­sebbség kényszerítse rá akaratát az egyház népére! E sorok írója sokakkal együtt bízik és hisz abban, hogy a Zsinat végül is minden nehézkesség ellenére kepes lesz a TÖRVÉNYKÖNYVet megalkotni, s ek­kor minden zsinati tag úgy állhat majd a záró isten­tiszteleten az Úr elé, mint méltatlan szolga ugyan, de aki igyekezett a rábízott talentumokkal jól sáfárkod­ni! Kérem minden testvéremet, imádsággal segítse a Zsinatot a munka sikeres befejezéséhez! Dr. Galli István zsinati álelnök

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents