Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-03-23 / 12. szám

Zsinati Híradó 1997. március 23.

Kettőt jobbra, kettőt balra, avagy hol tart a zsinati területrendezés

Sárkány Tibor igehirdetése a fasori templomban

Kol 1,24-29

A zsinat júniusra tervezett befejezése előtt már nagyon sürgetővé vált, hogy végre tisztázódjanak az egyházi szervezet és a területi beosztás terén még nyitott kérdések. A februári ülésszak szombati napja napirendjének összeállításakor azonban valószínűleg senki sem gondolt arra, hogy az a nap ennyire bővelkedni fog drámainak is nevezhető fordulatokban. Ez a cikk meg sem kísérli, hogy magyarázatot adjon a történtekre, még kevésbé, hogy azokat értékelje, hiszen magam is értetlenül állok az egymás utáni szavazások eredménye előtt, találgatva, hogy mi is vezethette a zsinati tagokat, amikor így vagy úgy szavaztak. Vegyük egyszerűen csak sorra az eseményeket.

A zsinat kezdettől fogva megosztott volt abban a kérdésben, vajon egyházunk területi beosztásának kérdésével s az esetlegesen ezzel járó új választásokkal kell-e kezdeni a munkát, vagy ezt akkorra kell hagyni, amikorra kikristályosodnak az egyes önkormányzati szintek működésének elvei. A zsinat a második utat választotta. Viszonylag korán azt is eldöntötte, hogy a történelmi hagyományainknak megfelelő, ma is érvényes „négyszintes” egyházko'rmányzati modellt követi. Az egyházközségektől kiindulva az egyházmegyén és az egyházkerületen keresztül az országos egyházig jutva el mind a négy szinten működjön - megfelelő munkamegosztással - presbitérium és közgyűlés is. Alternatívaként az ún „háromszintes” modell szerepelt. Ez egy, több külföldi evangélikus egyházban jól működő szervezeti rendnek a mi viszonyainkra alkalmazott átvételét jelentette volna. Lényege az, hogy az adminisztratív ügyek az egyházmegyétől közvetlenül az országos egyházhoz kerülnének. Fő ellenérvként az hangzott el, hogy az ellent mond hagyományainknak, s túlzott központosítást eredményezne.

A területi beosztás vitájának elhalasztása mögött ott volt az az egyesekben élő remény is, hogy a törvényalkotási folyamat során, az egyes önkormányzati testületekhez rendelt feladatok megfogalmazása révén, szinte automatikusan alakul majd ki az, hogy ezeknek a feladatoknak az ellátásához milyen méretű, s ennek megfelelően országosan hány egyházmegyére vagy egyházkerületre van szükség.

Az első meglepetést az jelentette, hogy - az egyházközségek száma szerint legnagyobb Pest megyei egyházmegye kivételével, mely saját kettéosztását javasolta - minden egyházmegye a jelenlegi egyházmegyei beosztás változatlanul hagyása mellett szállt síkra. A területi beosztás változását legfeljebb az egyházkerület szintjén tudták elképzelni. Többfajta elképzelés is született a 16 egyházmegyének két vagy három egyházkerületbe történő beosztására. Bár a múlt év februárjában többen szavaztak a háromkerületes megoldások valamelyikére, mint a kétkerü- letes javaslatokra, egyik változat sem kapott annyi szavazatot, aminek az alapján arra lehetett volna számítani, hogy a végső, kétharmados többséget igénylő szavazásnál az elfogadásra kerülne. Az az alternatív kétkerületes tervezet, mely egy dunántúli és egy dunáninneni egyházkerületet javasolt, elenyésző számú támogatást kapott, így a továbbiakban már terítéken sem volt.

A következő, tavaly júniusi ülésszakon, amikor újra választani kellett aközött, hogy két vagy három kerület legyen-e, megfordult a kocka. Hosszúra nyúlna annak elemzése, hogy mi történt, például az egyik zsinati bizottság elnökének lemondása, a két ülésszak között. Mindenesetre a júniusi szavazáson a jelenlegi területi beosztás kapott relatív többséget. Titkos szavazás során 6 tartózkodás mellett 28-an két kerület, 26-an pedig a három kerület mellett szavaztak.

Ebben a helyzetben valószínűtlennek látszott, hogy további szavazási fordulók során lényeges elmozdulás lenne bármelyik oldal irányába. Ennek ellenére néhány felszólalás után, melyek arra utaltak, milyen rossz fényt vetne a zsinatra, ha semmiféle szervezeti változás nem történne, egy nyűt szavazásban 43-an mondtak igent egy nagyon általánosan megfogalmazott, s ezért tulajdonképpen határozott irányt nem is mutató kérdésre, hogy kívánnak-e valamilyen szervezeti változást.

Ezután került napirendre az a már előzőleg beteijesztett javaslat, hogy a korábbi határozat felülvizsgálásával esetleg mégis a „három- szintes” egyházkormányzásra kellene áttérni, nyitva hagyva a döntést a püspökök számáról. Az egyházkerületben a pasztorálásra kerülne a hangsúly, az adminisztratív feladatok intézése viszont az országos egyház feladata lenne. A zsinati tagok döntő többsége e javaslatot úgy fogadta, mint a zsákutcából való kijutás megfontolásra érdemes lehetőségét, s kidolgozásra ajánlotta. A bizottsági szinten októberre kimunkált általános elvek viszont a „háromszintes” szervezetet mereven összekötötték azzal, hogy legalább három egyház- kerület legyen, három püspökkel.

A zsinat végül nagy többséggel elfogadta, hogy kerüljön részletesen kidolgozásra az ennek a szervezeti felépítésnek megfelelő törvényi szabályozás.

Az idei januári, majd februári ülésszakon több ilyen értelemben kidolgozott törvény vagy törvényi rész elfogadására sor is került. Amikor azonban a három egyházkerületes területi beosztásról szóló név szerinti szavazáshoz jutottunk, melyben a „háromszintes” szervezet egy konkrét területi beosztással összekapcsolva jelent meg, a 62 szavazóból a kétharmados többséghez minimálisan szükséges 42 helyett csak 37-en írtak igent a szavazócédulára. Heten tartózkodtak. Sokféle oka lehetett ennek, hiszen a csomagterv egyes elemeinek az elvetése is elegendő lehetett a tartózkodáshoz.

Anélkül, hogy a 7 tartózkodó vagy a 18 nemmel szavazó indokait meghallgatva, kompromisszum alakulhatott volna ki, egy újabb fordulattal az az igény merült föl, hogy a zsinat szavazzon arról, ne téijünk-e mégis vissza a törvényalkotásban a „négyszintes” egyház- szervezethez, de három egyházkerülettel. A vita során kialakult elképzelésnek megfelelően ez kiegészült azzal, hogy a harmadik egyházkerület kialakítására csak 2000 után kerüljön sor, akkor viszont kettőnek a székhelye vidéken legyen. Egy hirtelen lefolytatott szavazási eljárásban, mely előtt elég éles megjegyzés hangzott el az előző szavazásnál viszonylag nagy számú tartózkodás ellen, ez a javaslat 40 igent kapott az 59 leadott szavazatból. Mivel törvényi szöveg nem állt a zsinat előtt, s az elnöki kérdés sem volt egyértelmű, nem világos, hogy pontosan milyen el- kötelezést is jelent a szavazás eredménye. Szigorúan véve csak azt, hogy a következő ülésszakra vissza kell hozni a „négyszintes” szervezetben az egyházkerületben is továbbra is működtetendő közgyűlésre és presbitériumra vonatkozó tervezetet, s ezzel együtt mindazt, ami ennek következménye. Vonatkozik ez például arra a törvényre is, melyet a zsinat az egyházi szervezet eldöntetlenségé- re utaló figyelmeztetés ellenére januárban elfogadott, s életbe is léptetett. Érdekes szociológiai tanulmány lenne azt fölmérni, vajon a javaslatot támogatók ezt reformnak látták-e, vagy annak, hogy ebben a formában ez éppen a jelenlegi rend konzerválását, a döntésnek a következő zsinatra való áthárítását jelenti.

Ezek után különösen izgalmassá válik az a kérdés, hogy ebben a kettőt jobbra, kettőt balra lépő, sokszor botladozó zsinati folyamatban kiszámítható-e az, hogyan is fog alakulni az egyház szervezetével kapcsolatos törvényi rész és mi lesz az ezt magába foglaló törvény sorsa a végszavazásnál.

Sólyom Jenő

A Szentírást komolyan, elmélkedve olvasó ember mondta: „Meghökkentem, amikor elolvastam ezt a mondatot: „testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan”. Megnéztem a hagyományos Károli-féle fordítást is, de meglepetésem még fokozódott: „a magam részéről betöltőm, ami híja van a Krisztus szenvedésének”. Az apostol azért szenved, mert Jézus Krisztus áldozata nem lett volna teljes, tökéletes áldozat, ezt még ki kell pótolni? Jézus szenvedésével, golgotái kereszthalálával nem tett volna eleget a megváltás munkájának, hogy azt még az apostolnak ki kell egészítenie? Ismerve az Újszövetség egész üzenetét, de a kolosséiakhoz írott levél előző mondatait is, ez egy evangélikus hitben nevelkedett ember számára elképzelhetetlen. Hiszen Isten Jézus Krisztus áldozatáért megszabadított a sötétség hatalmából, és átvitt minket szeretett Fiának az országába - olvassuk az előző mondatokban.

Jézus Krisztus bűnből szabadító áldozata teljes, tökéletes. Azt sem kipótolni, sem kiegészíteni nem kell és nem is lehet. Mire gondolhat akkor itt az apostol?

Arra világít rá, hogy Krisztus és egyháza, Krisztus és az egyház szolgálattevőinek szenvedései és viszontagságai között mély összefüggés van. Azt emeli ki és azt hangsúlyozza, ha a Krisztus teste, az egyház, ha Krisztus szolgája szenved, akkor benne maga Krisztus szenved. Az apostol saját életével, szolgálatával és szenvedésével példázza azt, hogy Krisztus uralma nem vallásos tanítás csupán, hanem a keresztyén élet valósága. A nehézségek és a szenvedések velejárói a keresztyén életnek és Krisztus szolgálatának. Luther az egyház ismertetőjelei közé sorolja a „szent keresztet” is. Itt természetesen nem a bűneinkért való szenvedésről van szó, hanem arról a Krisztussal való sorsközösségről, amelyben maga Krisztus szenved az övéivel. Ha mi, mint keresztyének Jézus bizonyságtevőivé leszünk, saját magunkon is megtapasztalunk, átélünk valamit abból a visszautasításból vagy ellenségeskedésből, aminek Jézus ki volt szolgáltatva.

Az apostol nem lázadozik az elviselt szenvedései miatt. Hanem egyenesen örül neki. Mert a szenvedések nem záiják ki az örvendezést, az örömöt. Ugye, ez is milyen különös... Valaki örül a szenvedésnek. Hát nem az természetes velünk született emberi ösztönünk, hogy küzdünk a

szenvedések ellen? Ezért fordulunk orvoshoz, ha valami bajunk van, hogy szüntesse meg a fájdalmainkat, vagy amennyire lehetséges, legalább csökkentse és elviselhetővé tegye. Az apostol azonban a maga életével példázza, hogy a szenvedések nem zárják ki az örömöt. De sohasem magában a szenvedésben van az öröm. A szenvedés akkor válik örömmé, ha annak értelme és célja van. Az igazi öröm a szenvedések között is a sze- retetből, a másokért való szolgálat vállalásából és elhordozásából fakad. „ Örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek” - mondja az apostol.

A keresztyén ember nem szenvedés-mániákus. Nem mazohista, vagyis nem önmagában a szenvedésben, az önkínzásban leli örömét. Hanem a másokért való teherviselésben. Mégpedig a Krisztus követésében. Hiszen a keresztrefeszített Krisztusnak a követője. Nem keresi a szenvedést, a fájdalmat, a halált. De vállalja! És így „tölti ki”, ami még hátravan a Krisztus gyötrelmeiből.

A szenvedésnek és a szolgálatnak a célja pedig az Isten titkának a továbbadása. A keresztyén hitnek mindig egy titokkal van dolga. Sok mindent tudunk a Biblia keletkezésének a történetéből. Sokat tudunk arról is, hogyan fejlődött a keresztyén tanítás. A legnagyobb titok mégis az Isten szeretetének a titka. Aminek a mélyére nem látunk. Isten szeretetének a titka, hogy hozzánk jött, közénk jött ebbe a világba. Az Isten Fia, a gyermek Jézus közöttünk, emberek között cseperedett felnőtté. Olyan hatalommal szólt és cselekedett, mint senki más rajta kívül. És számára mégsem volt hely a világban. Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be. Elhallgattatták. A kínos keresztfán, ahol már sokakat elhallgattattak. De az O halála mégis más volt. Senkiéhez nem hasonlítható. Mert ennek árán van a megváltásunk, bűnből, halálból, kárhozatból. O nemcsak elszenvedte a gúnyt és kínos halált. Hanem húsvét hajnalán feltámadt. Erősebbnek bizonyult bűnnél, halálnál, kárhozatnál. Ez az Isten titka, és ez a hitünk

titka. ---------------—

Ez

t a titkot kell továbbadnunk mindenkméS!. *A titkot, hogy a szent Isten a legdrágábbat adta oda ezért a szentséget nélkülöző világért. A Fiát, Jézus Krisztust. Ő közöttünk élt. És most is közöttünk van, elrejtve és láthatatlanul, de mégis valóságosan. Minden élet középpontja és kiteljesítője. „Krisztus közöttünk és bennünk”- ez az a drága titok, amit reánk bízott az Isten. Ő ott js ott szeretne lakni, ahol számára nincsen hely. A mindennapi életünkben és tevékenységünkben. Kicsi és nagy gondjainkban. Az álmatlan éjszakáinkban. A betegség, a szenvedés, a magány, a holnapunk és a halál félelmeiben. Életünk minden területén igéjén keresztül személyesen találkozni akar velünk. Új reménységgel akarja betölteni életünket. Földi életünk bizonytalan holnapjaiban és az eljövendő örök dicsőségében.

Őt hirdetjük. Ezt a titkot, amelynek nem tudunk a mélyére hatolni. De örülhetünk, mert Isten kijelentette nekünk az ő titkát, és hihetjük, hogy Ő maga van velünk bocsánatával és erejével! Az igehirdetés nem egy privát véleménynek a kinyilvánítása a hit a kérdéseiben. Még csak nem is vallásos emberek önmaga mutogatása. Hanem Isten titkának, „örök idők és nemzedékek óta elrejtett” titkának a kijelentése, kinyilatkoztatása. Amelyet az Ő „szentjeinek” jelentett és jelent ki ma is. De kik az Ő szentjei? Te meg én. Ha beengedjük és befogadjuk szívünkbe a Krisztus-titkot. Isten szentjei egészen hétköznapi emberek. Emberek tele gondokkal és reményekkel, szenvedésekkel és örömökkel. Emberek, akik hol győznek, hol elbuknak. Emberek, akik megkísértetnek. Emberek, akik az élet sűrűjében élünk. De akik egy különös üzenetet kapunk: az Isten szeretetének a titkát.

És miközben hallgatjuk a meghirdetett Krisztus-titkot, a prédikáció által a Krisztus-titok eseménnyé lesz ebben a templomban is, az istentiszteleten és ebben a gyülekezetben is. Benned és bennem: az egyházban, a Krisztus-testben. Megnyitja szívünket szeretete befogadására. Vagyis hitet teremt és erősít a hitben. Az Istennek „házi rendje”, üdvösség-terve az, hogy meghirdessük minden embernek a Krisztus-titkot.

Mi a célja az egyházi munkának, minden egyházi szolgálatnak? Mi a célja a zsinat munkájának? Természetesen a lehető legjobb egyházi törvényeknek a megalkotása. De ha csupán ennyi, akkor baj van. Nem az-e a célja az egyházi törvényeknek is, hogy egyetlen célt szolgáljanak: Krisztus által minden ember „teljességre” jusson. Teljességre Krisztusban. Amit a bűn miatt, az önfejűségünk miatt, az önzésünk miatt, a szűklátókörűségünk, a hitetlenségünk miatt, a szeretetlenségünk miatt elveszítettünk vagy részben elveszítettünk, az teljességre jusson a Krisztusban. Az apostol ezért fáradozik és küzd. Az eredeti szövegben itt az az ige áll, amelynek jelentése: teljes küzdelmet vívni. Ebből az igéből származik az agónia szó is, ami haláltusát, az utolsó leheletig tartó küzdelmet jelent. A hitünket és szolgálatunkat az—utolsó- -lehel etünkig kell vívni, illetve végezni.

Pál nem kipótolni akarja Krisztus váltságszerző halálát (mintha az nem lenne elég, és ahhoz még hozzá kellene tenni valamit), hanem teljesen odaadja magát. Kiszolgáltatja magát Krisztusnak, hogy hatalmasan munkálkodhasson benne az Ő ereje, mások javára. Néha úgy tűnik, hogy a szenvedést és az örömöt nem lehet összeegyeztetni. Pedig a szolgálatban a kettő összetartozik. A Krisztusért és a Krisztussal való szenvedés: öröm. Pál nem dicsőíti, nem glorifi- kálja a szenvedést. Hanem tudja, hogy hozzátartozik a szolgálathoz, Isten házi rendjéhez.

Aki magának keresi a szenvedést, az elbukik, kudarcot vall, legfeljebb hősködik. Az nem igazi „martüria”, vagyis az nem bizonyságtétel Krisztusról. Viszont, aki nem fogadja el Isten házirendjét, a szolgálatot és a vele együttjáró szenvedést, a megbízatást, az hűtlenné lesz Őhozzá. Jézus azt mondja, hogy aki nem veszi fel a keresztjét és nem követi Őt, az nem méltó Őhozzá.

Holtpont!?

januári zsinati ülésszak óta tartó reménykedéssel szemben a februári ülésszak nem csökkentette a gondokat, sőt kiélezett alapkérdéseket. Pedig nem sokon múlt, hogy továbbra is zöld utat kapjon az érdemi változásokat legalább megindító elképzelés.

Harminchét igen szavazattal szemben tizennyolc volt csupán a háromszintes, háromkerületes egyházszervezeti modellt elutasítók száma. Ez a szükséges kétharmados többséget jelentette volna, ha csak ötvenötén vannak jelen. (Ötven jelenlét kell a határozatképességhez.) Volt azonban még hét zsinati tag akik tartózkodtak A tartózkodás tartalma jól meghatározható. Az így szavazó nem utasítja el a javaslatot, de nem is tudja megszavazni, valamilyen fenntartása miatt. Gyakorlatilag azonban a tartózkodás is a „nem” szavazattal azonos, mert a javaslat elfogadásánál kizárólag az igen szavazatok a mértékadók (Volt már más testületekben olyan előterjesztés, hogy ne vegyék a tartózkodókat figyelembe, csak az igen és a nem számítson, ha így is elegendő a szavazatmennyiség.)

Bármennyire szigorú a kétharmados szabály, mégis egyet kell vele érteni, hiszen az egyház élete, jövője szempontjából lényeges döntések nem múlhatnak egy-két szavazatnyi különbségen. A kétharmados arány, ami a teljes törvények elfogadásához szükséges, garanciát jelent arra, hogy megnyugtató többség áll az elképzelés mögött.

Most viszont a rendszerben rejlő másik csapda érvényesült. A kisebbségi vélemény túlhatalma. Hatvankét zsinati képviselőből mindössze tizennyolc utasította el az egyházszervezet megváltoztatására irányuló erőfeszítést és az adott szabályok - egyébként helyes, szükséges szabályok - miatt ez elegendő volt a jelenlegi struktúra ismételt megmerevítéséhez.

Annál szomorúbb ez, mert a többségi vélemény kialakulását jelentősen elősegítette az a módosító indítvány, hogy az új szervezet bevezetésére csak 2001-ben kerüljön sor, addig csak előkészítő munka legyen. Bőven lett volna tehát még idő finomításra, hiszen az elfogadott új zsinati törvény előírja, hogy mindig kell legyen választott, összehívható zsinati tagság. A jelen Zsinat mandátumának lejárta (1997. június) után tehát megválasztjuk az új Zsinatot, mely még módosíthat - bevezetésük előtt - a strukturális elképzeléseken.

Nem szívesen minősítek, de az adott kontextusban opportunusnak és hipokritának kell nevezni azokat a szavazás után a folyosón elhangzó „érveket”, melyek szerint örülnünk kell, hogy az Úristen megkönyörült esendőségünkön, ne akarjunk mi itt változtatni, legyünk hálásak a tőlünk függetlenül bekövetkezett örömteli változásokért.

Szomorú, de jellemző, hogy az elmúlt nehéz évtizedeket becsületben végigszolgált lelkészektől - természetesen nem mindenkitől - származnak ezek a mondatok. Jelzik a léleknyomorítás, az egyházkorlátozás mélységét és tartósságát. Nem szabad elmarasztalni e nézet képviselőit. Ők megtették a múltban a magukét. De annyira megszokták egyrészt az alkalmazkodást, másrészt az egyházkorlátozó, abszurd kétkerületes struktúrát, ha nem is tetszik nekik, nincs erejük a változtatásra, főleg ha úgy érzik, hogy a mai egyházkormányzás is ellenzi azt.

Bármennyire igaz, hogy a Zsinat eredményes munkát véglett, számos jó törvényt alkotott, a strukturális változtatás igényének kudarcát ez nem fedheti el. Sőt ez a tehetetlenség -ha így marad - árnyékot vet az egész értékes tevékenységre.

A drámai szavazás után a Zsinat - újabb szavazással, Márkus Géza indítványa után visszanyúlt a korábban elutasított négyszintes háromkerületes modellhez. 40 igen és 19 nem szavazattal kifejezte szándékát a változtatásra, kérve a 3. sz. bizottságot, hogy ismételten terjessze elő a változatot. Rosszindulat nélkül jegyezhették meg néhányon, dolgozzon a bizottság hogy a döntő pillanatban ismét ne legyen meg a bármilyen strukturális változtatáshoz szükséges többség.

De mi a magyarázata az ismétlődő ellentmondásoknak? A Zsinat többsége hajlik a változtatásra, de éles helyzetben meginog, utána viszont állást foglal amellett, hogy mégis történjék valami. Változik az összetétel is, néhány jelenlét, illetve távoliét lényegesen befolyásolja a helyzetet.

Magam korábban azért is voltam nyitott a három kerületért folytatott vitában, mert nem tartottam érdemi változásnak Úgy véltem, egyszerűbb és hatékonyabb szervezetre, nem a jelenlegi fejlesztésére van szükség. A háromszintes modell - a kerület, mint a püspök és felügyelő társa szolgálati területének a megtartásával - ezt ígérte, ezért reméltem többségét.

Az ismételt patthelyzet után keményebben szükséges fogalmazni. Az új bor új tömlőt kíván. Az egyház korlátozását célzó négyszintes, kétkerületes struktúra alkalmatlan a fejlődésre. Olyan szervezet kell, amely az örvendetesen gyarapodó intézményrendszert és a szaporodó egyházi alkalmakat a jelenleginél jobban szolgálja. Szerény lépést jelentene még egy püspök és felügyelő szolgálatba állása, három kerület kialakítása.

Vélem, a következő zsinati ülésszakon egyaránt ismételten elő kellene terjeszteni a háromszintes háromkerületes, valamint a négyszintes háromkerületes modellt. Ez utóbbinál 1999 lehetne a bevezetés éve, hiszen lényegesen kisebb változást jelent, mint a háromszintes modell. Ha egyik sem kapja meg a szükséges többséget, szavazni kell a jelenlegi helyzetről is, mert ha ezt sem helyesli a Zsinat, akkor állandó szakbizottságot kell kiküldeni, dolgozza ki a következő Zsinat számára a lehetséges változatokat. Ebben ünnepélyesen deklarálni szükséges, hogy a Zsinat elhatárolódik az 1952-es struktúrától, átmenetinek tekinti.

Remélem, hogy lesz változás. Nem önmagáért, hanem a megújulásért. Azért, hogy a felnövekvő új nemzedékek, amelyeknek már Istennek hála történelem a múlt, ne kelljen megvárják - tapintatból, szerétéiből, megértésből -, amíg eltávoznak az elnyomás korszakában megkopottgenerációk, hanem teret kapjanak egy, az újat akarást segítő szervezetben.

Kétségtelen, hogy a vitában immár erősebb az egyház- politikai, mint a szakmai tartalom. Természetes ez. Nemcsak az én számomra viselhető el nehezen a gondolat, hogy hat év zsinati munkája - akarva-akaratlan - megerősíti azt a helyzetet, azt a szervezetet, amit az egyház ellen alakítottak ki.

Frenkl Róbert