Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-03-16 / 11. szám

Üj próbatestvér a FEBE Egyesületben Evangélikus Élet 1997. március 16. *A kimondhatatlan 1 ) Huszonegy éves, teológiai hall­gató. Csendes és szerény. Egész lé­nyéből elhivatottság sugárzik. Be­mutatjuk Olvasóinknak. Kulcsár Zsuzsanna 1976-ban született Tiszavasváriban. Ott is érettségizett. Szüleivel a Hajdú- Szabolcsi Egyházmegye nemrég önállósult gyülekezetében, Nagy­Kulcsár Zsuzsanna cserkeszen talált lelki otthonra. Most Hittudományi Egyetemünk második évfolyamát végzi, szorgal­masan tanulja a hébert, görögöt és latint - de tervezi állami nyelvvizs­ga letételét is angol nyelvből. Kettős hivatás vezérli: lelkész és diakonissza szeretne lenni. Hosszú előkészület és felkészülés után úgy döntött: felvételét kéri a FÉBE Diakonissza Egyesület anyaházába. A tanév eleje óta valóban a szép, otthonos hűvösvölgyi épület lakója, onnan indul minden reggel fél hét­kor az Akadémiára, hogy a reggeli áhítaton már jelen lehessen. Február 18-án került sor ünne­pélyes elkötelezésére az anyaház kápolnájában, az ott lakó diako­nisszák és több vendég közösségé­ben. Madocsai Miklós, a FÉBÉ lel­késze hirdette az igét, Túrmezei Erzsébet főnökasszony olvasta fel Löhe Vilmos gondolatainak mai üzenetét, majd Gertrud Heublein, a Bad Kreuznach-i anyaház vezetője - aki egyéves önkéntes segítőként érkezett hazánkba - áldotta meg a jelöltet. A felemelő ünnep közös úrvacsoravétellel zárult. Az új próbatestvér és a beköltö­zött diakonissza testvérek öröm­mel vátják körükbe a két éve Bad Kreuznachban tanuló Jankovits Esztert is (Jankovits Béla Győr- Soproni esperesünk leányát), aki­nek felszentelésére ebben az év­ben kerül sor. A FÉBÉ anyaháza Az a nagy áldozatkészség és se­gítő szeretet pedig, ami Gertrud Heublein és közvetlen munkatár­sai részéről ismételten tapasztal­ható volt, hálával és reménységgel tölti be szívünket: a megaláztatás és hányattatás nehéz évtizedei után az egyház Ura ismét szolgá­latba állít fiatalokat és időseket. Dr. Fablny Tibor Szabadság és felelősség A Bács-Kiskun Evangélikus Egy­házmegye február 22-én Hartán tar­totta Presbiteri Csendesnapját. Kis­kőrösi szolgálatom lehetővé tette, hogy vendégként jelen legyek az együttléten. A gyülekezeti teremben csaknem másfélszáz an voltunk együtt, ahol az Egyházmegye esperesének és felügyelőjének irányításával fontos kérdéseket gondoltunk végig: a pres­biterek szabadsága és felelőssége ho­gyan segítheti elő gyülekezeteink megújulását. Az előadásokat és a megbeszélést Bácsiné Vilmos Andrea és Bácsi Já­nos dunaegyházi lelkészek igehirde­tése foglalta keretbe. Bizonyságtéte­lükben az imádság Istentől kapott le- . hetőségéről (Lk 11, 5-13) és a szol­gálatban tanúsított alázat mindennél fontosabb voltáról (Mt 20, 20-28) hallhattunk. Halasi László helyi lel-.i, kész üdvözlő szavai után id. Detre Já­nos Pest megyei esperes „Egyházi törvényeink értelmezése” című elő­adását a résztvevők nagy érdeklődés­sel - egyes megállapításaival azon­ban vitába szállva - figyelték. Tbváb- bi két előadás szinte azonos című volt: „Szabadság és felelősség a gyü­lekezetben” (Kis János kecskeméti lelkész), és „Szabadság és felelősség gyülekezetemért” (Káposzta Lajos soltvadkerti lelkész, az egyházmegye esperese). Az előadásokat követő megbeszélésen - amelyet Dudla Imre egyházmegyei felügyelő vezetett - több hozzászólás hangzott el. Mind az előadásokból, mind a hozzászólásokból megújulás utáni vágyódás érződött ki: egyházunkban, gyülekezeteinkben kérdések vannak, problémák feszülnek. Egyháztagok és vezetők Isten szerinti utakat ke­resnek. Ebben az útkeresésben egye­dül Jézus lehet tájékozódási pon­tunk. Ha őrá figyelünk, szabadság­igényünk nem torzul szabadossággá, hanem feladataink tudomásulvételé­re, egymás iránti figyelmességre, egymás vállalására és elfogadására késztet. Áldozathozatalra tesz ké­pessé. Nem kényszerből, számításból igyekszünk a szükségeset megcsele­kedni, hanem Isten szeretetéből fa­kadó szeretetből. Az igazi szeretet ad értelmet fele­lősségérzetünknek. Ezt ne csak má­soktól várjuk el, hanem magunk is vállaljuk fel. Akkor is segítsünk egy­Az Evangélikus Teológiai Aka­démia hagyományos nyílt napját 1997. április 9-én, szerdán tart­juk. A nap a szokásos reggeli áhí­tattal kezdődik 7.45-kor a temp­lomban, délben ebéd, és ebéd után is van még előadás, ill. ké­szek vagyunk vendégeink kérdé­seire válaszolni. másnak, ha különböző a látásunk, a véleményünk. Nem szükséges, hogy presbitériumainkban valamennyien egyformán gondolkodjunk, de kétel­kednünk sem szabad egymás jószán­dékában. Gyülekezeteinkben ne le­gyenek magukra hagyott emberek. Lelkészek sem! Világossá vált, hogy Jézus közelsé­ge, Isten Lelke nélkül semmire sem jutunk, de ígéretünk van: „...ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!" (2Kor 3, 17) Jézus felszabadított, de köteles­ségünkké is tette, hogy megújító, kö­zösséget teremtő Leikéért imádkoz­zunk. Szeretettel meghívjuk a vezeté­se alatt álló intézménynek az érett­ségihez közeledő és a teológiai képzés iránt érdeklődő diákjait a nyílt napon való részvételre. Azoknak a diákoknak (és kísé­rőiknek) a részére, akikre nézve értesítést kapunk, egy egyszerű ebédet tudunk adni. Bohus Imre Az Északi Evangélikus Egyházkerület Bírósága a következő íté­letet hozta: vuinr (rendelkezőrész).,..-. wnnMl.. .........* A bíróság megállapílja, hogy az Északi Egyházkerület Presbité­riumának 1957. december 19-én megtartott ülésén hozott, az a ha­tározat, mellyel néhai D. Türóczy Zoltánt a püspöki székéből eltá­volították, törvénysértő, ezért azt megsemmisíti. Megállapítja, hogy az Északi Evangélikus Egyházkerületnek D. Türóczy Zoltán 1957. december 19-től 1971. november 22-ig bekö­vetkezett haláláig a törvényes püspöke volt MEGHÍVÓ A megdicsőülés hegyén (Mt 17,1-8) félelmetes és csodálatos élményben részesült a tanítványi „belső hármas”: Péter, Jakab és János. Valamelyes bepillantást nyerhettek a mennyei világba, aminek teljesen lenyűgöző hatása voltaképpen leírhatatlan, hiszen ugyan mit érzékeltethet a gyarló emberi szó abból a térdre rogyasztó és irgalmasan fölemelő isteni erőtérből, amelynek kifeje­zésére a „legjobb” fogalom is szá­nalmasan halvány? Hasonlókép­pen egészen rendkívüli elragadta­tásban részesült egyszer Pál apos­tol is, amiről harmadik személy­ben számol be 2Kor 12,2-4-ben: a paradicsomban ,Jdmondhatatlan beszédeket” hallott, amelyeket ti­los elmondani. Az itt használt gö­rög szó azt is jelenti: titkos, rejtett; pogány kultikus szakkifejezés is volt annak megjelölésére, ami „emberentúli”, megfogalmazha- tatlan, s amiről csak beavatottak­nak lehet sejtelmük. A kívülállók csak félremagyaráznákj vagy visszaélnének vele. Az Újszövet­ségben 28-szor fordul elő a miszté­rium (= titok) szó, többnyire arra utalva, hogy a keresztyén hit s min­denekelőtt az evangélium fölötte áll az emberi felfogóképességnek, lévén isteni ajándék. Egyházak és hitbuzgalmi szerve­zetek kísértése lehet szinte isteni rangra emelni korhoz kötött hitelvi megfogalmazásokat, gyakorlati normák „változhatatlanná” rögzí­tését, egyetlen felfogásmód köte­lezővé avatását, mert azok sokáig (többé-kevésbé) beváltak bizonyos történelmi-kulturális helyzet(ek)­ben; ám komoly hitű és felkészült­ségű (s egyben rugalmas, nyílt szí­vű) keresztyének mind többen ve­szik észre: egy s más tekintetben mintha immár másképp kellene megpróbálni „kimondani” a ki­mondhatatlant. Isten változhatat- lan, de róla alkotott képünk jó ha fejlődik, s nem ragadunk le felnőtt korunkra is gyermek- vagy konfir- mandusszinten. Holtig van tanulni és megemészteni valónk keresz­tyén szemléletünkben s életfolyta­tásunkban. Ebben sokakat meg­akadályoz a „fejlődési félelem/fáj- dalom”, leülnek hát vélt és valósá­gos babérjaikra, s talán azokat mé­regetik gyanakvó szemmel, akik tovább mernek lépni. Vigyázat: a tegnapi manna nem lesz jó hol­napra! Más kérdés, hogy ki mennyire bírja lelkileg és szellemi­leg ezt az üdvös zarándoklatot. Erőltetni senkit, semmit nem aján­latos. De az, aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz" (Zsid 13,8), az nem a Jézus Krisztusról alko­tott egyéni, kis- vagy nagyközössé­gi képünk, hanem az 0 mérhetet­lenül különb Kimondhatatlansága! - amihez képest például minden merev szabálykultusz kontár eről­ködés, mely háttérbe szorítja a lé­nyeget. Préselt virághoz hasonlóan a legszebb szavak is ellaposodhat­nak, s új „virág” kell, de nem szó­virág, hanem olyan látás és lelkű­det, amely a drámaian megválto­zott körülmények között idősze­rűbben, felfoghatóbban, meggyő­zőbben hirdeti az örök evangéliu­mot. Isten békessége minden emberi értelmet meghalad - olvassuk Fii 4,7-ben, tehát nincs az a hittudo­mányi vagy kegyességi elképzelés, modell, alaptétel, szokás, koncep­ció stb., amely maradéktalanul s mindenkorra tükröztetné az isteni valóságot. Jókora közösségi be­képzeltségre vall például, ha egy keresztyén csoportosulás vagy mozgalom kizárólagosan helyes­nek véli a térítésnek s a hitélet gya­korlásának egy bizonyos módját, s vele a bibliaértelmezés valamely egyoldalúan kihegyezett vagy túl­hangsúlyozott formáját. Minél harcosabb egy kollektív önigazság (magyarán: felvágás), és minél haj­lamosabb más irányzatok lebecsü­lésére, sőt kárhoztatására, annál gyanúsabb. Hiszen örülhetünk, ha az Úr megtűr minket maradhatós szolgáiként, mégpedig kegyelem­ből! Zavaros időket élünk szinte mindenben, s mai kérdésekre nem biztos, hogy jók a tegnapi válasza­ink. Az sem garantáltan üdvössé- ges, ha Jerikó módjára „el- s be­zárkózunk” kegyességi/teológiai bunkerekbe, ahonnan lődözhetjük a gonosz világot. Kísért a hitvédel­mi vagdalkozás is: leszólni min­dent, ami idegenszerű - az ilyesmi félelemről árulkodik. Meglehet: nagyon komoly vizsgákat kell meg- állnunk, mert Jézusnak lehetnek olyan mai üzenetei, amelyeket ko­rábban nem tudtunk (volna) elvi­selni: Jn 16,12! - akár egyénileg, akár közösségként. A mi Istenünk mindig fölmérhetetlenül különb szolgáinak „legszebb” elképzelé­seinél is. Teherbíró hit és békesség csak tőle jő. Dr. Bodrog Miklós Dolly a Skóciában született juhlány a tudósok egész sorát - biológustól a teológusig orvostól a szociológusig stb.- kérdések elé állította. Dolly klónozással született, ő az első emlős élőlény világunkban, amely nem ter­mészetes szülőknek köszönheti életét. A klón a genetikusán (örökletesen) azonos sejtek összességét jelenti. A klónozás úgynevezett génmanipulációs 'éljárás, segítségével jobban megismer­hető a különböző emberek sajátságait- tehát az egyéniséget, amiért azt mondhatjuk, hogy minden ember egyedi, minden ember külön világ - meghatározó vegyület, a DNS, illetve az általa alkotott örökítő egység a gén. Dolly is egy úgynevezett génsebészeti program keretében jött a világra. Gén­anyja egy felnőtt bárány, amelynek em­lőmirigyéből ültettek be egy sejtet (sejt­magot) szülőanyja petesejtjébe (a pete­sejt magja helyére), majd az így mani­pulált petesejtet vitték be a szülőanya méhébe. Ezek után a manipulált pete­sejt úgy viselkedett, mint a természetes úton megtermékenyített petesejt, osztó­dásnak indult, és végül megszületett az új élőlény. Ez a bárány genetikailag másolata a génanya báránynak. Ebből a természetesen igen leegysze­rűsített magyarázatból is kitűnik, hogy a tudományos szempontból korszakos Áldás vagy átok? eredmény az emberiség jövőjét is érin­tő kérdések egész sorát veti fel Lehet­ségessé válhat az emberek testi sejtjei­ből elvileg korlátlan számú másolatuk előállítása. Teljesen érthető, hogy a hírre több ország törvényhozása az ilyen irányú kísérletek betiltását tervezi. Magában Skóciában leállították a program fi­nanszírozását. Korábban az USA egyik államában már megtiltották a majom­sejtek klónozásával kapcsolatos ha­sonló kísérleteket. Most az Egyesült Államok bioetikai tanácsait hívták össze állásfoglalásra. Ugyancsak érthető, hogy a katolikus egyház is azonnal állást foglalt a termé­szet rendjébe beavatkozó kísérletek ellen. Melyek a jelenlegi információk bir­tokában kiemelhető legfontosabb mozzanatok? Dolly születése nem kérdőjelezi meg hitünket a teremtés rendjében, hiszen élő sejtből származik. Az etikai és sok­sok további gondot a természetes szü­lők nélküli azonos emberpéldányok (másolatok) sorozatgyártásának lehe­tősége jelenti. Ezt utasítja el - biológiá­tól a teológiáig - a tudományok és a társadalmak - benne az egyházak - egész sora . Talán az a leglényegesebb pont, hogy ismét a klasszikus kérdés elé ke­rült az emberiség. Mit fog szolgálni egy nagyszerű tudományos eredmény? Ál­dás lesz vagy átok? A génsebészet révén eljuthatunk az örökletes betegségek gyógyításához, il­letve kiiktatásához. Nem szorul ma­gyarázatra, mekkora áldás lenne ez az emberiségnek. Annál kétségbeejtőbb az „ember- gyár" víziója. Az atommaghasadás felfedezése óta szembesült világunk a bűn fogalmá­nak korábban nem tapasztalt egyete­mességével. Az atombomba pusztító hatása megelőzte az energia békés célú felhasználását. Ma is élő a fenyegetett­ség nem jut-e a nukleáris energiák pusztító lehetősége olyanok kezébe, akik ezt gátlástalanul az emberiség el­len fordítják. A klónozás szolgálhatja az egészsé­get, de lehet a tudománnyal viszszaélés eszköze is. Rossz tapasztalatok vezet­tek oda, hogy szinte egységesen szólalt meg a riadó Dolly születése kapcsán. Talán ez az egyetlen igazi pozitívum és biztatás az ügyben. Nincsenek illúzió­ink az emberi természetből adódó ve­szélyeket illetően. Tisztában vagyunk felelősségünkkel, azzal, hogy addig kell korlátozni a veszélyforrásokat, amíg nem lesz késő. Frenkl Róbert f 'KTémeth László: Az emelkedő nem- IV zet című híres cikkében, mely 1956. november 2- án az Irodalmi Újságban jelent meg emelkedő nemzet­nek tartja a magyarságot. Nemcsak azokra a valóban felemelő napokra értette ezt a jelzőt, hanem egy régebbi korra is, a második világháború előtti évtizedekre. Újra olvasva a. cikket - hatására -, felvonul előttem nemzetünk egész történelme. S elgondolom: vajon mikor és hányszor voltunk méltók az „emelkedő" jel­zőre; és hányszor illett ránk a „süllyedő nemzet” kife­jezés? Anélkül, hogy történelmi kérdésekbe bonyolódnék - illetéktelenül -, azokra a sorsdöntő eseményekre gondo­lok, amikor a süllyedés állapotában voltunk, amikor el- 1 adtuk jövőnk lehetőségeit. Mindig egyetlen ok volt örö­kös bukásaink mögött: a széthúzás. Ezért következett be I Mohács, miatta harcolt egymás ellen magyar a magyar­ral, s állt szemben egymással kuruc és labanc. Néha egy anya két gyermeke által személyesítve meg a két tábort. Éppen ezért volt fényes csillag 1848. március 15. Mert abban a rövid időszakban egyet tudott érteni a nemzet. Nem volt széthúzás. Nem csúfította el a szívüket önös érdek. Nem ébredt senkiben haszonszerzési vágy. Csak a haza ügye hevítette a szíveket, a nemzet féltése és szere- tete ragyogott az utcán összegyűlt emberek szemében. Nem tartott sokáig ez az időszak. Úgy tűnik, a fellob- banások mindig rövid életűek nálunk. Mint a görögtűz. Ellobban a magasztos érzés s marad a gyarló, egyéni szempont. A pártoskodás. S akkor az emelkedő nemzet süllyedni kezd. Elsősorban erkölcsileg. A szellemi, lelki romlás pedig magával hozza a többi bajt. Jókai a naplójában csodálatos történetéket ír le az 1848-49-es szabadságharcról. Hősiességgel és egyben emberi gyarlósággal megáldott és megátkozott vezetők­ről. És a népről. Életüket feláldozni kész egyszerű kato­nákról. Kisemberekről, akik a maguk szerény lehetősé­geikben is nagy dolgokat cselekedtek. „Nem a vezetők voltak nagyok; a nép volt óriás, mely őket Emelkedő vagy süllyedő nemzet? Emlékezés az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra felemelte ” - írja Jókai Számos történetet olvashatunk tőle az A Magyarok krónikája című összeállításban ez olvas­egyszerű emberekről, akik a legnagyobb áldozatot hozták a ható a szabadságharc összegezéséről: hazáért: feldúlt falvaikat, elégett házaikat, elesett fiaikat „A szabadságharc emberáldozatai­REVICZKY GYULA: Március tizenötödikén Hivatlánúl is megjössz minden évben, Szép március, bilincsoldó tavasz! De azt a régi márciust nem érzem; A naptár mond csak annak; nem vagy az; A bit kidőlt, a szívnek semmi lángja; Fásultan él a kor s eszmétlenül, Múlton mereng a költő, és dalába Villám s haragvó mélabú vegyül. Megalkuvás iránya most a kornak; Ábrándnál egy kis állás többet ér, Egy zsíros koncért százan marakodnak, Hogy egynek jusson mentül több kenyér. Az igazságot, elvet megtagadják, S ki értük harcra kelne, nincs olyan, Csak szóvirág ma a magyar szabadság, S az érte hősen ontott vérfolyam. Nem, ez nem az a márciusi szellő! Nem a szabadság éltető lebe, Egy alvó népet új életre keltő, Hogy százados rabláncát tépje le! A nagy, a negyvennyolcas márciusnak Nincs más emléke: néhány béna kar, S távol, hol citrom és narancs virulnak, Honán kivűi a legnagyobb magyar! Ezért löktél hát annyit hősi sírba, Hogy ami véred, ó, hon, megmaradt, Mohó ^jakkal, éhesen kiszívja Egy ingyenélő parazitahad?... Ezért áldoztál annyi vért, vagyont hát, Hogy megtagadjanak gyáván előbb, S örököd’ oszt’ arcátlanul felosszák Kétszínű, romlott, léha kegylesők?... Csak vissza e sivár korból! Nem ég itt Ember-méltóság tiszta ihlete! Álmodjunk, hívjuk vissza azt a régit!... S ha van még a magyarnak Istene: Őt kéijük, adjon még egy csodakardot, Bűvös csapásitói hadd hulljanak A hitvány léhütők, kik, mint a barmok, Csak ettek-ittak és meghíztanak. 1887 nak számát nem ismerjük. Az orosz hadsereg összvesztesége 13 554 fő volt. A császári hadsereg a harctere­ken 10 143 főt veszített... A magyar fél veszteségéről az adatok 24-54 ezer fő között ingadoznak. A magyar polgári lakosság veszteségét 10 ezer főre becsülik.” Ez a nép - 1848-49 magyar népe emelkedő nemzet volt. Bukásában is. Jókai így ír róla: „Évek múlva, századok múlva lesz mit beszélni az unokáknak apáik tet­teiről, s akárminő sorsra lesz hivatva a jövő nemzedék, tán meglehet, hogy megátkozandja apáit, de szégyenelni nem fogja őket. ” Ünnepléseink közepette felmerül a kérdés: mit te­szünk mi a hazáért? Most, amikor béke van és szabadok vagyunk. Jól használjuk ki a szabadságunkat? Felmér­jük felelősségünk súlyosságát? Mai tetteink következmé­nyeit? Úgy érzem, nem vagyunk az emelkedés stádiumában. Nem követjük 1848 hőseit. Széthúzás van közöttünk. Önös érdekek Pártoskodás. Erősödik a gyűlölet. Az erőszak Erkölcsi és anyagi romlás vesz körül bennün­ket. És mi ülünk a közöny kényelmes és csalóka mene­dékében. Csendben. Egyre jobban összehúzva magun­kat. Pedig szólni kellene. Kiáltani! Felemelni szavunkat a rossz ellen! „Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál vagy még az sem adhat” - írta Németh László. Mit beszélnek majd rólunk a késő unokák - ha lesz­nek? ( Minek tartanak majd bennünket, ha visszaemlékez­nek 1997-re? Emelkedő vagy süllyedő nemzetnek? Lenhardtné Bertalan Emma

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents