Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-11-30 / 48. szám

„Tedd meg, ami tőled telik, és kérd, amire gyönge vagy!” A kaskantyúi templom újraszentelése Október 26. sokáig emlékezetes vasárnap marad a kaskantyúi gyüle­kezet számára. A kívül-belül meg­újult templomot ekkor szentelte fel újra D. dr. Harmati Béla püspök. Az ünnepi istentiszteleten szolgált Ká­poszta Lajos esperes és Nagy Veroni­ka, a gyülekezet lelkésze. Az igehirdetés a Zsolt 130,4 alapján hangzott: „De nálad van a bocsánat, ezért félnek Téged. ” Alap- gondolata ez volt: úgy kell felfelé néznünk, a jelent és a jövőt úgy lássuk, hogy a múltba is tekintünk. A magasban dolgozó emberek tudják leginkább, hogy milyen erős lehet a mélység vonzása és a zuha­nás réme. A torony, az ég felé te­kintés az egyetlen, ami megmenti az embert ettől a zuhanástól. Jó érzés tudni, hogy van egy hely, ahol együtt tekinthetünk fölfelé! Kívül-belül megújult a templom, ami azt jelenti, hogy ez a gyüleke­zet törődik vele, szükség van rá és itt együtt figyel az Úr igéjére. Ter­mészetesen lehet egyedül is Isten­hez fordulni, de sokszor nem ma­rad idő hosszabb imádságra, ha­nem csak egy rövid fohász hagyja el ajkunk: Uram segíts! Ezért jó és kedves a gyülekezettel együtt lépni az Úr elé, egy delegáció, egy kül­döttség tagjaiként. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Isten is ránk tekint, bűnbocsánata le­száll hozzánk. Parancsolatait nem­csak a kőtáblákra, hanem a lelkiis­meretünkbe is belevéste. „Uram, nálad van a bocsánat, ezért félnek Téged. ” Ez az ige üze­net a régmúltból, hogy az emberek mindig keresték az Istent, imára kulcsolták kezüket - közösségben és magányosan egyaránt. Az igazi üzenet azonban az, hogy Isten is keresi az embert és fel akarja emelni magához. A gyülekezet nagy részét idősek alkotják, akik átélték a szegénysé­get, a két világháború borzalmait, a bombázásokat. Ma békésebb időket élünk, mégis képesek va­gyunk pokollá változtatni ember­társaink életét. Megdöbbentő, hogy amikor a családok nyomo­rogtak, szinte semmijük sem volt, békesség uralkodott a szűk szobá­ban, ma pedig a vagyon, a „van va­lami” feszültségeket és indulato­kat szül, és szembe állítja az embe­reket. Félje itt, ebben a templomban a gyülekezet Istent, de ugyanakkor ne feledje el Jézus bátorítását sem: „Ne félj, te kicsi nyáj, mert tetszett az Istennek, hogy neked adja ezt az or­szágot!” „Épülnek a falak és szebb lesz az egyház, de jaj nekünk, ha belülről nem újulunk meg!” - fe­jezte be a püspök igehirdetését. Az istentisztelet folytatásaként Katzenbach Klaudia szép verset szavalt arról, hogy „Jelen van Krisztus közöttünk!” Nagy Veronika lelkésznő köszön­tötte a jelenlevő egyházi és világi vezetőket, vendégeket, felolvasta a gyülekezet volt lelkésznőjének, Sárkány Tiboménak üdvözlő leve­lét. „Lelkészínséges időben örül-e a gyülekezet, hogy van lelkésze? - sze­gezte a kérdést Káposzta Lajos a jelenlevőknek. A szószéken el­hangzó mondatok célba érnek-e, értjük-e a sorokban meghúzódó mondanivalót? Az igehirdetés azon­ban nem egyoldalú! A gyülekezet is „prédikál" a lelkésznek, evangéliu­mot hirdet azzal, hogy jelen van és így felhangozhat a jó hír. Adja Isten, hogy még soká zengjen a dicséret és hálaének a megszépült kaskantyúi templomban! Hulej Enikő Az egyháztörténet két nevezetes alakja kapcsolódik ehhez az ének­hez. Ambrosius milánói püspök és Luther Márton. Az évszázadok fe­lett „kezet nyújtanak egymásnak”, hogy a gyülekezet énekével szol­gálják a világ Urát. Mindkét férfiú nagy világtörténeti fordulóponton élt. Ambrosius születése táján tet­te elismert vallássá az addig üldö­zött keresztyénséget Konstantinusz császár (306-337). Luther idejé­ben indult meg a nagy újrakezdés a nyugati kulturális és szellemi élet minden területén (reformáció). Az egyházi éneklés történetében pedig az a jelentőségük, hogy Ambrosius szilárd helyet biztosí­tott az istentiszteletben az egyházi énekben, Luther pedig a német gyülekezeti ének megalkotásával a gyülekezetét a liturgia részesévé tette. A középkorban számos him­nuszt tulajdonítottak Ambrosius- nak, de csak 14 biztosan az övé. Legismertebb himnusza a „Veni redemptor gentium”, vagyis „Jöjj népek Megváltója”. Jöjj népek Megváltója! (131. ének) Luther egyházi énekeiből csak ötöt költött teljesen szabadon. Többnyire már meglevő énekekre támaszkodik. Ez a meglevő anyag: bibliai szövegek (Zsoltárok, Tízpa­rancsolat, Ezsaiás elhívatása, a Karácsonyi történet, Simeon éne­ke, Jézus megkeresztelésének tör­ténete és a Miatyánk), zarándok énekek, szekvenciák, középkori óegyházi himnuszok és antifómák. így használja fel a 131. éneknél is Ambrosius himnuszát. Énekünk az első evangélikus énekgyűjtemé­nyekben jelent meg, 1524-ben Wit- tenbergben és Erfurtban. A dal­lam, amelyet ma énekelünk nem Ambrosiustól származik. Amikor Ambrosius ezt a himnuszt írta, az egyház még nem ünnepelte ádven- tet a mai értelemben. Adventnek különleges időszakként való meg­tartása csak a 6. század körül kez­dődik. Az ének könyörgés Annak eljöveteléért, Aki egy szűz gyerme­ke lesz. Az egész üdvtörténet a költő szeme előtt áll. Gáncs Aladár A Uj presbiterek két kis gyülekezetben KEPEK AZ ORSZÁGOS PROTESTÁNS NAPOKRÓL (Folytatás az 1. oldalról) ressük. Karácsony ünnepe előtt a különböző egyhá­zak ifjúsági csoportjai a hétvégeken műsorral fognak szolgálni. Az itteni feladatokat pedig a budapesti egyetemi lelkészségek fogják gondozni. REFORMÁCIÓI EMLÉKÜNNEPÉLY A Deák téri templomunkban volt az idei ünnepély. Itt dr. Almási Mihály baptista egyházelnök igehirdeté­se nyitotta meg az estet. Zsid 10,35 alapján a 480 év­vel ezelőtt elindult reformációt úgy jellemezte, hogy az nem hitújítás volt, hanem visszaigazodás, tisztulás, vissza a forráshoz. A megújulás ma is azt követeli, hogy deformálódott életünket visszafordítsuk a for­ráshoz. Ez nem jelent szektás „szuperközösséget”, sem képmutatást, föld-testcentrikus módozatokat, hanem bizodalmát, tűrést és hitből való életet. Dr. Bölcskei Gusztáv püspök előadásában arról szólt, hogy a reformáció és a protestálás a felismert igazság melletti kiállást jelenti. Újra meg újra el kell végeznünk a protestantizmus és humanizmus találko­zását. Ezt a találkozást Erazmusz és Zwingli találko­zásán, mint történelmi példán mutatta be. Szükséges, hogy legyenek ma is olyan protestánsok, akik szólnak, ha másokat ütnek. A Lutheránia Énekkar Kapi Králik Jenő 144. zsol­tárának előadásával zárta az ünnepi megemléke­zést. Összeállította: Tóth-Szöllős Mihály Néhány hónappal megválasztá­sunk után 1987. október 24-én ik­tattak be minket - dr. Harmati Bé­la püspökkel -, mint a Déli Egy­házkerület új elnökségét. A Magyar Rádió élő adásban közvetítette a teljes programot, a Televízió is beszámolt az esemény­ről. Életreszóló élményem a hét­köznap ellenére zsúfolt Deák téri templom hangulata. Talán azért is emlékszem vissza igen pozitiven felügyelői szolgála­tom alig több, mint két esztende­jére, mert - ma már ez nyilvánva­ló - igazi történelmi időket él­tünk. Mi volt ebben a mi szere­pünk, volt-e valódi szerepünk, tudtuk-e - főként kedvezően - befolyásolni az egyházban a folya­matokat, vagy csak részesei vol­tunk az eseményeknek, az utókor válaszol majd ezekre a kérdések­re. Mindenesetre a tíz évvel ez­előtti templomi nép, de velem az egyháztagok többsége igazi válto­zásként értékelte megválasztá­sunkat, beiktatásunkat. Várako­zását éreztette velünk és ez igen jó volt. Harmati Béla Géniből jött haza a hívó szóra, fontos volt szá­mára a nyolcvannyolc százalékos választási arányban megmutatko­zójelentős bizalom. Magam 1958- ban, Ordass Lajos püspök félreál- lítása után visszahúzódtam a köz­egyházi szolgálattól, „csak” a De­ák téren voltam presbiter. A lassú oldódáskor a Diakónia szerkesztő bizottságában vállaltam tagságot, de hívtak olykor gyülekezetekbe, ott is végeztem szolgálatot. Az új­rainduló ifjúsági konferenciákon is előadásokat. De valójában a Testvéri Szó mozgalomban rész­vétel vitt az események sűrűjébe és vezetett a politika és az egyház- politika útvesztőin oda - ma is hi­szem, hogy az Úristen akaratából hogy először országos presbi­terré (1986), majd egyházkerületi felügyelővé választottak. Bizo­nyos, hogy ebben a gyülekezetek várakozása mellett a hivatalos ál­lami politika elképzelése is benne volt. Nyilván úgy vélték, ha az egyházi közvélemény által elfoga­dott emberek kerülnek vezető po­zícióba, akkor az el nem kerülhe­tő reformok ütemében kompro­misszum születhet - ők is tudták, hogy akár a társadalomban az egyházban is szükségesek a válto­zások lejáratott emberek eről­tetése viszont radikalizálhatja a helyzetet. Szerettem a kerületi felügyelői TÍZ ÉV UTÁN munkát. Szerettem a részvételt a gyülekezeti alkalmakon, a találko­zást a hívekkel, örömteli megta­pasztalását annak, hogy annyi kor­látozás, nyomorúság után is él az egyház, de láttam a sok-sok tenni­valót is, azt, hogy egy-egy ünnepi alkalomra, jubileumra, püspöki lá­togatásra még mozgósíthatók a gyülekezeti tagok, de kevés helyen folyik igazán rendszeres munka, a lelkészek többnyire magukra ha- gyatottan dolgoznak. Érdekesek voltak a kerületi presbitériumi ülések. A találkozás a testülettel, az esperesekkel, akik nem is olyan régen még negatív beállításban hallottak rólam belső egyházi tájékoztatást, mint a Test­véri Szó közösség képviselőjéről. Jó érzés volt, hogy először talán el­sősorban nem is annyira engem, mint a mondanivalómat az egyházi változások szükségszerűségéről és lehetőségéről fogadták el, hogy azután fokozatosan alkalmassá váljunk a közös munkára. Nem kétséges, hogy jelentős ha­tást a folyamatokra csak bizonyos pozíciók vállalásával, keményeb­ben fogalmazva elfoglalásával le­het elérni. Ezért sem értettem meg, - bármennyire fontosnak tar­tom is a tiszta helyzeteket - ma sem értem, hogy kiválóan felké­szült, bizalmat élvező lelkészek nem vállaltak, vagy vállalnak köz­egyházi tisztséget, kirekesztve ma­gukat a szolgálat, illetve a hatás­gyakorlás lehetőségéből. Magam felügyelői munkám első percétől fogva fontosnak tartot­tam - ennek fontossága ma sem hangsúlyozható eléggé, bár­mennyire immár természetesnek tűnik -, hogy mindenki szabadon, félelem nélkül, lelkiismerete, leg­jobb tudása szerint végezhesse szolgálatát. Ma már szinte történelem a 87-89-es időszak, amelyből nagy emlék az oldódás, ahogy az embe­rek, lelkészek és nemlelkészek fo­kozatosan ráeszméltek az igazság, a szabadság, a megtiport eszmé­nyek újraéledésére. A megelőző évtizedekben, a puha diktatúrában az egyházak rövidebb pórázon vol­tak, mint a társadalom. Valamit visszakaptunk ebből a nyolcvanas évek végén, amikor a gyors egyhá­zi változások, az Államegyházügyi Hivatal megszűnése hitelesítették a társadalom előtt, hogy igazi a fordulat. Erre az időszakra gondolva ma is mindig eszembe jut egy refor­mer lelkész anekdotába illő kétke­dése, aki mikor hírül vette, hogy Zászkaliczky Pétert meghívta a Deák téri gyülekezet és ő lesz az exponált püspöki székhely új parókus lelkésze, azt mondta: „És én leszek a római pápa.” Egysze­rűen nem tudta elhinni, hogy 1989 tavaszán a Zászkaliczky család tag­ja - évtizedek korlátozása után - lehet fővárosi, vezető gyülekezet lelkésze. Felejthetetlen mozzanata ennek az időszaknak a Budapesti Evan­gélikus Gimnázium újraindítása 1989. szeptember 2-án. Jóval az egyházi iskolák működését ismét lehetővé tevő törvény megszületé­se előtt. Ezzel a történettel is még adó­sok vagyunk. Dr. Gyapay Gábor történész mindenesetre már dol­gozik annak a harminchét évnek a történetén - 1952-1989, amikor nem működtek evangélikus isko­lák hazánkban. De a szívekben - itthon és külföldön - nem hunyt ki a láng és ez olykor tettekben is megmutatkozott, elvezetve az új­rakezdésig. Vannak, ha kevesen is, akik ma is úgy vélik, hogy egyházunk válsá­ga teljes érdemben nem változott semmit a szocializmus éveihez ké­pest. Mások elismerik a jelentős kedvező változásokat, de úgy vélik, hogy ezek legfeljebb a társadalmi, politikai változások automatikus következményei, nem a lelkészek és a hívek munkájából adódnak. Ha megint csak kevesen is, de bi­zonyára vannak olyanok is, akik még szebbnek, jobbnak látják az egyházi változásokat, az újrakez­dést, az egyházépítést, mint ami­lyen az valójában. Mert talán ők valami jót igen közvetlenül tapasz­taltak. Magam tíz év után sem tudok másként emlékezni 1987 októberé­re, az ezt követő időszakra - nem szólva most a kilencvenes évekről, amikor már mindkettőnk szolgála­tát az országos egyházi munka hatá­rozta még -, hogy folyamatosan ta­pasztaltam, megéltem az Isten ke­gyelmét. Egész más volt ez az idő, mint a negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji emlékeim az ébredés sod­ráról, mégis volt valami sajátos ha­sonlóság, beleértve a testvéri kapcso­latot, közös szolgálatot, imádságos felelősséget a püspökkel. Jó volt ke­rületi felügyelőnek lenni minden gond ellenére a nyolcvanas évek vé­gén az egyházban. Frenkl Róbert MIHÁLYHÁZÁN hálaadásra gyülekeztek a hívek, hogy az új pa­dokkal, szőnyeggel és oltárterítő­vei megszépült „lelki otthonuk­ban” erősödjenek hitükben.. A kö­zel 150 éves padokat egy kis lelkes csapat Mészáros István presbiter vezetésével - ifj. Szabó Kálmán és fia, Nagy Lajos és Pulay Gyula gondnok együttes munkájával, újakkal cserélhették fel. Bevezet­tették a templomba, a gyülekezeti házba a gázt, így a hideg idő beáll­tával meleg templom várja a híve­ket. Hogyan valósíthatta meg mindezt önerőből az alig 300 lel­kes gyülekezet? Erre felelt Pulay Gyula gondnoki beszámolójában a közgyűlésen. Tizenkét évvel ez­előtt Izsa Lajosné özvegyasszony hívünk egyszerű kis otthonát aján­dékozta a gyülekezetnek, hogy an­nak értékesítéséből templomun­kat szépítsük. Ehhez adakoztak évről évre, és így oldódott meg a közel fél milliós költség kifizeté­se.” Az ünnepi istentiszteleten Varga Várakozni csak örömmel teli szív­vel lehet. Várni csak a jót, a nemeset szoktuk. A rosszat nem. Attól félünk. Attól rettegünk. A várakozásnak misztériuma van. Titka. Az ismeretlen jövőre való ké­szülés. Amit nem ismerünk még. De sejtünk. ígéretünk van rá, valamilyen módon. Lelkünk redőiben vesztegel. Várunk valamire, ami a szívünket a boldogság ígéretével tölti el. A várakozásnak biztos alapja van. Egyfajta ígéret. Kilátás valami jóra, egyfajta örömre. Ami megvalósul­hat. Aminek meg kell történnie majd. A semmire nem lehet várni! Advent is egyfajta várakozás. A legnemesebb. Hittel párosul. Azért olyan nemes. Azért olyan szívhez szóló. Isteni ígéret rejlik mögötte. Ezért hisszük, sőt, szinte tudjuk, hogy valóra válik. Várjuk a csodát. Az Isten Fiának születését. Az érkezést. Az „Adven- tus Domini”-t. Tiszta szívvel várjuk a beteljesülés ünnepét. Tüdjuk, hogy el fog jönni, s amíg megérkezik, várakozunk. Csendben, magunkba szállva. Boldog, aki ünneppé tudja vará­zsolni magának ádvent heteit. Aki hittel tud belenézni az ádventi gyer­tya meghitt fényébe. Aki megtalálja szívében a csendet. A megnyugvást. A szeretet hangjait. A várakozásnak mindig van alap­ja. Ezt fejezik ki a képzőművészet középkori és reneszánsz festményei is. Az Angyali üdvözletek* a Vizitáci- ók hosszú sora, melyeket a hívő ke­resztyén művészek áhítata tett mara­dandóvá. Az angyali híradások arról, hogy elérkezett a próféták üzeneté­nek valóra válása. Itt az idő: Isten Fia emberi testet fog ölteni és közénk jön. Várakozásunknak biztos talaja van. Két festmény különösen kedves nekem. Ezekről szeretnék néhány sort írni. Az egyik a firenzei San Marco ko­lostorban található. Ahogy felme­gyünk a középkor szellemét sugárzó épület lépcsőjén az emeletre, hirtelen tárul elénk a kép. Fra Angelico: An­gyali üdvözlet-e. Azt a bibliai jelenetet idézi fel, amikor angyal adja tudtára Máriának, hogy ő lesz az Isten Fiá­nak kiszemelt anyja. A festmény a quattrocento derűs színeivel vará­zsolja elénk a történetet. A művész György esperes hirdette Isten Igé­jét, buzdítva a híveket mind az ün­nepnapi, mind a hétköznapi ke­resztyén életvitelre. Ennek alapja a Jézusban kapott Isten-szeretet. Beiktatta Pulay Gyula gondnokot és nyolc presbitert tisztségükbe, bátorítva őket a gyülekezetben va­ló példás élet folytatásra, a fiatal lelkész házaspárral való együtt- munkálkodásra. - Tóth Sándor a gyülekezet ny. lelkésze röviden is­mertette a templom építésének a történetét és a gyülekezetben 42 éven át végzett munkálkodásának gyümölcseit. Kérve a híveket az elődök hitbuzgó cselekedeteinek folytatására, akik hitüket áldozat- vállalással, adakozással, főleg pe­dig példás élettel bizonyították. Köszöntötte a gyülekezet dr. Nagy László összgyülekezeti felügyelő, Lázár Gyula a község polgármes­tere, zárószót mondott Veres István lelkész. Kiemelte a kis gyülekezeti munkáscsapat önállóan tervezett és kivitelezett munkáját. „Emberé a munka, Istené az áldás... akit Advent A várakozás misztériuma még a középkori egyházi felfogás me­rev szellemétől áthatva formálja meg alakjait, figyelmen kívül hagyva a kortársai által már ismert térmélysé­gek alkalmazását, hangulatában azonban átveszi a kora reneszánsz vi­dámabb, emberközelibb ábrázolás- módját. A kiterjesztett szárnyú an­gyal már egy nyitott, árkádos helység­ben köszönti a megilletődött Máriát és a képen, az oszlopok között - az új szellem jelenlétének bizonyítékaként - virágos kertet láthatunk. Mária ar­ca a hír boldog elfogadásáról tanús­kodik, s rajta a lélek nemességének kisugárzása a női szépség reneszánsz ábrázolásával párosul. A Lukács evangéliumában olvas­ható (Lk 1,26-33) angyali híradással kezdődik a keresztyén ember számá­ra a karácsonyi ünnepkör legáhítato- sabb, számomra legmeghittebb örömérzése. Ettől kezdve igazolt a várakozásunk. Innentől válik biztos­sá az ígéret beteljesülése. A próféták által megjósolt csoda: Krisztus szüle­tése. A másik kép magyar festő műve. A valószínűleg Selmecbányái Sebes­tyén mester, a művészettörténetben M. S. mesterként ismert művész alkotá­sa: a Vizitáció. Mária látogatása Er­zsébetnél. Szintén bibliai jelenetet örökít meg. Amikor az angyal hírül adja Má­riának anyaságát, azt is közli vele, hogy közeli rokona, Erzsébet, Zaka­riás pap felesége is gyermeket vár. Öregsége ellenére. Tudjuk, hogy ő az eljövendő Keresztelő Jánost hordja a szíve alatt. Amikor Mária meghallja ezt a hírt, „útra kelt és sietve elment a hegyvidékre, Juda városába. Be­ment Zakariás házába és köszöntöt­te Erzsébetet.” (Lk 1, 39-40) Ahogy a két várandós anya talál­kozik, Érzsébet szíve alatt megmoz­dul a magzat. Ebből válik vUágossá előtte, hogy Mária az isteni gyermek hordozója. „Hogyan is lehetséges ez, hogy az Uram anyja jön énhozzám?" - kérdi a látogatót. M. S. mester - a XV-XVI. század szeret az Úr, annak álmában is ad eleget." „ HOMOKBÖDÖGÉN is tiszt­ségviselők iktatására került sor. Az igehirdetés szolgálatát Görög Zol­tán helyi lelkész végezte: „Az Urat keressétek, akkor élni fogtok. ” Ámos 5,6. Az oltártérben gyüleke­ző tisztségviselőkhöz Tóth Sándor ny. lelkész szólt: „Úgy szolgáljatok egymásnak, ... mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai. ” Id. Gabnai Sándor felügyelő évek óta példás élettel és hittel párosuló, szeretet­tel munkálkodik feleségével együtt a gyülekezetben, hívogató szavai előkészítői voltak az érkező lel­kész minden szolgálatának. Szabó Lajos gondok és Banai Endre pénztáros, valamint a 19 presbiter munkatársakként állnak felügyelő és lelkész vezetésével az egész gyü­lekezet hitben való újulásához. „Légy hű mindhalálig és néked adom az élet koronáját.” Jel 2,10. Tóth Sándor ny. lelkész fordulóján működő - „dunai iskola” néven ismert festőcsoportnak a tagja lehetett. Ők voltak azok, akik a kö­zépkor befele forduló, merev látás­módjával szemben felfedezik és áb­rázolják a természet szépségeit is. Ez a törekvés látható M. S. mester Vizitá- cióján. A képen megtalálható minden, amit a kora reneszánsz ember maga körül észrevesz, sőt, ami neki boldog­ságot jelent. A természet varázslatos szépségét. A képen megtalálható a kanyargós folyó, az emelkedő hegy, rajta várral. Sziklák kőcsipkéi köve­tik a folyó csíkját. Van rajta gyalogút, amelyen járni lehet. És látható rajta virágokkal teli mező, melyben a két várandós nő találkozik. A középkori szemlélet hatásaként Erzsébet fel­emeli Máriának, a jövendő isten­anyának a kezét és megcsókolja. A két kéz összefonódása a kép közép­pontja. Tisztelet, alázat, szeretet nyil­vánul meg, ebbén a jelenetben. Az egyszerűség olyan művészi fokán, amire csak nagy mesterek jutnak el. A két, új életet hordozó nő boldogsá­got sugárzó alakját látjuk a képen: a várakozás biztos alapját, a beteljesü­lés ígéretének biztos zálogát: a dom­borodó női testet. Ami ezekben a képekben engem megragad, az a mindenek fölé emel­kedő hit, és az emberi létet annak alávető alázat. Hit nélkül nincs alázat. Alázat nélkül nincs hit. Ismét ádvent van. Elérkezett újra a várakozás ideje, melyben mindig van valami titkos, misztikus. A gyer­mekkor varázslatos készülődése a karácsony fogadására. A hívő ember alázata. Ä magunkbaszállás könnyítő ereje. Jó lenne átélni a középkori embe­rek mély hitét! A lélek tiszta felké­szülését a szeretetre. A hit boldogsá­gára. Ma, a gőgösen törtetők és a döly- fös erőszak világában, a gyűlölködés és durvaság közegében élve, fogad­juk el, vigaszként, és erőgyűjtésként a jóra való akarásban ádvent miszté­riumát. Hogy általunk, a hitünk és tiszta életünk által is szebb legyen az élet. „Vadócba rózsát öltök, hogy szebb legyen a föld” - írja Mécs László. Te­gyük ezt vele együtt! Áldott ádventi várakozást! Lenhardtné Bertalan Emma

Next

/
Thumbnails
Contents