Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-11-30 / 48. szám
„Tedd meg, ami tőled telik, és kérd, amire gyönge vagy!” A kaskantyúi templom újraszentelése Október 26. sokáig emlékezetes vasárnap marad a kaskantyúi gyülekezet számára. A kívül-belül megújult templomot ekkor szentelte fel újra D. dr. Harmati Béla püspök. Az ünnepi istentiszteleten szolgált Káposzta Lajos esperes és Nagy Veronika, a gyülekezet lelkésze. Az igehirdetés a Zsolt 130,4 alapján hangzott: „De nálad van a bocsánat, ezért félnek Téged. ” Alap- gondolata ez volt: úgy kell felfelé néznünk, a jelent és a jövőt úgy lássuk, hogy a múltba is tekintünk. A magasban dolgozó emberek tudják leginkább, hogy milyen erős lehet a mélység vonzása és a zuhanás réme. A torony, az ég felé tekintés az egyetlen, ami megmenti az embert ettől a zuhanástól. Jó érzés tudni, hogy van egy hely, ahol együtt tekinthetünk fölfelé! Kívül-belül megújult a templom, ami azt jelenti, hogy ez a gyülekezet törődik vele, szükség van rá és itt együtt figyel az Úr igéjére. Természetesen lehet egyedül is Istenhez fordulni, de sokszor nem marad idő hosszabb imádságra, hanem csak egy rövid fohász hagyja el ajkunk: Uram segíts! Ezért jó és kedves a gyülekezettel együtt lépni az Úr elé, egy delegáció, egy küldöttség tagjaiként. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Isten is ránk tekint, bűnbocsánata leszáll hozzánk. Parancsolatait nemcsak a kőtáblákra, hanem a lelkiismeretünkbe is belevéste. „Uram, nálad van a bocsánat, ezért félnek Téged. ” Ez az ige üzenet a régmúltból, hogy az emberek mindig keresték az Istent, imára kulcsolták kezüket - közösségben és magányosan egyaránt. Az igazi üzenet azonban az, hogy Isten is keresi az embert és fel akarja emelni magához. A gyülekezet nagy részét idősek alkotják, akik átélték a szegénységet, a két világháború borzalmait, a bombázásokat. Ma békésebb időket élünk, mégis képesek vagyunk pokollá változtatni embertársaink életét. Megdöbbentő, hogy amikor a családok nyomorogtak, szinte semmijük sem volt, békesség uralkodott a szűk szobában, ma pedig a vagyon, a „van valami” feszültségeket és indulatokat szül, és szembe állítja az embereket. Félje itt, ebben a templomban a gyülekezet Istent, de ugyanakkor ne feledje el Jézus bátorítását sem: „Ne félj, te kicsi nyáj, mert tetszett az Istennek, hogy neked adja ezt az országot!” „Épülnek a falak és szebb lesz az egyház, de jaj nekünk, ha belülről nem újulunk meg!” - fejezte be a püspök igehirdetését. Az istentisztelet folytatásaként Katzenbach Klaudia szép verset szavalt arról, hogy „Jelen van Krisztus közöttünk!” Nagy Veronika lelkésznő köszöntötte a jelenlevő egyházi és világi vezetőket, vendégeket, felolvasta a gyülekezet volt lelkésznőjének, Sárkány Tiboménak üdvözlő levelét. „Lelkészínséges időben örül-e a gyülekezet, hogy van lelkésze? - szegezte a kérdést Káposzta Lajos a jelenlevőknek. A szószéken elhangzó mondatok célba érnek-e, értjük-e a sorokban meghúzódó mondanivalót? Az igehirdetés azonban nem egyoldalú! A gyülekezet is „prédikál" a lelkésznek, evangéliumot hirdet azzal, hogy jelen van és így felhangozhat a jó hír. Adja Isten, hogy még soká zengjen a dicséret és hálaének a megszépült kaskantyúi templomban! Hulej Enikő Az egyháztörténet két nevezetes alakja kapcsolódik ehhez az énekhez. Ambrosius milánói püspök és Luther Márton. Az évszázadok felett „kezet nyújtanak egymásnak”, hogy a gyülekezet énekével szolgálják a világ Urát. Mindkét férfiú nagy világtörténeti fordulóponton élt. Ambrosius születése táján tette elismert vallássá az addig üldözött keresztyénséget Konstantinusz császár (306-337). Luther idejében indult meg a nagy újrakezdés a nyugati kulturális és szellemi élet minden területén (reformáció). Az egyházi éneklés történetében pedig az a jelentőségük, hogy Ambrosius szilárd helyet biztosított az istentiszteletben az egyházi énekben, Luther pedig a német gyülekezeti ének megalkotásával a gyülekezetét a liturgia részesévé tette. A középkorban számos himnuszt tulajdonítottak Ambrosius- nak, de csak 14 biztosan az övé. Legismertebb himnusza a „Veni redemptor gentium”, vagyis „Jöjj népek Megváltója”. Jöjj népek Megváltója! (131. ének) Luther egyházi énekeiből csak ötöt költött teljesen szabadon. Többnyire már meglevő énekekre támaszkodik. Ez a meglevő anyag: bibliai szövegek (Zsoltárok, Tízparancsolat, Ezsaiás elhívatása, a Karácsonyi történet, Simeon éneke, Jézus megkeresztelésének története és a Miatyánk), zarándok énekek, szekvenciák, középkori óegyházi himnuszok és antifómák. így használja fel a 131. éneknél is Ambrosius himnuszát. Énekünk az első evangélikus énekgyűjteményekben jelent meg, 1524-ben Wit- tenbergben és Erfurtban. A dallam, amelyet ma énekelünk nem Ambrosiustól származik. Amikor Ambrosius ezt a himnuszt írta, az egyház még nem ünnepelte ádven- tet a mai értelemben. Adventnek különleges időszakként való megtartása csak a 6. század körül kezdődik. Az ének könyörgés Annak eljöveteléért, Aki egy szűz gyermeke lesz. Az egész üdvtörténet a költő szeme előtt áll. Gáncs Aladár A Uj presbiterek két kis gyülekezetben KEPEK AZ ORSZÁGOS PROTESTÁNS NAPOKRÓL (Folytatás az 1. oldalról) ressük. Karácsony ünnepe előtt a különböző egyházak ifjúsági csoportjai a hétvégeken műsorral fognak szolgálni. Az itteni feladatokat pedig a budapesti egyetemi lelkészségek fogják gondozni. REFORMÁCIÓI EMLÉKÜNNEPÉLY A Deák téri templomunkban volt az idei ünnepély. Itt dr. Almási Mihály baptista egyházelnök igehirdetése nyitotta meg az estet. Zsid 10,35 alapján a 480 évvel ezelőtt elindult reformációt úgy jellemezte, hogy az nem hitújítás volt, hanem visszaigazodás, tisztulás, vissza a forráshoz. A megújulás ma is azt követeli, hogy deformálódott életünket visszafordítsuk a forráshoz. Ez nem jelent szektás „szuperközösséget”, sem képmutatást, föld-testcentrikus módozatokat, hanem bizodalmát, tűrést és hitből való életet. Dr. Bölcskei Gusztáv püspök előadásában arról szólt, hogy a reformáció és a protestálás a felismert igazság melletti kiállást jelenti. Újra meg újra el kell végeznünk a protestantizmus és humanizmus találkozását. Ezt a találkozást Erazmusz és Zwingli találkozásán, mint történelmi példán mutatta be. Szükséges, hogy legyenek ma is olyan protestánsok, akik szólnak, ha másokat ütnek. A Lutheránia Énekkar Kapi Králik Jenő 144. zsoltárának előadásával zárta az ünnepi megemlékezést. Összeállította: Tóth-Szöllős Mihály Néhány hónappal megválasztásunk után 1987. október 24-én iktattak be minket - dr. Harmati Béla püspökkel -, mint a Déli Egyházkerület új elnökségét. A Magyar Rádió élő adásban közvetítette a teljes programot, a Televízió is beszámolt az eseményről. Életreszóló élményem a hétköznap ellenére zsúfolt Deák téri templom hangulata. Talán azért is emlékszem vissza igen pozitiven felügyelői szolgálatom alig több, mint két esztendejére, mert - ma már ez nyilvánvaló - igazi történelmi időket éltünk. Mi volt ebben a mi szerepünk, volt-e valódi szerepünk, tudtuk-e - főként kedvezően - befolyásolni az egyházban a folyamatokat, vagy csak részesei voltunk az eseményeknek, az utókor válaszol majd ezekre a kérdésekre. Mindenesetre a tíz évvel ezelőtti templomi nép, de velem az egyháztagok többsége igazi változásként értékelte megválasztásunkat, beiktatásunkat. Várakozását éreztette velünk és ez igen jó volt. Harmati Béla Géniből jött haza a hívó szóra, fontos volt számára a nyolcvannyolc százalékos választási arányban megmutatkozójelentős bizalom. Magam 1958- ban, Ordass Lajos püspök félreál- lítása után visszahúzódtam a közegyházi szolgálattól, „csak” a Deák téren voltam presbiter. A lassú oldódáskor a Diakónia szerkesztő bizottságában vállaltam tagságot, de hívtak olykor gyülekezetekbe, ott is végeztem szolgálatot. Az újrainduló ifjúsági konferenciákon is előadásokat. De valójában a Testvéri Szó mozgalomban részvétel vitt az események sűrűjébe és vezetett a politika és az egyház- politika útvesztőin oda - ma is hiszem, hogy az Úristen akaratából hogy először országos presbiterré (1986), majd egyházkerületi felügyelővé választottak. Bizonyos, hogy ebben a gyülekezetek várakozása mellett a hivatalos állami politika elképzelése is benne volt. Nyilván úgy vélték, ha az egyházi közvélemény által elfogadott emberek kerülnek vezető pozícióba, akkor az el nem kerülhető reformok ütemében kompromisszum születhet - ők is tudták, hogy akár a társadalomban az egyházban is szükségesek a változások lejáratott emberek erőltetése viszont radikalizálhatja a helyzetet. Szerettem a kerületi felügyelői TÍZ ÉV UTÁN munkát. Szerettem a részvételt a gyülekezeti alkalmakon, a találkozást a hívekkel, örömteli megtapasztalását annak, hogy annyi korlátozás, nyomorúság után is él az egyház, de láttam a sok-sok tennivalót is, azt, hogy egy-egy ünnepi alkalomra, jubileumra, püspöki látogatásra még mozgósíthatók a gyülekezeti tagok, de kevés helyen folyik igazán rendszeres munka, a lelkészek többnyire magukra ha- gyatottan dolgoznak. Érdekesek voltak a kerületi presbitériumi ülések. A találkozás a testülettel, az esperesekkel, akik nem is olyan régen még negatív beállításban hallottak rólam belső egyházi tájékoztatást, mint a Testvéri Szó közösség képviselőjéről. Jó érzés volt, hogy először talán elsősorban nem is annyira engem, mint a mondanivalómat az egyházi változások szükségszerűségéről és lehetőségéről fogadták el, hogy azután fokozatosan alkalmassá váljunk a közös munkára. Nem kétséges, hogy jelentős hatást a folyamatokra csak bizonyos pozíciók vállalásával, keményebben fogalmazva elfoglalásával lehet elérni. Ezért sem értettem meg, - bármennyire fontosnak tartom is a tiszta helyzeteket - ma sem értem, hogy kiválóan felkészült, bizalmat élvező lelkészek nem vállaltak, vagy vállalnak közegyházi tisztséget, kirekesztve magukat a szolgálat, illetve a hatásgyakorlás lehetőségéből. Magam felügyelői munkám első percétől fogva fontosnak tartottam - ennek fontossága ma sem hangsúlyozható eléggé, bármennyire immár természetesnek tűnik -, hogy mindenki szabadon, félelem nélkül, lelkiismerete, legjobb tudása szerint végezhesse szolgálatát. Ma már szinte történelem a 87-89-es időszak, amelyből nagy emlék az oldódás, ahogy az emberek, lelkészek és nemlelkészek fokozatosan ráeszméltek az igazság, a szabadság, a megtiport eszmények újraéledésére. A megelőző évtizedekben, a puha diktatúrában az egyházak rövidebb pórázon voltak, mint a társadalom. Valamit visszakaptunk ebből a nyolcvanas évek végén, amikor a gyors egyházi változások, az Államegyházügyi Hivatal megszűnése hitelesítették a társadalom előtt, hogy igazi a fordulat. Erre az időszakra gondolva ma is mindig eszembe jut egy reformer lelkész anekdotába illő kétkedése, aki mikor hírül vette, hogy Zászkaliczky Pétert meghívta a Deák téri gyülekezet és ő lesz az exponált püspöki székhely új parókus lelkésze, azt mondta: „És én leszek a római pápa.” Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy 1989 tavaszán a Zászkaliczky család tagja - évtizedek korlátozása után - lehet fővárosi, vezető gyülekezet lelkésze. Felejthetetlen mozzanata ennek az időszaknak a Budapesti Evangélikus Gimnázium újraindítása 1989. szeptember 2-án. Jóval az egyházi iskolák működését ismét lehetővé tevő törvény megszületése előtt. Ezzel a történettel is még adósok vagyunk. Dr. Gyapay Gábor történész mindenesetre már dolgozik annak a harminchét évnek a történetén - 1952-1989, amikor nem működtek evangélikus iskolák hazánkban. De a szívekben - itthon és külföldön - nem hunyt ki a láng és ez olykor tettekben is megmutatkozott, elvezetve az újrakezdésig. Vannak, ha kevesen is, akik ma is úgy vélik, hogy egyházunk válsága teljes érdemben nem változott semmit a szocializmus éveihez képest. Mások elismerik a jelentős kedvező változásokat, de úgy vélik, hogy ezek legfeljebb a társadalmi, politikai változások automatikus következményei, nem a lelkészek és a hívek munkájából adódnak. Ha megint csak kevesen is, de bizonyára vannak olyanok is, akik még szebbnek, jobbnak látják az egyházi változásokat, az újrakezdést, az egyházépítést, mint amilyen az valójában. Mert talán ők valami jót igen közvetlenül tapasztaltak. Magam tíz év után sem tudok másként emlékezni 1987 októberére, az ezt követő időszakra - nem szólva most a kilencvenes évekről, amikor már mindkettőnk szolgálatát az országos egyházi munka határozta még -, hogy folyamatosan tapasztaltam, megéltem az Isten kegyelmét. Egész más volt ez az idő, mint a negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji emlékeim az ébredés sodráról, mégis volt valami sajátos hasonlóság, beleértve a testvéri kapcsolatot, közös szolgálatot, imádságos felelősséget a püspökkel. Jó volt kerületi felügyelőnek lenni minden gond ellenére a nyolcvanas évek végén az egyházban. Frenkl Róbert MIHÁLYHÁZÁN hálaadásra gyülekeztek a hívek, hogy az új padokkal, szőnyeggel és oltárterítővei megszépült „lelki otthonukban” erősödjenek hitükben.. A közel 150 éves padokat egy kis lelkes csapat Mészáros István presbiter vezetésével - ifj. Szabó Kálmán és fia, Nagy Lajos és Pulay Gyula gondnok együttes munkájával, újakkal cserélhették fel. Bevezettették a templomba, a gyülekezeti házba a gázt, így a hideg idő beálltával meleg templom várja a híveket. Hogyan valósíthatta meg mindezt önerőből az alig 300 lelkes gyülekezet? Erre felelt Pulay Gyula gondnoki beszámolójában a közgyűlésen. Tizenkét évvel ezelőtt Izsa Lajosné özvegyasszony hívünk egyszerű kis otthonát ajándékozta a gyülekezetnek, hogy annak értékesítéséből templomunkat szépítsük. Ehhez adakoztak évről évre, és így oldódott meg a közel fél milliós költség kifizetése.” Az ünnepi istentiszteleten Varga Várakozni csak örömmel teli szívvel lehet. Várni csak a jót, a nemeset szoktuk. A rosszat nem. Attól félünk. Attól rettegünk. A várakozásnak misztériuma van. Titka. Az ismeretlen jövőre való készülés. Amit nem ismerünk még. De sejtünk. ígéretünk van rá, valamilyen módon. Lelkünk redőiben vesztegel. Várunk valamire, ami a szívünket a boldogság ígéretével tölti el. A várakozásnak biztos alapja van. Egyfajta ígéret. Kilátás valami jóra, egyfajta örömre. Ami megvalósulhat. Aminek meg kell történnie majd. A semmire nem lehet várni! Advent is egyfajta várakozás. A legnemesebb. Hittel párosul. Azért olyan nemes. Azért olyan szívhez szóló. Isteni ígéret rejlik mögötte. Ezért hisszük, sőt, szinte tudjuk, hogy valóra válik. Várjuk a csodát. Az Isten Fiának születését. Az érkezést. Az „Adven- tus Domini”-t. Tiszta szívvel várjuk a beteljesülés ünnepét. Tüdjuk, hogy el fog jönni, s amíg megérkezik, várakozunk. Csendben, magunkba szállva. Boldog, aki ünneppé tudja varázsolni magának ádvent heteit. Aki hittel tud belenézni az ádventi gyertya meghitt fényébe. Aki megtalálja szívében a csendet. A megnyugvást. A szeretet hangjait. A várakozásnak mindig van alapja. Ezt fejezik ki a képzőművészet középkori és reneszánsz festményei is. Az Angyali üdvözletek* a Vizitáci- ók hosszú sora, melyeket a hívő keresztyén művészek áhítata tett maradandóvá. Az angyali híradások arról, hogy elérkezett a próféták üzenetének valóra válása. Itt az idő: Isten Fia emberi testet fog ölteni és közénk jön. Várakozásunknak biztos talaja van. Két festmény különösen kedves nekem. Ezekről szeretnék néhány sort írni. Az egyik a firenzei San Marco kolostorban található. Ahogy felmegyünk a középkor szellemét sugárzó épület lépcsőjén az emeletre, hirtelen tárul elénk a kép. Fra Angelico: Angyali üdvözlet-e. Azt a bibliai jelenetet idézi fel, amikor angyal adja tudtára Máriának, hogy ő lesz az Isten Fiának kiszemelt anyja. A festmény a quattrocento derűs színeivel varázsolja elénk a történetet. A művész György esperes hirdette Isten Igéjét, buzdítva a híveket mind az ünnepnapi, mind a hétköznapi keresztyén életvitelre. Ennek alapja a Jézusban kapott Isten-szeretet. Beiktatta Pulay Gyula gondnokot és nyolc presbitert tisztségükbe, bátorítva őket a gyülekezetben való példás élet folytatásra, a fiatal lelkész házaspárral való együtt- munkálkodásra. - Tóth Sándor a gyülekezet ny. lelkésze röviden ismertette a templom építésének a történetét és a gyülekezetben 42 éven át végzett munkálkodásának gyümölcseit. Kérve a híveket az elődök hitbuzgó cselekedeteinek folytatására, akik hitüket áldozat- vállalással, adakozással, főleg pedig példás élettel bizonyították. Köszöntötte a gyülekezet dr. Nagy László összgyülekezeti felügyelő, Lázár Gyula a község polgármestere, zárószót mondott Veres István lelkész. Kiemelte a kis gyülekezeti munkáscsapat önállóan tervezett és kivitelezett munkáját. „Emberé a munka, Istené az áldás... akit Advent A várakozás misztériuma még a középkori egyházi felfogás merev szellemétől áthatva formálja meg alakjait, figyelmen kívül hagyva a kortársai által már ismert térmélységek alkalmazását, hangulatában azonban átveszi a kora reneszánsz vidámabb, emberközelibb ábrázolás- módját. A kiterjesztett szárnyú angyal már egy nyitott, árkádos helységben köszönti a megilletődött Máriát és a képen, az oszlopok között - az új szellem jelenlétének bizonyítékaként - virágos kertet láthatunk. Mária arca a hír boldog elfogadásáról tanúskodik, s rajta a lélek nemességének kisugárzása a női szépség reneszánsz ábrázolásával párosul. A Lukács evangéliumában olvasható (Lk 1,26-33) angyali híradással kezdődik a keresztyén ember számára a karácsonyi ünnepkör legáhítato- sabb, számomra legmeghittebb örömérzése. Ettől kezdve igazolt a várakozásunk. Innentől válik biztossá az ígéret beteljesülése. A próféták által megjósolt csoda: Krisztus születése. A másik kép magyar festő műve. A valószínűleg Selmecbányái Sebestyén mester, a művészettörténetben M. S. mesterként ismert művész alkotása: a Vizitáció. Mária látogatása Erzsébetnél. Szintén bibliai jelenetet örökít meg. Amikor az angyal hírül adja Máriának anyaságát, azt is közli vele, hogy közeli rokona, Erzsébet, Zakariás pap felesége is gyermeket vár. Öregsége ellenére. Tudjuk, hogy ő az eljövendő Keresztelő Jánost hordja a szíve alatt. Amikor Mária meghallja ezt a hírt, „útra kelt és sietve elment a hegyvidékre, Juda városába. Bement Zakariás házába és köszöntötte Erzsébetet.” (Lk 1, 39-40) Ahogy a két várandós anya találkozik, Érzsébet szíve alatt megmozdul a magzat. Ebből válik vUágossá előtte, hogy Mária az isteni gyermek hordozója. „Hogyan is lehetséges ez, hogy az Uram anyja jön énhozzám?" - kérdi a látogatót. M. S. mester - a XV-XVI. század szeret az Úr, annak álmában is ad eleget." „ HOMOKBÖDÖGÉN is tisztségviselők iktatására került sor. Az igehirdetés szolgálatát Görög Zoltán helyi lelkész végezte: „Az Urat keressétek, akkor élni fogtok. ” Ámos 5,6. Az oltártérben gyülekező tisztségviselőkhöz Tóth Sándor ny. lelkész szólt: „Úgy szolgáljatok egymásnak, ... mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai. ” Id. Gabnai Sándor felügyelő évek óta példás élettel és hittel párosuló, szeretettel munkálkodik feleségével együtt a gyülekezetben, hívogató szavai előkészítői voltak az érkező lelkész minden szolgálatának. Szabó Lajos gondok és Banai Endre pénztáros, valamint a 19 presbiter munkatársakként állnak felügyelő és lelkész vezetésével az egész gyülekezet hitben való újulásához. „Légy hű mindhalálig és néked adom az élet koronáját.” Jel 2,10. Tóth Sándor ny. lelkész fordulóján működő - „dunai iskola” néven ismert festőcsoportnak a tagja lehetett. Ők voltak azok, akik a középkor befele forduló, merev látásmódjával szemben felfedezik és ábrázolják a természet szépségeit is. Ez a törekvés látható M. S. mester Vizitá- cióján. A képen megtalálható minden, amit a kora reneszánsz ember maga körül észrevesz, sőt, ami neki boldogságot jelent. A természet varázslatos szépségét. A képen megtalálható a kanyargós folyó, az emelkedő hegy, rajta várral. Sziklák kőcsipkéi követik a folyó csíkját. Van rajta gyalogút, amelyen járni lehet. És látható rajta virágokkal teli mező, melyben a két várandós nő találkozik. A középkori szemlélet hatásaként Erzsébet felemeli Máriának, a jövendő istenanyának a kezét és megcsókolja. A két kéz összefonódása a kép középpontja. Tisztelet, alázat, szeretet nyilvánul meg, ebbén a jelenetben. Az egyszerűség olyan művészi fokán, amire csak nagy mesterek jutnak el. A két, új életet hordozó nő boldogságot sugárzó alakját látjuk a képen: a várakozás biztos alapját, a beteljesülés ígéretének biztos zálogát: a domborodó női testet. Ami ezekben a képekben engem megragad, az a mindenek fölé emelkedő hit, és az emberi létet annak alávető alázat. Hit nélkül nincs alázat. Alázat nélkül nincs hit. Ismét ádvent van. Elérkezett újra a várakozás ideje, melyben mindig van valami titkos, misztikus. A gyermekkor varázslatos készülődése a karácsony fogadására. A hívő ember alázata. Ä magunkbaszállás könnyítő ereje. Jó lenne átélni a középkori emberek mély hitét! A lélek tiszta felkészülését a szeretetre. A hit boldogságára. Ma, a gőgösen törtetők és a döly- fös erőszak világában, a gyűlölködés és durvaság közegében élve, fogadjuk el, vigaszként, és erőgyűjtésként a jóra való akarásban ádvent misztériumát. Hogy általunk, a hitünk és tiszta életünk által is szebb legyen az élet. „Vadócba rózsát öltök, hogy szebb legyen a föld” - írja Mécs László. Tegyük ezt vele együtt! Áldott ádventi várakozást! Lenhardtné Bertalan Emma