Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-11-23 / 47. szám
Evangélikus Élet 1997. november 23. jfts GYERMEKEKNEK I O K N K * A szolgává lett Ur és az ember önistenítése Küzdesz, kínlódsz, verekszel, hogy elérd a boldogságot; futóhoz hasonlítasz, aki meg akarja nyerni a versenyt anélkül, hogy ismerné a célt. Állj meg előbb, keresd az utadat! Michel Quoist mxm IGAZ MESEK Lázár Ervin: A csodapatika (2. rész) (folytatás az elmúlt hétről)- Úgy érti... - tátotta el a száját az első vevő.- Úgy I bólintott a mondat végét meg sem várva Rimapénteki Rimái Péntekh.- Hát azt várhatja - mondta elkeseredetten az első vevő.-Mit? I Hogy, mondjuk, a feleségem idejöjjön, és gyógyírt kérjen irigység, lustaság, házsárt és nagykép ellen a saját maga számára. I Már miért ne történhetne meg?- Mert azt hiszi saját magáról, hogy jóindulatú, szerény, szorgalmas. Éppen hogy rólam állítja, hogy irigy, lusta, veszekedős és nagyképű vagyok.- Szívesen állok rendelkezésére - készségeskedett Rimapénteki Rimái Péntekh -, kérjen csak akármelyik ellen, egy szempillantás alatt meggyógyul.- Csak nem képzeli, hogy igaz?! Még hogy én irigy?! Még hogy én lusta?! Még hogy én nagyképű?! Nevetséges!- De veszekedősnek csak veszekedős. Velem is mindjárt veszekedni kezdett, ahogy belépett.- Én?! Ember, maga veszekedett! Legjobb lenne, ha beszedne valamit veszekedősség ellen a híres gyógyszereiből. Tablettát, írt vagy balzsamot.- Maga nagyképű fajankó! - ordította el magát Rimapénteki Rimái Péntekh. - Takarodjon innét, mert úgy kivágom, mint a sicc! Az első vevő sem volt rest, visszaordított. Egy darabig válogatott sértéseket ordítgattak egymásnak, aztán a vevő elunta, nagy dérrel-dúrral becsapta maga után a patikaajtót. Durr! Hátha mégis igaza van - gondolta Rimapénteki Rimái Péntekh -, és be kellene vennem egy hirtelen harag elleni tablettát. Ugyan - legyintett azonnal -, nem hirtelen harag ez, egyszerűen csak igazságosság. Igazságos vagyok, annyi az egész. Abból meg kár volna kigyógyulni. Nem is vett be semmilyen tablettát. Leült, várta a vevőket. Jöttek is, de mind másnak akart venni a balzsamokból, írokból, tablettákból. Saját magának ‘egyik sem. Minek, hiszen nekik aztán semmi hibájuk sincs! Lassan-lassan el is maradoztak a vevők. Nem akadt senki Rimapénteken, aki elismerte volna magáról, hogy nagyképű, rosszindulatú, irigy, kétszínű, kicsinyes, kapzsi, nagyravágyó, álszerény, alamuszi, torkos, tohonya, pénzsóvár, lelki rest. Nem tudom, ha te Rimapénteken laksz, elmentél volna-e Rimapénteki Rimái Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? Igen? Nem? Mert így bizony fölkopott az álla szegény csodapatikusnak. Irjai megpenészedtek, balzsamjai megpim- pósodtak, tablettái szétporladtak, ő maga meg búvában-bánatában elbujdosott, ma sem tudja senki, hol lakik, mit csinál - hacsak Bab Berci nem. De ő mélyen hallgat felőle. Vége „Tudod-e...” milyen állat az öszvér? Az öszvér a szamár és a ló keveréke, ahol az apaállat a szamár, az anyaállat pedig a ló. Érős, mint a ló, ugyanakkor a szamár óvatosságát is örökölte. Dávid korában a hercegek nyerges állata volt. Az öszvér pompás teherhordó is. A törvény tiltotta Izraelben az állatok keresztezését, ezért valószínű, hogy valahonnan máshonnan szerezték be a zsidók ezeket az állatokat. Kedves Gyerekek! Megérkeztek az első megfejtések hozzám. Nagyon örülök, hogy mind hibátlan volt, és annak is, hogy az ország minden tájáról vannak „Hétpróbás”-jelöltek Csak így tovább és bátran biztassátok a barátaitokat, még nem késtek le semmiről, hiszen ha most kezdik el megfejteni a rejtvényeket, akkor is biztosan sikerül még hetet beküldeni, és akkor ők is klubtagok lehetnek. A következő feladat megfejtését nagyon várom és mindnyájatokra sok szeretettel gondolok: Timi néni A teremőr bácsi kétségbeesetten tárta szét a karját. Mit kezdjen ő ezzel a sok talált tárggyal meg ezzel a rengeteg türelmetlen emberrel? Legalább ne beszélnének mind egyszerre! így végképp nem érti, hogy mi kihez tartózhat. Segítsetek neki! Kössétek össze az összetartozókat! Sok sikert a munkához! Illatos nárdus kenet Egy nedves gyapjú Teveszőr ruha Egy hárfa Egy bot, amely eldobva kígyóvá változik Egy beszélő szamár Egy vizes korsó Egy korsó, amelyből bármeddig töltjük, nem fogy ki az olaj Sareptai özvegyasszony Keresztelő János Mózes Mária Gedeon Dávid Bálám Samáriai asszony Megfejtéseiteket a jövő szerdáig adjátok postára a következő címre: Füller Tímea, 7054 Tengelic, Rákóczi u. 22. Örömmel közöljük még az eddigi helyes megfejtést beküldők névsorát: Fink Erika - Györköny; Csanádi Orsolya - • Budapest; Verebics Ilka - Siófok; Balázs Ildikó - Győr. A gyermekrovat készítőinek címe: Cselovszky Ferenc, 1052 Budapest, Deák tér 4. Az Úr lett szolgává. Uralma abból áll, hogy aláveti magát. Országos szolgálat. Hatalma ez elkötelezettségben és kötöttségben érvényesül: fiúi elkötelezettségében az atya iránt és kötöttségében az emberekhez. Szolgák szolgájává lesz. Ez az isteni cselekedet alázata, amely Jézus Krisztusban értünk történt. Az ember azonban, akiért Isten Jézus Krisztusban ilyen Istenné lett, az ennek a visszája: a szolga, aki Úr akar lenni. Az ember vállalkozásának semmissége ebben a tekintetben is kézenfekvő. Az igazi Úr nemcsak akar szolgává lenni, hanem azzá is lesz. Az Ür Jézus Krisztus királyi hatalommal teszi azt, amit tesz: amit akar, az megtörténik: szolgává lesz. Az ember, akiért ezt teszi, csak akar Úrrá lenni. De hatalma, amelyet ilyen gondolatokhoz, tettekhez és magatartáshoz igénybe vesz, hamis úton és tolvajlással szerzett, és ezért jogtalan. Természetének és Istennel való szövetségének megfelelően, Urával békében élve, mint Isten barátja szolgaként is lehetne hatalma arra, hogy vele együtt uralkodjék. Amikor Istentől elidegenedik és önmagára hagyatkozik, éppen ezt a hatalmát tékozolja el. Most már mint csak önmaga árnyéka gondolkodik és cselekszik: mintha megvolna hatalma. Már csak úgy viselkedhet, mint Schiller Wallensteinében az őrmester, mintha ő volna a hadvezér. Már csak látszhatja a nagy Urat. Szó sem lehet arról, hogy az Isten elleni mozgásában azzá lehetne. Amit akar és keres, éppen ezt nem fogja megtalálni. Gondoljunk csak az olyan világtörténeti karikatúrákra, mint Néró, Caligula, Napóleon, Nietzsche, Mussolini, Hitler. De hiszen ők csak kifecsegték az emberi vállalkozás elégtelen és groteszk voltát. A római pápa igényének ürességében is végül mégiscsak napvilágra kerül az ember üressége - minden emberé -, aki mint ilyen az antikrisztusit, a Krisztussal ellentétest, és ezzel a számára lehetetlent, a maga körében megtiltot- tat akarja. Az ember, aki Isten után vágyik és Őt nem találhatja meg; az ember, aki szeretné hallani, hogy Isten igent mond rá, és nem hiszi el, hogy ez már megtörtént; az ember, aki életének egy új, elmúlhatatlan értelme után vágyik, és azt nem tudja felfedezni -ez az az ember, akihez Pál (a Római levél 8. fejezet 26. vers) beszél. Közülünk mindenki ilyen ember. Mert éppen akkor, amikor a Lélek távol van az öntudatunktól, amikor képtelenek vagyunk imádkozni, vagy bármilyen értelmet az életünkben felfedezni, akkor dolgozik a Lélek csendben a lelkünk mélyén. Ha Istentől távol érezzük magunkat, áldozatul dobva az értelmetlenségnek és kétségeskedésre kárhoztatva, akkor sem vagyunk elhagyatva. A lélek, amely sóhajtozik bennünk, és velünk együtt vágyakozik, az képvisel bennünket. Nyilvánvalóvá teszi, hogy valójában kik vagyunk. Aki ezt érzi - minden érzelem ellenére aki ezt teszi - minden hit ellenére, alá ezt tudja - minden tudás ellenére, annál van a Lélek. Paul Tillich Vágyakozzatok arra, ami a földön van! Ma nagyon sok múlik azon, hogy nekünk, keresztyéneknek van-e elég erőnk arra, hogy a világnak megbizonyítsuk: nem vagyunk álmodozók és nem járunk a felhőkben. Mi nem engedjük, hogy a dolgok úgy maradjanak, ahogyan vannak, hogy hitünk valóban nem ópium, ami megnyugtat bennünket egy igazságtalan világban. Ellenkezőleg: hogy éppen, mert arra tekintünk, ami odafelvaló, csak annál erőteljesebben és céltudatosabban protestálunk ezen a földön. Tiltakozunk szóval és tettel, hogy mindenáron előre jussunk. Mert hát úgy kell-e annak lenni, hogy a keresztyénség, ami egykor olyan forradalmár módon kezdte, most már minden időben konzervatív marad? Hogy minden új mozgalomnak az egyház nélkül kell utat törni magának, és hogy az egyház mindig csak húsz évvel később ismeri fel azt, hogy mi törLETEZESUNK: KÖTELESSÉG Nem tudom, olvasnak-e manapság a fiatalok verset. Csak sejtem. Nem sokat. Megelégszenek a tananyag előírta kötelezőkkel, s legfeljebb is csak a szöveggyűjteményt forgatják. Pedig a műfaj - minden ellenkező híreszteléssel szemben - nem halt ki, létezik. Egy fiatal, erdélyi születésű protestáns költő, Juhos-Kiss János második verseskötetét ajánlom szeretettel mindazoknak a kereső lel- keknek a figyelmébe, akik a költőhöz hasonlóan fájóan érzékelik a mindennapok illúziótlanságát, küzdenek a hit és a szerelem drámáival, bátrak az önmagukkal való szembenézésre, és nem riadnak vissza az őszinte számvetéstől. Létezésünk: kötelesség című kötetében Juhos-Kiss János felidézi a hajdani kapaszkodókat, lelki fogódzókat, érzelemgazdag gondolati lírájával etikai-morális kérdéseket is vállal, személyes bánatait is megfogalmazza. Életbe kivetett, kereső lélek, mint mindannyian, kimondja azt, ami valahol mélyen talán bennünk is megszólal: „Csak egy jó szót akartam adni / s könyvet írtam az élőkhöz / csak egy jó szót akartam kapni / a mímelést nem fogadtam / bolyong a lelkem, mint a tenger habja / fehéren, otthontalan... ” A szellem, a hit, a lélek az emberiség legnagyobb feltáratlan drámája, vallja a költő. Nem megfellebbezhetetlen igazságokat, csupán választ sugalló gondolatokat kínál. Érdemes a karcsú kis kötetet kézbe venni. Kőbáti Dorottya tént? Ha ennek valóban így kell lenni, akkor ne csodálkozzunk azon, ha a mi egyházunk számára is olyan idők jönnek, amelyek mártírvért követelnek majd. Ez a vér azonban, ha valóban lesz bátorság és hűség bennünk ezt a vért kiontani, nem lesz olyan ártatlan és világító erejű, mint amaz első bizonyságtévők vére. A mi vérünket nagyon nagy saját bűnünk terhelné: annak a szolgának a bűne, akit kidobtak a sötétségre. Dietrich Bonhoeffer Túrmezei Erzsébet Ahogy lehet! Névtelen. Csak azt tudom, hogy hittek, s hogy Jézus elé egy halálra vált gutaütöttet vittek. Beleütköztek testbe-vérbe, kőbe, sokaságba, falakba, háztetőbe, de nem tört meg a bátor lendület! Ha ajtón nem, hát a tetőn keresztül, de odavitték Jézus elé betegüket. Nem hátráltak meg, és a béna járt! Négy vádoló szempár tekint felém az évezredes messzeségen át. Segítségért sikoltó testvérekkel van az utam lépten-nyomon tele, akiket vinni kellene, Jézushoz vinni! S megállítanak emberek, zárt ajtók, kemény falak. Mégse szabad megállni! Hova lett az a tetőbontó hit, szeretet? Ki ment fel, ha végezetlen marad a szent, örök, egyetlen feladat: Jézushoz vinni az embereket!? Fel! A tetőn át is! Ahogy lehet! Keresztültörve hittel mindenen, ahogy az a négy áldott névtelen! Egy tudós teológus emlékezete (dr. Masznyik Endre 140 éve született, 70 éve halt meg) A Évtizedek sodrásában Ceruzasorok Lenhardtné Bertalan Emma könyvéről A magyar teológusok egyik legkiválóbbika még a múlt században készült dogmatikáját ezzel bocsátotta útjára: „ Vajha ezt is minél előbb jobb váltsa fel!” De kereken hatvan esztendőnek kellett eltelnie, míg óhaja teljesült, és megjelent D. dr. Prőhle Károly professzor hittana a „Hit világa”. Addig pedig két generáció lelkésznemzedékének könyvtárában csak Masznyik magyar nyelvű dogmatikája árválkodhatott. Masznyik Endre apai és anyai ágon is régi papi családnak a leszármazottja. Őse volt az I. Lipót korában gályarabságra ítélt, de megmenekült Masnicius Tóbiás, akinek utódai később Aszódra telepedtek. Édesapja Tiszaföldváron volt lelkész - Petőfivel is levelezett -, s Endre ott, az alföldi családi otthonban szívta magába „az édes anyatejjel magyar nyelvkincsét és a honszeretetet”. Fiatalon jegyezte el magát az irodalommal s a tudománnyal. Tollát nemcsak író-, de szúró eszköznek is használta. Mint született polemizáló, vitázott reformátusokkal és katolikusokkal - mégis valami nemes, türelmes szabadelvűség jellemezte. Egyik utolsó írása: „Karácsonyi levél a katolikusokhoz” azonban éppen á magyarság egységét, összefogását hirdette meg. Azok közé a ritka tudósok közé tartozott, akik nem a német professzorok katedrái alatt, külföldi egyetemeken szedték össze ismereteiket, hanem - két rövi- debb tanulmányúitól eltekintve - magyar intézményekben: Szarvason, Sopronban és Pozsonyban tanult csupán. Esztétikából szerzett bölcsészdoktorátust, s így lett az őt nevelő pozsonyi „egyetemes teológiai akadémiának” tanára már 25 éves korában. A lelkésznemzedékek egész sorát tanította 35 évi szolgálata 1 " alatt a rendszeres teológia és az újszövetségi tudományok tárgykörében. Pozsonyban valóságos kis „evangélikus tudományos akadémiát" szervezett maga körül. Több mint 30 kötete jelent meg, s rengeteg cikke-írása a legkülönbözőbb szakfolyóiratokban. A „Jézus élete” vagy „Pál apostol élete”, „Luther élete” és „Luther aranymondásai” mind igen jelentősek voltak a maguk korában. Sajtó alá rendezte, és részben fordította is Luther műveit. (Hat kötetben, 1917.) Egyik alapítótagja volt a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak, kezdeményezésére alakult meg az első evangélikus teológus ifjúsági otthon, s a pozsonyi konvent (egyháztanács) tárgyalási nyelve az ő indítására váltott németről magyarra. Elnöke volt a Luther Társaságnak, s élete utolsó éveiben - amikor Ercsiből Budapestre költözött - a budai evangélikusok lapja, a „Hegyen épített város” az ő szerkesztésében jelent meg. • Legnagyobb tette az Újszövetség újrafordítása (1925), amely szerinte nem egyéb, mint „Caroli Redivivus” (Újraéledt Károli). Joggal állították egy sorba ezt a munkáját sokan az irodalom képviselői közül is Heltai és Károli bibliafordításaival! Éppen országos bizottság alakult, hogy 70. születésnapját és fél évszázados írói jubileumát megünnepeljék, amikor váratlan hirtelenséggel meghalt 1927. október 13-án. Sírjánál Raffay Sándor püspök Fii 3,12 verse alapján hirdette az igét, és „Krisztus által megragadott léleknek" nevezte Masznyik Endrét, aminthogy az is volt egész életében. id. Bencze Imre „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” (Tamási Áron: Ábel) Aki ezt a megdöbbentően szép önéletrajzi ihletésű könyvet írta, otthon van a világban és otthon szülőföldjén, a bakonyaljai kis faluban. Álomban és valóságban. Aggodalmak és élmények között. Sírások és nevetések kíséretében” - ahogy írja, és vele jáijuk mi is a földeket, a határt, és éljük a bakonyaljai parasztcsalád szépségekkel, örömmel, de az élet adta gyötrelmekkel, el-elfojtott könnyekkel telített életét. Az olvasó az első néhány oldal után elfelejti saját környezetét, az íróval éli át a napok történéseit; halljuk a lombok susogását, szeretnénk megsimogatni a ringó búzatáblákat, megrettenünk az elfutó kis nyáltól, követjük a felröppenő madarakat, gondolatban megsimogatjuk az udvar pihés kis jószágait, a sárga kis csibéket, a tollasodó fehér kis libákat... lépdelünk a Bakonyér kristálytiszta vize mentén... Szinte érezzük az ízletes falusi ételek illatát, a fahéjas rétes, a kakaós kalács ízét... És ízlelgetjük az olvasmányos írás szép magyar szavait, mondatait. Ismerőseink lesznek a családtagok, a barátok és ellenségek. Mert a szép családi életnek bomlasztója is van. A paraszti életnek is volt árnyoldala. Őszintén, csendes szóval, fájdalmas emlékezéssel ír erről is a szerző. Szemünk előtt pereg le a 30-as évek kis falujának élete, egy magyar falu közösségének összetartó ereje, amely különösen példamutató a háborús években. Mégis az ötvenes évek, s az azt követő évtizedek romboló munkájának hatását nem tudják elkerülni. A több mint háromszáz oldalas életrajzi regényből megismerjük a szerző első iskoláját, az oldalánál magasodó egytornyú, falusi istenházát, az evangélikus „oskola” első tanítási óráit, az otthoni tanulást petróleumlámpa mellett, míg „megjelent” a villany. Öt év után a falusi hétköznapok, ünnepek, szüretek, családi események sokszínűségét felváltotta az új iskolakeresés izgalma. Az új iskola és otthon a kőszegi Gyurátz Ferenc Leánygimnázium és Leánynevelő Intézet volt. Értéke a könyvnek az evangélikus iskola tanításának a bemutatása. „A toleranciát, a becsületet és a hazaszeretetei az itteni parasztoktól tanultam. Tízéves koromban a nyugati szellemiségű Kőszegre kerültem. A keresztyén erkölcsiséget tanító evangélikus középiskolában értem emberré. Könyvtáros-török szakos diplomámmal a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában dolgoztam negyven évnél is tovább. Az ötvenes években az egyetemekről félreállított nagyszerű tudós emberek társaságában élhettem. Kötelességemnek éreztem, hogy továbbadjam az utódoknak mindazt, amit kortársaimmal együtt átéltem. Ezért írtam ezt a regényt" - olvassuk a szép kiállítású könyv utolsó oldalán. Köszönjük, hogy megírta! Tiszta, szép, igaz írás azokról a szomorú időkről is, amelyeknek a fiatalabb generációk alig ismerik a történeti hitelességét. A könyv szép kiadása, a diáktárs, Farkas Zsuzsa illusztrációjával a Czupi Kiadó (Nagykanizsa 1997.) gondos munkáját dicséri. Schelken Pálma
