Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-08-31 / 35. szám

Evangélikus Élet 1997. augusztus gj „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről” (Zsid 13,7) (Augusztus 20-án Okucaniban a Magyar Műszaki Kontingens ünnepségén elhangzott előadás.) Nem, nem dogmatikai tételek ismertetése követke­zik az alábbiakban. Csupán egy manapság - sajnos - egyre jobban elharapódzó jelenségre szeretném fel­hívni a figyelmet, mert úgy érzem; érintettek vagyunk. //űkérdés, ugyanis a hinni szó reklámokban, tévé-, rádió- és újsághirdetésekben való gyakori használatá­ra, pontosabban az ily módon mesterségesen megalko­tott, méltatlan képzettársításokra gondolok. „Kóstold meg, és hiszel benne!” - az idei nyár meghökkentő szlogené például a kedvelt jégkrémet ajánlja, szerin­tem egyáltalán nem humorosan. A megálljt parancsoló méteres betűk szembeötlőek, lévén óriásplakátokon tűnnek fel a város számos pontján. Bevallom, a hirde­tett teméket magam is ismerem, igen, megkóstoltam, de hinni nem fogok benne. Erre nem vagyok hajlandó! Abban viszont annál inkább hiszek, hogy most, a XXI. század küszöbén is vannak olyan szavak, kifeje­zések, fogalmak, amelyeket nem lenne szabad lejárat­ni, úton-útfélen elkoptatni, degradálni azt, ami érté­ket hordoz. A hitvédelem ebben az összefüggésben mindannyiunk feladata lehetne, hiszen ha belegondo­lunk: ez is egy hitvallás, ti. különbséget tudunk és aka- runk-e tenni hiteles és hitvány között... Szomorú, ha a médiumok el/iiíetik velünk: az „isteni” helyénvaló jelzője lehet a parfétortának, s a „higgy benne” halla­tán holmi édességekre asszociálunk. Elhiszem, hogy a fogyasztók megnyeréséért folyta­tott propagandahadjáratban létjogosultságot kapnak a szellemes, ötletes megfogalmazások - ha igényesek. De ha szójáték helyett játékszerré válik nyelvünk, az ízléstelenség beköltözik a mindennapjainkba. Hajme­resztő példája még tavalyról egy szórólapon és rádió­ban is közzétett „felhívás”, melyben a közismert és népszerű gyorsétterem-hálózat legújabb termékét a „hamburgerftívdfc” (!) figyelmébe ajánlotta... Hihetetlen. A baj csak az, hogy igaz. Kőháti Dóra Időről időre visszatérő kérdés, hogy az evangélikus ember mit gondoljon, hogyan érezzen egy-egy olyan ünneppel kapcsolatban, amelyet okkal, ok nélkül szinte mindenki könnyen csupán a r. katolikus egy­házzal azonosít. Tábori lelkészként szinte minden fegyvernem ünnepén felteszik nekem a kérdést: „Szentekkel, vagy szentek nélkül ünnepelünk?” Nem kivétel ez alól nemzeti ünnepünk, augusztus 20 sem. Számunkra, a Magyar Műszaki Kontingensnél szolgá­lóknak pedig - éppen a különleges külsőségek miatt, máskor nem tapasztalt erővel hangzik a kérdés: „Mit ünnepiünk távol az otthontól egyházhoz tartozók és nem hívők, katolikusok és evangélikus, vagy reformá­tus katonák? Jelent-e még valamit a naptár piros be­tűs napja, vagy csupán az ünneppel járó dekoráció-e a nemzetiszínű szallaggal átkötött, régi falusi kenyere­ket idéző kenyér?” Korszakalkotó uralkodó volt Szent István király, akár az ezeréves államiságunk, akár a nemzet-, akár az európai (nyugati) keresztyénségnek a történelmé­ben vizsgáljuk. Mert bár igaz, hogy István sem volt mentes az emberi koijellemzőktől (mai értékeléssel azt is mondhatnánk, hogy a kegyetlenségig végig haj­totta és hajtatta akaratát, a bosszúállást is fel lehet fedezni nem egy akciójában), mégis elvitathatatlan tény, hogy éleslátással intézte népe sorsát. Elsősor­ban az Intelmekben, az isteni gondviselés prófétai végrehajtói felelősségét is tetten lehet érni. Igazság­talanok lennénk azonban István őseivel szemben, ha nem látnánk meg, hogy mindaz, amit 0 véghez vitt, nem volt előzmények nélküli. Géza nagyfejedelem tervszerű uralkodása, az európai viszonyok helyes megítélése, a nyugati keresztyénség felvétele, vala­mint a térítés lehetővé tétele, mind-mind bizonyíték arra, hogy amit az „Álmos-utódok” elkezdtek a ma­gyarság életében és érdekében, az a következő év­században töretlen intenzitással folytatódott. S mindezt az a belső kényszer motiválta, hogy élethe­lyet és életlehetőséget kell teremteni a magyarság számára. Jól ismert, bár sok kérdést felvető tény, hogy Szent István államalkotó munkájának alapját a keresztyén- ségben találta meg. Keresztyén államot és keresztyén magyar népet akart. Keresztyén alapon szervezte és keresztyén szellemiséggel igyekezett egységessé tenni a nemzetet. Szerzetesek és püspökségek, hittérítők és iskolák, mind-mind ezt a célt szolgálták. El kell hogy ismeijük, ezek nélkül a Kelet-Közép-Európába került magyarság ugyanazt az utat járta volna be, mint előt­te a hunok, vagy az avarok. István nagy tervek szerint dolgozó politikájának célja az volt, hogy egységes nemzetté kovácsolja össze a magyarságot: apostoli buzgalommal, lankadatlan eréllyel, s a fegyverek ere­jével. Ez a politika lett a következő évszázadokban is - tatár és török ellen egyaránt - a nemzetet megtartó alap. Lehet, hogy elfogult történetírók több érdemet és nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az első évezred végén történtekben István királynak, mint ami esetleg valóban megilletné Őt, de tény, hogy a magyar állami­ság kialakulásában nagyobb részt, fontosabb szerepet egyetlen későbbi uralkodó sem játszott. Mint ahogy hálára figyelmeztetőleg kerül az ünnep­lők elé mindenhol az új búzából sütött első kenyér - hogy ne tartsuk magától értetődőnek meglétét - ugyan­így hálára indító első királyunkra való emlékezés, ma különösen, amikor ennek az uralkodásnak ezeréves kez­detére emlékezünk. Ebben egység lehet egyháztag és nem hívő, katolikus és protestáns ember között. Magassy Sándor lk. őrnagy / _ > „. ..HOGY SZOT ÉRTSÜNK EGYMÁSSAE’ A reformáció harmadik ágának örökösei Létszáma alapján Magyaror­szágon a legnagyobb kisegyház- ként szokás emlegetni baptista közösségünket, jóllehet vilá­gunkban 40 millió, hitét rendsze­resen gyakorló testvérünk él, és ez már a nagyegyházi mértéknek is megfelel. Újabban egyszer­egyszer történelmi egyházként is előfordulunk a sajtóban. Erre nemcsak hazai meggyökerezé- sünk 150 éve szolgáltathat okot, hanem az is, hogy a XVI. század­ban szellemi elődeink, a bib- licista anabaptisták nagy tömeg­ben éltek a Kárpát-medencében. Vagy haltak, mint egyik prédiká­toruk Fischer András, akit hité­ért megöltek 1540-ben, Krasznahorkán. NAPJAINKBAN, a vérig me­nő hitviták korát jócskán ma­gunk mögött tudva, alkotó mó­don épülhetünk be az Apostoli Hitvallás és a Nicea- Konstantinápolyi Hitvallást ma­gukénak valló keresztyén feleke­zetek nagy családjába. Ezzel egyidejűleg hűségesen képvisel­jük azt az öt, lényeges és elenged­hetetlen ismérvünket, amelyek­nek az együttes megléte határoz­za meg egy személy vagy közös­ség baptistaságát. Természetes, hogy minden tevékenységünkkel ezek megvalósítására törek­szünk. 1. A Szentírás kizárólagos te­kintélyének elismerése késztetett minket arra, hogy egy-egy ha­gyományt csak addig fogadunk el, amíg a Bibliával összhangban áll, és bármilyen célszerű legyen is valami, csak akkor érvényesül­het, ha az Igével megokolható. 2. A biblikus keresztséget, azaz a megtérésen, önkéntességen és személyes hitvalláson alapuló bemerítést gyakoroljuk Róma 6:1-11 jegyében. '3 . Az újszövetségi gyülekezet­szervezet alapelveihez igazodunk. így törekszünk a hívők egyete­mes papságának gyakorlati meg­valósítására; a lelki és a közössé­gi élet tisztaságának megőrzésé­ért gyakoroljuk a gyülekezeti fe­A BAPTISTA EGYHÁZ ♦ gyeimet; a gyülekezetek önálló- .an intézik lelki és anyagi ügyei­ket, ez utóbbit a tagok önkéntes adakozására építve. 4. A lelkiismereti és vallássza­badságért küzdünk - hitelődeink példáját követve -, hogy a „sza­bad államban szabad egyház” eszméje ne csak a törvényekben, hanem a gyakorlatban is érvé­nyesüljön. A BEMERÍTÉSEN és a két szín alatt vett úrvarcsorán kívül jelentős cselekmény az újszülöt­tek istentisztelet körében törté­nő megáldása. Más protestáns egyházakhoz hasonlóan gyako­roljuk a házasságkötést és a te­metést, valamint különféle szol­gálattevőink fölavatását, ordinálását kézrátétellel. Istentiszteleteink egyszerűek. Az áhítat mellett bensőséges családiasság hatja át őket. Nincs kötelező liturgiánk. Az istentisz­telet formálásának meghatározó elvei kötöttek csupán. A másutt is előforduló istentiszteleti ele­meken kívül helyet kap még a bi­zonyságtétel, nagy számban a költemények, és a különféle egy­házzenei szolgálatok. 'A szolgá­latvégzők nem használnak litur­gikus öltözetet. Az imaházak - mivel második otthonunknak tekintjük őket - egyszerűek, otthonos hangulatú­ak. Főleg az újabb építésűek ese­tében szembeötlő a szószék és az Urasztala mellett a gondosan ki­képzett bemerítő (keresztélő) medence. Az egyházi jelképek közül szin­te csak a keresztet használjuk, corpus, azaz Krisztus-test nélkül. Közösségünk hivatalos jelvénye a Bibliát jelképező nyitott könyv, a két lapon elhelyezett Alfa és Ómega betűvel. Az egyházi év üdvtörténeti ünnepein kívül minden gyüleke­zetünk megüli a nyárvégi, őszi időszakban a terményekért való hálaadás ünnepét. Az ORSZÁGBAN mintegy 350 istentiszteleti helyen 120 lel­kipásztor és több mint 400 gyüle­kezeti munkás végzi a főbb szol­gálatokat. Kiképzésük az 1906- ' ban alapított főiskolánkon, a Baptista Teológiai Akadémián történik. Az intézetnek jelenleg közel 200 hallgatója van. Alsó- és középfokú iskolát nem tar­tunk fenn. Véleményünk szerint a világi ismereteket világi isko­lákban elsajátító gyermekeink és ifjaink számára a hitre vonatko­zó ismereteket a hívő családnak és a gyülekezetnek kell megad­nia. Ennek legfőbb műhelyei a hitoktató csoportok, a vasárnapi iskola és a különféle bibliaórák E cél szolgálatában állnak - testi felüdülést is kínálva - konferen­ciai központjaink Thhiban és Balatonföldvárori. Szinte minden baptista család­ba eljut 1895 óta megjelenő heti­lapunk, a Békehímök; és nem­csak gyülekezeteinket, vagy öku­menikus alkalmakon testvéregy- házainkat gazdagítja egyházzené­szeink magasszintű szolgálata, hanem a magyar kultúrát is. A gyülekezetek környezeté­ben folyó intenzív szociális és ka­ritatív tevékenységre épül - azt mintegy kiegészítve - az időse­ket 1905 illetve 1910 óta gondo­zó két szeretetházuvk és az 1992 óta működő iszákosmentő ottho­nunk. SZERVEZETI felépítésünk zsinat-presbiteri. Az egyház kere­tén belül szövetségi rendszerben együttműködő autonóm gyüleke­zetek legfőbb határozathozó szerve, a gyülekezetek küldöttei­ből álló, évenként megtartott Szövetségi Közgyűlés. Az egyház képviseletét a közgyűlés által négyévenként megválasztott szö­vetségi elnök és a főtitkár látja el. A baptista egyház - a többihez hasonlóan - nyolc évvel a rend­szerváltás után is még az útkere­sés szakaszában van. Célunk az, hogy az evangéliumot, a jó hírt szóval és cselekedettel hatéko­nyan tudjuk végre képviselni e szabaddá lett hazában. Győri Kornél baptista teológiai tanár J HITKERDES Dr. Schárbert Ármin Negyven évvel ezelőtt - 1957. szeptember 4-én - halt meg a nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium igazgatója, dr. Schárbert Ármin. Száztíz évvel ezelőtt -1887. feb­ruár 9-én - a pozsonymegyei Limbachban született, ahol édes­apja evangélikus lelkész volt. A gimnáziumot a pozsonyi evangéli­kus líceumban végezte. Budapes­ten a Pázmány Péter Ihdományr egyetemen 1910-ben szerzett kö­zépiskolai tanári oklevelet ter­mészetrajz-földrajzból. Egyetemi évei alatt a kiválóak Eötvös Kollé­giumának volt a tagja. 1910 és 1913 között tudományos munkát végzett a szőlészeti és vetőmag in­tézetben. 1913. augusztus 6-án kapta meg kinevezését a nyíregy­házi Evangélikus Gimnáziumba, ahol 35 éven át tanított. Dr. Leffler Béla és Varga József tanárokkal együtt 1914-ben meg­alapította a gimnázium cserkész- csapatát, amely mind a városban, mind a megyében az első volt. Varga József a világháború kitö­résekor bevonult katonának és 1918-ban hősi halált halt, dr. Leffler Béla 1919-ben vált meg a gimnáziumtól. A debreceni egye­temen svéd lektor, majd rendkí­vüli egyetemi tanár lett. Kinevez­ték Stockholmba a magyar követ­ség sajtóügyi előadójának és az ottani Magyar Intézet vezetőjé­nek. 1936-ban Stockholmban halt meg. 1887-1957 Dr. Schárbert Annin 1924-ig tíz éven át vezette a cserkészcsa­patot. Vezetésével jutottak el a cserkészek a sóstói erdőtől a Ma- gas-Tátráig. A csapat 1920-ban vette fel a 88. számú Szabolcs cserkészcsapat nevet. 1925-ben alapította meg a gim­náziumban az ifjúsági sakk-kört, amelyet tanári pályáján mindvé­gig vezetett. Maga is kiváló sakk- .játékos volt. Elnöke a megyei sakkszövetségnek, tagja az orszá­gos választmánynak. Tevékenyen résztvett a nyíregy­házi Bessenyei Kör munkájában. Vezette a szabadlyceális osztályt, melynek keretében természettu­dományos ismeretterjesztő elő­adásokat tartott a városi nagykö­zönség számára a gimnáziumunk dísztermében. Ilyen előadásán ma­gam is résztvettem, amikor vetí­tettképes előadásban mutatta be a Nyírbátor melletti, jégkorszakból visszamaradt őslápot. Előadásaira tódult Nyíregyháza közönsége. Tanárként 3 éven át tanított természetrajzra és kémiára. Órái előtt mi, kis „tanársegédei” je­lentkeztünk a díszterem mögötti természetrajzi szertárban. Ke­zünket telerakta ásványokkal, ér­cekkel, kémiai felszerelésekkel, mikor mire volt szüksége. Mindig bemutatott. Az egy négyzetméte­res tanári asztalon mutatta be kí­sérleteit. A mai napig is jól em­lékszem jellegzetes mondataira. Nyugodtan mondhatom, hogy ő alapozta meg természettudomá­nyos ismereteimet, amelyeket a mai napig is hasznosítom. Polihisztorként tiszteltük. Min­den év júniusának első hetében diákmajálisunk volt a sóstói erdő­ben. Ott az erdőben tartotta meg előadását a madarak és fák napja alkalmából. Neki jutott a legnehezebb fel­adat a gimnázium igazgatói kö­zött. 1944. november 20-án őt bízta meg Túróczy Zoltán püspök a gimnázium igazgatásával. A gimnáziumunk három és a Geduly Leánygimnázium hat ta­nárával együtt a központi Evan­gélikus Elemi Iskolában 20 tanu­lóval indult meg a tanítás. 1945. május 23-tól augusztus 31-ig nyá­ri tanfolyamot szervezett, hogy a diákok tanévet ne veszítsenek. A következő tanévet már a fűtetlen tanteremben kezdték meg, ame­lyet teljesen kiraboltak. Az államosításkor nyugdíjba került. Hetvenéves korában - 1957. szeptember 4-én - hunyt el. Földi maradványai a nyíregyházi északi temetőben nyugszanak. Szellemi hagyatékát, szakmájá­nak gyakorlását gyermekei, unokái, tanítványai folytatták a gimnáziu­munkban, a nyíregyházi Tanárkép­ző Főiskolán, a különböző egyete­meken. A 110 éve született és 40 éve meghalt tudós tanárukra ke­gyelettel emlékeznek növendékei. Dr. Reményi Mihály Sirató. „Hős vértől pirostól gyásztér sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!” (Kisfaludy Károly: Mohács) Lassan elfelejtjük őket. A mohácsi csatatéren elesett hőseinket. Mert annyi már a halottunk azóta! Az év­századok viharaiban oly sok vitéz fia­tal életét oltotta ki a háború vak tüze. Csak siratunk és gyászolunk, vala­hányszor a múltba nézünk. Nehéz a jelenünk is, és ködbe bur­kolózik előttünk a jövő. S szorongá­sainkban inkább előre tekintünk, nem hátrafelé. Pedig ünnepünk volt néhány nappal ezelőtt: augusztus 20. Keresztyén államunk alapításának évfordulója. Ezer év egy nemzet éle­tében felemelő érzés! Még akkor is, ha több volt benne a jajszó és a könny, mint a vígasság. Most szeretnék megemlékezni egy szomorú évfordulóról, mely aug. 29-ére esik. A mohácsi csatavesztés napjáról. Arról az 1526-os nyárvégi tragikus délutánról, amelyen másfél­két óra alatt elveszett az ország szí- ne-java. 15 ezer férfi. S az ország fel- dúlása következtében még sok-sok tízezer ember. Siratót szeretnék írni róluk. Gyer­tyát gyújtani emlékezetükre. Imát mondani elporladt hamvaik felett, és a késői utókor-alkotta kopjafáik alatt. Hamvaikat elemésztette már az idő. Emlékezetüket eltörölte ben­nünk az újabb veszteségeink feletti gyász. Elhomályosította Mohács tra­gédiáját a rákövetkező századok vesztett csatái, letiport forradalmai feletti fájdalmunk. Nem mindig gon­dolunk rá, pedig igaz: ez a nap vetett véget annak a reménységnek, hogy az egykori erős, középkori Magyar- ország valaha is visszaszerezhesse régi fényét és erejét. Igaz az idézet: „Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!” Ha belegondolunk abba a szomorú ténybe, hogy történelmünk ezer évé­nek közel egyharmadát, mintegy 300 évet ölel fel a török elleni küzdel­münk, megborzadunk. Pedig így tör­tént. 150 évet hadakoztunk vele Mo­hács előtt, ugyanannyit utána. Mennyi kiontott vér! Mennyi áldozat! Hol kezdődött? Mikor jelentek meg az első vészjósló felhők hazánk felett? Tálán akkor már, amikor a szultán megvetette lábát a Balká­non? Az 1300-as évek közepén? Hol és mikor lehetett volna meg­állítani az országunkat célbavevő moszlim erőket? Bizonyára csak az európai hatalmak összefogott segít­ségével és a magyar urak elszánt, harcra kész védekezésével. De az európai uralkodók maguk­kal és egymással voltak elfoglalva. Messze volt tőlük a török. Nem érez­ték, vagy nem akarták érezni a ve­szélyt. A magyar urak pedig - mint mindig, történelmünk során - a ma­guk rövidlátó belső harcaikat vívták a hatalomért. A pápák többször is hirdettek kereszteshadjáratot a közeledő el­lenség ellen, de ezek kudarcba ful­ladtak. Vesztes csaták sora kísérte a magyarok próbálkozásait. Nikápoly, Várna, Rigómező. Csillagként fény­lik közöttünk Hunyadi János nándor­fehérvári diadala. Amiért a harang szól, delenként. Mátyás király még megvédte volna a hazát, erős hadse­regével, és a déli határokon kiépített védőváraival. De Mátyás meghalt. És vele az utolsó remény is szerte­foszlott. Széthúzás, pártoskodás, önös érdekek harca várta az egyre közeledő törököt. Hiába jöttek a hí­rek a szultán terveiről, hogy meg akarja hódítani Magyarországot. Nem volt foganatjuk. A Bakócz által meghirdetett kereszteshadjárat pa­rasztfelkelésbe torkollt, s a Dózsa- féle harc tovább gyengítette védelmi erőinket. Magyar a magyarra tá­madt. Egymást ölte úr és paraszt. Ilyen legyengült állapotában érte hazánkat az a végzetes nap, melynek kimenetelét vüágosan látta a pápai nuncius, Burgio, a pápának 1526. jan. 18-án írt levelében: „Ez az ország nem képes magát megvédeni, hanem ki van szolgáltatva az ellenség kegyelmének, úgy fog kike­rülni a háborúból, ahogy az az ellen­ségnek tetszik... Azt megtehetik, hogy egyszer megütköznek de akkor is vere­séget fognak szenvedni. (Magyaror­szág hadtörténete. Bp. 1985.) A jóslat bevált. Tömöri, a „büszke vezér” parancs­noksága alatt harcoló kicsiny magyar sereg másfél-két óra alatt megsem­misült. II. Lajos, a szerencsétlen sorsú, 20 éves király a Csele-patakban lelte ha­lálát. Harc közben esett el 7 püspök, köztük a hős Tömöri Pál, érsek és Al­só-Magyarország kapitánya. Elesett 28 főúr és 15 ezer harcos katona. A szultán a győzelem után feljött Budára. Csapatai felégették a várost. Lángba és vérbe borították az orszá­got, amerre csak jártak. Rabláncra fűzve vitték el a lakosságot. Elpusz­tult minden addigi értékünk. Egyhá­zi és királyi kincseinket elrabolták. Templomainkat, várainkat feléget­ték. Lángok martaléka lett Mátyás Európahírű Budája. Elpusztult, szét­szóródott a hírés könyvtár, a Bibliotheca Corviniana. Szarajevóból még két évvel ké­sőbb is azt jelentette Velence követe, hogy ott „töméntelen magyar rab­szolga és Magyarországon zsákmá­nyolt arany- és ezüstedény kapható”. (Mo. hadtörténete) A mohácsi csatavesztés után két harckészültségben álló sereg maradt az ország területén. Frangepán Kris­tóf Zágrábban, Szapofyai János, mintegy 10-15 000 főnyi hada pedig Szeged térségében vesztegelt. Miért? Ez a mohácsi csatavesztés rövid története. Sorstragédia? Elszalasztott lehe­tőség? Bűnös közöny? A történészek dolga ennek eldöntése. En csak megállók egy röpke perc­re a mohácsi csatamezőn. Behu­nyom a szememet és régi térképeket idézve fel emlékezetemben, magam elé varázsolom azt a régi délutánt. A csapatokat, ahogy rendben állva szembenéznek a halállal. Látom Tömöri elszánt alakját. A fővezérét, aki háromszor próbálta visszaadni súlyos méltóságát, amit a vállaira tettek. De hazája féltése miatt mégis vállalta a feladatát. Thdván tudva, hogy a győzelemre kevés a remény. Magam előtt látom a halottak tö­megét. A megmerevült fiatal testeket egymás fölött. Ha nem Tömöri seregé­be mennek, talán megmarad az életük valamelyik veszteglő csapatban! De ők elmentek a hívó szóra. A haza védel­mére a reménytelenségben. Ők, a ha­lál kiszemelt jegyesei. Emlékük legyen kegyes a szíveinkben. Mert ők a legna­gyobbat adták a hazáért: az életüket. Egyik budapesti templom hom­lokzatán olvastam, egy első világhá­borús emléktáblán. De ráillik a mo­hácsi hősökre is. így hangzik: Jobb nekünk meghalni harcban, mint nemzetünk vesztét látni. Makk.I.k. III.59.” Lenhardtné Bertalan Emma

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents