Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-08-03 / 31. szám
Evangélikus Elet 1997. augusztus 3. |fa GYERMEKEKNEK W „Szép szemed van” - mondta vasárnap a nénikém. Belenéztem a tükörbe. Valóban szép sötétkék szemem van. Belenéztem a bátyám szemébe. Az övé zöld és tarka, mint a cicánké. A barátomnak egészen más szeme van. Jól megnéztem mindent a nagyítómmal is. Egész nagynak láttam a szemem. Sok-sok vonal és szín tarkítja. Mindez ahhoz kell, hogy lássak? . A látás a Te találmányod, Istenem. Hogy találtad ki? Josef Osterwalder „FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK” Egy gyermek keresi otthonát 9. rész Az egy év Németországban hamar eltelt. Egyre közelebb volt az utazás, megkezdődtek az előkészületek, a bőröndök bepakolása. Amikor eljött az indulás ideje, Gudrunon észrevettem, hogy a búcsú nem lesz neki könnyű. „Tényleg el kell, hogy utazzunk?” - kérdezgette újra meg újra. Lassacskán megszokta ugyanis a kényelmet, a kényeztetést. A nagynénik és nagybácsik valóban kezdettől fogva kényeztették őt. Tudta, hogy ha visszamegyünk Uj-Guineába, a csábító csokikról, a szép képeskönyvekről és a kényelmes autókról mind le kell mondania. Ezenkívül volt még valami, ami nagyon befolyásolta: Az egyike a legmélyebb élményeinek németországi tartózkodásunk alatt az volt, hogy neki is van egy családja. Új-Guineában sokat szenvedett amiatt, hogy ellentétben barna bőrű játszótársaival, neki csak egy anyukája volt, míg a többiek népes nagycsaládokban éltek. Németországban mindez, a nénikék, bácsikák, unokatestvérek, nagyszülők népes köre megadatott Gudrunnak is, és ez büszkévé és boldoggá tette. De ez az öröm sem tartott soká. Hiszen minden búcsúlátogatással „kisebbé vált” ez a nem is oly régen felfedezett család. A nürnbergi repülőtérre végül már csak egy nagybácsi maradt. O be is szállt velünk a repülőgépbe, és Gudrun már azt hitte, hogy velünk jön Új-Guineába. De amikor a frankfurti átszálláskor az útlevél-ellenőrzésnél elköszönt, Gudrun hirtelen megértette, hogy Új-Guineában megint ő lesz az egyetlen, akinek csak egy édesanyja van, de családja nincsen. Az út során Gudrunon erőt vett az otthontalanság érzése. Az éjszakát az afrikai Kenya fővárosában, Nairobiban töltöttük, mert a csatlakozás csak másnap reggel indult tovább. A szálloda egész kellemes volt, a pincérek is barátságosak és segítőkészek voltak. Gudrun már jó ideje csendben feküdt az ágyán, és én is indultam volna lefeküdni, amikor egyszer csak felegyenesedett, és ijedt tekintettel pillantott rám. „Anyu, mi van, ha te ma éjszaka meghalsz? Akkor én mit csinálok?” „De Gudrun, nem fogok ma éjszaka meghalni!” próbáltam megnyugtatni. „De ha mégis meghalnál?” Ez a gondolat teljesen megzavarta, és nem tudott megnyugodni. „Mi lesz velem, ha te meghalsz, mit tegyek én akkor?” Még egyszer megpróbáltam megnyugtatni: „A Jóisten dönti el, hogy mikor kell meghalnunk, és én egészen biztos vagyok benne, hogy ma éjszaka még életben hagy engem” - mondtam, de Gudrun nem elégedett meg ezzel a válasszal. „A Jóisten apát is hagyta meghalni” - mondta. Miután egy rövid imádságot elmondtunk, hogy a Jóisten ne hagyjon engem ezen az éjszakán itt Afrikában meghalni, a félelme szemmel láthatóan megmaradt. Akkor elővettem a táskámat, és megmutattam neki a pénzt és az útiokmányokat, majd felírtam neki egy tanzániai barátom címét, és lépésről lépésre elmagyaráztam neki, mit tegyen, ha mégis valami történne. Jócskán elmúlt éjfél/ mikor végre elbóbiskolt. Másnapra elfelejtette éjszakai félelmét. Továbbutaztunk Indián és Ausztrálián keresztül Új-Guineába. Irmgard Bergmann nyomán „TUDOD-E...” ...hogy zajlott a házasságkötés? A barátnőknek és a ház körül forgolódó asszonyoknak kötelessége volt, hogy a menyasszonyt felékesítsék olyan szépre, ahogy csak lehetséges. Mikor a vőlegény belépett a menyasszonyához, felemelte fátylát, és így szólt: „Az irgalmas és kegyelmes Isten nevében”, majd így üdvözölte: „áldott ez az este!” Erre így hangzott a menyasszony halk válasza: „Áldjon meg az Isten!” Ha megtetszett a vőlegénynek a menyasszony, csodálkozó kiáltással fejezte ki örömét. Az asszonyok és a vőlegény barátai ezalatt kint álltak, és örömmel hallgatták a kiáltást. A Bibliában többször találkozunk azzal, hogy Isten népét az O menyasszonyának nevezik. Valaki úgy beszélt Jézusról, mint vőlegényről, magáról pedig úgy, mint aki „a vőlegény barátja, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának...” Ki ez az ember, aki így beszél? A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064 Gyünk, Petőfi u. 359. CREDO, quia absurdum... Rendhagyó folyóirat-ajánló „Az értelmiségieknek szánt Credo című lapnak nincs olvasója a lelkészek körében!” A Lelkipásztor című szak- folyóirat 1997/5. számának 190. oldalán jelent meg ez a mondat, egy itt közölt egyetemi dolgozat részeként. Ismerve a szerző, Marton Tamás becsületességét, nem kételkedem abban, hogy a kérdőívre kapott válaszokat tisztességesen dolgozta fel. Tudom persze, hogy a felmérés nem minősülhet reprezentatívnak, a fenti mondat mégis fejbe kólintott. Abszurdumnak tartom ezt az állítást, és Tertullianusszal együtt azt kell mondanom: Credo, quia absurdum, vagyis hiszem, mert abszurdum. Feltéve, hogy az immár 4. szám után is ismeretlen a Credo (Evangélikus Műhely) című folyóirat, arról szeretnék tudósítani, hogy müyen szellemi élménytől esik el a lelkész testvér - és vele együtt számos gyülekezet. Egy egészen rövid statisztikai összegzés. Az eddigi négy szám összesen 428 oldalán közel száz szerző közöl írást, akik között kitűnő lelkészek, Kossuth- és Széche- nyi-díjas világiak, akadémikusok is vannak. (A most elhunyt Andorka Rudolf professzor, aki a szerkesztőbizottság tagja is volt, egy kivételével valamennyi számot megtisztelte írásával.) De mivel találkozna - ha a folyóiratot kézbe venné - a. májusban megjelent lapszámban a lelkész kolléga? A teológiai blokkban egy esszészerű igefeldolgozással, majd az elmúlt évek egyik legalaposabb Melanchthon- tanulmányával, Reuss András professzor tollából, Czenthe Miklós levéltáros írásával, amelyen a magyarországi Me- lanchthon-kéziratokat ismerteti, továbbá a téma szakértőjének számító Ribár János elemzésével „a halál teológiájáról”, valamint Hafenscher Károly professzor esszészerű visszaemlékezésével a száz éve született Hamvas Béláról és Veöreös Imre vérbeli teológusra valló elemzésével Dóka Zoltán Márk-kommentáijáról és Szontagh Pál egyháztörténeti tanulmányával. Két írásnak van egyházpolitikai aktualitása: Frenkl Róbert országos felügyelő a zsinat eredményeit összegzi, egy dokumentum-összeállítás pedig Karl Barth svájci teológus Magyarországgal kapcsolatos 1956-os magatartását elemzi. A szociológia, illetve szociográfia területére vezeti az olvasót Andorka Rudolf professzor egyik utolsó írása a szegénységről, valamint a Németországban élő Szabadi Sándor esszéje az emigrációról. Az irodalmi részben Tarbay Ede „fia. ember tragédiája” eredeti szövegét rekonstruálja, Ittzés Nóra egy Kosztolányi-vers elemzését adja, Jánosy István pedig Tolsztoj időszerűségéről ír. Itt kell megemlíteni a színvonalas verseket is, amelyeket a kiváló költő válogat. A néprajzot Tátrai Zsuzsannának az evangélikus néphagyományt ismertető átfogó tanulmánya és Veress Gyöngyvér Emesének a barcasági csángók szokásait bemutató írása képviseli. A lap „evangélikus műhelyek” sorozatában Fabiny Tamás ezúttal Levente Péter és Döbrentey Ildikó alkotóközösségét mutatja be. A Credo - elődjéhez, a Dia- koniához hasonlóan - fontos feladatának tekinti recenziók közlését. Ebben a lapszámban összesen 13 frissen megjelent művet ismertet. Ezzel alighanem megfelel annak az elvárásnak, amelyet Marton Thmás idézett Lelki- pűszfor-tanulmányának utolsó bekezdése is megfogalmaz: „Mivel egyre szaporodnak a különböző kiadványok és filmek, lassan már az egyházi könyvkiadásban sem lehet eligazodni. Ez feltétlenül indokolná több recenzió gyorsabb megjelentetését.” A Credo, egyéb célkitűzései mellett, éppen erre vállalkozott. (Összeszámoltam: az eddigi négy számban összesen 42 újonnan megjelent művet ismertettünk.) De érde- mes-e egy kis szerkesztő csapatnak fáradnia, ha „az értelmiségieknek szánt Credo című lapnak nincs olvasója a lelkészek körében”? Itt jegyzem meg, hogy ezt az értel- miségesdit félrevezetőnek érzem. Szó sincs arról, hogy a Credo eleve egy szűk réteget célozna meg. Hiszem, hogy sok, önmagát talán nem is értelmiséginek tartó hűséges egyháztag örömmel és értő módon olvasná a folyóirat számos cikkét - ha egyáltalán eljutna hozzá... Kedves lelkészek! Ha már nem olvassák, esetleg kezébe adhatnák egy-egy pedagógusnak, állatorvosnak, földművesnek, gazdálkodónak, diáknak, érdeklődő gyülekezeti tagnak... Akkor talán nem kellene elhinnünk minden abszurdumot. Örülnék, ha a szerkesztőségnek megírnák véleményüket. Jó lenne, ha a 250 Ft-ba kerülő Credo nemcsak Sajtóosztályon és a Huszár Gál könyvesboltban lenne kapható, hanem ezt is el lehetne mondani: „kapható a gyülekezetek iratteijesztésében”. Szeretettel hívjuk fel rá a figyelmet. Fabiny Tbmás I O K N K Szívemben van az Ige? Panaszkodott öreg mesterének az ifjú rabbinövendék: miért van az, hogy amikor tekercsek fölé hajolok és a Tórát tanulmányozom, gyönyörűség tölti el a szívemet, de mihelyt visszamegyek az emberek közé, eltűnik az öröm és sötétség nehezedik a telkemre? Az öreg rabbi - hasonlóan a többi rabbihoz és nem utolsósorbán a Názáreti Mesterhez, elmondott egy történetet. „Úgy van ez, mint amikor egy vándor éjszaka sűrű erdőn megy át és bizonytalanul botorkál a fák között. Aztán találkozik égy másik vándorral, akinek lámpás van a kezében. Örömmel csatlakozik hozzá és így a lámpás fényénél mindketten biztonságosan haladnak az úton. Ámde egy útkereszteződésnél el kell válniuk egymástól, mert az útitárs más irányba folytatja az útját. Folytatódik tehát ennek a vándornak a sötétségben botladozása.” így magyarázta az öreg rabbi a történetet: amíg a Tóra fénye csak „kívülről” világítja meg az utadat, ne csodálkozzál, ha újra meg újra reád tör a sötétség. Majd ha a szívedet tölti be fényével a Tóra, akkor lesz állandó az örömöd. E régi történet egyenes folytatása a költő zseniális vallomása: tyAz én vezérem bensőmből vezérel!” (József Attila) Nehéz itt az önvizsgálat, mert mi, keresztyének, rendszeresen olvassuk a Bibliát és boldogan tapasztaljuk, hogy az Ige „vezérel” minket. De vajon „belülről” vezérel, vagy csak úgy, ahogyan az ifjú teológus tanulmányozta a Tórát? Ne siessük el a választ. Jobb az, ha alázatos, mint ha magabiztos a felelet. De hogyan lehet bizonyossá lenni arra nézve, hogy nem a kezünkben van, hanem a szívünkben él az Ige? Itt nincsen csalatkozhatatlan mérőműszer, de az alábbiakban mégis fölmutatunk három olyan jellegzetes törvény- szerűséget, ami megközelítő pontossággal eligazít minket ebben a . problémában. Először: azt olvassuk a Bibliában, hogy „az ő parancsolatai nem nehezek” (ÍJn 5,3). A „kezünkben” levő Igéket „nyögve nyeljük”, azaz: elfogadjuk, igazat adunk neki, de a megvalósítás rendkívül nehéz. Azért nehéz, mert saját erőtlen erőnkre támaszkodva akarjuk megvalósítani a parancsolatokat. Viszont: a „szívünkbe" plántált Igékhez kapunk Szentlélek-erőt és ilyen módon átéljük azt, hogy nem nehéz az Isten parancsolata. Másodszor: életünk kritikus helyzeteiben derül ki igazán, hogy mi van a kezünkben és mi van a szívünkben. Melyek azok az Igék, amelyek a nagyon váratlan és nagyon nehéz helyzetekben „maguktól” megszólalnak bennünk. A csak „kívülről” megtanult Igék ilyenkor némák maradnak. Harmadszor: a szívünkbe plántált Igék valóságosan élnek, növekednek, tisztulnak, gyümölcsöznek. A kezünkben (pontosabban: a csupán csak az eszünkben!) tartott Igék mindig ugyanazok maradnak, mindig ugyanazon betűsor formájában jelentkeznek. Egyszerű példa: „bocsáss meg te is a te felebarátodnak". Ha ez csak a kezemben-eszemben van, akkor mindig ugyanabban a merev betűsorban szólal meg. Hidom, hogy ezt kell tennem, erőlködöm, hogy megtegyem, hitegetem magamat azzal, hogy megtettem... De ha a szívemben él ez az Ige, mindig gazdagabban, erőteljesebben, tagoltabban szólal meg/ Valahogy így: egyre jobban megértem, hogy nem is vétkezett olyan nagyot ellenem. Az én viselkedésem is belejátszott a dologba, én is felelős vagyok az ő „bűneiért”. A végén talán eljutok egészen odáig, hogy nincs is mit megbocsátani, annyira egy húron pendülő emberek vagyunk. Meg aztán: nekem többet bocsátottak meg! Ha száz megtanult szép Ige közül három valóságosan él a szívünkben, jó az arány. Akkor már bizonyára állandó világosságban fogunk járni mindhalálig. Farkas József Több az élet c. könyvéből Szentendrétől Okucaniig - Lourdes-on és Lipcsén keresztül Különleges az a helyzet, amiben munkánkat végezzük a katonák között 1994 óta a Tábori lelkészi szolgálat keretében. Nem a megszokott gyülekezeti, egyházi helyzetekben és formákban kell megtalálnunk a lehetőséget az evangélium hirdetésére. Az idei nyár az eddigieken túl is tartogatott érdekes, izgalmas eseményeket. Először Novák Tamás századossal és két hallgatóval együtt képviselhettem a HM Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Kossuth Lajos Katonai Főiskolai Karát és a Szentendrei Katonai Szakképző Iskolát a Ladocsi Gáspár katolikus tábori püspök vezette 6-ik lourdes-i katonai zarándoklaton, melyen több, mint 80-an vettünk részt Magyarországról Hódmezővásárhelytől Szombathelyig. Ez az alkalom nem a megszokott formában volt zarándoklat, bár természetesen nem hiányoztak az egyházi alkalmak sem - napközbeni imádságok az úton, nyitó és záró ünnepi mise, keresztút, betegek megáldása;’ utazók miséje egy olaszországi autópálya-kápolnában - mert itt most az is fontos volt, hogy a világ minden tájáról több tízezer katona találkozhatott egymással, kötött és kötetlen formában. Felemelő érzés volt magyarnak lenni, katonának lenni, mert olyan fogadtatást rendeztek a többiek a magyar zászlónak, de személy szerint mindenkinek is, bármerre jártunk a városban. Az utazás alatt nyugdíjba került százados mondta könnyeivel küszködve: nyugdíjba kellett vonulnia, hogy megérhesse, hogy büszke legyen arra, hogy ő magyar katonatiszt. Az már szinte csak ráadás volt, hogy utazásunk közben megismerkedhettünk az olasz és francia „katonás” ellátással; hogy eljuthattunk az Attila nagyfejedelem által ostromolt Aqui- leába; hogy láthattuk a pápák „fogságának” helyét Avignont; vagy éppen sétálhattunk Velencében. Alig két hét telt el hazaérkezésünk után, már Takaró Károly protestáns tábori püspök társa lehettem közel huszadmagammal a lipcsei Németországi Evangélikus Egyházi Napokon, mint az ideiglenes katonai énekkar egyik tagja. A Schmidt Ferenc ideiglenes karnagy vezényelte kórus nagy sikert aratott a Friedens- kirchében tartott istentiszteleten is, s az azt követő rögtönzött „hangversenyen” a templom előtti téren. Sajnos az óriási tömeg miatt nem teljesülhetett a kórus titkos vágya, hogy a Tamás-templomban énekeljen, de egy kicsit kárpótolt bennünket, hogy sétálhattunk a wittenbergi vár ősi kövein; hogy ott lehettünk abban a templomban, ahol Luther Márton prédikált 1517-ben; hogy láthattuk a csodálatos Cranach-képe- ket. Mindenkire mély hatást gyakorolt az egyetem, hogy gondolhattunk Dévai Bíró Mátyásra, s a többi ott tanult magyar diákra, papra. Még idő sem nagyon volt feldolgozni azokat a hátasokat, amelyekkel a reformáció szülőföldje szolgált, mát csatlakoznom kellett ahhoz a több, mint 90 katonához, akik a 3-ik váltást jelentették a horvátországi Okucaniban állomásozó műszaki kontingensnél, ahol most összesen 300-an élnek távol hazától, szeretteiktől. S addig, míg az előző két útnál az volt érdeklődést, várakozást fokozó, hogy személyes találkozásom lehet majd a közeli, vagy éppen a távoli egyházi múlttal, most a bizonytalan, ismeretlen jövő eredményezi ugyanazt az izgalmat. Most még csak reménység, hogy folytatni tudom azt a munkát - ha változó formában is - amit Kovács János alezredes katolikus, és Jákob János őrnagy református tábori lelkészek végeztek előttem! Személyes üzenetként cseng a Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap heti igéje: „így szól az ÚR, a te teremtőd: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” Magassy Sándor őrnagy tábori lelkész TÖRTÉNELEM A SZOBROKBAN Prohászka László legújabb könyve ismét szobrokban, méghozzá legszebb köztéri lovas szobrainkkal mondatja el nemzeti történelmünk jelentős eseményeit. - És erre ma nagy szükség van, amikor történelmünk még az iskolákban sem a valóságnak megfelelően került a tanulóifjúság elé, ha csak a tanárok saját lelkiismeretük megnyugtatására - nem kis félelemmel - igazították helyre a hivatalos tankönyvek „elírásait”. - A nagy nemzeti értéket és jelképet képviselő alkotások bemutatásán kívül a könyv szerzője a témaválasztás előzményeire, művészi kialakulására is felhívja a figyelmet - pl. a lovas szobrok évezredes múltjára, ír az ember és ló kapcsolatáról, említve a hőstörténetek legendás lovasait vagy a népmesében szereplő legkisebb fiú táltosát, sőt a legkorábban ismert barlangképek lovait... A köztéri alkotásokból kiemelkedő lovas szobrokat a köztéri szobrok arisztokratáinak nevezi, hangsúlyozva, hogy „kevés európai főváros büszkélkedhet annyi magas művészi színvonalú lovas szoborral, mint Budapest.” A könyv külön értéke, hogy a Budapesten felállított (vagy tervezett) szobrokat időrendben mutatja be, s azokat is, amelyek ma már nem láthatók, és ír a szobrokon látható szövegek, felírások esetleges változtatásairól is. Az 1900-ban felállított Savoyai-szobor, Róna József emlékműve - a budai királyi palota Dunára néző homlokzata előtt Szent István lovas szobra-, Magyarország török uralom alól való felszabadítására emlékeztet. Alig egy év múlva - ugyan nem történelmi szobor került a várba, de a magyar élet egy jellegzetes figurája, a szilaj mént fékező hortobágyi csikós, ifj. Vastagh György remekműve. Ezt követte a Szent György-szobor, majd a millenniumi emlékmű Zala György alkotta szoborcsoporton, a honfoglaló magyar törzsek Árpád fejedelemmel az élen; Szent István emlékműve, négyes oszlopok között Máté, Lukács, János és Márk, a négy evangélista jelképével - Stróbl Alajos alkotása. Ándrássy Gyula lovas szobra, az Erdélyi 2-es huszárok emlékműve, Görgey Artúr szobra, Hadik András, Hunyadi szobra; a könyv címlapját díszítő II. Rákóczi Ferenc szobra, Pásztor János műve. „Lovas szobrok - Budapesten - Históriájuk összefonódott nemcsak a főváros, hanem hazánk történetével” - írja Prohászka László, aki emlékező és emlékeztető sorozatát 1988-ban megjelent A millenniumi emlékmű című kis füzetével kezdte. Múltba kalauzoló értékőrző munkáját követte a Budavári szoborkalauz, majd 1994-ben a SZOBORSORSOK hihetetlenül gazdag, elgondolkoztató összeállítása: az utóbbi másfél évszázad történelmi, művészi tükörképe a szobrok „életében”. A Barangolásokban külföldre vezet, de mindenütt a magyar emlékeket, kapcsolatokat kutatva. Ha Prohászka László legújabb, nemzetünk értékeit kiemelő könyve lapozgatása mellett úgy éreztem, korábbi, de mindig ismereteket bővítő, élményt adó könyveire is érdemes felhívni olvasóink figyelmét - nem hagyhatom ki egyedülálló tanulmányát, amely a közelmúltban jelent meg: „Klebels- berg - ábrázolások a szobrászatban és az éremművészetben”. A szerző írásban állított emléket gróf Klebelsberg Kúnó (1875-1932) vallás- és közoktatásügyi miniszternek, akiről joggal írták, hogy „báró Eötvös József és Trefort Ágoston óta nem volt ilyen nagy hatású kultuszminisztere Magyar- országnak”. Mindegyik könyv élményt, ismereteket adó olvasmány - szép ajándék is lehet. Schelken Pálma
