Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-04-21 / 16. szám

Evangélikus Élet 1996. április 21 Értékeink és mértékeink * A résztvevő papnék egy csoportja (Folytatás az 1. oldalról) 5. Nincsenek sémák, nem va­gyunk egyformák, különböző kö­rülmények között élünk, más-más környezetben (falusi, kis- vagy nagyvárosi környezetben, közegy­házi szolgálatban), mind más kihí­vást és lehetőséget jelent. Minden gyülekezetnek megvannak a sajá­tosságai. Bajorországban a gazda­sági helyzet lehetővé teszi, hogy a papnék döntsenek: feladják-e vilá­gi hivatásukat vagy sem. A világi munka feladása ott is le­mondással jár, az ott természetes­nek vett második autóról, az éven­kénti utazásokról. Számolniuk kell azzal is, hogy a társadalmi munká­ban végzett szolgálat után nem jár nyugdíj, vagy csak nagyon kevés. Ez az életsorsa legtöbb idős papnénak is. Mégis boldogan és tudatosan vál­lalják és vállalták e szerepet. Néme­tországban korcsoportonként asz- szonyköröket, baba-mama köröket, pszichológiai segítő csoportokat in­dítottak be és működtetnek papné testvéreink vezetésével. Itthon más a helyzet, mások a körülmények. A papi, papnéi hiva­tást nemcsak gyülekezetekben, közegyházi szolgálatban lehet vé­gezni, hanem pl. szociális gondozó­ként, lakótelepi körülmények kö­zött, világi munka mellett is, ahogy papné testvérünk mondta: „Uram te menj előttem, ahová küldesz és én követlek”. Isten csodálatosan meg­áldja az ilyen szolgálatot. Nyugdí­jas papné testvéreink testi gyenge­séggel, sokszor magánnyal küsz­ködve élik életüket, de csodálato­san betöltik idős kori hivatásukat, a fiatalabb papnőkért, a gyülekeze­tért és egyházunkért mondott imádságaikban. Támogassuk, láto­gassuk őket lehetőségeink szerint, gazdag élettapasztalataik haszno­sak lehetnek számunkra is. A szeretet leleményessé tehet bennünket arra, hogy felismerjük: adott helyünkön mire van a legna­gyobb szükségük, hogy erősíthes­sük a testvériség, az összetartozás, a szeretet megélését környeze­tünkben. Lehetőségeink vannak most is a cselekvésre, amikor hall­juk pl., hogy a sárszentlőrinci gyü­lekezet támogatásával a Népfőis­kolán munkanélküli asszonyok számára szövőműhelyt hoztak lét­re. Nehézségeik vannak a szőtte­sek értékesítésével. Gondoljunk e lehetőségre, ha meg akarunk vala­kit ajándékozni. Vannak kis gyüle­kezetek, ahol a kántorszolgálat nincs megoldva. Volna jelentkező, de még bizonytalan, hogy a több ezer forintos kántortanfolyam dí­ját elő tudják-e teremteni. Szükség volna összefogásra anyagi támoga­tásuk érdekében. Az együttlét során egy szituáci­ós játékban a papnéktól elvárt fel­adatokat és azok megoldásának lehetőségeit mutatta be a papnék egy csoportja. A találkozót színe­sítette a pestszentlőrinci kedves hittanosok pantomim játéka, a „Kezek szolgálata” címmel. Isten kinyújtotta kezét, átöleli a világot, de a világ keresztre feszítette a ke­zeket, mégis tárt karokkal vár, döntés elé kerülünk, el lehet uta­sítani, vagy be lehet fogadni őt. Az együttlétnek keretét a nyitó áhítat Mk 12,41-44 és a záró áhítat 2Móz 3,14 úrvacsoraosztással ad­ta. Köszönjük D. Szebik Imre püs­pök köszöntő szavait, valamint a csendesnap szervezőinek, közre­működőinek, háziasszonyának, se­gítőinek, a fordító papné testvére­inknek áldozatos munkáját, és Is­ten gazdag áldását kérjük életükre és szolgálatukra. Szeretettel emlé­keztünk meg azokról is, akik be­tegség vagy munkájuk miatt nem lehettek jelen, akik éppen úgy kö­zösségünkhöz tartoznak, mint azok, akik eljöhettek. Rőzse Istvánná dr. Köszöntjük Csizmazia Sándor igazgató-lelkészt Meghitt, csendes házi ünnepség keretében köszöntötték a Sarep- ta-Budai Szeretetotthonban Csiz­mazia Sándor lelkészt, az intéz­mény igazgatóját, 70. születésnap­ján. Korábban Nyíregyházán lett már a szeretetszolgálat munkása, amikor az Elim Egészségügyi Gyer­mekotthont vezette. 1986-ban szólí­tották a Budai Szeretetotthonok élére, azóta végzi a diakóniai mun­kát sérült gyermekek és idős öregek között a hűvösvölgyi otthonokban. Egyházunk vezetősége köszönte meg eddig végzett szolgálatát és kívánta Isten áldását, egészséget és jó erőt további működéséhez. Az otthon dolgozói és lakói szere­tetteljes köszöntéséhez lapunk ha­sábjain is csatlakozunk, áldást kí­vánva életére és szolgálatába. . , A Teológia Egyházzene Tanszéke ZENES ÁHÍTATOT rendez 1996. április 25-én, csütörtök este 6 órai kezdettel a zuglói gyülekezet templomában (Bp. XIV., Lőcsei út 32.) Közreműködnek a teológia zenei együttesei, valamint orgonát és harmóniumot tanuló hallgatók. Minden érdeklődőt szeretettel várunk! r i— SAJTÓVASÁRNAPI SAROK Egy újságíró, ha „világi”... Nem is tudom igazából, ho­gyan mutathatnám be magamat, ha valaki megkérdezné, mit ke­res nevem az Evangélikus Élet hasábjain. Világi újságíró, aki egyházi lapban is ír? Világi és egyházi újságíró egy személy­ben? Azon túl, hogy számomra kissé furán hangzik az előbbi jel­ző, meggyőződésem: felesleges e megkülönböztetés, hiszen a cik­kek megírásához túlnyomó többségben újságíróra van szük­ség, jelző nélkül. Az általam mű­velt műfajok: tudósítások, inter­júk, glosszák pedig szakmailag ugyanolyan feladatot jelente­nek, mint a nagy példányszámú országos hetilapnál, ahol egyéb­ként dolgozom. Ám azért mégis van különb­ség. Elsősorban a témákban, de talán a hangvételben is. Szelí- debb, konvencionálisabb han­gon kell (?) szólni, mert ha nem úgy történik, szegény szerkesztő kapja a feddő leveleket az újság­író helyett: ejnye, már az egyház is...? (A pontok helye tetszés szerint kitölthető). No, nem mintha a szerkesztő amolyan ideges típus lenne. Egy alkalommal még kívülál­lóként, csak olvasóként némi bí­rálatot mondtam a lapról, mire azon vettem észre magam, hogy beválasztottak a szerkesztőbi­zottságba. Gondolom, nem ju­talmul, hanem olyan alapon: ne csak beszélj, hanem csináld is! Bevallom, először kissé tartot­tam attól, hogy egyetlen „világi­ként” ülök majd annyi pap és teológus között, jaj... Elmond­hatom azonban, igen kellemes meglepetést ért. Egyrészt abszo­lút tárgyszerű munka folyik: lap- csinálás. Másrészt viszont rend­kívül oldott, baráti hangulat uralkodik a „szerk. biz.” ülése­ken. Az eltelt idő alatt nagyon sokat tanultam, néha valóságos kis egyháztörténeti szeminárium hallgatója lehetek. Igaz, szigorú szerkesztőnk az elkalandozókat előbb-utóbb visszatereli a tárgy­hoz. Azt is kétszer meggondolja bármelyikünk, hogy csak úgy be­lemerengjen a levegőbe: ez kel­lene, amúgy kellene... Mert már le is csapott rá a főnök: írd meg három flekkben, jövő péntekre! De így van ez jól, mert amióta a világ a világ, a cikkek írói szere­tik a legutolsó pillanatban leadni írásaikat, szeretik mindig bő­vebb lére ereszteni mondaniva­lójukat, mint szükséges. A szer­ző tehát ír, a szerkesztő pedig húz, mint mindenütt. Megfigyeltetn valamit: már többször is előfordult, hogy a la­punkban nyilatkozó egyházi tisztségviselők sokkal gömbö­lyűbben, simábban fogalmaz­nak, mint ahogyan ezt világi új­ságban tennék, vagy teszik. Va­jon miért? (Sejtésem persze van.) Azt nem tudom megítélni, jobb lett-e a lap azalatt az egy év alatt, mióta szerkesztőbizottsá­gunk is hozzáadja ötleteit. Re­mélem, igen. De higgyék el - ezt csaknem negyedszázados újság­írói tapasztalat után mondom -, nagyon nehéz ennyi kívánalom­nak megfelelni, mint amennyit az Evangélikus Élettel szemben támasztanak olvasói. Egyszerre kell „hivatalos” egyházi lapnak lennie, a gyülekezetek életét be­mutatni, lelki útmutatást adnia, ugyanakkor a mai keresztény ember társadalmi és etikai prob­lémáinak kulcskérdéseiről is szólnia. És mindezt négy olda­lon. Úgyhogy egy év után el­mondhatom: mégiscsak kön­nyebb „világi” újságírónak lenni... Újlaki Agnes Mint a kisgyermekek... Alsós hittanosaimmal tábo­roztunk egy piciny tolnai falu­ban. Néhányan a „fiaim” közül felvették a kapcsolatot a hasonló korú falubeli srácokkal, és meg­beszélték: csütörtökön délután találkozunk a faluvégi réten, hogy sor kerüljön minden idők egyik legjobban várt sportese­ményére, amikor a tábor labda­rúgó válogatottja összeméri tu­dását a falu legjobbjaival. A ko­moly megállapodásban az is sze­repelt, hogy mindkét csapat egy- egy felnőttet állíthat a kapuba. Meghatott ez a kikötés, mert jó érzés, ha gondolnak az emberre. ' A 'Csütörtökig 1 hátralevő időt szinte teljesen meghatározta a készülődés. Mindenki komoly elszántsággal trenírozott, s egyre folyt az esélylatolgatás. Azután eljött a nagy pillanat: A „nap hő­sei” a többi táborlakó és néhány falubeli biztatása kíséretében ki­futottak a pitypangos gyepre, hogy mindent megtegyenek az ügyért, a győzelemért. De akkor történt valami... A másik kapuban álló huszon­éves felnőtt elkezdte sorra ­nyilvánvalóan készakarva - beengedni a gólokat. 3-0-nál a falubeli gyerekek már szemmel láthatóan csalódottan, megszep­penve álltak fel középkezdés­hez, de az enyéimen is látszott, hogy így nem esik jól a vezetés. Bevallom, nagyon dühös lettem. A szünetben odamentem, hogy beolvassak neki: „Hogy képze­led, hogy a bohóckodásoddal tönkreteszed a munkájukat?” De hát csak játék...” hangzott a felelet. Lehet, hogy a felnőtté válás határát jelző kő ez a „csak”? Ami a gyermeknek örömteli, csodás, értékes, az a felnőttek­nek már csak „csak”? Két év óta közlök az Evangé­likus Élet gyermekrovatában já­tékos feladványokat. Azóta sok­száz levél érkezett gyerekektől, akik bámulatos bibliaismerettel és hangyaszorgalommal fejtik meg a néha lelkész kollégák által is megfejthetetlennek jósolt rejt­vényeket. De bevallom őszintén, különösen nagy örömet okoz, amikor a beérkező levél feladója felnőtt. Amikor felnőttek nem röstellik vállalni gyermekségü­ket. Egyszer egy nagymama azért ragadott tollat, mert röviddel azu­tán, hogy unokája bedobta a meg­fejtést tartalmazó levelet a posta­ládába, kirabolták a postahivatalt. Rendőrök, felfordulás, meg ami még ilyenkor szokásos... A levél­író arra kért, hogy ha ezért esetleg később ért be a megfejtés, tegyek ez alkalommal kivételt, és ne von­jak le érte pontot. Hisz a hibát nem unokája követte el. Felnőtt fejjel tán mosolygunk ezen. Azért a levelezőlapért ek­kora felhajtás? Hiszen az „csak” a gyerek egyik megfejtése. Mi múlik azon az egy ponton? Ez úgyis „csak” játék. De jó, hogy nem minden fel­nőtt gondolja így! De jó, ha a Bibliával való ismerkedést, a já­ték örömét felnőttek is tudják gyermekien komolyan venni! Ta­lán ez is egy kicsiny lépés lehet a jézusi intés megtartása felé?: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek... ” „Feri bácsi” (ifi. Cselovszky Ferenc) REGIONÁLIS PRESBITERI CSENDESNAPOK „Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra” Ez a gondolat adta a mottóját annak a regionális presbiteri csendesnapnak, amelyet március 23-án ren­deztek Győrött. Az egyházmegye északi és keleti ré­szén fekvő gyülekezeteket felölelő csendesnapon, mintegy száz gyülekezeti tisztségviselő jelent meg. A program a győri Öregtemplomban áhítattal kez­dődött, amelyen Kiss Miklós mosonmagyaróvári lel­kész hirdette Isten igéjét lKor 15,58 alapján. Igehir­detésében három kulcsszóra helyezte a hangsúlyt, amelynek minden - az Úr aratásában szolgálatot vál­laló - tisztségviselő munkájárá jellemzőnek kell len­nie. Hűség a szolgálatban, bizalom a presbitertársak és a lelkész iránt, valamint alázat Isten előtt. A csendesnap az evangélikus általános iskola dísz­termében folytatódott, ahol elsőként Jankovits Béla esperes adott átfogó tájékoztatót a zsinati munkáról, külön kitérve a presbiteri szolgálatra vonatkozó tör­vényrészekre. Szabó György egyházmegyei felügyelő egy Luther- idézet alapján arról szólt, hogy a presbitert nem önös érdek, hanem a közösség érdeke vezeti munkájában. Életének középpontjában Isten igéje áll, döntéseiben pedig az irányító, szolgáló, testvéri szeretet munkál. Sajnálatos, hogy az utóbbi időben nem nevelődtek, nem neveltünk munkatársakat. Kebelei Ferenc megyei felügyelőhelyettes a presbi­ter végrehajtói munkájáról szólt. Hangsúlyozta, hogy abban az új helyzetben, amelybe egyházunk került, roppant módon megnőtt a gyülekezetek tisztségvise­lőinek felelőssége és feladata. A hatékonyság javítása érdekében a 24-ik órában vagyunk, hogy a középko­rúak generációját bevonjuk a munkába. A szolgálatra való hozzáállásra Jézus adott példát, aminek ismér­vei: önzetlenség, bizakodás, alázat. Utolsó előadóként Lackner Pál espereshelyettes beszélt a presbiter spirituális feladatairól a gyüleke­zetben. Melyek azok a területek, ahol a presbiterek szolgálatot vállalhatnak? Az igeszolgálatot, látoga­tást, imádkozást, az istentiszteleti liturgiában való részvételt sorolta ide az előadó. A négy előterjesztést fórum követte, amelyen részt­vevő presbiterek fejthették ki gondolataikat a hallot­takról. Az ebédszünet után a gyülekezetek küldöttei egy­más után mutatták be gyülekezeteiket és szóltak örö­meikről, gondjaikról, terveikről. Mindegyik beszámor A címben szereplő ige fényével gyújtott reménysé­get Reisch György, Dunaújváros-Kisapostag lelkésze a Bács-Kiskun Egyházmegye presbiteri csendesnapján, ahol 170-en vettünk részt a nagy Kiskőrösi Gyüleke­zet még nagyobb vendégszeretetében. Két előadás hangzott el, melyeket szépszámú hoz­zászólás tett teljessé. Az első előadásnak a címe: AZ EGYHÁZ EGY­SÉGE - EGYSÉGES EGYHÁZ. Káposzta Lajos es­peres szavai szerint ez nem csupán szójáték, hanem feladatunk is. Jó lenne ismerni azokat az érzéseket, amelyeket akkor éreztek presbitereink, amikor annak idején elmondták a presbiteri esküt saját templomuk­ban!? Mit sikerült átadni elsősorban a családokban és a gyülekezetekben mindebből? Mi az életünk csúcsa? Elszoktunk attól, hogy hétköznapjaink csúcsa a vasár­nap, vasárnapjaink csúcsa az istentisztelet legyen. Ezt kellene újra érezni és éreztetni, hogy le ne ragadjunk a nosztalgiázásnál, a „bezzeg régen...” emlegetésé­nél. Mit jelent jót tenni? Luther szerint: cselekedni az egyházért. „Hagyd örökül, ha kihúnysz ...” - írja Köl­csey. Mi vagyunk az örökösök és az örökbe hagyok is. Ha a gyermekek elszakadtak, az a mi bűnünk is. Mert eltávolítottuk személyes életünkből az Istent. Re­ménységünk azonban, hogy nem veszítettük el. A hit és élet összetartozik. Nincs múlt nélkül jelen. A gyer­mekeknek mindenkor abban a tudatban kell felnőni, hogy a családnak Mennyei Atyja van. Vajon beszé­lünk-e úgy a Bibliáról, hogy az Isten szava? Luther szerint a praxis pietatis, a gyakorolt keresztyénség a fontos. A németeknél létezik egy lelki irányzat: Légy 5 per­cig csendben! Hatalmas imádkozó múlt előzte meg a reformációt is. A kiskőrösi imaház falán olvasható ez lóban összecsengtek a közös gondok: anyagi lehetősé­gek beszűkülése, fiatalok és középkorúak távolmara­dása a gyülekezeti élettől és a vasárnapi igehallgatás igényének csökkenése. A regionális presbiteri csendesnap úrvacsoraosz­tással fejeződött be. Kiss Miklós az ige: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8,31) Keresztek veszik körül ezt a felírást. Ezek a vál­lalt keresztek teszik hitelessé ma is ezt a mondatot. Az esperes szavainak mintha csak folytatása lett volna Szabó Vilmos, espereshelyettes EGY TEST - SOK TAG címmel tartott előadása. Nem vagyok egyedül. - Ez a tudat erőt ad. Naponkénti feladat, hogy amikor én vagyok erősebb, én hordozzam a má­sikat. Egy tapasztalt lelkész ezt a biztatást mondta: Az egyházi költségvetésnek mindig van egy rubrikája, amit csak mi tudunk, a remény. Lehet, hogy egy-egy tervünket porba ejti Isten, hogy tanítson minket, hogy jobban tudjunk figyelni az örök tervre. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyház idegen test a világban. Közös felelősségünk van presbiterek­nek és lelkészeknek. Vállalnunk kell egymást! A nyi­tottság aranyszabálya közös szolgálatunknak. A hívők élete a hitetlenek bibliája! Ezt a bölcs mondást magunk is tapasztalhatjuk. A presbiteri és persze a lelkészi eskü is hűséges életre hív. Ha elbizonytalanodunk, utazzunk egy kicsit vissza a történelembe! Erősödjünk mások hitén, példáján! Egy elgondolkodtató hozzászólás szerint a Szovjet­unióban 1980-ban egy 40 ezer lakosú városban az is­tentiszteleten a nagy létszámú gyülekezetben senkinél nem volt énekeskönyv, de mindenki énekelte, ismer­te az utolsó strófáig az énekeket. Otthon, a családban tanulták meg. Amikor 7 év alatt több száz lelkészt vé­geztek ki a Szovjetunióban, asszonyok szolgáltak. Lu­ther Kis Kátéját kézzel írták le és mint családi kincset, hagyták tovább az utódokra. Ha eljutnánk mi is idáig, akkor nem fenyegetné az egyházunkat sem a szektá- sodás, sem az elvilágiasodás. Gondolatdarabkák ezek csupán egy sokakat gazda­gító napról, melynek záróakkordja Szabóné Piri Zsuzsánna, kiskőrösi lelkész áhítata volt. Pál szavai hangzottak fel az Ef. 5,1-2 és 8-9 versekből. Legyetek Isten követői... Járjunk szeretetben! így buzdított minket ez a nap. Hiszen ahogyan elhangzott, az a jó lelkész, akit elfogadnak. Az a jó gyülekezet, aki elfo­gadja a lelkészét, mert a szeretet sok vétket elfedez. Nagy Veronika Levelet kaptunk Brazíliából, Sao Paulából, Bolla Árpádék- tól. Címzettjei valamennyien, mi vadunk, ezért teljes egészében közreadjuk. (Szerkesztő) Sao Paulo, 1996. március 28. Kedves otthoni barátaink! Mindnyájunk nevében nagyon köszönjük figyelmü­ket! Jólesik megtapasztalni, hogy gondolnak ránk, pe­dagógiai jelzetekkel, szemléltető eszközökkel, óvodá­soknak való bibliai anyagokkal, kazettákkal, munká­jukról készült fényképekkel. A 17 millió lakosú Sao Paulóban brazil-magyar óvodát nyitni nem könnyű. Óriások a távolságok, így két-három órás útra naponta nem vállalkozhat gyer­mekével a szülő, ezért csak egy bizonyos körön belül, a hozzánk viszonylag közel lakó magyar gyerekekre szá­míthatunk Ezeknek száma azonban minimális, így kezdettől fogva brazil gyerekek felvételére is gondo­lunk Mindnyájuk felé szeretnénk Krisztus szeretetével, a keresztény misszió felelősségével fordulni. Az Óvoda helyiségeinek kialakításával elkészültünk Felavatása április 20-án lesz Martin Hiltel brazíliai evangélikus püspök szolgálatával. Az óvónői állásokra pályázatot írtunk ki, ketten máris jelentkeztek Óvodánk ötven gyereket tud fogadni, de számítunk arra, hogy az első időben kis létszámú lesz. Semmiféle külső anyagi támogatásban nem részesü­lünk Óvodánkat kis magyar evangélikus gyülekeze­tünk és a gyerekek szülei tartják majd fenn. Isten áldja meg további szép munkájukat! Mindnyájukat sok szeretettel köszöntőm. Külön is megköszönve a rendszeresen megküldött Evangélikus Életet és a Lelkipásztort. Mindkettő olyan itt számunkra, mint a friss víz a sivatagban vándorlónak. Bolla Árpád lelkész A „Világosságom és segítségem az Ur, kitől félnék?”

Next

/
Thumbnails
Contents