Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1996-03-10 / 10. szám
Evang ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP élikus Élet 61. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 1996. MÁRCIUS 10. BÖJT HARMADIK VASÁRNAPJA ARA: 35 FT Ha Krisztus követője akarsz lenni, ne panaszkodj és ne perlekedj, mikor méltatlanság esik rajtad, hanem tűrd el örömmel. Hiszen Krisztus mindezt ártatlanul szenvedte el. Luther ■■■■ A TARTALOMBÓL BUDAPESTI EVANGÉLIKUS TEMPLOMOK BETEGEK VILÁGNAPJA A MAGYARORSZÁGI LUTHER SZÖVETSÉG KÖZGYŰLÉSE SOPRONBAN Szemem állandóan a az Urra néz... Zsolt 25,15-16 A múlt vasárnap igéjéhez kapcsolódik a mai igénk. Az Urra tekintő szemről szól. Szemeink tekintetének irányulása egész életünk irányát is jelzi. Ha valakinek a tekintete a földre irányul, ott véli megtalálni élete célját, tartalmát, akkor annak a gondolkodása, életfelfogása is a földhöz tapad. Előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy amit ebben a szemléletben olyan reálisnak, biztosnak, megbízhatónak vélt, azt a rozsda és a moly megemészti, a tolvajok ellopják és O maga megszegényedve döbben rá, hogy értékeit elvesztette. Akinek a tekintete pedig az Urra néz, amint igénk int rá, különös dolgokat tapasztal meg (Máté 14,28-29). Az élet viharzó tengerén is van szilárd talaj a lába alatt, míg Jézusra néz. Ahol az értelem áthidalhatatlan szakadékot lát, ott a hit lába alatt vékony híd feszül és át lehet azon jutni a túlsó partra. Krisztusra függesztett tekintettel meg lehet tenni, ha reánk kényszerítik az egy mérföld helyett a kettőt is. Másrészről az is megtapasztalásunk, hogy aki kétségbeesetten menekül a bűneit felhánytorgó saját lelkiismerete elől és szinte inaszakadtan összeesve kiált: Oh én nyomorult ember kicsoda szabadít meg engem a halálnak testéből (Róm 7,24), amikor az Urára néz, egy csendes hangot hall: Nincsen azért immár semmi kárhozta tásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak (Róm 8,1). Aki ezt még nem próbálta, nem élte át, talán naiv ábrándnak véli, de akinek a szeme állandóan az Úrra néz, annak boldog bizonyosság, mert akire néz, az Isten Báránya, aki elvette a világ bűneit. Ez ennek a vasárnapnak az üzenete: nézz a Bárányra. Valamikor a pusztai vándorláskor, a tábort mérges kígyók lepték el és marták halálra az Úrtól elpártolt, ellene zúgolódó embereket. Isten irgalmas szava volt, amikor Mózes könyörgésére adta: aki felnéz a póznára tűzött érckígyóra, az nem hal meg, ha megmarta a kígyó. Sokan gondolták, ugyan mit segíthet, ha valaki „felnéz”, de aki hitt ennek és felnézett az érckígyóra, vagy felnéz ma a keresztre feszített Krisztusra, azoknak segített és ma is segít a „nézés”, a bízó hit, és azok életükben tapasztanák meg, hogy erősebb a keresztre feszített Bárány, mint a bűnök kígyója. Ezért a mai vasárnap üzenete: az Isten Báránya Jézus. Merre irányul a tekinteted, az életed? Ez egy döntő kérdés. A földre vagy az Úrra? Érdekes módon a mai nap igéi között van az is, amikor Jézus Lukács 9,62-ben azt mondja tanítványainak: aki az eke szarvára teszi a kezét és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. Szemléletes kép. Akinek a tekintete nem oda irányul, ahová tart, ahová szeretne jutni, Isten szántóföldébe, országába, az ottani munkálkodásra, az elvétette a célt, ha hátratekint és többé nem alkalmas a tanítványi életre. Böjt ideje erre a célra figyelmeztet. Szemem állandóan az Úrra néz. Ámen.-m-y. Luthert tiszteljük - de az evangéliumot hirdetjük! 7996. február 18-án, pontosan 450 évvel Luther Márton halála napja után, Magyarországi Evangélikus Egyházunkban méltóképpen igyekeztünk emlékezni reformátorunkra. Ezen a vasárnapon a televízió ünnepi istentisztele- tefMzvetitett a Bécsikapu téri templomból, melyen d r. Hafenscher Károly c. teológiai tanár prédikált. (Errol később számolunk be.) Délután Teológiai Akadémiánkon folytatódott az ünneplés. szédnek szánta, hanem Luther aktuális mondanivalójának feltárására a 21. század küszöbére érkezett egyházunk számára: Az Anyaszentegyház Ura időnként és koronként nagy egyéniségekkel ajándékozza meg az ő népét. Gondoljunk csak a 16. század első felének világformáló személyiségeire: Erasmusra, Melanchthonra és Luther Mártonra. Amikor reformátorunk ma 450 éve, 1546. február 18-án Eislebenben váratlanul elhunyt, witttenbergi temetési emlékbeszédében Melanchthon Fülöp a ke- resztyénség legnagyobb alakjai közé sorolta küzdőtársát. Szellemi elődeit Pál, az apostoli és egyházi atyák, Augustinus, majd Clairveauxi Bemát és Johann Tau- ler személyeiben jelölte meg. Mielőtt Luther nekünk, mai evangélikusoknak szóló testamentumát megfogalmaznám és tolmácsolnám, hadd idézzem a legautentikusabb reformátortársnak, Melanchtonnak Luther életművét értékelő szavait: „...Drága atyánk és tanítónk... feltárta, mi az igaz bűnbánat, és mi a lélek igaz vigasztalása, ha az Isten haragjának előérzete rémíti. Megvilágította Pál apostol tanítását, aki azt mondja, hogy az ember hit által igazul meg. Megmutatta a különbséget a törvény és az evangélium, a lelki és a világi igazság között. Megmutatta Isten helyes imádásának módját és az egész anyaszentegyhá- zat visszaterelte a forrásokhoz... Megtanított arra, hogy hittel és tiszta lelkiismerettel történjék Isten segítségül hívása. Az egyetlen közbenjáróhoz, Isten Fiához utalt bennünket - aki az örökkévaló Atya jobbján ül és könyörög érettünk -, nem pedig faragott képekhez vagy meghalt emberekhez... A prófétai és apostoli iratokat lefordította német nyelvre, oly világosán, hogy az jobban megvilágítja az olvasó elméjét, mint a legtöbb magyarázat. Ezenkívül maga is számos írásmagyarázatot írt, amelyek minden eddig létező írásmagyarázatot messze felülmúlnak amint azt Erasmus is több ízben elismerte. És amint Jeruzsálem építőiről meg van írva, hogy egyik kezükkel építettek a másikkal pedig a kardot tartották: akképpen ő is egyfelől az igaz tanítás ellenfeleivel hadakozott, másfelől pedig mennyei világosságtól áthatott írásmagyarázatokat írt, és lelki tanácsaival számtalan lelkiismeretet nyugtatott meg... Az igaz lelkek minden időkben magasztalni fogják azokat a jótéteményeket, amelyeket Isten az anyaszentegyházzal Luther által közölt, s ezért elsősorban mindig Istennek fognak hálát adni... ” Eddig az idézet Melanchton latin emlékbeszédének egy részéből. Nála hitelesebben és tömörebben Az Akadémia kertjében áll Luther Márton szobra. Kora délután itt gyülekeztek az emlékezők koszorú- zási ünnepségre. Az Országos Elnökség koszorúját Frenkl Róbert országos felügyelő és Harmati Béla püspök-elnök, a Teológiai Akadémia koszorúját Muntag Andor rektorhelyettes és Korányi András szénior az ifjúság nevében, a Luther Szövetség koszorúját Schulek Mátyás elnök és Bálint László esperes, alelnök helyezte el. Koszorúztak még a soproni Berzsenyi Dániel Gimnázium (Líceum) nevében is, Lampérth Gyula igazgató és az ifjúság képviseletében két diák. A koszorúzás után a gyülekezet bevonult a templomba, ahol folytatódott az ünnepség. Dr. Reuss András rektor nyitotta meg az ünnepséget, melyen szavalatok és karének számok mellett ki kell emelni a Soproni Gimnázium növendékeinek harangjáték-együttesét. Ez a kis csoport tanári vezetéssel egy eddig még ünnepségeinken nem szokásos bemutatót tartott. Apróbb-nagyobb harangokkal mutattak be két koráit, melyeket Szokolay Sándor zeneművészünk írt át nekik erre a szépen csengő hangszeregyüttesre. Felüdítő, kellemes muzsikálás hangolta rá a hallgatókat a Lutherről szóló előadások hallgatására és befogadására. Elsőként dr. Harmati Béla püspök szólt arról, hogy ebben az emlékezésben „ássunk le az alapokhoz!” Vissza Lutherhez! Abból indult ki, hogy az Evangélikus Teológia kereteiben folyik ez az emlékezés. Mit jelent az, hogy evangélikus? Ez bizonyságtevés arról, hogy evangélikusok vagyunk. Nem Luther nevéről nevezzük magunkat, mint ahogy számos külföldi testvéregyházunk nevében megkülönböztető jelző a „lutheránus.” Magyar nyelvünkben nincsen erre szükségünk. Az evangéliumról nevezzük magunkat. Legyetek evangélikusok! Légy, aki vagy! - hangzott felszólítása. Nem lutheriek vagyunk, hanem evangélikusok. Tisztelettel említjük Luther nevét, de az evangéliumot hirdetjük! Fontos a cím második szava is: teológia! Luther teológus volt. Annak vallotta magát. Nem volt forradalmár, újító, eretnek stb. Utolsó leheletéig teológus volt, Isten igéjének tudósa. Mindig Valetta, hogy Isten színe előtt (coram Deo) vagyunk, O szól és nekünk Róla kell gondolkodnunk. De a teológia nemcsak gondolkodás. Annak alapján evangélikus élet legyen jelen, ahol az ő szellemében gondolkodunk. Isten hívását halljuk: Térj meg! Térj Istenhez! Az egyház jövője nem épületekben és intézményekben van, hanem az egyház lényege, hogy Isten megszólít engem, családomat és népemet... Ma a világ az aranyborjú körül táncol. Minden az anyagiasság. A teológia feladata: újra kell mondani az igét. Az a kérdés, tudunk-e ezzel a teológiával gyülekezetei alkotni? Ha igen - akkor töltünk be valamit Isten törvényéből. Evangélikus egyházunknak tartását, jövendőjét adja meg az az evangélium, melyért Luther harcolt, melyet mi tanulunk és hirdetünk ma. A második előadásban dr. Fabiny Tibor professzor „Luther örökségé”-ről szólt. Előadását nem emlékbealigha foglalhatta és foglalhatja ma is bárki össze Luther reformációjának jelentőségét. Azét a reformátorét, aki nem a világot akarta megváltoztatni, hanem az egyházat és a keresztényeket hívta megtérésre. De ahol ezt a szót meghallották és megértették, ott az egyház és a kereszténység áldássá, élet és megújulás forrásává lett a világ számára is. A lutheri reformáció mai nemzedékének ünnepi résztvevői azonban ma nem magas számyalású emlékbeszédet fognak hallani. Hanem azt a gyakorlati üzenetet, amely Luther örökségének konkrét mondanivalója Isten 21. századba induló mai népe számára. A két forrás, amelyből merítek, Luther utolsó igehirdetése és halálos ágyának utolsó órája. Három nappal halála előtt, 1546. február 15-én, a Vízkereszt ünnepe utáni 6. vasárnapon prédikált utoljára szülővárosának, Eislebennek Szent András templomában. Jézusnak a bölcsek előtt elrejtett szavait, majd a megfáradtakat és szenvedőket bátorító mondatait tolmácsolta egyfelől rendkívüli szenvedéllyel, másfelől páratlan empátiával. Amikor pedig infarktusa következtében elérkeztek utolsó percei, ajkai a zsoltárírók és az evangélisták örökérvényű igéit suttogták. A még három nap előtti életerős prédikáció és az Isten tenyerébe hanyatló utolsó óra kettős üzenetét tolmácsolom most az ünnepi hallgatóságnak..Elsőként ezt: A lutheri életmű kétfrontos harca ma is kötelez! Az a szenvedély, amely a reformátor küldetését élete végéig jellemezte, két irányba mutatott és mutat ma is. A két megcélzott egyházi jelenség ellentétes irányú volt ugyan és ma is az, ám közös jellemzője mégis a de-formáció. Az egykori pápás egyház deformációja kultikus, a rajongó csoportoké pedig extati- kus előjelűnek nevezhető. Luther kettős harca élete végéig e két veszélyforrás felismerését'szolgálta, és azok re-formációját szorgalmazta. Rég letűnt már a Borgiák és Mediciek, de ugyanúgy a Münzerek és Schwenkfeldek kora. A kultikus pernye azonban és a rajongó tűzcsóva is máig látható a kereszténység egén. Az egykori pápás egyháznak sokszor papi kultuszba burkolt középkori hiedelmeit, sőt babonaságait bizonyára legyőzte az európai felvilágosodás. Maradványaival és következményeivel szemben azonban ma sem maradhatnak némák a lutheri örökség letéteményesei. Szólnunk és küzdenünk kell ma is a lelkiismeret megkötözése, a hierarchikus kényszer, a purgató- riummal való fenyegetés, az érdemszerző búcsúk, a bigottság, a bálványimádás, a szolgai engedelmesség, az égi látomások, a könnyező Madonnák és a babonás (Folytatás a 3. oldalon) Böjt - bőnbánat ideje. Segítségül ajánljuk hétről hétre a gyónó kérdéseket. Meditáljunk együtt! „MEGBOCSATOTTAL-E?” „...vén falak közöttünk..." Böjti sorozatunkban a gyónó- kérdések harmadik lépcsőjére léphetünk: „Megbocsátottál-e mindazoknak, akik ellened vétkeztek?” Eddig úgy tűnt, a bűnkérdést csak Istennel kell és lehet rendezni. Idéztük is Dávid bűnvalló zsoltárának meglepő kijelentését: „egyedül ellened vétkeztem...” A harmadik gyónókérdés azonban figyelmeztet, a bűn „háromdimenziós valóság”: nemcsak Istennel és önmagámmal fordít szembe, de embertársammal is. így a teljes rendezésnek nemcsak vertikális síkon kell megtörténnie, Istennel, hanem horizontális síkon is, a körülöttünk élőkkel. S ez talán a legnehezebb feladat, ami sokszor vissza is tart egyeseket a gyónó és úrvacsorázó közösségtől. Istennel még csak „megbékélnénk”, Tőle „nem szégyen” bocsánatot kérni. De haragosainkkal megengesztelődni, ez alázatunk, szeretetünk igazi próbája. Bizony, azok „a vén falak”, melyre a címben szereplő éneksor utal, nagyon magasak közöttünk és olyan sokszor ledönthetetlenül erősnek tűnnek. Sok tekintetben becsülöm azokat, akiket egy el nem rendezett ügy vissza tud tartani az úrvacsorái oltártól. Komolyan veszik a kimondott szó súlyát és felelősségét. Komolyan veszik, amiről olyan világosan tanít Jézus, amikor figyelmeztet „békülj ki előbb atyádfiával... békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled!” Komolyan veszik a keményszívű adós szolga tragédiáját, aki menthetetlenül visszakerül az adósok börtönébe, mert nem tudja elengedni szolgatársa csekély tartozását. .. Itt is érvényesül, amit a „Miatyánk” ötödik kérésében vállalunk: „bocsásd meg vétkeinket, MIKÉPPEN mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek... ” Ha mi felrúgjuk ezt az „egyességet”, nem várhatjuk Istentől, hogy O viszont megbocsásson. Csak a cinikus, istenkáromló, „felvilágosult” filozófus gondolta, hogy „Istennek az a dolga, hogy megbocsásson...” Isten a létező legnagyobb áldozatot hozta a „Bűnügy” rendezéséért, amikor egyetlen Fia életével fizetett a Golgotán. Nem „átütemezte” az adósságtörlesztés határidejét, hanem kifizette a „számlánkat”. Ahogy egyik böjti énekünk fogalmaz: „Ily büntetésre álmélkodva nézünk: Pászturunk szenved juhaiért, értünk. És mert szolgái adósságba estek, Az Úr fizet meg. ” Aki valóban álmélkodva rá tud csodálkozni erre a pazarló szere- tetre, aki felismeri, hogy visszafi- zethetetlenül hatalmas tartozását, azt a bizonyos példázatbeli 10 000 tálentumot Jézus Krisztus helyette kifizette, az nem képes többé „fojtogatni” 100 dénáros adósát... Lehet, nekünk vannak komolyabb adósaink. Gyónókérdésünk reálisan feltételezi, hogy talán nem kevesen vannak, akik vétkeztek ellenünk. De ugyanakkor nem léphetünk tovább, a negyedik, utolsó előtti lépcsőre addig, amíg nem tudjuk kimondani őszirite szívből: „megbocsátottam MINDAZOKNAK, akik vétkeztek ellenem!” S ezt nem elegendő „négy- szemközt, bizalmasan” csak Istennel „közölni”, és aztán minden gátlás nélkül egymás mellé térdelni az úrvacsorái oltárnál, mintha mi sem történt volna. Hogyan, tanított Jézus? „Békülj ki ELŐBB atyádfiával!” Egyes keresztyén közösségekben az úrvacsoravétel előtt, bevett szokás, külső jelét is adni a megbékélésnek: békecsókkal, kézadással. Ez lehet beszédes jel, de teátrális formalitássá is torzulhat. Erre figyelmeztet Agen- dánk is: „Ez a szokás üres jelképpé válik, ha helyettesíti az előzetes megbékélést azokkal, akikkel együtt élünk és dolgozunk, ahogyan ezt egyházunk népe ősi szokás szerint kézadással magától értődő rendként eddig is gyakorolta. Ennek a rendnek a fenntartása vagy felújítása fontosabb, mint a liturgikus kézadás bevezetése...” A köztünk meredező „vén falak” lebontásához több kell, mint egy üres kézfogás. Annak szeretet kell, Aki így mutatkozott be János evangéliumában: „Én vagyok az ajtó!” Igen, Ő az Ajtó, aki áttörve a bűn „vén falait” egymáshoz vezethet minket nemcsak a templom áhítatában, de a hétköznapok sűrűjében is. Gáncs Péter
