Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-12-22 / 51. szám

Evangélikus Élet 1956. december 22.

Szeretni őket nem nehéz

KARÁCSONYI ÉNEKÜNK (Ékv. 161)

„...jászlad mellett térdelek...”

Régi bölcsesség, hogy akkor a legnagyobb az ember, amikor Isten előtt leborul. Ha komolyan vennénk ezt a nagy „titkot”, minden bizonnyal kevesebb lenne az úgynevezett „kiborult” ember. A kiborulás ellenszere nem idegnyugtatókban van elrejtve, hanem az Isten előtti őszinte lebomlásban.

Karácsony ünnepe minden gyülekezetünkben felkínálja ezt a leborulási lehetőséget az úrvacsora ajándékában. Ez talán napjainkban az egyetlen hely, ahol még letérdelünk és ahol átélhetjük az egykori betlehemi pásztorok élményét: „lm, jászlad mellett térdelek!"

Az úrvacsorában bizonyos értelemben „megismétlődik” az inkamáció, a testté létei csodája. A világmindenség Ura belealázkodik egy kicsiny ostyába, egy kortynyi borba.

Mindezt vajon miért teszi? Tény, hogy a hit hallásból van, de Urunk fülünk mellett a többi érzékszervünkön keresztül is megragadhatóvá akar válni. Manapság gyakran hallani, hogy az emberi szó veszített erejéből, súlyából, hiszen sokszor visszaélünk vele: beszélünk, de valójában nem mondunk semmit... Emiatt is megnőtt az úgynevezett „nonverbális”, tehát nem szavakon keresztüli kommunikáció jelentősége. Lehet, hogy dogmatikailag nem igazán precíz meghatározás, de vallom, tapasztalom, hogy az úrvacsorán keresztül is valósulhat ez a „nonverbális kommunikáció”. Természetesen itt is hangzik az isteni szó, az Ige, de mellette érezhetem Isten érintését, megízlelhetem jóságát, láthatom hozzám hajló szere- tetét. így élhetem át azt, amire már azsoltáros hív: „Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül. ” .

így valósulhat a betlehemi csoda a mi életünkben. Lehetünk mi is „Betlehemmé” azaz a „Kenyér házává”, befogadójává, sőt továbbadójává, hiszen az úrvacsorái oltártól felkelve, hangzik felénk a küldő szó:...tegyetek bizonyságot szereteté- ről! Akik megtapasztaltátok a bűnbocsánat örömét, építsétek a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és önfeláldozó szeretettel!

így valósulhat a betlehemi kenyércsoda Túrmezei Erzsébet költői látomás szerint:

„Letekintett az éhező világra O, aki minket öröktől szeret, s a betlehemi jászol szalmájára odatette ínségünket szánva, izgalmasan a Kenyeret...”

Gáncs Péter

V

____________________________J

A re

ggeli áhítaton fegyelmezetten vesznek részt. Van, aki együtt dünnyögi az éneket a felnőttekkel, van, aki összekulcsolja szépen a két kezét. Anti például rá-rápillant órájára, no nem mintha sietős dolga lenne, de igen büszke rá. Más fontoskodva lapozza az énekeskönyvet, mintha keresné az elolvasandó szöveget. Nagy feltűnést kelt az idegen arc - az enyém -, Anti rám is mutat: milyen néni vagy? Megmondom a nevem, de amikor visszakérdem az övét, csak nevet. És általában könnyen megy itt a kacagás! Bár Márti nővér csendre intő mozdulatára szófogadóan elkomolyodnak. Már csak lopva vetnek rám egy-egy pillantást, s ha találkozik a tekintetünk, fülig szalad a szájuk. Közben pedig hallgatják az igét Lukács evangéliumából: akinek sok adatott, attól sok is kívántatik. Hát... nekik nem sok jutott. Egy másik mondat jut eszembe: Boldogok az együgyűek...

Itt, a pesthidegkúti Sarepta egészségügyi gyermek- otthon gyermekei és gyermeklelkű felnőttjei mit sem tudnak a kinti világ rohanásáról, pénz- és sikerhajszájáról. Itt az az eredmény, ha Imici, aki négyévesen, amikor idekerült, meg sem mukkant, most hétévesen már szépen megmondja, hogy ő Imici. Ha Vera, aki csak papírtépdesésben lelte örömét és tízévesen még etetni és pelenkázni kellett, ma már önállóan intézi e dolgokat, s már a papírtépdesési tevékenységét is hajlandó olykor felfüggeszteni.

Vannak itt nagyon súlyosan sérült gyermekek is, akik szinte csak növényi szinten vegetálnak. De nincsenek kevesen olyanok sem, akik a mosolyra mosollyal válaszolnak. A „normális” külvilágban el

Tiziano: A szent Család és egy pásztor

lehet-e vajon mindenkiről ezt mondani? Andi például nyolcéves és teljesen mozdulatlanul fekszik egész nap. Márti nővér becéző dünnyögésére azonban sugárzó mosoly a válasza, és ha megsimogatom a homlokát, nekem is... Többre nem is képes, de ez elég ahhoz, hogy megtalálja az utat a másik emberig. Szeretik is őket gondozóik, akiktől idegenek a nagy szavak; teszik a dolgukat, amelyhez a mosdatáson, etetésen, tisztábatevésen, öltöztetésen kívül a simogatás, &■ puszi, a tréfálkozás is magától értetődően hozzátartozik. Venczel Józsefné, Márti, az osztályvezető nővér csak annyit tesz hozzá: egyáltalán nem nehéz ez, ők még a legnyomorultabb testű, legmozdulatlanabb agyú betegükben is képesek a szeretnivaló gyermeket látni. Lehet, hogy a mérce alacsonyra van téve? Na és aztán? Különben is, ki mondhatja meg biztosan, mi az alacsony és mi a magas?

Megszokták és szeretik őket az intézmény idős lakói is, Bálint Éva főnővér szerint harmonikus az együttélés. A legtöbbjük (s persze a gyerekek szülei is) szívesen megtekinti majd a karácsonyi műsort, amelyre most folyik a lázas próba. Igaz, érthető szöveget jobbára csak a nővérek és a tanítónéni énekelnek, a házikókat ábrázoló táblák igencsak billegnek, Vera felteszi a lábát az előtte ülő ölébe, és bár Marietta felolvas egy verset, de kétséges, hogy érti-e... Ugyanakkor mégiscsak követik néhányan a dallamot, Iván és a többiek szépen kiegyensúlyozzák a táblákat, Vera magától kiegyenesedik a széken és néhány percig odafigyel, Marietta pedig versolvasása után büszkén rámtekint, majd az elismerést nyugtázva, elégedetten nevet. Nevetését és a búcsúzó kisebb-nagyobb kezek simogatását őrizve távozom. De valami még nagyon sokáig melegít a hideg téli délelőttön...

Újlaki Agnes

KARÁCSONYI ÉNEKÜNK (Ékv. 161)

„...megszülettél

énnekem...”

Ä gyermekvárás örömét, izgalmát nagyon sokan átélték már, mégis megszokhatatlan és egészen újszerű érzéssel várunk minden újabb kis jövevényt. Csodálatos érzés a szülők, de különösen az édesanyák számára, amikor a gyermekvárás titokzatos hónapjai után egyszerre valósággá válik a reménységük: megszületik a gyermek! Ez az élmény az ember egész életét meghatározhatja.

Amerikában történt, hogy egy fiatal lány „bérszülést” vállalt. Gyermektelen házaspár számára vállalta egy magzat kihordását. Hideg ésszel kezdte, de ahogy teltek a hónapok, egyre szorosabb érzelmi szálak fűzték a születendő gyermekhez. Amikor eljött a szülés ideje, és meglátta, hogy kit hordott a szíve alatt, nem tudott lemondani a gyermekről, hallani sem akart többé pénzről, üzletről. Életét egészen megváltoztatta a gyermek.

A 161. ének soraiból valami boldog, meghitt öröm árad. Itt nem a teológus Gerhardt Pál mondja el, hogy mi is valójában az inkamáció, hanem egy megajándékozott ember vall élete legszebb élményéről. Vajon ki áll közelebb az élet titkának megértéséhez: a szülész, aki soksok szülést levezetett már, vagy egy édesanya, aki szíve alatt hordott gyermekét ölelheti magához? Bizonyára az édesanya. A karácsonyi gyermekvárás és beteljesedés öröme mindenki számára lehetséges, és ha egy földi gyermek születése oly nagy hatással lehet a szülőkre, mennyivel inkább a GYERMEK ÉRKEZÉSE.

Ez a Gyermek minden tekintetben rendkívüli. Rendkívüli a fogantatása, és a születése. Rendkívüli az, hogy nekem született már akkor, amikor még nem is éltem. Rendkívüli az, hogy én nem akartam, nem is akarhattam, hogy O megszülessen, hanem Ő választott engem. Rendkívüli, hogy nem Ő szorul az én gondoskodó szerete- temre, hanem O végzett el az én üdvömre mindent. Karácsony éjszakáján csak az történt, ami bármikor, bárhol megtörténhet - csupán egy gyermek született - és mégis ez a születés megváltoztatta a világtörténelem folyását. Megváltoztatja ma is azok életét, akikben az IGE TESTTÉ LETT.

Szívből kívánom, hogy senkinek se legyen „Gyermektelen” karácsonya!

Győri Gábor

V

_____________________________J

Az egyházak és a média

E

zzel a címmel rendezett fórumot 1996. november 26-án a Magyar Rádió. A résztvevők - rádiósok, az egyházak képviselői és tudósok - azt a kérdést próbálták körüljárni, hogy van-e helye az egyházaknak a médiában, és ha igen, hol van ez a hely.

A fórum vitavezetője Ágoston István, a Magyar Rádió Rt. Vallási Műsorok Szerkesztőségének vezetője volt. Vitaindító előadást tartott Tomka Miklós, az Országos Lelkipásztori Intézet Vallásszociológiai Központjának vezetője. Felkért hozzászólók voltak: Ablonczy Zsolt (Református Zsinati Iroda), Fischer György (Gallup Intézet), Győri Koméi (Magyarországi Baptista Egyház), HuszthyAdám (Igen című folyóirat), Lukács László (Vigilia című folyóirat), Raj Tamás (Magyarországi Izraelita Felekezet), Simkó János (Magyar Rádió Rt. Regionális Igazgatóság), Tóth- Szöllős Mihály (Evangélikus Sajtó- osztály).

Van-e helyük az egyházaknak a médiában? Vannak, akik határozottan állítják, hogy nincs, mert az egyházi műsorok rétegműsorok, kevés embert érintenek. Ehhez egy kis statisztika: az egyházak félóráit átlagosan 150 ezer ember hallgatja, a vallási szertartások közvetítéseit 600 ezer. Hogy ez sok vagy kevés, nehéz eldönteni. De talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a média közszolgálatiságából következnie kell, hogy a társadalom egészét ellátja és egyenlően részesít mindenkit. Ez azonban maradéktalanul csak elméletben valósítható meg. Mert az lenne csak igazságos, ha a Magyarországon egyházként bejegyzett mind a 61 vallásos csoport kapna műsoridőt. (100 aláíró esetén bármit bejegyeznek egyházként!) Ha ez meg is történne, az egyenlőség megint csak formális lenne, hiszen a történelmi egyházakon kívüli egyházakhoz tartozók száma a népesség mindössze fél százalékát jelenti. Már ebből is látszik, hogy a probléma mennyire bonyolultan összetett.

Azt sem hagyhatjuk figyelmen

kívül, hogy a társadalom azon tagjainak egy része, akik nem tartják magukat vallásosnak, ellenzik az egyházak és egyáltalán a vallásnak a közszolgálati médiában való részvételét. Ennek az is oka, hogy abban a bizonyos negyvenegyné- hány évben a vallás kizárattatott a közgondolkodásból, aminek célja volt és következménye lett, hogy „nem létezővé” vált (mert amiről nem beszélünk, az nincs is...). És ez a beidegződés sajnos még ma is működik, és igen nehéz megszüntetni.

Néhány statisztikai adat és abból levont következtetés a Gallup Intézet jóvoltából (csak zárójelben és halkan jegyzem meg, hogy a hallgatóság néhány tagja igen határozott ellenvéleményét fejezte ki a statisztikákkal kapcsolatban, amelyek ebben az esetben véleményem szerint elfogultságból és szűklátókörűségből fakadtak): A várttal ellentétben az 1991

és 1996 közötti időszakban nem vallották magukat többen vallásosnak, mint azelőtt, 1994-től azonban többen mondták magukat kifejezetten nem vallásosnak. Az egyházak közmegítélése romlott. A vallásosság leginkább a 60 év fölötti, kisebb településeken lakó, alacsonyabb iskolai végzettségű, alacsonyabb jövedelmi kategóriákhoz tartozó nők körében fordul elő a leggyakrabban. (Ez azonban nem azt jelenti, hogy csak az ebbe a kategóriákba tartozók a vallásosak, és hogy ez a statisztikai átlag minden felekezetre ugyanúgy jellemző. Az evangéli- kussághoz mindig is főleg a magas műveltségű és iskolai végzettségű, városban lakók tartoztak, de ez sem jelenti, hogy a csak ilyenek tartoztak oda!) Élmondhatjuk tehát, hogy a vallásos emberek általában halmozottan hátrányos helyzetben vannak (de nem a vallásosságuk miatt!), rosszabb érdek- és akaratérvényesítő eszközökkel rendelkeznek. Ebből következik az a hátrány, amely a médiában érheti a vallásos műsorokat: az, hogy marketingszempontból nem jelentenek célpontot („a reklámmenedzserek rémálmai”). Vagyis a hirdetők nem a vallási műsorok sugárzási ideje körüli időpontban szeretnék magukat vagy termékeiket reklámoz-» ni. A közszolgálati média felemelő küldetése ezért, hogy a hátrányos helyzetű csoportokat pozitív diszkriminációban részesítse, de elvárható-e ez egy olyan médiától, ahol a piacgazdaság farkastörvényei uralkodnak?

Fontos feladat, hogy az egyházak tisztázzák: kikhez akarnak szólni műsoraikkal. Az egyházak tagjaihoz, saját felekezetűk tagjaihoz, vagy a társadalom egészéhez? Egyházi, felekezeti vagy vallásos, a hitről szóló műsort akarnak csinálni? Mert mindegyiknek mások a kritériumai!

Kritikák is elhangzottak az egyházakkal szemben: túlérzékenyek a kritikákra, az elképzeléseikkel nincsen arányban a konkrét tett (újságíró-, médiaszakemberképzés, anyagi ráfordítás), sokszor színvonalon aluliak a műsorok.

A fórum vita részében valóban éles vita alakult ki arról, hogy kik kapjanak műsoridőt a médiában. A műsoridővel már rendelkező 10 egyház ragaszkodik a jelenlegi helyzethez, a többiek természetesen „újraelosztást” szorgalmaznak, és azzal érvelnek, hogy bár létszámuk kicsiny, náluk nagyobb a vallásos buzgalom, aktivitás.

A felszólalásokból sajnos az derült ki, hogy egyelőre még nem tudunk párbeszédet folytatni, csak azon vitatkozunk, hogy kinek mennyi jár. Pedig összefogás, közös megegyezés nélkül nem juthatunk el sehová sem. Csak a statisztikát rontjuk, miszerint „az egyházak közmegítélése megint romlott”. De reméljük, ez nem fog bekövetkezni. Rajtunk is múlik...

Sánta Anikó

LAGERLOF ZELMA:

A SZENT ÉJSZAKA

ikor ötéves voltam, nagy bánat ért. Nem is hiszem, Uhogy volt azóta nagyobb bánatom.

Úgy történt, hogy meghalt a nagyanyám. Azelőtt mindennap ott üldögélt a sarokdíványon és mesélt nekünk.

Úgy emlékszem, mintha nagyanya mindig csak ott ült volna és mindig csak mesélt volna, reggeltől estig mi gyermekek pedig körülötte ültünk és úgy hallgattuk. De szép napok voltak ezek! Egy gyermeknek sem volt olyan jó dolga, mint nekünk.

Már nem nagyon emlékszem, milyen is volt a nagyanyám. Arra azért visszaemlékszem, hogy szép, hófehér haja volt és mindig előre hajolva ment és hogy többnyire üldögélt és harisnyát kötögetett.

Arra is emlékszem még hogy amint elmondott egy mesét, akkor a fejemre tette a kezét és így szólt:-És ez mind-mind igaz, akár csak, hogy én most téged látlak és te látsz engem.

Arra is emlékszem, hogy olykor énekelni is szokott, de ezt nem mindennap tette. Az egyik ilyen ének a lovagról meg a hableányról szólott és ez volt minden vers refrénje: iyA tenger felett zúg zúg a hideg szél. ”

Azután emlékszem még arra a gyermekimádságra, meg egy zsoltárversre, amire ő tanított meg.

A mesékre, melyeket elmondott, csak nagyon homályosan, alig hogy vissza tudok emlékezni. Egyetlen egyre azonban olyan világosan emlékszem, hogy most is el tudnám mesélni. Jézus születéséről szólt ez a mese.

Ennyi az egész, ami nagyanyámra emlékeztet, persze azon a nagy szomorúságon kívül; bizony erre emlékszem a legjobban, hogy már nincsen köztünk Oly világosan emlékszem vissza arra a reggelre, midőn a sarokdívány üresen állott és sehogysem tudtam megérteni, hogy mikor is lesz vége ennek a napnak. Bizony erre jól emlékszem és ezt sohasem fogom elfelejteni.

Arra is emlékszem, hogy minket gyermekeket bevezettek hozzá, hogy megcsókoljuk a halott kezét. És mi úgy féltünk, de valaki azt mondta, hogy most utoljára van alkalmunk megköszönni nagyanyának azt a sok örömöt amivel minket megajándékozott.

És visszaemlékszem arra is, hogyan vitték ki az udvarról azokat a meséket és dalokat, hosszú fekete koporsóban és hogy azok nem tértek soha többé vissza.

Ügy éreztem, hogy valami kiszakadt az életemből. Mintha egy szép elvarázsolt világ kapuja zárult volna be előttem, ahova ezelőtt szabadon járhattam ki és be. Most már nem volt senki sem, aki ki tudta volna nyitni előttem ezt az ajtót.

Azután emlékszem, hogy lassanként megtanultunk mi is játszani bábukkal és játékokkal, mint a többi gyermekek és ekkor talán úgy látszott, hogy nem is hiányzik többé a nagyanya vagy talán meg is feledkeztünk róla.

De még ma, negyven év múlva is, mikor itt ülök és a Krisztusról szóló legendákat gyűjtögetem össze, melyeket keleten hallottam, felújul előttem az a kis mese Jézus születéséről, melyet a nagyanyám szokott elmesélni. És így kedvem támad, hogy még egyszer elmondjam, hogy ez is bele kerüljön a gyűjteményembe.

*

Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mind a ketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk

el a hajnali misére és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában.

Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni- Volt egyszer egy ember-mondta -, aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról házra járt és mindehová bekopogtatott. - Jó emberek segítsetek rajtam! - mondta. - A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt.

Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányban vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ott és őrizte a nyájat.

Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük fölborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte.

Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek

egymás hegyén-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.

Idáig jutott el nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. — Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? - kérdeztem. - Azt majd meghallod nemsokára, - mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.- Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva si- vított el mellette, Iá a mezőre.

Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. - Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? - Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem továbbfolytatta az elbeszélését.

Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: -Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

A pásztor legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megfélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért.- Végy csak, amennyi kell! - mondta az idegennek.

A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már

sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna.

I