Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-02-04 / 5. szám

Szolgáljatok az Úrnak örömmel! Gyülekezeteink életében egyre több feladat hárul az ún. világiakra, a nem­lelkész szolgálattevőkre, azokra, akik az oktatás vagy a gyülekezetkormány­zás területén szolgálnak a lelkész mellett. A Fejér-Komáromi Egyházmegye az elmúlt év őszén számukra tartott csendesnapot Székesfehérváron. Két be­számolót adunk most közre a csendesnap emlékeit felidézve: Evangélikus Élet 1996. február 4. Hírek Nyíregyházáról Bozorády Zoltán esperes, Laborczi Géza igazgató-lelkész jelenlétében átadja Bartha Istvánnak a díjlevelet Bellis Anna hitoktató-kántor (Bakonycsemye): A találkozó Késő őszi szombat délelőtt gyűl­tünk össze, különféle gyülekezetek lelkészeinek különböző segítői. Megannyi ismerős és ismeretlen, s együtt ültünk be a templom pad­jaiba, hogy hallgassuk Isten igéjét és együtt vegyük magunkhoz Krisztus szent testét és vérét. Egy közösséghez tartozunk. Mi, hitoktatók, először egy elő­adást hallgattunk meg egy testvé­rünktől: „Hittel hitoktatni” - cím­mel. Az ezt követő beszélgetés so­rán valahogy mindig a gondoknál, a problémáknál kötöttünk ki. Ugyanúgy történt ez a másik téma- „A lelkész és a hitoktató közös szolgálata a gyülekezetben” - ese­tében is. Milyen nehéz fegyelmet tartani a gyerekek között... Mennyivel jobb lenne szép, színes hittankönyvekből tanítani... és még sorolhatnám. Az oktatás - minden területen - felkészülést, odafigyelést, teljes erőbedobást igényel. A gyerekek pedig - csak azért, mert gyerekek- óráról órára próbára tesznek minket. Szeretetünket, türelmün­ket, s ezen keresztül hitünket. Be kell látnunk, hogy egyedül nem va­gyunk, nem leszünk képesek felül­kerekedni a bajokon. Szükség van egymás segítésére, de legfőképpen Istenére, az ő gondviselő szerete- tére. Nem szabad kétségbe esnünk, mindig elégedetlenkednünk. Őt kell kémünk - közösen vagy egye­dül hogy adjon erőt, kitartást, s legfőképpen hitet. S ezekre nem csak a gyerekekkel való foglalko­záskor lenne szükségünk. Fontos feladatunk (lenne), hogy rávezessük a jövő nemzedékét: va­jon hová tartoznak. De ehhez leg­először saját magunkban kell tisz­tázni, nekem egyedül kell eldönte- nem: hol a helyem? * Kalincsák Ferenc számvevőszéki elnök (Bakonycsernye): Csendesnap Székesfehérváron A gyönyörűen megépített gyüle­kezeti teremben volt 1995. novem­ber 18-án az egyházmegyei csendesnap felügyelőknek, pénz­tárosoknak, presbitereknek és hit­oktatóknak. Az alkalom 9 órakor istentisztelettel kezdődött, majd Bence András lelkész tartott beve­zetőnek szánt előadást. Ezután a résztvevők szekciókra osztva kü­lön-külön vonultak. A presbiterek voltak a legtöbben, hisz ez talán érthető is, mivel ők képviselik a gyülekezetek vezetőségét a legna­gyobb létszámban. Vitaindítót Lábossá Lajos espe­res tartott. Szavai megszívlelendő tanulságokat sugalltak. Beszédé­ben nagy súlyt fektetett a presbite­ri szolgálat fontosságára. Kiemel­ve, hogy a presbiter az egyház töb­bi vezetőjével együtt piramisszerű alakzathoz hasonlóan szolgál. Te­szi ezt úgy, a hegyére állított pira­mis csúcsánál van a lelkész (a leg­nagyobb szolgálatot vállalva), majd felette a tisztségviselők és a presbiterek. Legfelül, az alakzat legszélesebb részében a gyüleke­zet. Ezzel az alakzattal lehet a leg­jobban érzékeltetni, hogy a szívből vállalt szolgálatnál milyen nagy súly nehezedik a szolgálattevőkre, bizonyítva ezzel is, hogy nem egy­másnak, hanem egymásért, Isten­nek szolgálunk. Az esperes kitért még beszédé­Haiti volt az első sziget, ahová a nagy felfedezések idején európai ember lépett. 1492 decembere volt. Kolumbusz az első napok benyo­másairól így ír naplójában: „Nincs ehhez fogható szép or­szág sehol!” A sziget partvidéke Spanyolországra emlékezteti, ezért a Hispaniola nevet adja neki. Karácsony éjszaka ezt veti papírra: „Ők (a bennszülöttek) a legneme­sebb, legbékésebb emberek ezen a világon! Nem viselnek fegyvert... embertársaikat'úgy szeretik, mint magukat. A helyet „Navidadnak” (Születés, Karácsony) nevezi el. Később hozzáfűzi: „Jó rabszolgák lesznek!” - Amikor másodszor ér­kezik a szigetre, azt kell tapasztal- ■ nia, hogy a bennszülöttek a hátra­hagyott spanyolokat megölték! Az ok nyilvánvaló: a „felfedezők” fel­dúlták az országot, kincseket hará­csoltak, mindenükből kifosztották a lakosságot, asszonyaikkal erő­szakoskodtak. S ez csak a kezdet volt! Az indi­án őslakosság szinte teljesen ki­pusztult, kiirtották őket, az arany­bányákban, vagy az ültetvényeken haltak meg. A gyarmatosítás egyre nagyobb területet hódított meg, Mexikó és Peru elfoglalásával (Cortes, Pisarro) kialakult a spa­nyol világuralom. A XVII. század végén a mai ben egy sajnálatos mai jelenségre, az egyház iránti közömbösségre, aminek egyenes következménye a gyülekezeti tagok létszámának csökkenése. Nem vigasztalásul, csak tényként említette, hogy ez nem magyar sajátosság, hanem vi­lágjelenség, hisz a fejlett, művelt nyugaton is évente több ezren hagyják el gyülekezetüket, vagy fordítanak hátat Istennek. Éppen ezért van igen nagy jelentősége a fiatalokkal és a mai középgenerá­cióval való közvetlen találkozás­nak. Erről a közvetlen találkozás­ról beszéltek a felszólaló presbite­rek, önkéntes, hitük szerinti szol­gálói gyülekezetüknek és az Isten­nek. Jó volt hallani a lelkes beszá­molókat egy-egy szívélyes család- látogatásról. Jó volt hallani, hogy a fiatalo­kon, gyerekeken keresztül sikerült ráébreszteni a szülőket emberi gyarlóságukra, aminek eredmé­nyeként nem egy ilyen szülő, fel­nőtt és gyerek aktív szolgálója gyü­lekezetének. Jó volt együtt énekelni igaz hit­tel: „És ha terhet kell viselnünk Panaszt mégsem ejt a nyelvünk. ” Haitit franciák hódítják meg. A ki­pusztult bennszülöttek helyére megindult az afrikai rabszolga-ke­reskedés. Miután az aranybányák kimerültek, megkezdték az ültet­vényeken a gyapot, a cukornád, kávé és dohány termelését. A munkások szinte kizárólag afrikai rabszolgák voltak. 1789-ben a 40 ezer fehér, és 28 ezer színesbőrű mellett 450 ezer afrikai él az or­szágban. A három faj keveredésé­nek leszármazottai a mulatt, mesz- tic és kreol népesség volt. A kreo­lok meggazdagodtak és vezető sze­rephez jutottak. Ekkoriban járta Párizsban ez a közmondás: „Gaz­dag, mint egy kreol!” Kialakult egy sajátos keveréknyelv is, a kreol, melyben a francia, spanyol szavak keverednek az afrikaiakkal. A köz­nép ma is ezt a nyelvet beszéli. A francia forradalom hatására több hullámban is felkelés tört ki a rabszolgaság eltörlése ellen, vala­mint a gyarmati uralom megszün­tetéséért. A küzdelem sikerrel járt. 1804. január 1-jén, a térségben el­sőként megalakult a független Haiti Köztársaság, a fekete rab­szolgaság felszabadításával, a jog­nélküli, széttört kultúrájú őslakos­ság jogainak elismerésével. Mindez azonban korántsem je­lentett teljes szabadságot és füg­getlenséget. Az egyszerű nép fö­lött továbbra is egy vékony vezető­Advent első vasárnapja nem csak a várakozás, az Isten előtti el- csendesedés alkalma volt a nyír­egyházi evangélikusok számára. A délelőtti istentiszteletet követő közgyűlésen sok munka hárult a népes gyülekezetre. Az összgyüle- kezeti felügyelői tisztséget - több mint három éve - betöltő dr. Bálint Zoltán bejelentette, hogy a Bajor Misszió képviselőjeként 1996 tava­szától négyesztendei időtartamra mérnök-misszionáriusi szolgálatot vállalt Pápua-Új Guineában. Gyü­lekezeti funkciójáról történő le­mondását már a korábbi presbiteri gyűlésen bejelentette, mely alka­lommal Jn 21,15-öt idézve, a kö­zösség vezetőinek szívére helyezte Urunk üzenetét: „Legeltesd juhai- mat”. Az egyházközség nevében Laborczi Géza igazgató-lelkész kö­szönte meg eddigi szolgálatát, és kérte Isten áldását a távoli földré­szen végzendő nehéz, felelős mun­kájára és családja életére. Dr. Bá­lint Zoltán utódjául a közgyűlés dr. Endreffy Ildikót választotta. Sze­mélyében olyan vezetőt talált a gyülekezet, aki orvos-biológus­ként, közéleti emberként egyaránt sok szolgálatot tett már Nyíregy­háza városáért, s akinek édesapja réteg uralkodott, a gazdaság és a a kereskedelem irányítása pedig külföldi érdekeltségek kezében volt. A politikai életből a népesség többsége teljesen ki volt zárva. 1843 és 1915 között huszonkét el­nök váltotta egymást, akik csak a maguk meggazdagodásáért har­coltak, és közülük csak kevesen haltak meg természetes halállal! Közben az USA következetesen megtartotta irányító szerepét, és igyekezett egy katonai elitet kiépí­teni Haitin, mely azután a lakosság 80 százalékán uralkodott. A tragé­dia akkor következett be, amikor 1956-ban az általános választás be­vezetésével a nép Francois Duva- lier-t választotta elnökké, aki az­után megvalósította, sőt „tökélete­sítette” a teljes katonai diktatúrát. Az egész ország egy különleges ka­tonai alakulat ellenőrzése alá ke­rült. Jog és igazságosság helyett véres önkény uralkodott az ország­ban. Apja halála után a 19 éves Jean-Claude Duvalier vette át a ha­talmat. Bár a nyilvános üldözések meg­szűntek, folytatódott az ország el­szegényedése. 1982-ben a pápa lá­togatta meg Haitit, így összegezte tapasztalatait: „Valaminek történ­nie kell ebben az országban!” És va­lóban: a kritikai hang egyre erősö­dik. Mozgalom indul el az egyház­ban az analfabetizmus felszámolá­sára, bázisközösségek, falusi szer­vezetek sztrájkokkal, demonstráci­ókkal tiltakoznak a terror, a vissza­élések ellen, míg végül Duvalier- nek száműzetésbe kell mennie. (Folytatás a 4. oldalon) évtizedeken át szolgált aktív lel­készként - nyugdíjasként mind a mai napig - a gyülekezetben. Az 1995. október 1-jén hatályba lépett egyházi törvénynek megfe­lelően a gyülekezet ismét létrehoz­ta a képviselőtestületet, melynek tagjait, valamint a presbitérium tagjait is megválasztotta. A meg­újított, és részint megfiatalodott tisztikar megválasztásával egyide­jűleg több hűséges idős testvért vá­lasztottak tiszteletbeli örökös presbiterré, dr. Bálint Zoltánt, a leköszönt felügyelőt pedig örökös presbiterré. Az elmúlt évek során, a koráb­ban egy egységet képező, ám nagy területen elhelyezkedő - Nyíregy­házi Gyülekezetből több önálló egyházközség vált ki: Kertváros, Magyar László lelkész; Nagycser­kesz, Boncsémé Pecsenye Anna; va­lamint Nyírszőlős, Győrfi Mihály diakónus-lelkész vezetésével önál­lósult, s így kisebb, áttekinthetőbb, jobban pasztorálható egyházköz­ségek jöttek létre. A megmaradt - tulajdonképpeni - nyíregyházi gyülekezet területileg négy paró- kusi körzetre oszlott, melyet a Bo­zorády és Laborczi fe/készházaspár gondozott. Esedékessé vált a ha­tárok módosítása, a munka ará­nyosítása, azaz egy új körzet létre­hozása. Erről is döntés született, és így az eddigi négy helyett öt kör­zetre osztották a várost, illetve a hozzá tartozó tanyákat, szórványo­kat. Az így létrejött új parókusi ál­lásra a gyülekezet Bartha Istvánt hívta meg, aki egy éve szolgált ki­helyezett segédlelkészként a gyü­lekezetben. Az újonnan létrejött körzet felügyelőjének a közgyűlés Veczán Zoltánt választotta. A határozatok meghozatalánál tapasztalható „egyhangúság” nem a formalitás és közönyösség jele volt, hanem annak gyümölcse, hogy a kibővített elnökség és a presbitérium a gyülekezet lehető legszélesebb nyilvánosságának vé­leményét figyelembe véve, sok munkával, jól előkészített javasla­tokkal lépett a legfelsőbb döntés­hozó testület elé. Az újonnan megválasztott lel­kész és tisztikar beiktatására két héttel később, december 17-én ke­rült sor. Bozorády Zoltán esperes a vasárnap igéjéről prédikált: „Építsetek utat a pusztában az Úr­nak! Az Úr jön hatalommal. ” (Ézs 40, 3,10) Igehirdetésében kiemel­te, hogy az Úr Jézus a kereszten gyakorolta hatalmát, és mindmáig így van Jelen köztünk. Nekünk, akik az O szolgálatába szegődünk, szintén az Ő példáját kell követ­nünk. Az alkalmon dr. Endreffy Il­dikóval együtt gyülekezeti felügye­lői esküt tett Balla Gábomé és Ve­czán Zoltán körzeti felügyelő is. A testvéregyházak képviseleté­ben Sipos Kond Kötöny református esperes, Mosolygó Tamás görög ka­tolikus esperes, Iványi Tibor meto­dista lelkész, Úsz István ortodox pa- rókus kívánt áldást az új lelkész és tisztségviselők szolgálatára, dr. Vára- dy József kanonok-plébános üdvöz­letét levélben küldte el. Csabai Lász­lóm polgármester táviratban kö­szöntötte a gyülekezet új elöljáróit. Az újonnan beiktatott lelkész, Bartha István azóta is gyakran for­gatja szívében egy korábbi munka­társa, Tompa Lajos, békási gond­nok meleg szavait: „Olyan lelké­szekre van szükség, akik együtt tudnak munkálkodni a gyülekezet­tel, a presbitériummal.” Ennek az elvárásnak igyekszik megfelelni. Is­ten adjon hozzá erőt, bölcsességet! (nyp) MEGHÍVÓ Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt - pedagógusokat, egyetemistákat, teológusokat különösképpen is - az Evangélikus Értelmiségi Műhely legközelebbi alkalmára, amelyet 1996. február 21-én 1830-20.30 között tartunk a Deák téri Evangélikus Gimnázium dísztermében Témánk: EGÉSZSÉG - JÖVŐ - TÁRSADALOM Előadónk: dr. Sándor Péter egyetemi tanár. Korreferens: dr. Nagy Zoltán egyetemi tanár. Záró igehirdetéssel szolgál: ifi. Hafenscher Károly lelkipásztor. ac hr KÉSZÜLÜNK AZ 1996-OS NŐI VILÁGIMANAPRA Haiti múltjáról Abrahám kész feláldozni fiát Gondolatok az újév kezdetén brahám történetét az Ószövetségben mindig vala­mi misztikum lengte át a szememben, mely már gyermekkoromban, nagyanyám bibliaolvasásai alatt kezdődött. Ez, a számomra ijesztőnek tűnő elbeszélés később sem nyugtatott meg, és felnőtt koromban is egy­fajta pogány tagadást, az elfogadhatatlanság érzését vál­totta ki belőlem. Élt egyszer egy pátriárka, akitől a Biblia a zsidó népet származtatja. Ábrámnak hívták De az Úr Ábrahámnak nevezte el, miután kiválasztotta őt, hogy egy nép atyjává tegye, és szövetséget kötött vele. „Neked adom és utódaidnak a földet, hol jövevény vagy, Kánaán egész földét, birtokul örökre, és Istenük leszek”, lMóz 17,8. Ábrahám ezen ígéret idején kilencvenkilenc éves volt, és felesége, Szárai pedig kilencven. És magtalanok vol­tak. Akkor megparancsolta az ÚrAbrahámnak hogy a feleségét Sárának nevezze. „Megáldom őt, és fiút adok tőle néked, és megáldom, és népek támadnak belőle, népek királyai származnak tőle.” (lMóz 17,16). .Arcra borult Abrahám, de nevetett, és azt mondta magában: Száz esztendős embernek lehet-é gyermeke? Vagy Sára kilencven esztendős létére szülhet-é?” (lMóz 17,17). , .......................... De az Úr előtt semmi lehetetlen nincs, és megszületett Izsák És Ábrahám boldogsága határtalan volt. A történet eddigi folyamát mindig is el tudtam fogad­ni. Csodának tekintettem. Egynek a sok közül, melyet az Ószövetség oly bőven osztogatott nekem, akár a szülői házban olvastam, akár a kőszegi iskolámban. Csodá­nak éreztem, mint Nóé bárkáját, az égő csipkebokrot, vagy Jákób létráját. De Ábrahám további cselekedeteit, Izsáknak »az egyetlenegynek” a felajánlását égő áldozat gyanánt nem tudtam megérteni, sőt meß sem tudtam bo­csátani. Lelkemben háborogtam az Ur ellen Abrahám helyett, amikor a szerintem legkegyetlenebb parancsot adta kiválasztottjának: „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórija földjére, és áldozd fel ott égő áldoza­tul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok néked." (lMóz 22,2). Mit gondolhatott Abrahám, amikor Isten parancsá­ra megnyergelte szamarát, maga mellé vette két szolgá­ját, fát hasogatott az égő áldozathoz, és elindult Izsák­kal, az „egyetleneggyel” a Mórija hegyére? Három napig mentek amíg elérték a kijelölt helyet. Ott Ábrahám megállította a szolgáit, a szamarát, és ott­hagyta őket, azzal az ígérettel, hogy hamarosan vissza­térnek Az égőáldozathoz hasogatott fákat Izsák hátára tette, ő maga pedig a tüzet vitte, és a kést. És így mentek ket­ten együtt. (lMóz 22,6) Lelki szemeimmel látom a jelenetet: az apja vezeti egyetlen fiát, az oltárnak kiszemelt helyre. A gyermeknek feltűnik a szertartás kellékeinek hiá­nyossága. Megkérdezi ezért az apjától: „Itt van a tűz és a fa; de hol van az áldozatra való bá­rány?” (lMóz 22,7). Ábrahám nem fedi fel terveit. így válaszol: ,Az Isten majd gondoskodik az áldozatra való bá­rányról, fiam. ” így mentek tovább, ketten együtt. (lMóz 22,8). Amikor megérkeztek a kijelölt helyre, Abrahám meg­építette az oltárt. Rárakta a fát, és megkötözte Izsákot. Feltette az oltárra, a farakás tetejére. (lMóz 22,10). „És kinyújtotta kezét és már fogta a kést, hogy levágja a fiát. ” De az Isten csak próbára akarta tenni kiválasztottja engedelmességét, mert amíg a kés Abrühám kezében a levegőbe emelkedett, hogy elvégezze az áldozatot, meg­szólalt az Ur angyala és feloldotta őt a szörnyű cseleke­det alól. „Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy és nem tagadtad meg tőlem a te fiadat, a te egyetlenedet. ” (lMóz 22,12) Akkor Abrahám körülnézett, és hirtelen egy kost pil­lantott meg mely „szarvánál fogva megakadt a szöve­vényben. ” Odament az állathoz, azt helyezte az oltárra és azt áldozta fel a fia helyett. Jól végződött tehát ez a történet. Az Úr gondoskodott az igazi áldozatról, ahogy azt Abrahám eleve hitte. Ben­nem azonban a mai napig is kételyek merülnek fel. Mi­ért cselekedte ezt Abrahám? Annyira hitt Isten ígéreté­ben, amely úgy szólt, hogy megsokasítja leszármazottja­it a földön? Izsáknak nem lehet elpusztulni! Vagy olyan erős volt az Úrba vetett bizodalma, hogy lelke mélyén tudta: úgysem fogadhat el tőle ekkora áldozatot? Miért adott volna neki különben százesztendős korában gyer­meket? Mit gondolhatott Izsák azokban a percekben, ami­kor tulajdon szerető és szeretett apja megkötözte őt, és a farakásra téve felemelte rá kést szorító kezét? A tör­ténet még képtelenebb lett előttem, amikor magam is szülővé váltam. Van-e apa, létezik-e anya, aki bármifé­le vak hitből, vagy kényszerből saját kezével vállalja gyermeke meggyilkolását? Ha épeszű, vagy ép lelkű, akkor bizonyára nem! Ilyen helyzetben inkább a saját életét oltaná ki. Saját maga feküdne fel az oltár tetejé­re! Ahogy ez a történelem folyamán oly sokszor meg­történt. De amikor megnyugszom a szülők gyermekeik iránt érzett feltétel nélküli szeretetében, hirtelen ismét pogány gondolatok születnek bennem. Hát nem ezt tesszük mi is? Nem rakjuk fel gyermeke­inket naponként az égő áldozat oltárára? Mit cselekszik ez a nemzedék a fiaival és lányaival? Gondoljunk az ózonlyukra, az őserdők kiirtására, az atomrobbantásokra! Áz elöregedett atomerőművekre! A környezetszennyezésre! Erdők helyén paloták épülnek. Pázsit helyett betonjárdák, autóparkolók. Ha van ko­csink, egy lépést sem teszünk meg gyalog. Gondolunk-e arra, hogy a kipufogógáz, az ólom gyermekeink vérében pusztít? Gondolunk-e a leikeikre? Az értelmükre? Gondosko­dunk-e számukra elég szerétéiről? Próbáljuk-e fékezni durvaságukat? Eljut-e a tudatunkig az a tény, hogy nem feltétlenül az anyagi jóléttel biztosítjuk nekik a szebb jö­vőt? Mennyi kiégett, értelemtől és érzelemtől megfosztott gyermek ül az idegen, alacsony kultúrát sugárzó, lelkpt gyilkoló tv- és videójátékok előtt? Atérezzük-e, mennyia veszélyeztetett fiatal? A kallódó, szipózó, narkózó kisko­rú? A bandákba verődött kamasz? Mindannyi rombo­lásra ítéltetett áldozat! Bizony, áldozatok ők, az égő, vagy kigyulladásra kész oltárokon! Vannak helyek a nagyvilágban, ahol már ég­nek a tüzek! Mi lesz velük! Mi lesz a mi fiainkkal, unokáinkkal? A mai Izsákokkal? Amikor meghal körülöttük a szeretet, akkor kigyulladnak majd a gyűlölet lángjai. Ők már ott vannak az oltárok tetején. Megkötözve a mi közönyünk­kel, a mi szegénységünkkel, vagy a mi gazdagságunkkal. Csak nem tudjuk Ók sem sejtik „És mennek vala ketten együtt” - mondja az írás Ab- rahámról és Izsákról. Mi is megyünk Vezetjük őket. De lesz-e helyettük, ott, az oltár közelében egy megváltó ál­dozati bárány? Mint keresztyén embernek, nekem hinnem kell benne, hogy lesz! • De ehhez nem elég a hit! Cselekednünk kellene értük! Meg kellene mentenünk őket! Lejjihardtné Bertalan Emma

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents