Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1996-09-08 / 36. szám
budapesti evangélikus templomok A rákoskeresztúri gyülekezet templomai (17) egySéggé Vált ^ önáltó fíókegyházak megszűntek, s a rákoskereszt- Mindhárom templom Sándy Gyula műve, Raffay Sándor püspök szentelte fel őket Rákoscsaba "területe már a rómaiak ideje óta lakott. 1880-ban 63 evangélikus lakosa járt Keresztárra templomba, s ez évben alakult meg a csabai „leányegyház”. 1911-ig a hívek száma 100 fölé emelkedett, ekkor a rákoskeresztúri egyház- község fiókegyházává váltak. Már 1910-ben indult gyűjtés templom építésére, de a pénzt elvitte a háború. Az 1935-ben alakult Templomépítő Bizottság s a Nőegylet segítségével újból gyűjteni kezdtek. 1937-ben vásároltak telket és kérték fel Sándy Gyulát a tervek elkészítésére. A templomot 1939. június 11-én avatták fel. tő Bizottságot hoztak létre s megindult a gyűjtés 250 evangélikus család és a község más vallású lakosai felajánlásai segítségével. Sándy Gyula 28. templomának alapkövét 1938-ban tették le, a templomot 1939. május 18-án szentelték fel. Harangjára 1947-ben kezdődött gyűjtés, még abban az évben fel is szentelte Ordass Lajos püspök és Zászkaliczky Pál esperes. A szép parkban álló épület terméskőből készült, külseje nyerstégla. A támpillérek és párkányza- tok anyaga vasbeton. Sokablakos tornya a kapu fölött, középen emelkedik, oromfala 4 sarkán itt is a „fiatornyos” díszítést találjuk, de nagyobb méretben. A téglalap alakú alaprajzhoz kétoldalt, a homlokzati részen külön fedélszékű, félköralapú terek csatlakoznak. - A templombelsőt 1994-ben renoválták. Oltárán nagy fakereszt. A beüvegezett karzat mellvédjét réz Luther-rózsa díszíti. Rákosliget A Rákoskeresztúr község területén épült önálló település (első időben „Munkás Otthon"), mely 1903-ban községgé válva kapta a Rákosliget nevet, 1906-tól az anyagyülekezet legjelentősebb fiókegyháza lett. 1931-ben bízták meg Sándy Gyulát templom építésével, alapkövét 1932-ben tették le, s november 20-án szentelték fel a templomot. Gyülekezeti háza 1941-ben épült. A templom terméskőből készült. Négyszögű ablakait ferde vonalban épített, lefelé szélesedő támpillér- sor választja el egymástól. Tornya zömök, az oromzatokat lépcsőzetes falazás záija le. Belül „ojkos” mennyezet. Alaprajza téglalap alakú, szögletes oltártérrel, melyet körívesen sekrestye ölel körül. A fafaragású oltár, mennyezet és padok színes, magyaros motívumokkal díszítettek. Az oltárkép a Vakot gyógyító Jézust ábrázolja. A Dantherm-iendszerű fűtés a finn testvérek ajándéka. Kovács Mária Jézus Krisztus Piliscsabán! Az épület tornyán a székely tornyokra jellemző, de arányukban egészen kicsi „fiatomyos” díszítést alkalmazta az építész, ezzel magyaros hatásra törekedve. A torony baloldalt simul az épülethez. Díszítést mindössze a kapubéllet ívei és a homlokzaton végigvonuló egyszerű mértani alakzatok jelentenek. A sima falakat négy, álló téglalap formájú ablak tagolja. Az oltáron hatalmas fakereszt. A karzat mellvédjén színes mozaik a Keresztség, Biblia, Úrvacsora, Szentlélek és az Egyház szimbólumait jeleníti meg. Itaytler Gábor orgonaművész díjnyertes orgonáját azAcquincum Orgonagyár készítette 1976-ban. - A gyülekezeti terem freskóit Szita István festette. Rákoshegy A község 1921-ben lett önálló. Evangélikus fiókegyháza 1929-ben alakult meg. 1935-ben TemplomépíEgy csodálatos hetet töltöttünk a piliscsabai Betel Missziói Otthonban az EKE. szervezte evangélikus ifjúsági csendeshéten, július 29. és augusztus 3. között. 80 tizen- és huszonéves fiatal gyűlt itt össze, hogy egy hétre félrevonuljon a világ zajától a Bétel Otthon csendjébe, Isten közelébe azért, hogy hitében megerősödjön és lábával újra rátaláljon a biztos kősziklára és a „keskeny útra”. A résztvevők különböző evangélikus gyülekezetekből érkeztek, így Érdről, Nyírszőlősről, Győrből, Orosházáról, Ikladról, Miskolcról, Ős- agárdról, Pesterzsébetről, Kispestről, de még Apácáról (Erdélyből) is. A csendeshetet szervező és vezető két lelkész - Györfi Mihály és Verasztó János - úgy állította össze a programot, hogy a mellett bőven maradjon idő az egyéni elcsendesedésekre és lelki beszélgetésekre. Minden, a hétköznapi világunkhoz kötő dolgot (tv, kártya, sakk stb.) igyekeztünk erre a hétre kiiktatni az életünkből. Eleinte ez néhányunkból nemtetszést váltott ki, de később beláttuk, hogy azok egyáltalán nem hiányoztak. A délelőtti áhítatok témáját a „bibliai kövek” szolgáltatták: Jákób- Lábán kövei (lMóz 31,46), Kövek a Jordánból (Józs 4,3), Dávid kövei (lSám 17,49), Kőbevájt kutak (Neh 9,25, Jer 2,13), végül a záróistentisztelet igéjében szereplő Alapkő, Sarokkő (Ef 2,20). Az áhítatokat kiscsoportos beszélgetések követték egy- egy teológus vagy a hitben jártasabb testvér vezetésével, közös imádsággal. A délutáni csoportos beszélgetések során Isten különböző megjelenési formáit vettük sorra: a beszélő, az emberré lett, a szívünkben lakozó, az elrejtőzködő Isten. Sokat épültünk ezekből a beszélgetésekből. Az esti áhítatokon Zákeus megtérésének történetén haladtunk végig (Lk 19,1-10). A Szentiélektől ihletett, szemléletes igehirdetést hallgatva szinte mi is ott voltunk Jerikóban, a Jézust látni akaró tömegben. Mintha mindnyájan Zákeusok lettünk volna, ott kapaszkodtunk az eperfügefán, és egészen tisztán és világosan nekünk szólt Jézus hívása: „Zákeus, hamar szállj le, mert ma nékem a te házadban kell maradnom.” Igen, Jézus ott volt Piliscsabán, és mindnyájunkat megszólított. Az esti áhítatok előtt bárki, akit az Isten lelke indított, bizonyságot tehetett: elmondhatta azt a megtapasztalást, amit Őtőle kapott. Az esti bizonyságtételek során megtapasztalhattuk az Úr hatalmas erejét és azt, hogy ma is ugyanúgy munkálkodik a világban Szentlelke által, mint ezer évekkel ezelőtt. A lelkész azzal a megállapítással zárta az esti szolgálatát, hogy ezek a bizonyságtételek messze felülmúlták a legcsodálatosabb prédikációt is. Az előző estékkel ellentétben aznap néma csendben hagytuk el a templomot. Azt hiszem, minden résztvevő nevében bátran mondhatom, hogy e gyorsan elszaladó hét alatt valóban megerősödtünk az Istenbe vetett hitünkben, és - sokan először, sokan pedig újra - rátaláltunk az élet igazi forrására, Jézus Krisztusra és a „keskeny útra”, amelyen járnunk kell. Hála ezért a mindenható Istennek! Dobó László "|i Evangélikus Elet 1996. szepVember 8. Gondolatok a zsinati célkitűzések valós esélyeiről Egyházunk legfőbb törvényhozó szerve, az 1991-ben összehívott zsinat, munkája utolsó esztendejét kezdte meg. Tevékenységét sokféleképpen lehet értékelni. A minősítések az elvárásoktól függően fogalmazódnak meg. Ezért nagyon szubjektivek. Természetesen ezeknek a személyes megközelítéseknek is van létjogosultsága, de nem általánosítható véleményt tükröznek. írásommal egyházunk mostani zsinatának tevékenységét szeretném történelmi beágyazottsággal nagyobb összefüggésbe helyezni. S így talán jobban megértjük jelen helyzetünket is. A reformációt követően eleink egyházszervezetbe tömörülését több kisebb helyi zsinat mozdította előre. Majd az ellenreformációt követően is inkább regionális zsinatok egybehívására került sor, ami az ország kiteijedéséből és a közlekedés viszonyaiból adódóan érthető volt. Az 1781. évi Türelmi Rendelet teremtett őseinknek törvényes alapot egyházunk újjászervezésére. Ahol 100 evangélikus család élt, építhettek templomot, paplakot és tanítólakást. Akkor 100 komoly protestáns család képes is volt erre. Egy év alatt 76 templom épült. A zsinatot tíz év múlva hívták egybe. Sok vitával ékesítetten végezte el a maga jpunkáját, amelynek eredményeként egyházunk egy nagy egyházszervezetbe tömörült. A történelem külső eseményei, 1848, majd a szabadságharc bukása, az egyház önrendelkezési jogának felfüggesztése, megnehezítették az egyház életét, s végül az 1867-es kiegyezés hozott rendezett viszonyokat az ország életében. Őseink ennek nyomán érettnek tartották az időt új zsinat egybehívására és új egyházalkotmány bevezetésére. Gyurátz püspök már 1880-ban az előkészítő bizottság tagja, pápai lelkészként. De a zsinat csak a jelentős politikai alku, a kiegyezést követő 24. évben ül egybe, s konszolidált viszonyok között végezte el feladatát. Az első világháború évére egybehívott zsinat 1914-ben elmaradt. Majd az egész magyarságot fájdalmasan érintő, 1920. évi trianoni békeszerződést követően - komoly előkészítő munka után - 1934-ben gyűltek össze az evangélikus atyák törvényalkotóra § jiégyv$y jülap.QS munkájával, igen értékes törvény- gyűjteményt "hoztak létre: "Köfábelf állami vezetők is aláírták, s ezzel állami segédlettel történő végrehajtását is biztosították. Egy fontos kérdéssel, nevezetesen a területrendezéssel azonban a zsinat nem tudott megbirkózni. A történelmi nagy Magyarország határai között a század elején még 1,3 millió evangélikus élt négy püspökségben. Az ország 2/3-ad területi elvesztése után félmillióra zsugorodott az evangélikusok száma. Maradt viszont a négy püspökség. Közülük kettő (a dunántúli és a bányai) aránytalanul nagy kiterjedésű, a tiszai és a dunáninneni viszont 3-3 egyházmegyére zsugorodott. Logikusnak tűnt volna a két kicsi összevonása, bizonyos módosításokkal. A kezdeményezés azonban nem kapta meg a szükséges szavazatarányt. Itt most ne keressük az okokat, hanem elégedjünk meg azzal a ténnyel, hogy a zsinat egészében nem látta elérkezettnek az időt a területi, ill. kerületi viszonyok megváltoztatására. Lehet, hogy tévedett? Nehéz volna bizonyítani. E megoldatlan területrendezési kérdéstől eltekintve, senki sem gondolta azonban, hogy a zsinat hiába ült össze. Senki sem értékelte úgy a zsinatot, hogy nem végzett eredményes munkát. Ellenkezőleg. Hat évtizedes távlatból is egyöntetű, a vélemény, egyházunk történetének egyik legjobb törvényeket alkotó zsinata volt az 1934—37évi budapesti zsinat. Ma már senki nem vonja kétségbe, hogy az 1956-os forradalom történelmi jelentőségű esemény volt hazánk történelmében. Egyházi vonatkozásai is jól ismertek. Az adott nehéz politikai viszonyok között a nagyon vitatható értékű törvényeket alkotó 196|6-os zsinat is tíz évvel a nemzeti felkelés, illetve leverése után ül össze. Ebben a sorban szándékosan nem említettem az 1952-53. évi zsinatot, mert annak az államtól kierőszakolt egybehívása és döntései egyházunk autonómiájának a semmibevételével történtek. Jelenlegi zsinatunk az 1990. évi történelmi változásokat követő egy év múlva ült össze. Egyházunk közvéleménye igényelte és sürgette egybehívását. Történelmi és politikai szükségszerűség diktálta létrejöttét. Ezen emberi tényezők mögött merem felfedezni Isten szándékát és bölcs akaratát. Miután a történelmi események váratlanul következtek be, a zsinat előkészítése igen szerény mértékben történhetett csupán. Valójában a tervezés, a törvények rendjének megállapítása, későbbi kidolgozása, amely az előkészítő fázisba tartozhatott volna, szükségszerűen csak a zsinaton történhetett. Mindezen körülmény érthetően lassította a munkát. Mindezt tetézte egy megnövekedett - korábban elfojtott - jogos demokratikus beleszólási igény. Mégis a zsinat 12 törvényt alkotott, ebből 10 törvényt hatályba léptetett. Az előttünk lévő egy esztendőben bizonnyal megalkotja a zsinat azokat a törvényeket, amelyek egyházunk egészének a harmonikus működéséhez még szükségesek. Lehet, hogy nem tud megbirkózni a területrendezéssel. Úgy*tűnik, a zsinat többségi véleménynyilvánítási állásfoglal ásá-sem egyik, sem másik irányban nem érhető el. Lehet, hogy nem is érett meg erre igazán a helyzet? Hazánkban csak kialakulóban van a demokratikus jogrend. Még új alkotmányunk sincs. Az egyház és állam független egymástól. Törvényileg elváltak. Az egyház autonómiája biztosított. De nem szabályozott - vagy csak provizórikusán - a többi egyházhoz hasonlóan, anyagi támogatása. Nem látható az sem, hogy egyházunk mekkora iskola- és szociális hálózatot építhet ki, amelyben a protestáns hagyományoknak megfelelően végezheti nevelő, oktató és karitatív tevékenységét. Nem látható az sem, hogy a fakultatív hitoktatás milyen mértékben lesz igényelt városi középiskoláinkban, s ennek megfelelően hány hittantanár alkalmazását tudjuk biztosítani. Aligha látni a végét az egyházi ingatlanok rendezésének. Egyházunk személyi állománya gyors kiegészítésre szorul. Reményeink ezen a területen biztatóak, de a jelenlegi helyzet sok kívánnivalót hagy maga után. Mindeden bizonytalansági tényezőket egészében jól látta a zsinat. Mégis hozhatott volna bátor döntést. Amíg ülésezik, hozhat is. Meggyőződésem azonban, hogy nem marasztalható el a zsinat, ha most nem egységes a tefületrende- zés kérdésében. Sem oktalansággal nem vádolható, sem obstrukcióval. Sokkal nagyobb felelősséget hordozó személyek ülnek a zsinatot alkotó testvérek soraiban, világiak és egyháziak egyaránt. Korábbi zsinatok a történelmi változásokat követő évtized letisztult, megnyugodott politikai légkörében ültek össze. A külső keret kontúrjai már világosan kirajzolód- , tak. Mai magyar viszonyainkról mindez még nem mondható el. S ez korántsem jelenti, hogy az egyháznak a politikai viszonyok alakulásához kell szabnia szolgálatát. Az evangélium mondanivalója ezen események között artikulálódik, ugyanakkor időtlen vagy helyesebben mindig időszerű. Sokan a zsinati munka fiaskójáról beszélnek, mert a területrendezés kérdésében nem jutott többségi véleményre. Némelyek csalódásukat lemondásukkal juttatták kifejezésre. Talán nem gondolták végig, hogy a területrendezés egy tötvény a sok között. Kétségkívül kiemelten fontos döntést igényel. De nem egyedüli törvényszabályozója munkánknak s az evangélium szolgálatának. Mások az 1952-53. évi zsinat külső politikai befolyásának eredményeként alkotott „bűnös struktúráról” szólnak. Nem kétséges, hogy az akkori események között nem szabad döntés eredményeként létrejött törvényalkotás történt. Teológiai értelemben azonban az ember, az egyén bűnösségéről és felelősségéről kell szólnunk, és nem a struktúrát kell etikailag minősítenünk. A külső keret nem több, tnint virágnak a váza, a folyónak a meder, művészi képnek az ízléses ráma. S ebben az összefüggésben is igaz, hogy az egyház elsőrenden organizmus, élő szervezet, és csak másodsorban organizáció, szervezett intézmény. mm ,‘lhlán.,arra sem gondoltak, hogy az 1934-37. évi zsinat konszolidált viszonyok között sem tudta megoldani a területi kérdést, pedig adottságai kedvezőbbek voltak a jelenleginél. Ibdom, hogy a két zsihat terület- rendezési feladatában rhás-más az indíték. Végső kicsöngésükben azonban azonosak ebbeh a kérdésben. Szabad tehát gondolattartományunkból előhívni a múltat. Sokakkal ellentétben vallom, hogy tanít(hat) a történelem Ura, ha hagyjuk magunkat tanítani. Ehhez adjon az Egyház Feje zsinatunknak s mindnyájunknak felülről való nyitottságot, kitartó jókedvet a további munkához, legfőképpen pedig Tőle való bölcsességet és áldást. Úgy vélem, egy későbbi időpontra datált (pl. 2002 vagy 2005) kompromisszumkész javaslat elfogadása jó lehetőséget kínálhat terveink megvalósításához. D. Szebik Imre Nyárvégi jegyzetek Olimpia M ás Atlantában és más Budapesten. Soha nem volt talán ennyire igaz, hogy a világ azt látja az olimpiából - olyannak látja az olimpiát -, amit az elektronikus és az írott sajtó közvetít. Természetesen leginkább a televízió a meghatározó. Abban pedig a reklám. Ezért is válik uralkodóvá a nézet: ez már nem sport, itt minden alárendelődik az üzletnek Nehéz vitatkozni ezzel a véleménnyel, hogy ez csak a felszín. Mint ahogy felszín a sok bosszúságot okozó közlekedés Atlantában, a szervezés időnkénti döccenéseivel együtt. A lényeg mégiscsak az, hogy 197 ország fiataljai találkoztak az olimpián, a klasszikus eszme jegyében, nemek, emberfajták vallások teljes egyenlőségében, mellőzve minden kirekesztést. Olyan népek fiataljai mérkőztek meg sportpályákon, akik a, közelmúltban még harcban álltak, ma is számos feszültség van közöttük Több ország küldöttségének csak az olimpia adott lehetőséget arra, hogy az Egyesült Államokba lephessen. Az olimpiai eszme — kérdőjelezze meg bármennyire az üzleti szellem - erősebbnek bizonyult a világ gondjainál, legalább egy pillanatra felcsillantotta a reményt, a humánumot, a másik megbecsülését, a tiszta játékot, a köznapokban szinte már feledésbe merült erkölcsi értékeket. Talán azért is érte annyi kritika a világsajtóban az olimpiát, mert nehéz elhinni, hogy valami szép és jó is lehet, annyi csalódás ért már minket. Az olimpiai mozgalomban sem válik szét, választható szét a konkoly és a búza, de az értékek mindmáig erősebbnek bizonyultak a. kételyeknél. Igaz, századunk diktatúrái is előnyt próbáltak formálni az olimpiai mozgalommal való kapcsolatokból, de az eszme erősebb volt náluk Berlinben 1936- ban az afro-amerikai Jesse Owens volt az olimpia hőse. A múlt század nagy kezdeményezései közül csak a Vöröskereszt és az olimpia élt túl minden megpróbáltatást. Nem koronázták meg aki nem szabályszerűen küzd. Pál tanítását vallja, éli a versenyzők többsége. Nem mindenki. De a kétpólusú világ után ismét a sport lényege, a győzelem önmagam felett, a tiszta eszközökkel elért teljesítmény, kivívott siker kapott hangsúlyt. Az olimpiai falu templomának látogatottsága talán nagyobb, mint sok rendszeresen működő templomé. De nem ezen mérhető le elsősorban a lényeg hogy a sportteljesítmény nem egyszerűen fizikai aktivitás, hanem az egész személyiség müve. Test, lélek és szellem egysége, a fizikai és mentális kultúra egyaránt benne van az eredményben. Hit nélkül nem megy. A sport - szokták mondani - az élet tükre. Élesebben, olykor felnagyítva mutatja életünk fényeit és árnyait. Állam - egyház - kultúra Akik nem fáradtak el teljefen a négy munkaszüneti nap, főként a záróünnep kavalkádjában, azoknak érdekes intellektuális élményt ígért -Állam - egyház - kultúra címen augusztus 20-án éjszaka a televízió egyes csatornája. A műsorvezető Kóthy Judith Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátot, Németh G. Béla neveléstörténész professzort, Ritoók Zsig- mond filológus, akadémikust, a Kálvin téri református gyülekezet gondnokát és Magyar Bálint szociológust, kultuszminisztert hívta meg beszélgetni ezer évről ötven percben. A szellemi táplálék nem is maradt el, ami a műsor kb. kétharmadát illeti A három tudós élvezetesen, szinte csevegő stílusban tekintette át a Szent Istvántól a második világháború végéig tartó időszakot, történelmünket, koncentrálva az egyház művelődéstörténeti szerepére, ennek jelentőségére, konfliktusaira, a szerzetesek, a reformátorok, az Anjouk, a Habsburgok tevékenységére. Nyitott, tárgyilagos, értékorientált beszélgetés zajlott, csodálhattuk, hogy rövid idő alatt mennyi mindent megtudtunk történelmi tényekről, mozgatórugóikról, végül arról, hogy a 19. századi polgárosodás, a modem államok kialakulása hogyan vezetett azután ahhoz, hogy az állam fokozatosan átvette az iskola-fenntartási funkciót, de az egyházi iskolák továbbra is meghatározó szerepet játszottak a nemzet életében. Bizonyára jószándék vezette a műsor szerkesztőit, amikor úgy vélték, hogy a történeti múlt áttekintésével együtt lehetséges az elmúlt félévszázad és a jelen gondjainak megvitatása is. Ebből ezután teljes kudarc keletkezett. Akár szakmailag akár a mondanivalót tekintve elemezzük a műsort. Szakmailag teljesen kettészakadt a program - képtelenség hogy a beszélgetés résztvevői közül egy szereplő - jelen esetben a szociológus miniszter - harminc-harmincöt percig meg sem szólal, a jelennel foglalkozó utolsó negyedóra viszont szinte teljesen az övé - no meg a műsorvezetőé -, ebből a korábbi három beszélgetőpartner marad ki. Ők ugyanis kevésbé érintettek - ami napi munkájukat illeti - a mai iskolaügyekben. Várszegi Asztrik így is elvállalta - a közjó gondolatát a középpontba állítva - egy elemzést, amire érdemes lenne visszatérni, a műsorvezető koncepciójába azonban nem illett bele. Ahogy az egyházi iskolák államosításának a háttere, végrehajtása, négy évtized - lényegében egyházi iskolák nélküli - pedagógiai munkájának mai következményei sem érdekelték A történelemből váratlanul a jelenbe csöppentünk Talán a miniszter - aki a rá jellemző nyitottsággal, egyenességgel válaszolt a kérdésekre - sem vette észre, hogy tudatos, vagy véletlen manipuláció eszköze, amikor például azt fejtegeti, miért nem kapták kapják tneg az egyházak a közoktatási megállapodás alapján az iskoláikat megillető támogatást. így ugyanis a műsor akarva-akaratlan azt sugallta, igen, az egyházak művelődéstörténeti szerepe jelentős, de mai törekvéseink anakronisztikusak, az idő eljárt fölöttük Míg a történelemben a tartalmi kérdésekről, a jelennel kapcsolatban főként a finanszírozásról, a pénzről volt szó, ami enyhén szólva furcsán hatott, a problémák reális volta ellenére. Az a gondolkodás jelent meg amely elítéli az egyházüldözést, az iskolák államosítását, de úgy véli, hogy négy évtized szekularizációja ugyanide vezetett volna, csak akkor most nem lenne probléma, gond az egyházi iskolákkal. Azaz a piszkos munka csúnya dolog volt, de ha már megtörtént, legalább túlvagyunk rajta. Ez elfogadhatatlan. A történelem majd eldönti, hogy szükség van-e a jövő magyar művelődéstörténetében egyházi iskolákra, egyáltalán az egyházak kultúraközvetítő szerepére. A csökkenő létszámú korosztályok ellenére a túljelentkezés az egyházi iskolákban mindenesetre a társadalom érdeklődésére utal. Elképzelhető, hogy történészek, filológusok aktuális finanszírozási konfliktusokban is jártasak Mégis, szerencsésebb, ha a különböző témákat tájékozott szakemberek vitatják meg. Szakmailag is így tisztességes. És akkor fel sem merülhet a tendenciózus szerkesztés gondolata egy kitűnő résztvevőket felvonultató eredeti tárgyában méltán ünnepi műsor után. Frenkl Róbert
