Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-07-28 / 30. szám

budapesti evangélikus templomok 11. Az újpesti evangélikus Története Újpest község 1836-ban alakult meg. 1868-ban 500 evangélikus la­kosa magániskolát alapított, ez lett a leányegyház alapja, melyet 1874- ben vettek fel a pesti egyházba. Az iskolában felváltva oktattak néme­tül és magyarul, és tartottak két nyelven istentiszteletet. 1874-ben telket vásároltak, a Lebstück Máriáról, a szabadság- harc Mária főhadnagyáról elneve­zett utcában, s 1875-ben megkezd­ték az építkezést. A templom és a papiak felépült, de hitelből - s mert a terheket nem bírták, bekö­vetkezett a magyarországi protes­táns egyházak történetében párat­lan eset: a templomot 1877-78- ban elárverezték (1878-ban az egy­házközség is feloszlott). „Vastor­nyát” a váci evangélikus gyüleke­zet vásárolta meg (ma is ott látha­tó), az épületből műterem lett, ahol Bezerédy Gyula szobrászmű­vész dolgozott, a lakásokat, iskolát Odry Lehel és Árpád színművész lakta. Blaha Lujza, a nemzet csalogá­nya dalesteket tartott a bérbevett teremben, s bevételét a templom visszavásárlására adva, azt részben „visszaénekelte”. 1883-ban újra megalakult a presbitérium. Az újjászervezés Freyler Soma, az elárverezett egy­házi épületek visszaszerzése Reich Sándor nevéhez fűződik. 1889-ben anyaegyházzá váltak. A gyülekezet növekedett, Geduly Lajos (nevét utca őrzi) 42 éves kitartó munkája a gyülekezetei lelkileg és anyagilag megszilárdította. A templomot ki­bővítették, 1909-ben parókiát vet­tek. A II. világháborúban, a temp­lom tornyában, rabic padlásán és az orgonában üldözötteket búj­tattak. A harcok folyamán a hom­lokzatot telitalálat érte - saját erőből építették újjá. 1945-ben a bevonuló hadsereg szándékos pusztítása lángok martalékává tette az egyházközség teljes ar­chívumát, elégették pótolhatat­lan irataikat, fontos, pl. templom­építészeti adatok odavesztek örökre. Leírása Egyhajós, középtornyos épület, karcsú, magas toronnyal. „Füg­gesztett” rabic mennyezetű. A lép­csőfokkal megemelt szentélyben barokk faoltára (1883) színes már- ványutánzatú. Jézus mennybemene­telét ábrázoló oltárképét Margitay Tihamér festette. Az orgona az 1920-as évekből a linzi Mauracher templom Testvérek műve, 1994-ben teljesen felújították. 1958-ban belülről kifestették a templomot, belső terét a liturgiái követelményeknek megfelelően átalakították. Oltárterét kiképez­ték, s a parókia kertjéből kivágott cseresznyefából új, faburkolattal bevont szószéket, új oltárasztalt készítettek, eléje kovácsoltvas kor­látot emeltek. A gyülekezet megalakulásának százéves évfordulójára 1973-ban belül teljesen felújított templom részére Kardos József lelkész dr. Blázy Árpád tervei alapján az ol­tárra kovácsoltvas feszületet, gyer­tyatartókat, a terembe lámpateste­ket készített. Kovács Mária Hirdessétek és vállaljátok, amit tanultatok! (Folytatás azl. oldalról) lók is muzsikáltak, énekeltek. Sok fiatal kísérte el őket ehhez a határ­kőhöz, a Deák téri ifjúság, a Mevisz fiataljai és még sokáig együtt örvendeztek a gyülekezet­ben. Hiszem, hogy kapcsolatuk nem szűnik meg ezután sem, sőt imádságaikkal, buzdításukkal segí­tik a most indulókat, hogy mind jobban valósuljon a közösségben Isten akarata. Ez lesz a szülőknek is, egész egyházunknak is öröme a jövendőben. tszm Evangélikus Élet 1996. július 28. Nemzetiszínű zászló a Deák téri templomnak Magyarországi Evangélikus Egyház Deák téri Gyülekezete Zászkaliczky Péter igazgató-lel­kész úrnak Budapest, Deák tér 4. Budapest, 1996. június 27. Igen Tisztelt Nagytiszteletű Úr! A Gondviselés 1996. esztende­jében - a magyarság Kárpát-me­dencei Honfoglalásának 1100. esz­tendejét ünnepelve - a Magyaror­szági Evangélikus Egyház vezetői és hívei is hálával tartoznak azért, hogy „...megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán. ” Ez az esztendő - a felkészülteb­bek erejével - emberöltőkig vissza nem térő lehetőséget kínál arra, hogy méltó módon emlékeztető­ket állítsunk, hiszen a tudatosított önbecsülésnek az ünnepi pillana­tokon túli valós értéke csak akkor lesz, ha látókörön kívül hagyjuk a pártos vagy csoportérdekeket, s nem azonosulunk azokkal a dehe- roizáló erőkkel, amelyek 1 immá­ron szembetűnően - e méltatlanul előkészített, ám történelmileg mégis páratlan nemzeti ünnepség- sorozattal szinte idegen módjára állnak szemben. Mindezekre tekintettel a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Szellemi Védegylet és a Nemzeti Társas Kör elhatározta, hogy NEMZETISZÍNŰ ZÁSZLÓT ADOMÁNYOZ a Deák téri templomnak és gyülekezetnek. Kérjük, hogy azt - az 1100 éves ünnepre tekintettel - az átadás napjától elhelyezni szíveskedjenek egy arra érdemes helyen. Egybehangzó tisztelettel kérjük, hogy a zászló átadására - előzetes kihirdetések után - az istentiszte­let végén, a hívek jelenlétében ke­rülhessen sor. Ezen a három szer­vezet képviselői vennének részt. Szándékunkkal egybeesne, ha erre 1996. július 28-án, vasárnap nyílna lehetőség. Európai és tengeren túli - s nemcsak magyar - gyülekezetek templomaiban, vallásos összejöve­telt szolgáló helyiségeiben több év­tizedes gyakorlat, hogy a nemzeti lobogó a gyülekezet szeme előtt van. Ez is megerősít bennünket abban, hogy e magától értetődő zászlóadományozásnak semmi kö­ze nincs az álhazafiaskodáshoz. Sokkal inkább annak jele, hogy az elmúlt évtizedek alatt már-már megtérdepeltetett nemzet és evan­gélikus egyház a millecentenáriu- mi évben nemcsak nagyobb gond­dal őrzi értékeit, hanem hivatalos zászlónknak is megadja azt a mél­tó helyet és tiszteletet, amelyet vérzivataros történelme során ki­érdemelt. Hisz e három szín ennek az országnak és népnek, ha nem is egyedüli, de - vesztett csatám, el­bukott forradalmain, temetőm át- sugárzó, eltéphetetlen összetarto­zását és méltóságát hordozó - gyö­nyörű szimbóluma. Kérjük a Nagytiszteletű Úr szí­ves segítségét abban, hogy - az esemény és e kezdeményezés je­lentőségére tekintettel - ezen nyűt levelünk az „Evangélikus Elet” A Magyarországi Metodista Egyház Évi Konferenciáján (Szeged, május 14—17-ig) új szuperintendenst választott Csernák István nyíregyházi lelkész személyében. Az eddigi szuperintendens, dr. Hecker Frigyes, 22 évi szolgálat után kérte felmentését a metodista egyház vezetésének felelőssége alól. Csernák Istvánt július 14-én, ünnepi istentiszteleten iktatta be hivatalába Heinrich Bolleter (Zürich) püspök. ITT A NYÁR! NYARALJUNK!? Külön-külön pihentetőbb?! Külön-külön - gyerekektől, há­zastárstól? Egészen egyedül - va­lahol remeteként? Vagy azért má­sokkal együtt? A testem, a lelkem vagy az agyam akar pihenni? Mennyi kérdést lehetne még eze­ken kívül is föltenni, mikor eljön végre a szabadság ideje! Az is le­het, hogy ezek így igazán meg sem fogalmazódnak bennünk, csak a vágy erősödik, hogy csináljunk va­lami mást, mint eddig, szakadjunk ki az egész éves egyformaságból. Csináljunk valami mást - együtt a gyerekekkel, hogy most igazából csak rájuk tudjunk figyelni... Csi­náljunk valami mást - együtt a há­zastárssal, külön a gyerekektől. Tá­lán sokakat meghökkentek ezzel a kijelentésemmel: fontosnak tar­tom, hogy a házastársak - ha csak rövid időre is - minden évben szánjanak egymásra, csak egymás­ra időt. Mert akár akaijuk, akár nem, akár bevalljuk, akár nem, ha a gye­rekekkel vagyunk - és ez így van jól I, akkor ők a legfontosabbak. De Isten a házastársamat nem csak azért adta, hogy gyermekeket neveljünk, hanem „lesznek ketten egy test...”, s hadd folytassam így is, egy lélek. De ezt a közösséget ápolni kell! Nemcsak az otthoni közös elcsendesedésekkel, beszél­getésekkel a gyerekektől „elcsent” idővel, hanem a teljes egymásra fi­gyelés perceivel, óráival, napjaival is! Együtt lenni a pihenés idősza­kában, kikapcsolva a mindenna­pok gondjait. Együtt lenni talán más környezetben, talán' néni a megszokott emberpk között, talán társaságban, talán társaság nélkül, de együtt - külön a gyerekektől. Pihenni egyedül? - ha a lelkem fáradt, ha nem vagyok jóban ma­gammal, s talán másokkal sem, ha sok-sok megbeszélni valóm van Is­tennel. Pihenni egyedül - nem a családtól való menekülés vágyával, hanem a teljes elcsendesedés, a feltöltekezés igényével. De akkor ne keressem a szórakozás, az ún. társasági élet lehetőségeit! De ke­ressem a teljes egyedüllét alkalma­it, keressem a csendes lelki beszél­getések adta örömöt, keressem az Istenre figyelés ajándékait. Hol ta­lálom meg mindezt? Biztos, hogy nem a zajos üdülőkben, nem tár­legközelebbi számában megjelen­hessen, hogy az evangélikus temp­lomokban lehetőség szerint min­denütt helyezzenek el az egyház­vezetők, illetve gyülekezetek egy- egy kisebb-nagyobb zászlót ebben a szép évfordulós esztendőben. Illyéshez igazítva szavainkat: „...álljunk naponta nyugtalaní­tóbb kötelezettség-súly alatt. ” Az Ön Istent és embert szolgáló elhivatottságát és felelősségét tisz­telve nagyrabecsülő köszöntéssel: Magyarok Világszövetsége: Csoóri Sándor elnök Fekete Gyula alelnök Magyar Szellemi Védegylet Varga Mihály elnök Mózsi Ferenc üv. elnök Nemzeti Társas Kör Dr. Zétényi Zsolt elnök Csete György tiszteletbeli elnök sasutazáson, nem a városok utcáin az embertömegben. De megtalál­hatom egy csendes szobában, egy csendes kertben, egy evangélizá- ciós héten valahol. Kedves testvérem, ismered a te­remtés igéjét: „...és látta Isten, hogy minden igen jó. ” Fogadd el tő­le a pihenésre felszólítást is. Pi­hentesd a tested, de pihentesd, üdítsd fel a lelkedet is - „Szenteld meg az ünnepnapot!” Ne sajnáld az időt a gyermekedtől, ne sajnáld az időt a házastársadtól, de elsősor­ban ne sajnáld az időt Istentől! Ő megnyugtat, felüdít, „akik az Úr­ban bíznak, erejük megújul, szárny­ra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak el, járnak, és nem fáradnak el. ” Kérd hát Tőle az erőt, hogy ál­dott legyen a pihenésed! Bárdossy Tibomé TURMEZEI ERZSEBET: A kegyelem ege alatt „Isten az evangéliommal új eget vont a hívők fölé. A kegyelem ege ez. Sok­kal gyönyörűségesebb, mint a látha­tó égboltozat” Luther A kegyelem ege alatt járhat Isten népe boldogan. A kegyelem ege alatt az életnek annyi szépsége van. A kegyelem ege alatt könnyűvé válik a nehéz. A kegyelem ege alatt szemünk a célra néz. A kegyelem ege alatt nem roskaszt bűn és fajdalom. A kegyelem ege alatt szolgálhatunk egymásnak szabadon. A kegyelem ege alatt könnyet törölhetünk. A kegyelem ege alatt szeretetet sugárzik életünk. A kegyelem ege alatt Jézusunk jár velünk... s a kegyelem ege alatt az O nyomában hazaérkezünk. HELYREIGAZÍTÁS Lapunk július 7-i számának utolsó oldalán Bodrog Miklós Ossebünk című cikke 1. hasábjának közepén számotte­vő kihagyás zavarja az értelmet. A mondat helyesen: Már csaknem közis­mert lélektani értelmezés szerint az oly igen veszedelmes „tudás fája” volta­képpen a tudatosodást jelképezné, a kiűzetés pedig azt, hogy a kisgyermeki kényelemből elkerülhetetlenül ki kell nő­nünk alkalmazkodni tudó, mind felelő- sebb életfolytatásra. Rendkívül szelle­mesnek is vélhetnénk ezt a magyaráza­tot, lehet is benne igazság, csakhogy... HÍREK A PÁPUÁK FÖLDJÉRŐL Mezítláb az őserdőben z esőfelhők tegnapelőtt, vasárnap este jelentek meg az égen. Előtte egész délután gyönyörű idő volt Finschhafenben, Pápua Új-Guinea azon félszigetének legkeletibb csücskén, ahol az első evangélikus német misszionárius 110 évvel ezelőtt először tette lábát Föl­dünk második legnagyobb szigetére. Egy hónapja érkez­tünk ebbe a távoli, egzotikus országba, de csak most, va­sárnap délután álltunk meg azzal az igazi csodálattal a félsziget egyik öblének partján, melyet álmainkban kép­zeltünk el előttünk a Csendes-óceán végtelennek tűnő, méltóságteljes tükre, távolban elrejtve a melanéziai szi­getek megszámlálhatatlan sokasága, közöttük olyan vul­kánok, mint a két évvel ezelőtt nagy pusztítást okozó rabanli tűzhányó; az öböl több kilométer hosszú partján a karcsú, hajladozó pálmafák pontosan olyanok, mint több száz, több ezer évvel ezelőtt, emberi kéz munkájá­nak semmi nyoma, s rajtunk kívül az egész öbölben csak egyetlen helyi halász figyeli egykedvűen, hogy akad-e horgára valami vacsorára való. Az idilli hangulatnak a napnyugta előtt pár perccel megjelenő esőfelhők vetettek véget. Gyorsan szedtük sá­torfánkat, s igyekeztünk szálláshelyünkre, a missziós ál­lomás egyik üres házába, melyet egy hétre rendelkezé­sünkre bocsátottak, hogy innen kezdhessem meg az is­merkedést a helyi lakosokkal, tervekkel, elvárásokkal. Vacsora közben már esett. Amikor elaludtunk, zuhogott. Éjszaka arra ébred­tünk, hogy ömlött az eső. Azután újra kezdődött elölről: esett, zuhogott, majd ömlött. Se dörgés, se szélvihar, csak zú­dult a víz másfél na­pon át. Ma délben aztán hirtelen meg­gondolta magát az időjárás, s a felhők átadták helyüket a napsütésnek, hogy az a hosszú tétlenség után a maga trópusi buzgóságában kezd­je felmelegíteni a le­vegőt, s elpárologtatni a sok-sok tócsát. Munkálkodásá­nak eredményeként fél órán belül 35 fokos hőség és majd száz százalékos páratartalom uralta a környéket. A napsütés nemcsak minket csalogatott ki a házból, hanem vendéglátónkat, Jürgent is, aki segítője, Taningnau kíséretében már jött is értünk.- Végre indulhatunk! - kiabálta már messziről. - Pontosabban csak ti ketten mennétek, mármint te és Taningnau, mert én, azt hiszem, maláriát kaptam, ma­gas lázam van, és járni is alig bírok. Feladatom a missziós állomás vízellátó rendszerének felülvizsgálata volt. A jelenlegi rendszer a közeli patak­ból kapja a vizet. A patak viszont lakott területen folyik keresztül, az emberek ebben mosnak, fürdenek, s a számtalan sertés is szívesen mártózik meg benne. A pa­iak szennyezettsége olyan mértékű, hogy már a helyi la­kosok sem mernek inni belőle. Az ivóvizet ezért a misz- szió dolgozói a házak tetejéről összegyűjtött esővízből nyerik jelenleg. A jövőre vonatkozó fejlesztési javaslatuk az, hogy egy kicsit távolabbi forrásból lenne célszerű tiszta vizet vezet­ni két másik, közbeeső falucska érintésével a missziós állomásra. Nekiindultunk hát kettesben az útnak, bár én nem voltam meggyőződve, hogy\ a nagy eső után ez igazán meggondolt döntés volt-e. Útközben még egy kísérő csat­lakozott hozzánk, aki jobban ismerte az őserdei csapá­sokat, mint Taningnau. Ez azért is jó volt, mert két me­zítlábas kísérőm így pidzsinül jól elbeszélgethetett. Azt ugyanis pár szó után észrevették, hogy velem pidzsinül társalogni még nem igazán élvezetes, ők pedig angolul nem tudtak. Azt mindenesetre megértettem, amikor az első, meredek lejtőn, a nagyon csúszós agyagösvény kö­zepén egyikük felkínálta, hogy bozótvágó késével hegy­mászó Botot vág nekem, hogy arra támaszkodjak. Ter­mészetesen ezt én visszautasítottam, mondván, hogy ha ők boldogulnak bot nélkül, akkor én is. Öt perc sem telt bele, és mégis úgy döntöttem, hogy elfogadom a botvá­gásra vonatkozó ajánlatot. (Nemsokára jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy ők sem boldogultak bot nélkül.) Az őserdő egyre „igazibbá” vált. Az évi 5000 mm csapadék megtette hatását. A pálmák, bambuszok hatalmas ma­gasságokat értek el, az aljnövényzet burjánzott, s az ős­erdei csapások gyakorlatilag mind-mind kis patakként szállították az előző napokban lehullott sok esőt. Rövi­desen elértük azt a patakot, melyet folyásirányával szemben kellett követnünk, s eközben ötször-hatszor át kellett rajta lábalnunk. Nem volt más választásom, sportcipőmet levéve mezítláb voltam kénytelen folytatni utamat néhány kilométeren keresztül. Ez többek között azzal az előnnyel is járt, hogy rájöttem, a meredek ösvé­nyen, csúszós agyagon sokkal könnyebben haladok me­zítláb, mint cipőben. Két kísérőm eközben szorgalmasan rágta a betelnutot, ami sajnos eléggé elterjedt szokás Ázsia délkeleti részein. Hogy ez mire jó, azt még nem sikerült kiderítenem, de annyi bizonyos, hogy meglehetősen elrettentő látvány. A betelnut leve piros, fokozott nyálképződésre serkent, amit rendszeresen ki kell köpni. Nem elég hogy úgy lát­szik, mintha mindenhová vért köpnének, a betelnut vö­rösre festi a fogakat is. Békés menetelésünket néha-néha megszakítottuk, hogy jobban szemügyre vehessük a terepadottságokat, vagy hogy megmutassák nekem, hogy a kevésbé esős év­szakban a karsztos kőzetben hol tűnik el, és hol bukkan elő újra a patak Egy-egy ilyen megállás alkalmával az őserdő hangjait még világosabban lehetett megfigyelni, mint mozgás közben. A fák sejtelmes susogását hallva, kísérőim riadtan tekintettek egymásra: Csak nem a maszalájok, a fák ártó szándékú szellemei követnek minket? Talán ez az a pont, ahol el kell mondanom, hogy Pá­pua Új-Guinea lakosságának 96%-a keresztyén egyhá­zakhoz tartozik Az ősi kultúra és ősi hiedelmek a szel­lemvilágban azonban még az élet minden területét erő­sen áthatják Arról, hogy milyen szellemekben hisznek és mi határozza meg gondolkodásukat, döntéseiket, még nem tudok eleget, ezért korai lenne erről írnom. Fontos­nak tartom azonban megjegyezni, hogy mielőtt bármi­lyen véleményt formálnánk azokról, akik mindössze né­hány évtizede keresztyének gondoljunk bűnbánattal ar­ra, hogy az ezer éve keresztyén Magyarországon hányán nyitják fel naponta rettegéssel vagy várakozással ked­venc újságjukat, hogy annak horoszkópjához (az „újság szelleméhez”) igazítsák napi tevékenységüket. De térjünk most vissza Finschhafen őserdeibe. Miu­tán alaposan áttanulmányoztuk a környék összes vízfor­rását, hazafelé vettük utunkat. A hegy tetejére igyekez­tünk, ahol Tariko falucskában természetesen már tud­tak érkezésemről, és gyorsan elő is adták terveiket. Na­gyon kellemes meglepetés volt számomra a falu. Néhány tucat házból állt mindössze, az evangélikus templom kö­ré építve. A kilátás a Csendes-óceánra leírhatatlanul szép. A tanyabokorszerűen elrendezett házakat minde­nütt alacsonyra vágott pázsit veszi körül. Utca nincs, csak gyalogösvény, ezért úgy tűnt, mintha egy hatalmas kertben sétáltam volna. A másik kellemes tapasztalatom a faluban az volt, hogy végre visszavehettem cipőimet, mert tovább már nem kellett mély vízre számítanunk. Hazafelé menet találkoztunk a helyi nőegylet vezető­jével, akinek elmondása szerint az egylet mintegy ezer re­gisztrált taggal rendelkezik. Nagyon örültek jöttömnek, mert néhány nappal korábban írtak különböző nagykö­vetségeknek, segítséget kérve a vízellátási problémák megoldásához. Számomra is meglepő, hogy egy olyan országban, ahol 5 méter csapadék esik évente, naponta kapok vízellátási kérelmeket. A probléma az, hogy a leg­több ivóvíz, legtöbb patak szennyezett. A Huon-félsziget nagy része ugyanis évmilliókkal ezelőtt tengerrel volt bo­rítva. Fokozatosan emelkedett ki az óceánból, s ma is a világ egyik leggyorsabban emelkedő területe: a növeke­dés üteme évi 2-3 cm. Ezért a kőzetek nagy része korall mészkő, amin keresztül nemcsak a víz, hanem a szennyeződés is akadálytalanul közlekedik. Úgy tűnik, a természeti adottságok gondoskodnak ar­ról, hogy elegendő munkám legyen az elkövetkezendő négy évben. Ehhez kérem valamennyi kedves testvérünk imádságát a mai igében bízva: „Elég neked az én ke­gyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9) Finschhafen, 1996. június 4. Dr. Bálint Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents