Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1996-01-07 / 1. szám
Evangélikus\ Élet 61. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1996. JANUÁR 7. VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁNI 1. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS _____HETILAP ÁR A: 35 FT Ne bízd magad semmire, ne bizakodj semmiben, hanem csak az Úrban egyedül Luther A TARTALOMBÓL „íme, most van A KEGYELEM IDEJE!” TEMPLOMI SÉTA - KICSINYEKNEK A MAGYARORSZÁGI EGYHÁZAK ÖKUMENIKUS TANÁCSA Á^ÉV IGÉJE: y mm ’■fr»0 m, *£>- : „SZERET AZ UR, AZÉRT NINCS MÉG VÉGÜNK, ->• ' ;-f MÉÉT NEM FOGYOTT EL IRGALMA.” JEREMIÁS SIRALMAI 3,22 Veszélyek és remények 1996-ban KÖZGYŰLÉSÉNEK NYILATKOZATAI „Szeret az Úr...” Ez a mondat - amely ez esztendő igéje - Krisztus születése előtt 597-587. évekre utal vissza. A babilónok kétszer is elfoglalták Jeruzsálemet és a zsidók országát. A harcokban elpusztult a főváros és a templom. Az ország romokban. Az erős és egészséges férfiak javát fogságba vitték. Az otthonmaradottak élete könny és keserűség. Jeremiás Siralmainak könyve gyászének. Sirató ének a halottak, a fogságba hurcoltak, a gyászolók miatt. Nagyon sokan lettek re- ménytvesztetté. Kilátástalannak látták a jövőt. Isten az O próféta szolgáján keresztül reménységet, jövőt hirdet: „Szeret az Úr...” Ezért van jövő, a népnek, a gyülekezetnek. Csak mi, idősek emlékezünk a II. világháború borzalmaira, a hazánkon is végigvonuló harcokra. A romokra, a szétlőtt házakra, a kilőtt tankokra, a feldúlt földekre. Voltak akkor is, akik azt mondották: sohasem épül fel az ország. Nem volt könnyű, s nem kevés áldozat kellett hozzá, de az akarás, a hit meghozta a gyümölcsét Ma más romok vannak. S ez sem kicsi és nem is kevés. Sok az állását, munkáját, reményét vesztett ember. Sok, aki szellemi és fizikai kábítószerekben keresi a kiutat Sok a széthullott család, a csak mának élő ember. Nagy a közöny, a nihil, és újra sok a koldus. Szociális, mindennapi emberi gondok sokasága vesz körül mindnyájunkat, családtagjainkat. Mit hoz a jövő? További gondokat, megszorító intézkedéseket jósolnak S ha belegondolunk, ki-ki a saját gyülekezete életébe, a mindennapi gondjainkba, könnyen kishitűvé válhat az ember. Isten ma nekünk is jövőt, s reményt hirdet igéjén keresztül. Hazánk 1100 esztendejének megünneplésére készülünk. Óhatatlan, hogy ne gondoljunk arra, hányszor volt ez az ország romokban. Hányszor kellett újjáépíteni, s hogy vagyunk, az Isten szeretetének bizonysága. Mi evangélikus keresztyének egy másik évfordulóra is készülünk. Az idén lesz 450 éve Luther Márton halálának. Az ő élete is tanít bennünket. Isten megszólította őt. Reá bízta a reformáció munkáját. S aki egy kicsit is ismeri Luther életét, küzdelmeit, az tudja, hogy amit felvállalt, az teljes életet, egész embert kívánt A hit óriása lett, mert teljesen reá bízta magát az ő Krisztusára, aki a szívére helyezte az igét: „Az igaz ember hitből él...” Csüggedt lélekkel, leeresztett kezekkel sem hazát, sem egyházat nem lehet építeni. A csak siránkozni tudó másokat is elbizonytalanít. Testvérem, az Úr 1996. esztendejének igéje legyen élő és minden nap megszólaló erő a számodra, mindannyiunk számára. Hogy mit hbz a jövő? Azt egyedül csak Ö tudja. De amit mi tudhatunk, s amit nap mint nap tudnunk kell: „azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma”. Szabó István A MAGYARORSZAGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ és a CSEPREG VÁROSI ÖNKORMÁNYZAT 1996. január 6-án 13 órakor a Csepregi Művelődési Házban közös ünnepséget tart Ezen az alkalmon emlékezünk meg a 375 évvel ezelőtt, tragikus körülmények között elhunyt 1223 evangélikus testvérünkre. Igét hirdet: D. Szebik Imre püspök Előadást tart: Keveházi László lelkész Az ünnepélyen kulturális műsor hangzik el és kiállítás megnyitására kerül sor. Minden Testvérünket szeretettel váijuk. Veszélyben a haza! - kezdhetjük ezt az esztendőt is, mint ahogyan ezeregyszáz éves európai történelmünkben sok más év előtt. Legfeljebb a különféle veszélyek forrása, nagysága változott. Hiszen voltak évek, amikor a külső háborús veszély, ellenség, tatár és török, osztrák vagy orosz jelentette a bajt. Máskor éppen talán egy-egy békekötés, mint Trianon az első világháború után, és a párizsi békekötés a második után alázott porig. 1996-ban nem a külső ellenségtől félünk, hiszen Istennek legyen hála, békességben élhetünk és reménységünk szerint határainktól délre, a volt Jugoszlávia területén is véget ért a pusztító polgárháború. Sokkal inkább rettenthet azonban mindnyájunkat a belső veszélyek sora, és itt eltérnek egymástól a különböző értékelések. Vannak, akik mindenért és mindenben a gazdasági helyzetet okolják, mert az elmúlt évtizedek alatt hozzá nem értő vezetők irányítottak, akik olyan hatalmas államadósságot halmoztak föl, amit nem tudunk fizetni. Hozzátartozik ezen gazdasági megokolások és jobbítási érvek állandó fegyvertárához az is, hogy tőke- és pénzközpontúsággal gondolkoznak. Azaz mindennek az oka, hogy sohasem volt elég beruházási tőkénk, most pedig minden megoldódna, ha megfelelő összegek állnának rendelkezésünkre. Azt azonban még a legszorosabban csak a közgazdasági mutatókra figyelőknek is tudni kell, hogy nem a tőke és a pénz az egyetlen tényező a gazdasági életben. Nemcsak arra gondolunk, amit az élet egészéről Jézus mondott, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”, tehát az emberi lét anyagiakon felüli oldala, a spirituális, a kulturális oldal is számításba veendő. Figyelnünk kell ugyanis arra, hogy egy-egy adott közösség, nép, ország, társadalom életbeállítása, életkedve, mentalitása befolyásolja az anyagi tényezőket. Szűkösebb és a lakosság életszínvonalát kurtító intézkedések esetén nem elég az új adókat, a megszorító intézkedéseket, a kedvezmények elvonását egyszerűen bejelenteni, hanem megfelelő magyarázatokkal, az összefüggések megvilágításával, a jövő távlatainak megrajzolásába belecsepegtetve a reménységet is, csak így lehet általános megértést elérni a társadalomban. Az évet úgy kezdjük el, hogy megállapíthatjuk, a tavalyi év gazdasági megszorító intézkedéseit sajnos nem kísérték ilyen magyarázatok és ezért a legnagyobb veszélyt abban láthatjuk, hogy általános „nun- garopesszimizmus” lesz úrrá hazánkban. A csökkenő gyermekszám, a munkanélküliség, a közbiztonság romlása és sok más tényező kísérőjelenség ezekhez. Veszélyben a haza*, ha az a fásult bénultság uralkodik el rajtunk, hogy balsors és átok ül rajtunk és nem Most sem késő tudatosítani azt a kedves és számunkra fontos történelmi apróságot, hogy még a nem evangélikusok is milyen nagy mértékben köszönhetik a reformátor Luther Mártonnak a karácsonyi ünnepek egyik legszebb pillanatát. A sok szép pillanat közül az egyik legszebbet. Azt, amikor a szentesti isten- tisztelet után, talán a hagyományos karácsonyi vacsora, talán néhány karácsonyi ének eldúdolása után a gyermekeink és a szeretteink bontogatni kezdik az addig gondosan rejtegetett, díszes kötésű ajándékcsomagot, és felcsillan a szemük, felragyog a tekintetük egy-egy nem is várt ajándék láttán. A karácsonyi ajándékbon togatás talán az egyik legmeghatóbb jelenet az ünnepek alatt. De hogyan függ mindez össze Luther Mártonnal, a mi reformátorunkkal? Tálán csak kevesen tudják, hogy a karácsonyi ajándékozás napjainkban megszokott időpontját neki köszönhetjük. 1535-ben kezdeményezte, hogy a keresz- tyénség Krisztusban hívő népe változtassa meg ajándékozási szokását, s az addigi gyakorlat, a Mikulásnapi ajándékozás helyett karácsony szentestéje legyen az ajándékok, a meglepetések estje. Luther krisztocentrikus gondolkodása volt az ötlet forrása. Hiszen a Mikulás (=Nikolaus püspök, akit a legenda szerint a szegények jótevőjeként szentté avattak) eltereli a figyelmet az igazi ajándékozóról, Jézus Krisztusról. Luther számára azonban a legfontosabb Jézus Krisztus golgotái áldozata volt, nem tűrhette meg, hogy bármi is elvonja a figyelmet Isten legnagyobb ajándékáról. El is teijedt a karácsonyi ajándékozás, ám az is igaz, az idők során néhány európai országban módosítani igyekeztek ezt a rendet, s ezek a törekvések is hitből fakadtak. Voltak teológiai csoportok, akik azt javasolták, hogy az ajándékozást függetleníteni kelletudunk szabadulni. Ha nem is tudunk egyik évről a másikra tökéletes és gazdag társadalmat kialakítani, bizonyára lehet" a jelenleginél legalább egy kicsit kevésbé rosszat. Egy-egy lépés megtételéről van szó, egy-egy helyzetben történő kiállásról, a megtapasztalt rossz vagy visszaélés ellen. Összefogásról kisebb és nagyobb közösségekben, a közös jó keresése érdekében. A sokszor idézett keresztyén erkölcsiség azt jelenti, hogy az egyház igenis politizál, a tagjai politizálnak, de nem pártpolitizálnak, hanem a szó eredeti értelmében a közösség, mindnyájunk hasznát keresik. A mindennapos csalások és saját zsebre való harácso- lások sűrűjében az erkölcs támaszára van szükségünk, a Tízparancsolat betartására és ebben nemcsak hívők, hanem minden jóakaraté ember támogatására is számíthatunk. Az ideológiai szocialista materializmusból a gyakorlati kapitalista vulgármaterializmusba keveredett magyar közélet számára az lehet a remény, amit éppen az egyházak hivatottak meghirdetni és megélni: szeretetre és megértésre hívattunk el és nem gyűlöletne a szentestétől, Jézus Krisztus születésének ünneplésétől, mert ma már az ajándék éppen nem Krisztusra irányítja a figyelmet, hanem sokkal inkább elvonja tőle. Volt, ahol arra tettek kísérletet, hogy az ajándékozás ne szenteste legyen, hanem karácsony első Vagy második napján, s volt, ahol január 1-jét választották ki erre a célra. Mindegyik kísérletnek az volt a célja, hogy a figyelmet ismét visszaterelje az igazi lényegre, azaz Jézus Krisztus születésére, arra a csodára, ami ebben a hihetetlen fordulatban történik, hogy az „Ige testté lesz”. Kétségtelen, a karácsonyi ajándékozás mára bevett szokássá vált. Megmaradt a Mikulás is, bár veszített eredeti jelentőségéből, sőt egy sor babonás elem keveredett hozzá, különösen is azon időszaknak köszönhetően, amikor nem lehetett tudni, hogy most mit is ünnepiünk igazából, Mikulást vagy Télapót, vagy fenyőfát(!) Nem lehetett tudni egy időben, hogy a Mikulás hozza-e a fenyőfát, vagy a Télapó a Mikulást, vagy ketten együtt a harmadikat, avagy ők lógnak-e esetleg a fenyőfa ágain cérnával felfüggesztve? S ezt tarkította még a „Jézuska hozza az ajándékot”, úgy, hogy szellemi értelemben is nagyon kaotikus korunknak mindez tipikus jelensége, és még csak mosolyogni sem lehet rajta, mert a helyzet halálosan komoly. Az évszázadok alatt letisztult szellemi rendet és értékeket zavaros korunknak sikerült annyira bizonytalanná tenni, hogy a keresztyénségtől véglegesen még nem elidegenedettek fejében is konfliktust okoznak ezek a jelképek. Többiekkel, iskolatársakkal vitázva, hittanos gyerek sírva tiltakozott, hogy ő igenis a Télapóban hisz és nem a Jézuskában. Igaz, csak negyedik osztályos. Anyukája azzal védekezett, hogy de ő mindent megad gyermekének, legyen csak boldog gyermekkora, jöjjön a Mikulás, a Télapó, a fenyőfa, s ebre. Az osztályharcra épülő korábbi szocialista társadalomból a pártharcokra épülő és ezért pusztuló mai magyar társadalom csak az erkölcsi értékek megbecsülése, a becsületes munka, a másik ember tisztelete vonalán érhet el eredményeket és a jövő távlatai, a szellemispirituális és az anyagi felemelkedés is ebben rejlik. Ahogyan a környezet védelmével is vagyunk, úgy igaz ebben az összefüggésben is: kiki söpörjön először a maga háza előtt. Legyen tiszta minden udvar és minden ház, és ezzel tisztább lesz az egész ország. Vonatkozik ez az egyházakra, hogy teremtsenek először is a gyülekezetekben, az egyházi közéletben, az ökumenikus kapcsolatokban olyan életkörülményeket, amelyek előbbre viszik a reánk bízottakat. A sok újrainduló egyházi iskola, az új intézmények sora, a korábban évtizedeken át nem gyakorolt missziói tevékenységek nyilvánossága lehetőségeket adnak és elvárásokra felelhetnek. 1996-ban is elimádkozhatjuk a régi fohászt: „Istenünk, tedd újjá, változtasd meg az egész világot és kezdd el rajtunk!” be a sorba belefér még a Jézuska is, ha az a gyermeknek úgy tetszik. Ünnepek után vagyunk, de még nem feledkeztünk bele az új (miben újabb?) esztendő idegtépő rohanásaiba, még nem untunk bele az áremelkedésekbe, sztrájkhírekbe. Tálán még feltehető a kérdés, jól ün- nepeltünk-e? Valóban úgy ünnepeltünk-e, ami megfelel a „szenteld meg az ünnepnapot” kijelentésnek? Vagy bennünk is olyan szellemi káosz van, mint kor- társaink többségében? Vagy azt hazudtuk, hogy a szeretet ünnepét ünnepeltük meg és közben szeretetlenül léptünk bele egymás életébe? Ajándékoztunk, de csak kényszerből? Közben elfelejtettük, hogy az igazi megajándékozottak mi vagyunk? Hogy a bűnbocsánat a legnagyobb ajándék? Vagy esetleg ellopjuk egymás ajándékait? Különösen is azt nehéz sokaknak tudomásul venni, hogy Isten mint Atya tényleg visszafogadja a tékozló fiait, akik magukba szállva, bűnbánatot tartanak és elindulnak hazafelé azaz Isten felé. De azért indulhatnak el, mert éppen Ő, a láthatatlan Isten láthatóvá tette magát Jézus Krisztusban! Megtalálhatóvá, megízlelhetővé, hallhatóvá, megtapintha- tóvá... nekünk. Ne sajnáljuk egymástól a mennyei ajándékot! Vajon több jut-e nekünk, ha másoktól elveszünk? Ünnepeltünk! Most ünnepek után csendesedjünk el, vajon jól ünnepeltünk-e? Ünnepeltünk? Vagy csak szórakoztunk egy kicsit, ettünk, ittunk, tévéztünk? Ha minden rendben van, s tényleg áldott ünneplés van mögöttünk, adjunk hálát Istennek és ápoljuk továbbra is ezt a lehetőséget. De ha rossz érzés maradt volna bennünk, ha kételyek merülnének fel, ha ugyanolyan fáradtak lennénk, mint előtte, akkor érdemes magunkba szállva megvizsgálni az ünneplésünk ügyét. Mert nagy kár lenne a következő ünnepet is lealacsonyítani puszta testi szükségletek szintére, és éhen- szomjan halni hagyni lelkünket. Ribár János Dr. Harmati Béla Merre mégy? Jn 14,1-6 Merre mégy? - kérdezzük nap mint nap egymástól. Merre tovább? - kérdezzük az érettségiző diáktól. A válasz lehet határozott, vagy tétova. Merre mégy, emberiség? - fölte- hetjük-e így is a kérdést? Van-e erre is válasz? Talán a válaszok összessége, ami naponta sok milliószor fogalmazódik meg kis és nagy emberek ajkán... Ezek a válaszok nyugtalansággal töltik el a mai embert. Nyugtalanító választ ad a közgazdász, a társadalomtudós, a politológus, a filozófus és a pszichológus. Nyomasztó jövőképet vetít elénk az irodalom és a filmvilág, és mintha az egyház jövőképe is elsötétült volna. A keresztyénség kétezer éven át rendíthetetlenül hirdette: van cél, van út, ami járható. Napjainkra elbizonytalanodott az evangéliumi örömüzenet. A hitet fölváltja az általános kételkedés. A kezdeti kételyek kétségekké, majd kétségbeeséssé erősödnek A mai ember túljutott már a vallásos, a tudományos és a politikai optimizmus minden formáján. Elege van már a logikus magyarázatokból, nem nyugtatja meg illusztris személyiségek magabiztos kinyilatkoztatása. A mai ember már mindent bizalmatlanul szemlél, a mai ember, egyszerűen szólva, már mindentől fél; nem tudja az utat, nincs igazi célja. Jézus hasonló helyzetben szólítja meg tanítványait. Rossz előérzetüket oszlatja szét ezekkel a szavakkal: „Ne nyugtalankodjatok... higgyetek!... ” Van okuk a nyugtalanságra, hiszen Jézus búcsúzik Elmegy az a személy, akire épült az egész életük a jövőjük Elmegy az, akiért mindent otthagytak Aggódva kérdik „Merre mégy?” Nem tudják bogy merre kövessék Jézust. Jézus válasza szinte keményen határozott és egyértelmű: „Én vagyok az út, az igazság és az élet... ” Én vagyok mindaz, ami fontos a számotokra. Elmegyek de mégis én leszek az út a lábatok alatt... út leszek a kiúttalanságban. Az igazság az élet valósága leszek a viszonylagossá vált világban. Az élet leszek számotokra, az élet előtt, az életben, és az élet után. Csak higgy, és mindezt megtapasztalod! A tanítványok elindultak ezzel a biztatással és átélték ennek valóságát, hitelességét. A Zsidókhoz írt levél szerzője határozottan hirdeti a véres üldözések idején: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. Pál apostol pedig egy viharos életút végén, a mártírhalál küszöbén ezt mondja: „Harcomat megharcoltam, pályámat megfutottam, a hitet megtartottam”. így lesz a minden körülmények között megtartott hit az életet, annak értelmét megtartó hitté. Ne nyugtalankodjék hát a ti szívetek! Győri Gábor Ünnepek utáni elmélkedés
