Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-04-30 / 18. szám

KICSINY GYÜLEKEZET NAGY VÁLLALKOZÁSA „A Déli Egyház- kerület legkisebb önálló egyházköz­sége" - így mutatta be gyülekezetét az alapkőletételi ün­nepség során Hor­váth Ferenc lelkész, amikor a szepetne- kiek gyülekezeti házának tették le alapkövét. Szepetneken 131 evan­gélikus él, és a szórványterülettel, szőkedencsi leánygyülekezettel együtt sem éri el a kétszáz főt. A gyülekezet történetének gyö­kerei a reformáció koráig nyúlnak vissza. A reformáció nagy pártfo­gójának, Nádasdy Tamás nádoris­pánnak birtokaihoz tartozott a fa­lu, így létesült itt az evangélikus gyülekezet. Nagy háborúzások voltak ezen a vidéken, Nagykani­zsa környékén, és ebben elpusztult az első gyülekezet. A 18. század­ban Batthyány Lajos herceg a mai Burgenland területéről telepített ide evangélikus jobbágyokat, a ha­gyomány szerint 1757-ben, és val­lásszabadságot biztosított szá­mukra. A források úgy jelzik, hogy Kukmér, Némethidegkút és Dru- moly községekből verbuválódtak a telepesek. Kezdetben Nemespátró- ról és Surdról jártak át a lelkészek, és gondozták a gyülekezetét. 1795- ben épült első imaházük, 1825-ben vált önállóvá a gyülekezet. Temp­lomukat 1822-ben kezdték építeni, a torony tíz év múlva épült hozzá. Egyik legnagyobb hatasú lelkész Weber Sámuel volt, aki 1856-tól 1908-ig 52 éven át szervezte, gyűj­tötte, építette a gyülekezetei is, a szükséges ' épületeket is. Locs- mándról (Burgenland) jött el, és vele jött vagy 40 német család is. Ebben az időben még Nagykani­zsa is Szepetnekhez tartozott. A negyvenes évek kitelepítéses kor­szakát itt is megérezték, egy részük kivándorolt még a háború idején, másokat kitelepítettek. A legnehe­zebb időkben Tihanyi János igyeke­zett összetartani a gyülekezetét, majd Varga Árpád volt 1958-tól 33 éven át a lelkipásztor. Horváth Ferenc 1991-ben vette át a szolgálatot és ő kezdte el a gyülekezeti ház építését. Lebontot­tak a már tönkrement parókia épületét, és annak helyén vetették meg az új épület alapját. A föld­szinten a gyülekezeti rész, emeletén a parókia épül. Dr. Harmati Béla püspök végez­te az ünnepi istentisztelet szolgála­tát, Smidéliusz Zoltán esperes és a helyi lelkész segédletével. lMóz 28,16—17 alapján szólt arról, hogy ez az ünnep a gyülekezet remény­ségét fejezi ki. A jövőt építik itt! „Az Úr van ezen a helyen...” Az elmúlt időkben sokakban fordult meg itt az a gondolat: mindennek vége! Sokan elmentek, Isten itt ma­radt. Földbe vetett gabonamagként van itt Jézusban. Isten háza, - a menny kapuja" épül itt most, hogy segítse, gyarapítsa a lelki gazdagsá­got, az erkölcsöt és a biztos tartást. Az alapkőbe letett okirat megem­lékezett a gyülekezet történetéről, valamint az indulás tényéről (1991. október 16-iki presbiteri ülés). 1992- ben létrehozták a „Luther Márton Alapítványt", több mint 3 és fél mil­lió forint alaptőkével. Remélik és vátják az egész hazai egyház és a külföldi testvéregyházak támogatá­sát is. A Somogy-Zalai Egyházmegye ismét gyarapszik. Egy épülettel, melyben a környék gyülekezetei is otthont találnak felnőtt és if­júsági csendesnapok, konferenci­ák tartására. tszm SAJTÓVASÁRNAP Régtől fogva a húsvét utáni 2. vasárnap - jó Pásztor vasárnapja - egyházunk sajtóvasárnapja is. Ezt a hagyományt folytatjuk ma is, amikor lapunk első oldalán emlékezünk meg arról, hogy a hatvanadik évfolyamba léptünk. Örömeinkről szeretnénk hírt adni. Minden fennálló gazdasági nehézségünk ellenére ebben az évben már három kötetet adtunk ki. Megjelent a D. Carl Witte-Szabó József: Jer örvendjünk keresztyének áhítatos könyv, mindennapi áhítatok Luther írásaiból. (Reprint kiadás.) Ugyancsak második kiadásban jelent meg dr. Cserháti Sándor: A filippibeliekhez írt levél kommentárja. A napokban jött meg a nyomdából Christoph Klein püspök regénye: Fény az út végén címmel, korán elhunyt feleségé­nek az elmenetelre való felkészülése. Az író szavai szerint segítség kíván lenni az olvasóknak az „utolsó dolgokkal” kapcsolatban, vigasztalást és erőforrást kínál fel. Mindhárom könyv már kapható könyvesboltunkban. Nehéz szívvel írunk ezen a napon arról, hogy még mindig vannak „nehéz tartozások”, el nem intézett számlák. Nem azokra gondolunk, akik egy-két hó­napja vittek el könyveket, hanem sajnos vannak, akik 1988 óta (többszöri felszólí­tás után) nem rendezték tartozásaikat és több tízezer forintra növekedett számlá­juk. Mielőtt felsőbb rendelkezésre közzétennénk e tartozásokat, felajánljuk, hogy aki e napokban rendezi adósságát és május 5-ig postán beküldi a sajtóosztálynak a feladóvevény fénymásolatát, ezt még törölni fogjuk a listáról. Erre azért van szükség, mert a postautalványok általában 20-24 nappal később érkeznek. Kérjük az érintetteket, tegyenek meg mindent, hogy egyetlen nevet sem kelljen közzéten- nünk. Köszönjük! Sajtóosztály AUSZTRÁLIÁBAN JÁRTAM (2.) A konferencia Az imanapi előkészítő munka nyomán már vannak ismereteink erről a 170 országra kiterjedő, több mint százéves mozgalomról. A cél az, hogy a világ külön­böző táján élő, más-más kultúrájú, tradíciójú, fajú és színű, más-más felekezethez tartozó keresztyén asszo­nyok átéljék a közösséget Krisztussal és egymással. Mindez az „informáltan imádkozni - imádkozva cse- : lekedni” célkitűzéssel valósul világszerte. Évente más országban élő testvéreink felé fordul a figyelmünk, akikről esetleg eddig semmit sem tudtunk. Megismer­jük életüket, gondjaikat és örömeiket, valamiképpen részt vállalunk küzdelmeikben, helyet kapnak imá- | inkban. A New Yorkban működő központ a különböző országokban lévő szervezetek munkáját fogja össze és koordinálja. Ők hívják össze négyévenként a Világ- imanap nagygyűlését, melynek feladata a tisztújítás, • az elvégzett munka értékelése, s az előttünk álló fel- I adatok megtervezése. Ebben az évben az ausztráliai imanapi szervezet I vállalta a házigazdái tisztet. A székhely Melbourne volt. A hetven országból jött száznegyven résztvevő ( előtt a város egyik legtekintélyesebb kollégiuma, a Queen’s College nyitotta meg kapuit, és vált tíz napon :<■ keresztül otthonává. Számomra különös örömöt jelentett, hogy a kollé- «* gium tökéletes, üde zöld pázsitjának és a gazdag szín­pompájú virágágyaknak a gondozója egy magyar ker- • tész volt, aki büszkén mutatta nekem az otthonról ’ meghonosított virágfajtákat. A kert színgazdagságát azonban jóval felülmúlta az a sokszínű közösség, mely az öt világrész szinte vala­mennyi régióját képviselve volt jelen Kanadától Japá­nig, a Délafrikai Köztársaságtól Észtországig, Angli­ától az Indonéz szigetvilágig. S ha már a színeknél tartunk: mértéktartó, pasztell- ' színekhez szokott európai szemünk nem tudott betel­ni azzal a színgazdagsággal, amely körülvett bennün­ket a csodálatosan szép gánai, kenyai, indonéz visele- tek, kecses fejdíszek, indiai szárik változatos sokszí­nűségével. Viselőik méltósággal, mégis természetesen mozogtak ezekben az ősi kultúrát hordozó ruhákban, i ünnepivé téve alkalmainkat. A konferencia nagy erőssége a spiritualitás volt. A tervezők sok időt szántak az elcsendesedésre, az ige tanulmányozására. Kora reggel egy meghitt kápolná­ban gyülekeztünk, készülve a napi feladatokra: rövid igemagyarázat, közös imádság és éneklés volt. Egyik rpggpil Pi7 «7 alkalom a W^rthpn vr»lt ahr>1 Ip7iic tf ric?. tus szenvedéstörténetének egy-egy állomását jártuk végig. A stációkon egy ausztráliai bennszülött festő­művész alkotásai segítettek a meditációban, imádko­zásban. Délelőtt Musimbi Kanyoto, aki a Lutheránus Világszövetség Női Osztálya vezetője, tartotta a bibliatanulmányokat, melyeket azután csoportos megbeszélések követtek. Ezek középpontjában - több más igeszakasz mellett - a tékozló fiú példázata állt, mely mint tudjuk, az elmúlt imanap témája is volt. Amint a csoportmunka során egyre közelebb kerül­tünk egymáshoz, csodálkozva és megdöbbenve ta­pasztaltuk, hogy bennünket, akik több ezer kilométer távolságra élünk egymástól - csoportunkban volt in­diai, új-zélandi, délafrikai, svájci, amerikai, japán és magyar - szinte ugyanazok a kérdések, problémák foglalkoztatnak! A tradicionális család széthullása, emberi kapcsolataink megromlása, a menekült, hon­talan családok tragédiája, a fiatalok kitörése vagy elvágyódása, mindenütt megélt valóság! Megtudtam pl., hogy Új-zélandon az országot elhagyó fiatalt kö­telezik a retúrjegy váltására! Közös kérdéseink, aggo­dalmaink formáltak bennünket igazi közösséggé, és adta ajkunkra a közös imádságot: Urunk, tégy min­dent újjá, és használj fel újjáteremtő munkádban min­ket is! („ímé mindent újjá teszek” volt a konferencia témája). Terveztünk is! Felmértük az előttünk álló feladato­kat, miután ki-ki beszámolt a maga munkájáról, és kiválasztottuk a beérkezett témajavaslatokból a kö­vetkező esztendők imanapjainak a témáját. Választot­tunk is. Mindnyájunk megelégedésére újraválasztot­tuk a szervezet elnökasszonyát: Navamani Pétért, hogy vezesse újabb négy évig ezt az eleven, szélesedő mATnolmot ___Be mAm>QlQC'7lAttiilf Q7 nt tiC7tgp<nnQft1n. Ev angélikus Élet 1995. április 30. Hírek Nyíregyházáról A városból Debrecen felé ve­zető út mentén fekvő Rozsrét- szőlő gyülekezetének közelmúltja nagy változásokat hozott. Ko­rábban, havi rendszerességgel a távoli iskolában gyűlt össze négy-öt hűséges istentiszteletre járó testvér. Volt idő, hogy ne­hézségekbe ütközött a konfirmá­ciói oktatás, sőt az iskolai hittan is. Sok alkalmat tartottak Török Zsuzska néni lakásán. A ma már szeretetotthonban élő idős test­vér számára épp ezért még na­gyobb öröm lehetett az az alka­lom, amikor átadták az új gyüle­kezeti házat. A kárpótlási törvény révén ka­pott az egyházközség az önkor­mányzattól egy modern lakóépü­letet. Ennek felső szintjén alakí­tották ki a barátságos, világos gyülekezeti termet. Az oltár és a belső tér arculatának megformá­lásában fontos szerepet játszott Pálfy István képzőművész és fe­lesége szakavatott jó ízlése. 1994. október 2-án, fél éve ke­rülhetett sor a szentelésre, mely alkalmon Szebik Imre püspök a gyülekezettel együtt adott hálát Isten jóságáért. Azóta itt gyűl­nek össze minden áldott vasár­nap a rozsréti evangélikusok, sőt, a református testvérek is ezen a helyen tartják istentiszte­leteiket. Idén tizenhat fiatal ké­szül a konfirmációra. A kisebb létszámú konferenciák és csen­desnapok tartására is alkalmas épület földszinti helyiségeiben - az önkormányzattal kötött meg­állapodás szerint - őszre orvosi rendelőt alakítanak ki. így a „Betlehem” gyülekezeti ház nem csak az ige hirdetésének lehető­ségével szolgálja majd a teljes közösség javát. Látható jelei vannak azonban a lelki élet pezsdülésének is. Március 27-31. között böjti igehirdetési sorozatot tartottak. A körzeti lelkész, Laborcziné Sztankó Gyöngyi meghívására, a két előd: Endreffy Zoltán és Magyar László mellett Bozorády Zoltánná és Megyer Lajos hir­dette Isten igéjét. Minden este zsúfolásig megtelt a gyülekezeti terem. Ugyancsak böjti sorozatra gyűltek össze a Széna téri kis- templom körzetébe tartozó hívek március 20-24. között, estén­ként. „Szívgyógyászaton” - ösz- szefoglaló címmel Józsa Márton, Laborczi Zoltán és Madocsai Miklós „aktív nyugdíjas” lelké­szek igehirdetései segítettek a lel­ki elcsendesedésben. A Nagytemplom melletti ká­polnában a belső renoválásért is hálát adhatott Istennek a gyüle­kezet, amikor március 6-án este, Bozorády Zoltán esperes igehir­detésével kezdetét vette a böjti sorozat, melyen minden este a helyi gyülekezet lelkészei szolgál­tak. Április 2-án eseményekben gazdag napot éltek át a nyíregy­házi evangélikusok. A délelőtti istentiszteleten és a délutáni sze- retetvendégségen Gabriel Edland, a norvég Rádiómisszió munka­társa szolgált igehirdetéssel és a kínai misszió helyzetéről szóló beszámolóval. Este pedig Gáncs Aladár orgonaestjére gyűlhettek össze az egyházi zenét szeretők. Április 9-12. között Laborczi Géza igazgató-lelkész meghívá­sára az ország több részéről ér­keztek vendégek Nyíregyházára, ahol e napokban tartották az Evangélikus Kollégiumok első Országos Találkozóját. (bpi) Teológusnap a győri gyülekezetben Teológusnap volt Böjt 5. vasár­napján a győri gyülekezetben. Reggel a nádorvárosi Újtemp­lomban az ifjúsági istentisztele­ten dr. Reuss András, a Teológiai Akadémia rektora szolgált ige­hirdetéssel. Pál Rómaiakhoz írt levele 5. részének 12-17 versében írtakkal kapcsolatos üzenetet hallgathatta a gyülekezet Laeta­re napján. Ezen a böjti vasárnapon Isten különös törvényével ajándéko­zott meg bennünket az igehirde­tő. Ebben az igében Isten arról győz meg bennünket, hogy az életet akaija számunkra a pusz­tulás és halál helyett. Jézus halá­la által élet támad bennünk. A 84. Zsoltár szavaival élve „Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utóidra gon­dol." A prédikáció befejezését köve­tően a rektor beszámolt a Teoló­giai Akadémia mai életéről is. Külön öröm volt hallani, hogy ebben az évben jelentős számban megnövekedtek a jelentkezések az Akadémiára. Egyházunk éle­tében fontos, hogy igehirdető lel­készeink száma növekedjen. Az egyház törvényalkotó zsinatának 16. ülésszaka is általános vitában tárgyalta és törvényként elfogadta a „Felsőoktatásról szóló törvény- tervezetet”. Ez is azt mutatja, hogy a törvényalkotás is kiemelten fog­lalkozik a lelkészképzéssel. A rektor a reménység hangján szólt, hogy az államilag is egyetemi rangot kapott Teológiai Akadémia olyan lelkészeket ad a gyülekeze­teknek, akik a szolgálatot megfele­lő tudással és hittel végzik. A teológusnap délelőttjén a ná­dorvárosi templomban Mesterhá- zy Zsuzsanna teológiai hallgató is szolgált. Prédikációjában bizony­ságot tett arról az örök szeretetről, amit világunk teremtőjének, mennyei Atyánknak köszönhe­tünk. A délutáni záróprogram az Öreg- templomban ért véget, ahol a teoló­gusok verses-zenés összeállítással zárták a böjti vasárnapot. Horváthné dr. Molnár Lívia Dr. Frenkl Róbert országos felügyelő megbeszélést folytatott Gellert Kis Gáborral, az Országgyűlés Emberjogi, Vallási és Kisebb­ségi Bizottságának, elnökével az egyházügy időszerű kérdéseiről. Áttekintették a 32/1992-es ingatlan-visszaadási törvény végrehaj­tásának, illetve esetleges módosításának kérdését, a költségvetési támogatás rendszerének lehetséges megváltoztatását és az állam­igazgatás-egyházi adminisztráció kérdéskört. A megbeszélésen részt vett Donátit László országgyűlési képvise­lő, a Bizottság tagja, illetve Szemerei Zoltán, az Országos Egyház főtitkárhelyettese. Az országos felügyelő meghívta Gellért Kis Gábort a bonyhádi kollégium bővítése alapkőletételi ünnepségre, aki a meghívást köszö­nettel elfogadta. két, akik valóban képviselik a világ minden táján célkitűzéseinket. A tíznapos konferencia megfeszített munkatempót diktált. A program háromnegyed hétkor indult, s este tizenegy előtt nem kerültünk ágyba. Mégsem zúgoló­dott senki. Sőt! Mindenkinek örömére, esténként még együtt maradtunk énekelni. Élményt adó alkalmak voltak ezek! Rendszerint afrikai testvéreink vezették az éneklést, hangszerekkel, taglejtéssel kísérve vidám, felszabadult dicséreteiket. Mi is örömmel kapcsolódtunk be, s nekem mindig a zsoltárok biztató felszólítása jutott eszembe: Dicsérjétek az Urat... dobbal, körtáncot járva, dicsérjétek zengő cintányérral! Dicsérjétek az Urat! (Zsolt 150) E mellett a gazdag, színes, Istent dicsérő örömteli éneklés mellett nem tűnik-e egy kicsit szegé­nyesnek, szomorúnak a mi éneklésünk? Keveháziné Czégényi Klára FELNŐTTEK KONFIRMÁCIÓJA A családi háttér A konfirmáció „örökzöld” téma és ha már nem az, akkor abban egyházunk sorvadásának jelei mutatkoznak. Három dolog indít az írásra. Egyik az, hogy a zsinati törvénytervezet is foglalkozik vele és nagyon jó, ha egyházunk legmagasabb szintű fórumán előkerül az egyházi életünk minden fázisával kapcsolódó és azt érintő kérdés. A másik az, hogy a konfirmáció kérdéséről írt cikk írója egyházi hetilapunk olvasóitól várja a hozzászólást. Harmadikként indokolja írásomat az a tapasztala­tom, melyet böjt 4. vasárnapján élhettem át, ami­kor felnőttek, illetve nagykorúak, 18-36 évesek, vállalták a konfirmációt. Vagyis azt, hogy beszá­moljanak a tanultakról - nem „ismeretterjesztési” órák, hanem közös bibliatanulmányozás nyomán - és vallást tegyenek hitükről, amelyben nem a „be­tanult memoriter”, nem a „kötelező gyakorlat” dominált, hanem átszűrődött a tudatos, a szemé­lyes döntés fénye. És máris ott vagyok azoknak a sorában, akik hangsúlyozzák a nagykorúak, az önként jelentke­zettek konfirmációjának szükségességét és fontos­ságát. Nem becsüljük le a 12. évtől jelentkezettek konfirmációi előkészítését. Egyházmegyénkben született több éve egy határozat, hogy 13 é alattit ne konfirmáljunk. Nagyra értékelem azokat a nyu­gati protestáns (főként holland) törekvéseket, me­lyek nyomán 18. évtől konfirmálnak. Jó lenne át­gondolnunk ezt a tényt a hitoktatásban előállott új helyzetben, amikor a konfirmációra jelentkezettek- főként egyházi iskolákban - 6 éve részesednek rend­szeres hittanoktatásban. A hittanóráknak is egyik döntő célja, ha nem a legdöntőbb, hogy a fiatalt „tu­datos hitre” segítse. Ebben a láncolatban, hol van a konfirmáció helye, mikor kapcsolódjon be, mint „csúcspont”? Vagy legyen talán a hitoktatás „megfe- jelése”? Jó helyre tesszük-e a „csúcspontot”, és a kö­vetkező évek a hittanoktatásban nem a „megdicsőülés hegyéről” való lemenetelt, avagy a tanultak „meg­emésztését” jelenti csupán? Tudom, hogy vannak, akik éppen ezért szeretnék a konfirmáció időpontját a nagykorúságig kitolni, mert többek között éretlen­nek tartják gyermeküket az úrvacsorával élés komo­lyan vételére. Hajlok azok véleménye felé, akik a nagykorúság közelében keresik a határt, ismerve az aggályt, hogy iskolarendszerünkben a jelentkező plu­ralizmus megnehezíti a fiatalok elérését később. Ma sem problémamentes a tizenévesek elérése konfirmá­ciói órákra, mert a túlórák, különórák számos aka­dályt gördítenek az útba, és kevés az idő a „tudatos hitbeli döntés elősegitésére”. Ezért volt új színfolt a 10 nagykorú fiatal konfirmációra jelentkezése, akik munka után jöttek, mégsem amolyan „esti, levelező tagozatra”, hogy „leérettségizzenek” az „evangélikus keresztyénségből”. Ha a családi hátteret nézzük, akkor több irányban lehet tájékozódnunk. Vannak, akik a konfirmáció elmaradásáért csak a szülőket hibáztatják és hangoz­tatják : „amíg gyermekem az én kenyeremet eszi, azt kell tennie, amit én akarok.” Lehet, hogy ők kénytele­nek megtapasztalni, hogy egyik gyermekük megy a konfirmációi órákra, a másik különféle ürüggyel távol tartja magát. Maradjon az ilyenek felé is nyitva az ajtó: a szívek, a gyülekezet, az imádság ajtaja. Ne zárjuk be ajtónkat, amikor Istené Jézus Krisztusban nyitott. Hát nem ezért volt lehetséges most a 10 nagy­korú testvérnek és pár évvel ezelőtt is ugyanennyinek itt, Sopronban is a konfirmációja? Sok pedagógus szülő és más felelős poszton megfélemlítettek gyerme­kei nem részesültek a konfirmációban. Közben a szü­lők bekapcsolódhattak -újból a gyülekezet életébe, imádkoztak gyermekükért. Vannak, akik a házasság előtt, mint jegyesek gon­dolták át a szülők biztatásával azt, hogy hitéletüknek mire lenne szüksége. Megkeresztelve sincsenek. Ez az egyházi esküvő egyik akadályává válhat. Aztán a hívő nagyszülő imádsága is beérett, aki unokáiért imádko­zott, hogy a keresztségben Isten gyermekei legyenek. Ez a reménység személyesen érlelődött a fiatalokban askonfirmációi előkészítések alkalmával. Legyen Istené a hála, hogy a családok hitéletének már-már hamvadó parazsa ismét lángra lobbant! _________________________________________________' __________________________fiaimon__IÁ«««« I EE5 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents