Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-04-16 / 16. szám

Evangélikus Élet 1995. Április 16.

HITÜNK ALAPJA: JÉZUS FELTÁMADÁSA

ORVOSI JELENTÉS

Meg kell halnom - meg merek halni!

Jn 11,25b

vezér, Ma Úr és él.” (Wipo: Se„Életünkben szüntelen halál lesi léptünk..." (Ék 499.) Az ének őse születésének legendája bizonyára ismerős : a kolostor ablakából egy szerzetes feszülten figyeli, hogyan építik a szédítően mély szakadékot átívelő hidat. A látvány meditációs „anyaggá” lesz számára és az időhöz és helyzethez kötődő élményből született antifóna pedig a világ végezetéig, minden ember számára érvényes figyelmeztetéssé.

A reformátor megbecsüli ezt a csodálatos örökséget. Két versszakkal pedig még értelmezi, elmélyíti, mi is igazában a halál, amely életünk kellős közepén is les ránk, és végül sem enged kitérőt a számunkra.

Szinte kortársa az a Ráskai Lea dömés (dominikánus) apáca, akinek a keze írásával maradt ránk a „Halál himnusza”: „Elmegyek meghalni, látván, hogy a halál mindeneken uralkodik, és igen sűrű és gyakor(i) az ö hálója." - „Elmegyek meghalni, de nem tudom, hogy hova megyek, sem tudom, mikoron megyek el, de akarhova forduljak, mindig a halálra megyek."

Mindkét szöveg annyira szemléletes és annyira egyértelmű üzenetet rejt, hogy minden magyarázkodás csak lazítaná a kikerülhetetlen és megfellebbezhetetlen tény félelmetes keménységét: meg kell halnom. Az sem szelídítene a tényen, ha előre tudhatnám idejét és módját. De nem tudom. Csak azt, hogy meg kell halnom.

Nem ment meg, ha nem gondolok vele. Az sem ment meg, ha időben megkezdem az „elszakadási manővereket.” Megszívlelni való a reformátori tanács, hogy az ember ne hagyjon maga után rendezetlen ügyeket.' De ki mehet úgy el, hogy ne maradna utána teendő? Hiszen nem tudom, mikor megyek el.

De nemcsak az a kérdés, mi marad utánam. A fő kérdés ez: hova megyek? Hiszen nem az álom édes- testvérével van dolgunk halálunkban, hanem Isten elé citáltatunk. Ismétlem: citáltatunk, tehát nem akarás vagy nem akarás lehetősége van előttünk. így válik égetővé a kérdés: ha meg kell halnom, meg merek-e halni?

Csak Jézus Krisztus ígéretébe kapaszkodó reménységgel merem kimondani: meg merek halni. Reménységgel, mert - noha előőrseit észlelem is magamban és körülöttem - még előtte vagyok a nagy küzdelemnek. Akkor derül majd ki, hogy a „kell”-be törik-e bele az életem, vagy merek belemenni a halálomba. A reménységem onnan fakad, hogy Jézus Krisztus belement és „Az Elet a halállal, megvitt csoda - csatával, S a holt Eletquentia paschalis. Babits Mihály fordításában.)

Azért merek meghalni, mert nem a saját merészségemben remélek, hanem azt a bizonyos horgonyt, amely a keresztény reménység jelképe, kidobom már most az életem hajójából, hogy Jézus Krisztusba kapaszkodjék.

Ebben a reménységben és ebben a merészségben Jézus Krisztus erősít: keresztségemben azt mondta, hogy Hozzá tartozom. Szent teste és vére, irgalmas jelenléte őriz akkor is, amikor „halálomra egyedül maradok.” Csak így merek meghalni.

Természetesen szeretném majd az utolsó harcon Jézus nevét kimondani. Csak nem tudom, hogy ki tudom-e mondani. De ezzel sem vesződöm sokat. Remélem, lesznek, akik segítségül hívják helyettem. De mindennél jobban azt kérem, amit valamennyien sokszor éneklünk: „Am ha egy sóhaj még vár, s keres Téged, Azzal köss, Jézusom, új szövetséget!” (ÉK 374,3.)

Meg kell halnom. Kérem Jézus Krisztust, hogy merjek meghalni.

„Elmegyek meghalni, remélvén az örökké megmaradandó életet... Ezenképpen jól megyek meghalni.”

Fehér Károly

Alig pár hete érdekes orvosi tanulmány került a kezembe. Latin szakkifejezésekkel úja le a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedését. Izgalmas és tanulságos olvasmány volt, mert így még jobban megismerhettem, hogy „micsoda szenvedésen ment keresztül” a Megfeszített. Rettenetes fájdalmakat kellett elszenvednie. Kezdve a hírhedt római korbáccsal, amely több szíjjal és a szíjak végén ólomnehezékkel rendelkezett. Ezzel cafatokra tépték az elítélt hátán a bőrt. Nem lenne csoda, ha a megkorbácsolt áldozat magatehetetlenül feküdt volna egy vértócsában. Azt állítja a tudós orvos, hogy „...az elitéit bőrének ilyen mértékű megkorbácsolása és az izomszövetek összezú- zása súlyosságban egyenlő a testfelület megégésével. Orvosi segítség nélkül ez a sérülés halálos." Jézusnak így kellett a hátára vennie a keresztgerendát. Nyers, szétvert húsra a durva, szálkás, súlyos, nem steril gerendát. Keresztben, hogy mindkét vállát terhelje. A gerenda a csigolyákat is nagyon nyomta (pontosan leírja a tanulmány, hogy melyik csigolyákat nyomta, s megtudhatjuk a csigolyák orvosi neveit is). A keresztgerenda (pati- bulum) súlya lehetett 30-50 kg is. Mintha valakinek az lenne a feladata, hogy félig agyonvert állapotban egy cementes zsákot cipeljen hegynek fel.

Ám nemcsak a hátát, de a koponya bőrét is mélyen és súlyosan

rendezvényein. Jó alkalom volt ez az ünnepi hétvége arra is, hogy Kiss Dénes írót és K. Dénesné könyvtárost - a Társaság alelnökét és tagjait - körünkben üdvözölhessük.

1904-ben alakult Kaposváron a Berzsenyi Társaság (1984-ben szerveződött újjá), az újjáalakuláskor alapító tag volt Kiss Dénes is. A Társaság szellemisége számunkra is példaadó: „Csak úgy állhat meg a mi kis testünk, Ha az lélekkel és erővel teljes." Kiss Dénes előadásában beszélt arról, hogy mi a Berzsenyi Társaság célja (hiszen iskolánk is tagja), beszámolt eddigi munkájukról, majd szólt Berzsenyi Dániel örökségéről; a költőről és az emberről. S miközben az írót hallgattuk, többünknek eszébe jutott a költő Kiss Dénes is; egy kb. húsz évvel korábbi versének, a „Levelek”-nek néhány sora: „Levelet írok Berzsenyinek / kézbesítsék a csillagok / Megunhatatlan esti rímek / milliárdnyi mi föl- ragyog...”

Kiss Dénes élményszerű, rendhagyó „irodalomórája” után Szentpáli Csaba, a Nemes Magyar Társaság tanárelnöke köszönettel értékelte az előadást.

Papp János színművész műsorát Berzsenyi Dániel verseiből és prózájából állította össze. A magyarokhoz, Fohászkodás, Búcsúzás Ke- menes-Aljától, A közelítő tél című versek hallgatása közben „beszédes” csönd uralta a termet. De felejthetetlen élményt nyújtott az An- tirecesio szuggesztív előadása is.

Úgy vélem, igaza van Németh Lászlónak. „Egy-egy nagy író nemcsak ajándék, hanem feladvány is... Berzsenyit nemcsak nagy költőnek, de nagy tanítónak is látom.”

És Németh Lászlóról eszembe jut Szokolay Sándor zeneszerző (aki az „irodalom Kodályának” tartja a nagy írót); ő azt szeretné, ha az oktatásban megvalósulnának ezek a Berzsenyi gondolatok is: „Az észt az érzéshez csatolod, / a csapongó elmét szelíden oktatod." (Kishez)

Ebből a törekvésből sikerült valamit megmutatnunk a következő hétvégén, március 11-12-én a megyei Kisfaludy Napok ’95. kulturális seregszemléjén, amelyen a megye valamennyi középiskolája részt vett. Kategóriánként a legtöbb díjért járó serleget - immár harmadik alkalommal - a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) diákjai nyerték el. A zsűri 19 arany-, 15 ezüst- és 13 bronzéremmel jutalmazta iskolánk tanulóit. Kiváló énekkarunk ismét aranyérmet kapott. Sok érem jutott a helytörténeti dolgozatokért is. Akadt néhány olyan pályázónk, aki több kategóriában ért el érmet: pl. Gergácz Erzsébet (versmondás és énekkar), Kálmán Eszter a képző- művészeti és honismereti kategóriában is aranyérmet szerzett, ifj. Lam- pérth Gyula öt érmet szerzett (köztük három aranyat, a hangszeres zenében, énekben és helytörténetben).

Március 15-ét felemelő hangulatban ünnepelte az ifjúság, egy változatos (prózai, énekes, táncos) összeállítással kötötték le a különböző életkorú tanulókból álló közönség figyelmét. A műsor egy drámapedagógiából érettségiző tanulónk, Budai Petra vizsgarendezése volt. (Felkészítő tanára: Orbán Júlia).

Ezután részt vettünk a városi ünnepségen és koszorúzáson. A Himnusz és a Szózat hangjaira meghajtotta a zászlóvivő az iskolazászlót, éppúgy, mint a líceumi elődök tették, mint például a jó 60 évvel ezelőtti március idusán Böröcz Sándor (amint erről visszaemlékezésében vallott).

Középen Kiss Dénes író, költő

A hónap végén, 25-én „Európa meghal Boszniában” békenap volt városunkban, iskolánkban. Ézen a napon előadást hallgattunk meg Boszniáról, továbbá fotókiállítás, beszélgetés a hazánkban és Ausztriában élő boszniai menekültekkel és Vujity Tvrtko, Pulitzer-díjas újságíró filmvetítéssel egybekötött beszámolója segített abban, hogy diákjaink megtanulják értékelni a békét, tudjanak együttérezni a szenvedőkkel, tiszteljék az Embert, s lássák, hová vezet a szélsőséges nacionalizmus, az értelmetlen gyűlölködés.

Az evangélikus templomban ökumenikus istentiszteleten könyörögtünk az Istenhez a békéért. Szerb és horvát népzenével, a békenap támogatói és a soproni gimnazisták által gyűjtött adományok átadásával, közös énekléssel „fogtuk meg egymás kezét” a szeretet jegyében. A Líceum által kezdeményezett békenapot Rajki Károlyné és Wild Róbert, iskolánk tanárai szervezték.

íme egy tavaszi hónap a tanórán kívüli iskolai életből.

Sámson Klára

Húsvéti néphagyományok az

OSI

Keveset tudunk gyülekezeteink hagyományairól. Akadtak ugyan lelkészeink között, akik megfigyeltek és leírtak néhány régi szokást, de rendszeresen még idáig senki sem gyűjtötte össze ezeket.

Számos helyen a böjt idején sötét ruhában mentek a templomba, a lányok lila szalagot tettek a hajukba, s főként az idősebbek teljesen feketébe jelentek meg Krisztus halálára emlékezve. A házasulandókat nem hirdették ki a templomban, még akkor sem, ha a böjt után kívántak összeházasodni. Ilyen adataink vannak Kiskőrös, Mezőberény, Békéscsaba, Ambrózfalva, Szarvas és Gerendás gyülekezeteiből. Általában ilyenkor tilos volt a vidámság, az utcán sem lehetett dalolni. Nem lakodalmaztak, nem mulattak böjt idején az evangélikusok sem.

Virágvasárnapra minden házat kimeszeltek, s a lányok ilyenkor jelentek meg először ta- vasziasan. Megkezdték a tojások festését. A katolikusok barkát szentelnek ezen a napon és azt olvashatjuk, hogy a bokortanyák evangélikus tirpákjai örültek, ha ismerős katolikus családtól szentelt barkát kaptak, mert oltalmazó céllal az elsőház komódjára vagy a tükör mellé helyezték. Általában szerte a magyar nyelvterületen úgy tartották, hogy a szentelt barka megvédi a házat a villámcsapás és a tűzvész ellen.

Nagyhét hagyományához tartozott, hogy az evangélikus tirpák asszonyok nagycsütörtökön éjszaka a Gecsemáné emlékezetére a virágoskertben imádkozgattak, a férfiak hasonló céllal valami rejtett helyen. Utána frissen merített vízben mosakodtak meg. A jószágot is megöntözték. A víznek egészségvarázsló erőt tulajdonítottak, különösen a húsvéti ünnepkörben. Nagycsütörtököt egyébként nem mindenütt tartották ünnepnek, de pl. Ambrózfalván a konfirmáció ideje volt és a tanítók, presbiterek, lelkészek vettek ezen a napon úrvacsorát.

Nagypénteken a Hétfalusi evangélikus csángók a századfordulón még énekelték a passiót, s arra gondosan felkészültek. A passió és lamentáció a reformációtól a XIX. századig része volt a protestáns isten tiszteleteknek.

A legtöbb gyülekezetben nagypénteken vettek úrvacsorát, mert ezt tartották a legnagyobb ünnepnek. A nagypénteki, úrvacsora előtti böjtnek helyi és egyéni változatai alakultak ki: volt, aki semmit sem evett (Mezőberény), volt, aki pattogatott kukoricát (Békéscsaba, Kondoros), volt aki csak tojást, vagy tejét (Békéscsaba), néhol zsír tálán ételt (Mezőberény), száraz kenyeret (Gerendás), aszalt gyümölcslevest (Csönge). Mindez addig tartott, míg a csillagok fel nem jöttek. Volt, aki ezután is csak tejet ivott (Tótkomlós), de a legtöbb helyen nem mindennapos ételemegsebesítették a 2-4 cm hegyes tövisekkel, melyek felszántották a fej érzékeny bőrét körös-körül. Ilyen kikészített állapotban kellett végigmenni a Kálvárián. Ereje elfogyott a kereszt alatt és összeesett. Már önmagában ez elegendő szenvedés lett volna!

De az említett orvosi tanulmány sem fejezi itt be a leírást. Azt kellene mondanom, hogy ezután csak az erősebb idegzetűek olvassák tovább ezt, ám mégis azt mondom: igenis tovább kell követnünk ezt az orvosi leírást, hogy egész lelkűnkkel beleborzadjunk, mi is történt érettünk, helyettünk, miattunk? Amennyiben valóban komolyan akarjuk venni Jézus Krisztus golgotái áldozatát, meg kell állnunk a kereszt tövében!

A megfeszítés menetének kor- történeti leírását természetesen nem ebből az orvosi tanulmányból ismerjük, de most kövessük ezt. A földre tették a keresztgerendát, az áldozatot pedig hanyatt fektetve, karjait szélesre kitárva szögezték oda úgy, hogy két oldalról egy- egy kemény római katona lefogta az elítélt könyökét, kezét és arról olvasunk, hogy a harmadik katona hogyan helyezte a csuklóra a kb.

15-20 cm hosszú, 8-9 mm, gömbölyű felületű szöget és hogyan ütötte két-három erőteljes kalapácsütéssel a „hüvelykujji párna alá a ra- diocarpalis” mentén. Az orvosi tanulmány világosít fel, hogy a „csuklón keresztül fontos ideg húzódik át: az un. medianus”, amely érző- és mozgatóideg. Ennek az idegnek a roncsolása „a leghevesebb fájdalmak egyikét okozza”, sőt olyan megfeszülés lehet ennél az idegnél, hogy a hüvelykujj körme akár a tenyérbe fúródhat. Eddig még csak a kezeket szögezték oda. Ne kíméljük magunkat, kövessük az orvosi leírást, mert ezeket a Megfeszített miattunk viselte el. íme, az Isten Báránya tényleg feláldozta önmagát!

Ezután következett a patibulum felemelése a már álló gerendára. A lábakat egymásra fektették és a felső lábfejen „a II. és a III. metatarsus közé” verték a szeget úgy, hogy az a talpon jött ki és belehatolt az álló gerenda fájába. A vér- veszteség itt már nem túlságosan nagy. Ezután megkezdődött az elítélt haláltusája.

Végül az orvos szakmai kérdése, hogy mi lehetett a halál közvetlen oka? Röviden ezt is kísérjük figyelemmel. Ebben a szörnyű helyzetben három szögön függve „a mellkas a maximális belégzés állapotába kerül, a kilégzés válik borzalmasan nehézzé és az elítélt fuldokolni kezd.” Asztmás rohamra emlékeztető helyzet alakul ki, fokozódik az izomanyagcsere, de nincsen oxigén, a testben tejsav keletkezik, s ennek következménye van, amit

mi már nem követünk tovább. Iszonyú izomgörcsöt említ végezetül a tanulmány, s azt mondja, hogy a kereszten kínlódó megfullad.

Az orvosi tanulmánynak nem témája az a nagy lelki szenvedés, amiről az evangéliumok számolnak be. Pl. Lukácsnál (12,50) Jézus által bevallott szorongásról olvashatunk, vagy nem kerülheti el a figyelmünket a getsemánéi éjszaka egyik súlyos mondata sem, hogy „szomorú az én lelkem mindhalálig” (Mk 14,34). Ezen a sötétséges éjszakán van szó ama pohárról is, amely a harag és az ítélet pohara. Erről Jézus így szólt: „Atyám, minden Jehetséges neked, vedd el tőlem ezt a poharat.” Milyen pohárról van szó? Sokan azonosítják - mint jelképet - az itt várható testi szenvedéssel. Pedig ez az ítélet és a harag pohara - tehát nagyon keserű pohár! Jahve haragjának kelyhe az! Számos ótestámentomi hely jelzi, hogy borzalmas tartalma lehetett a harag kelyhének. A 75. Zsolt 9. verse szerint ezt minden embernek ki kellene innia, de Jézus vette magához azt a rettenetes kelyhet.

Arról is szólnunk kell még, hogy mindezt Jézus érettünk önként szenvedte el. Kitérhetett volna ezen rettenet elől, de önként vállalta a harag és az ítélet kelyhét. Ember nem kötelezhette rá. Ez hát az igazi, valóban önfeláldozó szeretet.

Felvetődik a kérdés: és mi? Ezt vállalta értünk, miattunk, helyettünk Jézus! És mi? Cinikus érdektelenséggel, közömbös vállrándítással megyünk tovább semmibe vezető életutunkon? Ez aligha lenne értelmes! De akkor mit tegyünk? Részleteiben máskor kifejtendő titokról van szó, most csak éppen érintjük, hogy mindaz, ami történt, az életünkbe vág. Mindehhez kapcsolódási pontunk a hitünk. Látható és érzékelhető értelemben pedig a kettő szentség. Egyrészt a ke- resztség, abban a mély értelemben, ahogyan Pál apostol ír erről Róm 6. fejezetében. „A ke- resztség által ugyanis eltemettet- tünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsőségére, úgy mi is új életben járjunk." Másrészt az Úr szent vacsorájának szentsége adatott a számunkra.

Az orvosi leírás segítség lehet a számunkra, hogy még jobban tudatosítsuk magunk számára, hogy Ő értünk, helyettünk, miattunk hogyan szenvedett. De ezt az óriási jelentőségű eseményt a feltámadás igaz ténye koronázza meg. Isten kegyelmes döntése Jézus Krisztusért, hogy mienk az örök élet ingyen, kegyelemből.

Ribár János

evangélikus gyülekezetekben

két ettek, hanem pl. főtt kolbászt, tojást, kocsonyát.

Nagyszombaton az asszonyok takarítanak, sütnek, főznek ma is. Tótkomlóson különösen a gazdacsaládok szigorúan megtartották az ünnep rendjét és nagyszombat estéjén a családnak együtt kellett lennie. Húsvét vasárnap az egész család együtt reggelizett és együtt ebédelt, az étkezések előtt húsvéti énekeket énekeltek. Az idősebbek szemmel tartották a családtagokat. Akárcsak karácsonykor, ilyenkor sem illett hangosan veszekedni, feleselni a fiataloknak. Nagyszombat este vagy húsvétva- sárnap reggel a család tagjai, apra- ja-nagyja megmosakodott, * tiszta ruhát vett magára, s különösen a fiatalok erre az alkalomra új ruhát kaptak, s első ízben a templomba vették fel. Ebéd alatt a prédikációról beszélgettek, s a fiataloknak be kellett számolniok arról, hogy mit hallottak. Általános szokás szerint húsvét vasárnap a család tagjai nem mentek más házához látogatóba.

Húsvét hajnalán az erdélyi szász evangélikus ifjúság középkori hagyományként ki szokott vonulni a magaslatokra, hogy a felkelő napban a Húsvéti Bárányt megpillanthassa.

Az Evangélikus Naptár 1994-ben beszámolt arról, hogy a nagytarcsai gyülekezet húsvétvasárnap reggel hét órakor toronyzenére ébredhet. Elsősorban a gyülekezet gyermek-, ifjúsági- és felnőtt énekkara szólal meg előzetesen rögzített felvételről, hangszórókon keresztül, így jut el az örömhír mindenkihez: „Az Úr feltámadott...”

A nap kiemelkedő része az isten- tisztelet. A lányok fehér vagy virágos ruhában mentek a templomba (Gerendás). Húsvét első napjának jellegzetes szokása a keresztszülők látogatása a keresztgyerekeknél.

Húsvéthétfőn a locsolás máig szokás, de pl. a mezőberényi szlovákoknál csak az istentiszteletig locsolhattak, általában azonban hétfőn egész nap. Tótkomlóson voltak, akik már 4-5 óra tájban, hajnalban felzörgették a lányos házakat, s hagyományosan vízzel locsolták a lányt, aki azután megvendégelte a legényeket. A locsolásért járó ajándék és ct keresztszülők ajándéka is a piros vagy hímes tojás, mely az élet, az újjászületés, a feltámadás jelképe. A húsvéti ajándékozás szokása nem újkeletű, csak az ajándékot hozó nyúl képzete nem tartozik az ősi hagyományaink közé. Ma azonban már elmaradhatatlan része a húsvéti szokásoknak.

E néhány régi és új szokás ismertetése szolgáljon példaként arra, hogy evangélikus gyülekezeteink körében éltek és ma is élnek hagyományok. Ezúton is kérem a kedves olvasókat, hogyha kedvet éreznek, írják le akár a mostani, akár a régi gyülekezeti, családi húsvéti szokásokat és küldjék be a Szerkesztőséghez!

Dr. Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató

I

„Hallod a pattogó rügyek zenéjét?... / Lázban a hegyek a tavaszi széltől. / Vágyva néz erre havas orom I Holnapra tán a tavasz tűzétől / Szirmokra bomlik■ a Várostorony.'’ (Becht Rezső: Soproni Tavasz).

Az egykori líceumi öregdiák nemcsak versben, hanem prózában is vallott arról, hogy márciustól „minden soproni szemében ott csillog a diövérek tavaszi virágzása.’'

Ilyenkor „a nap tüze” „a fürge diákot” nemcsak a természetbe csalja ki, hanem a szellemi műveltség kincseivel is üdíti a mai licistákat.

Ez a tavaszi hónap - a kultúrának, művészeteknek szentelt hétvégekkel - lélekgazdagító örömök forrásává vált diákjaink számára.

Március 4-én volt a Berzsenyi-nap gimnáziumunkban, egésznapos programmal, meghívott előadókkal, vendégekkel. Délelőtt egyesületté, baráti társasággá szerveződött át a 1790-ben alakult, s azóta (kisebb- nagyobb megszakításokkal) folyamatosan működő Soproni Nemes Magyar Társaság. Megalakulásakor - és még utána sokáig - „egyetlen őre és ápolója volt a magyar nyelvnek és kultúrának e nyugati végvárban”. (Benkő László)

A maiak célja: az iskola haladó hagyományainak ápolása, az anyanyelv és a magyar nyelvű kultúra „magas szintű művelése; a szabad szellemiség kialakítása” az iskola diákjaiban. A Társaság tagja lehet: növendék, tanár, öregdiák stb. De soraikba léphetnek olyan kulturális egyesületek is, amelyek azonosulni tudnak a Magyar Társaság céljaival, szellemiségével, és ezt írásban vállalják. Tanárelnöke: Szentpáli Csaba.- Egyesületként újjáalakult ezen a napon a Soproni Német Társaság is, az 1803-ban alapított Társaság jogutódja, amely a német anyanyelv tökéletesítését, a német nyelvű kultúra rendszeres ápolását tartja fő feladatának, és szoros, folyamatos kapcsolatot kíván fenntartani a Magyar Társasággal. Tanárelnöke: Dudás János.

Az Alapszabályzatok ismertetése után az 5/1. B osztály nemzetiségi tagozata rövid német nyelvű műsort adott: német költők verseiből hallottunk szép összeállítást. A „kicsik” (az alsósok) kiejtése, jó teljesítménye Dudásné Bruckner Gertrúd tanárnő felkészítő munkáját dicséri.

Ezután iskolánk kamarakórusa lépett a színre, műsorukban Bach-, Haydn-művek szerepeltek. Vezényelt egy végzős diákunk: Wagner Szilárd.

Az ebédszünet után kiállítást tekintett meg az ifjúság és a tanári kar a 100 évvel ezelőtt született Merényi Oszkár gazdag munkásságáról és Berzsenyi-kutatásairól.

Fiúi emlékezéssel folytatódott az ünnepi program: Merényi László tanár az édesapjáról, dr. Merényi Oszkárról, az irodalomtörténészről, a pedagógusról, a Berzsenyi-kutatóról szólt.

Iskolánk küldöttei már többször jártak Kaposvárott a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság

„Az észt az érzéshez remeken csatolod...” (Berzsenyi)

MÁRCIUS a soproni Evangélikus Líceumban