Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)
1995-03-26 / 13. szám
WUrigeilKUS tLiei 1995. MÁRCIUS 26. AZ IDEGEN ZSEBLÁMPÁVAL ADOTT JELT 50 éve érte légitámadás az evangélikus templomot Szombathelyen Az első templom, amely légitámadás áldozatául esett. Szombathelyen, a csak nemrég elkészült, új Jézus Szive templom volt, a szöllősi városrészen. Az 1945. március 4-i nagy bombázáskor a székesegyház szenvedett súlyos károkat, amelynél pótolhatatlan értékű freskók és festmények is elpusztultak. A várost ért bombatámadások alkalmával azonban több más templom is kisebb-nagyobb károkat szenvedett, köztük a szombathelyi neogótikus stílusú evangélikus templom és a mellette épült lelkészlakás is. * 1945. március 27-ét írtuk. Az evangélikus parókia környéke is hadiallapotot mutatott. A hatalmas méretű gyülekezeti kultúrhá- zat német katonaság foglalta le, s oda szállásoltak be. A papiak tágas udvarán pedig megrakott német katonai teherautók sorakoztak. Azon a napon, estefelé éppen befejeztem napi munkámat a lelké- szi hivatalban, s már haza készülődtem, amikor „kisriadót” fújtak a szirénák. Ezt még nem tartottuk veszélyesnek, sokan le sem mentek az óvóhelyre. Én is úgy gondoltam, még nyugodtan hazaérek. De útközben szaporáztam lépteimet, mivel szovjet repülőgép zúgását lehetett hallani a város fölött. Ezt szaknyelven „zavaró repülésinek hívták. De alig értem haza, bombák becsapódásának döreje resz- kettette meg a levegőt. Mivel utana kis szünet állt be, férjemmel, apósommal siettünk a templom felé, mivel abból az irányból hallottuk a robbanások zaját. Nem csalódtunk. Ahogy odaérünk, látjuk, a templom és a lelkészlakás is súlyos károkat szenvedett a bombázástól. Csakhamar előkerült a parókus is, Kutas Kálmán. A percekkel előtte átélt izgalmaktól remegő hangon mondta el a történteket... Akkor már teljesen besötétedett. A papiakban 14-en tartózkodtak, köztük legtöbben befogadott menekültek. A kisriadó miatt senki nem ment le az óvóhelyre. Váratlanul egy ismeretlen civil ruhás, 25-30 éves férfi jelent meg az udvaron, szemügyre vette az ott sorakozó teherautókat, majd bezörgetett a parókiára. Kifogástalan magyarsággal beszélt, s menekültnek adta ki magát. Élelmet és szállást kért. A lelkész gyanútlanul befogadta. Az idegen azonban alig lépett be a papiakba, néhány perc múlva újra kiment az udvarra, s egy zseblámpával a kezében köröket írt le a tiszta, csillagos ég irányába, amerről a repülőgép zúgása hallatszott. Kutas lelkész azonban rögtön észrevette a gyanús fényjelzést, s a papiak férfilakói segítségével nyomban betuszkolták az idegent, aki semmi ellenállást nem tanúsított, a lelkészi irodahelyiségbe, s rázárta az ajtót. Abban a pillanatban már hullottak is a légiaknák. Az egyik a papiaknak a templom felőli szélső faltövébe esett, s leomlott az egész oldalfal. Ez az akna megölt egy német katonát is, aki éppen az udvaron tartózkodott, a katonai teherautó mellett. A parókiával szemközti ház is kapott légiaknát, ott öten haltak meg. A repesz darabjai és a légnyomás azonban a lelkészlakás utcai homlokzatán is nagy károkat okoztak. A parókia lakói az épület másik részében tartózkodtak, ahol csodával határos módon sértetlenek maradtak. Az udvarban robbant légiaknák a papiak tetőzetét is megtépázták, a templom tetőzetét is leszakították, a színes ablaküvegeket, keretestül kitépve, szilánkokra törték, s mind a templom déli falán, mind belsejében súlyos rombolást okoztak. Világító lövedékek kísérteties fényében bukdácsoltak ki a lakók a papiakból. Arra lettek figyelmesek, hogy a bezárt idegen erőteljesen dörömböl az iroda ajtaján belülről, s kiabálja, hogy azonnal engedjék ki. Az éppen oda érkezett Nagy Lajos gyülekezeti felügyelő, aki mit sem sejtett, kit, miért zártak be oda - nála is lévén kulcs az irodához - kiengedte az ismeretlent. Az pedig kilépve a szabadba, egy vörös csillagos szovjet katonasapkát húzott a fejére, majd futásnak eredt! A lelkész és társai szörnyülködve látták ezt, de mire felocsúdtak az első ijedtségből, az már rég eltűnt a sötét utcákon. Akkor döbbentek rá, hogy az idegen kém volt, vagy a Vörös Hadsereg egyik előőrsének a felderítő katonája. Mindenesetre az tény, hogy ő adott le fényjelzést a repülőgépnek, mely aztán pillanatok múlva ledobta a légiaknákat a jelzés színhelyére. Áz is bizonyos, hogy nem a templom vagy a papiak volt a kiszemelt célpont, hanem az ott elhelyezett német katonaság és hadfelszerelésük. A légvédelmi szirénák pedig csak ezek után szólaltak meg. A parókia lakói a törmelékeken keresztül siettek le az óvóhelyre. Éppen jókor, mivel néhány perc múlva újabb légitámadás következett. Egy jó óra hosszat tartott a pokoli színjáték második felvonása. Ezúttal a város másik részére hullottak a légiaknák, a közkedvelt Hérics-kert is a lángok martalékává vált. * Rá két napra, 1945. március 29- én, nagycsütörtökön vonultak be a városba a szovjet hadsereg katonái. Evekbe telt, mire a gyülekezet a templomon és a parókián esett háborús károkat helyre tudta állítani. Szerdahelyi Pálné Kórház, köszönöm neked... Jó ideje már annak, hogy egy ilyen című kis evangéliumi füzetet kaptam, és sok tanulsággal olvastam. Azóta bizony többször kellett személyesen tapasztalnom, hogy mit jelent kórházban lenni. Sok-sok élményem volt, s ezekről szeretnék valamit elmondani. Átéli az ember a műtét előtti izgalmakat. Azután jönnek a hosszú éjszakák. Ilyenkor a zsoltáros szava élmény: „... mint az őrök a reggelt. .Várom a hajnalt. Már jönnek is a friss, mosolygós, ébresztő és lázméröt hozó nővérek. Nem hagynak ki senkit, nem felejtenek el semmit, hozzák a friss ágyneműt, ügyesen és gyorsan kicserélik a régit. Ha már felkelhetsz, mosakodol, addigra már vár a tiszta ágy. Aztán nemsokára jön a reggeli, majd az orvos jár sorba s kérdezi: hogy van, Tóni bácsi? Van-e panasza? Megnéz, megtapogat, vizsgál, kezel, s a gyógyulásra biztat. Többször voltam most az utóbbi években a pécsi klinikán és a budapesti ORFI klinikán. Most már még jobban tudom, hogy mit jelent: „Köszönöm neked, Kórház!" Mert a Kórház nemcsak mélyebb önvizsgálatra, bűnbánatra, mélyebb Isten-keresésre, a kegyelem többszöri megtapasztalására vezet, hanem... Nem volt ott szó hitvallásról, nem voltak bibliai idézetek sem, de ahogy láttam, átéltem: az emberek látják a ti cselekedeteiteket, és... dicsőítem érte Istent: itt meg lehet tanulni a hivatás teljesítését, az emberi szeretet mások baján segítő indulatát. Jön az osztályos orvos. Mintha minden beteg az ő hozzátartozója lenne: azzal a türelemmel, szíves szóval, szinte simogató vizsgálattal néz meg napról napra. Megmagyaráz, útbaigazít és átérzed, hogy nem csak az orvosi eskü, hanem valami belső indulat vezeti őt. A hivatása ez. Ő boldog ember, mert azt teszi, amit legjobban szeret. Ugyanez áll a nővérekre is. Vidám, ragyogó szemű, mosolygós arcú lények (csak szárnyuk nincs). Szinte hívni sem kell őket. Már megint itt van az egyik: besiet az egyik ágyhoz, megigazítja az infúziót, segít felkelni, vagy betakar s már megy tovább, hogy ott is segítsen. Alig-alig kell néha hívni őket, szinte mindig ott vannak, ahol kell. Hát bizony ezt a munkát sem lehet így végezni, csak abból az indulatból, amint egy öregotthoni nővér mondotta: ezt csak szerétéiből lehet végezni. Bizony hivatás ez a javából! Beteg, vagy gyógyuló, vagy ezután megbetegedő felebarátaim! így jó élni: azt tenni és úgy tenni, ahogy a hivatásunk szól. Azt és úgy végezni munkánkat, mint akik tudjuk, hogy ezt bízta ránk az Isten. Egymást szeretni, egymásért dolgozni, ez a hivatásunk. így élni jó! És így érdemes! Egy gyógyuló, kórházakat járt és járó beteg Helyreigazítás Az Evangélikus Élet 1995. február 26-i számában jelent meg D. Koren Emil visszaemlékezése dr. Zoltai Gyuláról. Az egykori pályatárs érzéseit ugyan megértjük, de sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a cikknek a Budahegyvidéki Gyülekezetünket érintő része félreérthető, és a gyülekezetét sérti: nem felel meg a valóságnak az az állítás, hogy a lelkészt „néhányak meg nem értéssel fogadták és kisúsárolták a gyülekezetből”. A tény ezzel szemben az, hogy a lelkészt 1963. február 12-én a dr. Vető Lajos egyházkerületi püspök jelenlétében megtartott presbiteri ülésen a teljes létszámban megjelent presbitérium egyhangúan kérte fel a gyülekezeti lelkészi állásáról történő lemondásra. Ennék oka a lelkész gyülekezeti tevékenységének és magatartásának negatív megítélése volt A gyülekezeti lelkészi állásáról a lelkész lemondott, de a gyülekezet szolgálati lakásából csak 20 évvel később költözött el, lehetetlenné téve Qy módon az őt követő lelkésznek a gyülekezeti házba való beköltözését. Kérjük a fentieknek megfelelően a február 26-án megjelent cikk helyreigazítását Budapest, 1995. március 6. A Budahegyvidéki Evangélikus Gyülekezet presbitériuma * A tényeket ismerő gyülekezeti presbitérium helyreigazítását készséggel közöljük. KÜLMISSZIÓI EGYESÜLET 1995. március 27-én, hétfőn délután fél 6-kor tartja az Evangélikus Külmissziói Egyesület szokásos összejövetelét a Kelenföldi Evangélikus Gyülekezet Tanácstermében (XI., Bocskai út 10.). Előadást tart: Szabó Gáborné, a kecskeméti református esperes felesége a bázeli misszióval való kapcsolatukról. Igét hirdet: Szabó Gábor kecskeméti református esperes. Mindenkit szeretettel várunk! A Szepetneki Egyházközség gyülekezeti házának ünnepélyes alapkőletétele március 25-én, szombaton délelőtt II órakor lesz dr. Harmati Béla püspök szolgálatával. Erre az alkalomra minden érdeklődőt szeretettel vár a gyülekezet. A ZSINATI HÍRADÓ ANYAGÁNAK FOLYTATÁSA Vita az elfogadott zsinati törvények életbeléptetéséről A 3. sz. „Egyházi Struktúra” bizottság előterjesztésére a zsinat megvitatta a már korábban elfogadott „Az egyházközség” és „Az egyházi szolgálat az egyházközségben” című törvény-fejezetek élet- beléptetését. Zászkaliczky Péter, a bizottság vezetője több érvet mondott el e fejezetek hatálybahe- lyezése mellett. Nem várva meg az új egyházi törvénykönyv teljes befejezését, már több törvényünket (pl. az egyházi közoktatási intézményekről) életbe léptettük ugyan; de az egyházközségről szóló törvények egy középponti kérdést, a gyülekezeti szolgálat külső rendjét szabályoznák újra. Ez a törvény eleink rendjéhez is jobban kötődik, mint a most érvényes 1966-os törvény, de ugyanakkor a jövő gyülekezeti életének kereteit is igyekszik biztosítani. Fontos lenne hát e törvényt is mielőbb életbe léptetni, hogy tapasztalatokat szerezzünk alkalmazásáról. így a szabályozás szükséges korrekcióit még ez a zsinat el tudná végezni. Az alkalmazási tapasztalatokra nagy szükség lenne a zsinat további munkája során is, így pl. az egyházszervezet szabályainak megalkotásánál. A területi felosztás reális megközelítéséhez mindenképpen szükség van az önálló, vagyis anyaegyházközségek, illetve a társult egyházközségek, másfelől pedig a leány-, fiók- és szórvány-egyházközségek felmérésére. A vitában is többen támogatták ezt a felmérést, mint olyat, amelynek még akkor is el kellene készülnie, ha az egyházközségi törvényeket csak később fogadná el a zsinat. A betöltetlen lelkészi állások reális száma ugyanis csak úgy állapítható meg, ha ismerjük a lelkészt önállóan eltartó, és a lelkészt segítséggel eltartani képes egyházközségek számát; és emellett azokat a kisebb erejű gyülekezeteket vagy csoportokat, akik ugyan igénylik a lelkész szolgálatát, de nem tudják vállalni azoknak az anyagi eszközöknek a biztosítását, amelyek szükségesek egy lelkész egzisztenciájának és családjának a fenntartásához. A szóban forgó egyházközségi törvények esetében szerkesztési problémákat is meg kell oldania a zsinatnak. Ezek részben más, már elfogadott törvények beépítését jelentik és jól kezelhető szövegmódosítási feladatokat jelentenek. Nagyobb gondot jelent az, hogy az elfogadott szövegrészek nem önálló törvényként lettek megfogalmazva, hanem az egyházi szolgálatról és az egyházi szervezetről szóló két nagy törvény fejezeteként. A megoldásra kínálkozik több mód is. A lelkészi szolgálatról szóló új törvények egyik eleme a lelkészjelölti státus bevezetése, ami azt jelenti, hogy a teológiai akadémiai tanulmányok vizsgával való lezárása után legalább 1 év gyakorlati idő következik, amikor ajelölt csak gyülekezeti lelkész mellé beosztva végezhet szolgálatot. Ezután következhet a lelkészvizsga, amelynek feltétele mindenfajta lelkészi szolgálatra, illetve mindenféle egyházi tisztség viselésére jogosít. E kérdésben vita alakult ki a német és a hagyományos magyar rend körül, és erősnek mutatkozott az az álláspont, hogy a segédlelkész korlátozás nélkül minden lelkészi szolgálatot végezhessen, de a lelkészvizsga letételéig ne lehessen önálló gyülekezeti lelkész. A jelenlegi gyakorlattól eltérő rend bevezetése - ha azt a zsinat júniusban törvényként elfogadja - e pillanatban úgy képzelhető el, hogy az az idén ősszel felvett teológiai hallgatókra lesz érvényes. A törvények életbeléptetésére az 1966. évi II. egyházi törvény 120. § (8) érvényes. Eszerint a törvényt a zsinat elnöksége hitelesíti és hirdeti ki; hatálybalépése napját az országos egyházi elnökség állapítja meg. Természetesen minden új törvény életbeléptetésénél vizsgálandó, hogy az a vonatkozó állami törvéÚgynevezett „előzetes vitában” tárgyalta a Zsinat a hitoktatásról és a konfirmációról szóló törvénytervezetet. Amint ez várható volt, különösen a konfirmáció körül robbant ki eleven vita. Voltak, akik egyenesen megkérdőjelezték, hogy ezzel a kérdéssel zsinati szinten kellene foglalkozni. Úgy vélték, a konfirmáció valami egészen más „ügy”, mint a hitoktatás, ezért nem is szerencsés egy törvényben tárgyalni. Végül is a Zsinat elég szoros szavazási aránnyal úgy döntött, hogy a kétféle oktatást mégiscsak valamiképpen együtt kell látni, szabályozni, koordinálni. Nyilvánvaló, hogy a konfirmációs oktatásnak mélyebb céljai vannak, mint a hitoktatásnak, amit Bencze András zsinati tag szerint nem hitoktatásnak kellene nevezni, hanem hittan-oktatásnak. Ezzel is kifejezve, hogy a hit nem „oktatható”, hanem Isten ajándéka. A hittanoktatásban olyan ismereteket adunk át, mely segíthet a hitrejutásban, de nyilvánvaló, hogy sokéves hittanoktatás se garantálhatja a résztvevők hitrejutá- sát. Éppen ezért problematikus a hittan osztályozása még az egyházi iskolákban is, ezért van még mindig sajátos helyzetben a hittan a különböző fakultatív tárgyak sorában az állami iskolákban... A konfirmációnál viszont már nem lehet kétséges az egyértelmű cél, amit a törvénytervezet így fogalmaz meg: „A konfirmációi oktatás célja a megkeresztelt fiatalok tudatos hitre segítése és beépítése a gyülekezet életébe.” Itt tehát már nem egyszerűen keresztyén „ismeretterjesztés” a cél, hanem nem is titkoltan a fiatalok egzisztenciális elköte- lezése a tudatos keresztyén életre és szolgálatra. Ezt szeretné kifejezni, „demonstrálni” az úgynevezett „konfirmációi vallástétel”, amiről azonban köztudott, hogy sok esetben inkább csak betanult memoriter, „kötelező gyakorlat”, s nem tudatos, személyes döntésen alapuló hitvallás... Konfirmációi gyakorlatunk másik vitatható pontja az úrvacsorára bocsátás kérdése. Köztudott, hogy ortodox keresztyéneknél már a keresztség .Jogosít” az oltári szentség vételére. A katolikus elsőáldozók 7-8 éves gyermekek, akik lehet, hogy fogékonyabbak az úrvacsora misztériumának befogadására, mint a protestáns gyakorlat szerint 13 év körüli, egyoldalú racionalizmusban „szenvedő” kamaszok... Éppen ebből a felismerésből kiindulva, napjainkra a protestáns, evangélikus gyakorlat is igen eltérő világszerte. Nyugat- és észak-európai testvéregyházakban sok helyen engedényekkel összhangban van-e, a régi törvény funkcióit kiváltja-e, és hogy az érvényes (releváns) egyházi törvényekkel konform-e. E követelmények az eddig életbeléptetett törvényeinknél teljesültek, ennél a törvénynél azonban sokkal több kapcsolódási pontot kell vizsgálni. E jogi jellegű feladat elvégzésének felelőssége a zsinatot és az országos elnökséget egyaránt terheli. Úgy gondolom, éppen azért kellene az egyházközségi törvények életbeléptetését most vállalni, hogy a teljes törvénykönyv hatálybahelyezését megelőző, nagyon igényes és körültekintő munkához most szerezzünk tapasztalatot. Felmerült a zsinaton az az igény is, hogy ne csak ezt, hanem a többi elfogadott törvényt is helyezze hatályba a zsinat következő ülésszaka. Döntés született, hogy a bizottságok az elfogadott törvényeket vizsgálják meg és készítsék elő azok életbeléptetését. lyezett a szülőkkel közös családi úrvacsoravétel konfirmáció előtt lévő kisgyermekeknek is. Nyilvánvaló, hogy nálunk is már csak elméletben feltétel a konfirmáció, hiszen különösen is nagyobb, városi gyülekezetekben nem „ellenőrizhető”, hogy kik járulnak az úrvacsorái oltárhoz... Neuralgikus pontnak bizonyult az életkor kérdése is, melyet a törvénytervezet így próbál meghatározni: „Az oktatás legkorábban a 12. életévét betöltött fiatalokkal kezdhető el.” Többen túl korainak Ítélték ezt a kezdetet, de ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az iskolarendszerünkben jelentkező pluralizmus, a legkülönbözőbb formációk (8 + 4,4 + 8, 6+6 stb.) sok esetben azt jelentik, hogy később már alig érhetők utol a fiatalok... Néhányan egyenesen azzal vádolták a törvénytervezetet, hogy a jelenlegi helyzetet igyekszik konzerválni. Ez azonban távol állt tőlünk, hiszen nem is létezik egységes konfirmációs gyakorlat egyházunkban, amit konzerválni lehetne. Ä helyzet sokszínű, hogy ne mondjam, csaknem anarchikus... Ezen próbál segíteni a törvénytervezet, hogy legalább bizonyos alapkérdésekben egységes legyen konfirmációs szolgálatunk. Éppen az alapkérdések tisztázása végett a Zsinat állásfoglalásra kérte föl a Teológiai Bizottságot. Jó lenne, ha a konfirmáció végre a megfelelő helyre kerülne elméletben és gyakorlatban egyaránt. Nem szabad túlértékelnünk: egyesek szinte már „harmadik szentségünket” látják a konfirmációban. De talán még súlyosabb véglet, ahol „gyorstalpaló kurzussá” silányul az egész, üres tradícióvá, pogánygyökerű „felnőttavatássá”, családi ünneppé degradálódik a konfirmáció. Aligha hiszem, hogy bárkinek is csalhatatlan, mindenütt beváltható „receptje” lenne konfirmációi gyakorlatunk beteg pontjainak gyógyítására a mai átmeneti társadalmi és egyházi helyzetben. De felelős evangélikus nem lehet közömbös ezen a területen, hiszen a konfirmáció egész keresztyén életünk alapvető teológiai és gyakorlati kérdéseinek olyan sorát érinti, mint a hitrejutás, szentségekkel való élés vagy visszaélés, egyházfegyelem, felelős egyháztagság és keresztyén „nagykorúság” témája... S folytathatnánk az egymásból fakadó súlyos teológiai és gyakorlati problémák sorát. Mindezekhez várjuk olvasóink hozzászólását is! Gáncs Péter Olvasóink írják „az egyházi adóról”... Mindig öröm, ha az olvasók felé forduló kérdés, kérés nem marad pusztába kiáltó szó. Az „egyházi adóval” kapcsolatosan a Zsinati Híradó előző számában megjelent „fésületlen” gondolataimhoz többen is hozzá szóltak. Két olvasói levélből szeretnék most részleteket közzé tenni. Egy csikvándi olvasónk konkrét javaslatot küldött: „Az adó elnevezés mindenképpen kerülendő. A fizetendő összeg tételes kivetése nem jó. Egyrészt azért, mert a fizetések nyilvántartása megoldhatatlan, másrészt nincs törvényes eszköz és hatalom, hogy azt be is lehessen hajtani. A kötelező jellegtől pedig az emberek nagy része idegenkedik. Javaslatom: a gyülekezetek a területükön lakó egyháztagokról igyekezzenek pontos adatokat szerezni, és azokat vegyék nyilvántartásba. Mindezek ismeretében, az egyes gyülekezetek éves költségvetésének kiadási végösszegét elosztva a gyülekezethez tartozó, ismert, kereső és fizetőképes személyek számával, kijön az a legkisebb összeg, amelynek befizetése biztosítaná a gyülekezetek anyagi ellátását. A költségvetés kiadási végösszegét és az azt fedezendő, az egy személyre jutó legkisebb befizetendő összeget, írásban közölni kellene a nyilvántartott gyülekezeti tagokkal, megjegyezve, hogy ez az az összeg, amely a gyülekezet kiadásainak fedezésére, feltétlenül szükséges. E levélben kérni kellene a tehetősebb egyháztagokat, hogy anyagi lehetőségükhöz mérten, adományként többet adjanak, mint a megjelölt fizetendő legkisebb összeg, azon oknál fogva, mert minden gyülekezetnél vannak szegénysorsú gyülekezeti tagok, akik nem tudják a kért összeget kifizetni, és vannak olyanok is, akik nem akarnak fizetni. A tehetősebbektől befolyt adomány fedezné az így kiesett összeget. E javaslatot ne törvényként, hanem ajánlásként határozza meg a zsinat, és az ilyenformán való alkalmazást ajánlásként közölje a gyülekezetekkel. A gyülekezetek maguk dönthessenek afelől, hogy a gyülekezetfenntartói hozzájárulást az ajánlott mód szerint, vagy az egyes gyülekezeteknél az eddig is jól működő módon szedik be... ” Különösen hálás vagyok egy Pest megyei olvasónk soraiért, aki lelki módon közelíti meg ezt a csak anyaginak tűnő kérdést: „...a cikk arról szól, hogy ez a bizonyos közteherhordás ne neveztessék adónak, ami kényszerű dolog, hanem az lenne jó, ha például offertóriumok- ban, hálaáldozatként jönne ez be... Végeredményben oda jutunk, hogy az kellene, ne legyen népegyház, ne legyen az hogy .beleszületik' valaki testileg egy egyházi közösségbe, hanem legyen visszatérés az első gyülekezetek szokásához, s csak az legyen az egyház tagja, aki valóban hiszi Istent, személyes Megváltója Jézus, és mert ezt a nagy kegyelmet megismerte, önként, hálaáldozattal segíti ezt a közösséget. A fentiek csak egy nagy ébredés eredményeként jöhetnének létre, mert ezt egy tollvonással nem lehet elintézni. Ezért imádkozunk. Addig pedig legyen egyházfenntartói járulék, hálaadomány vagy bármi más, hogy elkerüljük az egyházi adó nevet, a lényeg ugyanaz lesz... Számomra az a summa: aki igaz szívvel szereti Istent, annak mindegy, minek nevezik: adónak vagy adománynak, kész örömmel adja és ebből elsősorban neki lesz haszna, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten'. S többszörösét kapja vissza Tőle. Aki pedig nem így cselekszik, ezeket kell imádságban is hordozni, hogy ne kényszerűségből, de hálából tudják adni, amit adnak..." Köszönet az értékes gondolatokért, várjuk a folytatást! Thurnay Béla ÖSSZETETT, FORRONGÓ KÉRDÉS: A konfirmáció...
