Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-03-12 / 11. szám

Evangélikus Élet 1995. március 12. EUROSZEMINÁRIUM Bács megyei események Ezt a címet viselte az a három­napos budapesti konferencia, me­lyen külföldi és hazai tábori lelké­szek, teológusok, katonatisztek a honvédség tisztikarából sokan vet­tek részt, hogy „kollektív meditá­ciót”. tartsanak arról a kérdésről, miként érvényesülhet „a keresz­tény etika a katonai vezetésben.” A konferenciát a „Keresztény Katonai Közösségek Szövetsége" (angol elnevezése alapján az AMCF betűszót használják megje­lölésére) rendezte. Ez a mozgalom a múlt század közepén indult el az angol hadseregben és az elmúlt 40 esztendőben terjedt el a világ min­den részére. Nincs külső szervezeti formája, mindössze egy-egy föld­résznek van alelnöke és az egész mozgalom élén a nemzetközi elnök áll. ' Amióta megszűnt a kelet-nyuga­ti feszültség, a katonaság morális problémáiról először a keleti részen Moszkvában tartottak konferenci­át, mintegy 550 orosz katonatiszt részvételével. Az ott szerzett tapasz­talatok alapján határozták el, hogy az egykori szovjet tömb országai­ban is tartanak hasonló szeminá­riumokat. A Cseh Köztársaság és a balti államok után most a harma­dik volt a budapesti, melyen szlo­vák katonatisztek is részt vettek. A konferencia megnyitóján Fo­dor István honvédelmi államtitkár hangsúlyozta, hogy a keresztény értékrend és kultúra hatása a had­seregben is jótékony. A keresztény felfogás alapján a hadseregben a morális, etikai és szociális felada­tok megoldása és a mentális kar­bantartás eredményes lehet. A konferencia előadói - részben saját, az Öböl-háborúban és Viet­namban szerzett tapasztalataik alapján mondták el, hogy keresz­tény hitük és abból kapott erkölcsi meggyőződésük milyen módon ér­vényesülhetett, amikor a rájuk bí­zott katonák élete-halála kérdésé­ben kellett dönteniök. A katonai vezető számára a személyesen megélt keresztény hit járható út volt, a keresztény etika pedig csele­kedeteinek morális kerete lett. Hogyan lehet valaki katona és keresztény? - ez a kérdés végig ott lebegett az előadók és a hozzászó­lók szavaiban. Az etikus parancs­noki viselkedésre persze nemcsak „éles háborúban” van szükség. Ide tartoztak olyan kérdések, mint a keresztény viselkedés a társadal­mon belül. Hogy valódi béke le­gyen és valódi igazság. A mozga­lom jelmondata is ezt segíti elő: „Az igazságosságot, és nem a bé­két mindenáron.” Ezzel összhang­ban a katona is lehet a legtermé­szetesebb módon keresztény em­ber. Az persze elképzelhetetlen, hogy egy hadseregben minden parancs­nok keresztény módra legyen eti­kus. De szó volt arról is, hogy a humán erkölcs alapján is lehet eti­kusan viselkedni és ezt is el kell fogadni. Többször hangsúlyoz­ták: „nem magasabb rendű plattformról beszélünk lefelé. Katona a katonának, tiszt a tisztnek szóltunk.” A katonák békefeladatai között említették a terrorizmus elleni küzdelmet, és a békefenntartói (ENSZ) szolgá­latot is. Akik ebben kapnak pa­rancsot, azoknál különösen éle­sen vetődnek fel ilyen kérdések: kire lőjenek? Lehet-e feláldozni vétlen embereket, akiket túsz­ként tartanak fogva és hogyan kell elhárítani a vészhelyzeteket. A terroristák elleni küzdelem sem nélkülözheti a morált. Etikai és jogi mérlegelést egyaránt megkí­vánnak azok az esetek, amikor a katonai erőt terrorhelyzetben kell bevetni. Nem lehetünk maximalisták, nem képzeljük azt, hogy minden parancsnok keresztény etikai ala­pon vezet, de az eszmecsere bizo­nyára hasznos lesz, ha a honvédsé­gen belül erjesztő kovászként hat­nak a résztvevők és szaporodik azon parancsnokok száma, akik hisznek és hitből cselekszenek. A szemináriumot teljes egészé­ben a képviselt nyugati országok hivatásos katonatisztjeinek egyéni adományaiból finanszírozták. tszm. Megmenekültünk Az ötven éves megemlékezések sorában a magam személyes élmé­nyeit szeretném elmondani. A soproni Teológián voltam ak­kor a lelkészi szolgálatra készülő társaimmal együtt. 1944. december 6-án, Sopron emlékezetes első bom­bázásakor még ott voltunk mind­nyájan, nagyjából negyvenen. Az­nap éppen kivezényeltek minket a város határába tankcsapdákat ásni, de amikor láttuk a város bombázá­sát, amire, azt hittük, sohasem ke­rül sor, rohantunk be, hogy lássuk, mi maradt meg Teológiánk épületé­ből. A Deák tér végén álló szép épü­let épségben maradt, csak az abla­kok törtek be. Megmenekültünk. Aztán néhányon közülünk kato­nának jelentkeztek (ketten ott is vesztek a fronton), mások igyekez­tek karácsonyra hazamenni. Mi, budapestiek és távolabbiak ezt már nem tehettük meg, így Sopronban maradtunk. Megfogyatkozott, ri­adt kis csapat ünnepelte együtt a karácsonyt. Nem voltak ajándékok, családunk tagjairól semmit sem tudtunk, de annál nagyobb ajándék volt számunkra az egyetlen igazi: Jézus Krisztus. Életünk legemléke­zetesebb és legáldottabb karácso­nya volt ez. Aztán próbáltuk folytatni a tanu­lást. Az ismétlődő légiriadók miatt ez nehezen ment. Olykor romelta­karításra is kellett mennünk. Eljött Egyházunk szervezeti és lelki fel­építésében egyre nagyobb jelentő­sége lesz az egyházmegye életének és szolgálatának. Egyházmegyénk igyekszik az élet ütőerén tartani kezét, érezve és átélve a lüktetést, a ritmust, az energikus közös futás örömét. Február 9-én, a Soltvadkerten tartott lelkészi munkaközösségi ülésen dr. Kövecs Gyula, a kiskun- halasi kórház igazgató főorvosa tartott előadást az orvosi etikáról. Szükséges a jogi szabályozás, de a legnagyszerűbb jogi előírással sem válthatjuk ki az etikát, a szeretetet. Az orvosi és a lelkészi szolgálat aztán a legiszonyatosabb bombázás napja, március 4. Teológiánk egyál­talán nem bombabiztos óvóhelyén először csak a Liberátorok egyenle­tes zúgását hallottuk, aztán kezdtek hullani a bombák, egyre közelebb, közelebb. Mintha csónakban ültünk volna, úgy éreztük az óvóhely hintá­zását. De a mi épületünk megma­radt. A légiveszély elmúltával döb­benten láttuk a nem messze tátongó hatalmas bombatölcséreket. Bib­liámban megjelöltem az aznapi igét: „A vér jelül lesz néktek a há­zakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre." (2Móz 12,13) Izraelt régen megmentette a bárány vére, mi pedig megkí- méltettünk a Bárány Jézus vére oltalmában. Megmenekültünk. A mainál sokkal nagyobb lenne a lelkészhiány, ha nem így történt volna. Később sem veszett el közülünk egy sem, és amikor a front április 1-jén, húsvét ünnepére virradóan át­haladt felettünk, megint megjelöl­hettem Bibliámban az aznapi igét: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltá­madása által.” (lPt 1,3) Marschalkó Gyula nem vált el egymástól, mert a be­tegségek 60%-át a pszichénk pro­dukálja! Az orvos és teológus párbeszé­dében Nagy Veronika és Mónus László lelkészek válaszoltak refe­rátumaikban. » Február 18-án Kiskőrösön tar­tottunk egyházmegyei presbiteri csendesnapot 166 résztvevővel, a közösségépítés jegyében. A prog­ramban szerepelt a kiskőrösi gyü­lekezet épülő szeretetotthonának, a Jó Pásztor Otthonnak megtekin­tése is. Kezdő áhítatában (Lk 22,24-27) Luptákné Hanvay Mária kiskőrösi Aszódi diák voltam OLVASÓI LEVÉL „...e fiúkért valaki felelős" A Nemzeti Alaptanterv új szövegében örömmel látom a fizikai környe­zetvédelmet. De ijedten vélem látni a szellemi környezetvédelem, az ifjúság ilyen irányú felvértezése teljes hiányát. Számos évjárat nőtt fel a kultúránkhoz tartozó vallási ismeretek és a humanitásunkat meghatáro­zó, ún. zsidó-keresztyény erkölcs kellő hatása nélkül. Legfőbb ideje gondoskodni arról, hogy a vallásoktatásban nem részesülők ne maradja­nak hiányos műveltségűek és olyanok, akiknek csak taktikájuk van, de etikájuk nincs. - Németországban a hitoktatásban nem részesülő tanulók kötelezően tanulnak polgári erkölcstant pl. Ciceróból. Az „élet tisztele­tén” alapuló Albert Schweitzer-féle etikát politeista és ateista is vallhatja lelkiismereti sérelem nélkül. (Legföljebb a sátánisták vagy a kollektív öngyilkosságba hajszoló szekták utasíthatják el.) Míg van esély rá, ennek hangot kell adnunk! Egyetemi oktató ismerőseimmel egyetértésben: Dr. Zs. Á. lelkész, vegyésztechnikus, levéltáros 1933. szeptember 1-jén léptem be az internátusba, s foglaltam el helyemet, ágyamat a „Podmanicz- ky” szobában. Ez a szoba volt Pe­tőfi osztályterme. A mosdónk pe­dig a karcer, ahova őt bezárták. Én vagyok az osztály atyja. Most már kétévenként jövünk össze, s a hírek szerint a mi osztályunk a legössze- tartóbb, a még élők szinte hiányta­lanul megjelennek a találkozókon. Szívesen megyünk vissza. Büszke, vagyok erre az iskolára. Sokat kaptam tőle. A sok közül csak né­hányat sorolok fel. Zalán Frigyes (aki most is él még) volt a matematika-fizika ta­nárom. A tárgyai nem nagyon kö­töttek le. Cserkészparancsnokom volt. Minden év júniusának végén vele töltöttem életem legszebb él­ményeit a táborokban, ő tartott nekünk egész éven át bibliaórákat. Nem a vallástanáraim, hanem ő. S ezt tartom a legnagyobb aján­déknak, amit tőle kaptam. Ő erősí­tett meg engem abban a kiskorom­ban tett elhatározásomban, hogy pap leszek. Csizmadia György volt a magyar tanárom. Forradalmi gondolko­dású ember volt. Szerelmese volt Szabó Dezsőnek, s a népi íróknak. Szabó Dezső havi füzeteit kabátja alatt hozta be az internátusba s adta át nekem, én pedig adtam to­vább néhány társamnak. Egy alka­lommal meghívta Szabó Dezsőt Aszódra, a kisbagi csárdába. A megbeszélt napon ebéd után ha­tan mentünk ki vele a csárdához s vártuk az érkezését. Egylovas fiá- kerrel jött ki és élménynek számító beszélgetést folytattunk vele. Ma­gával ragadó tűzzel, hévvel ismer­tette irodalmunk nagyjait. így let­tem és vagyok ma is a könyvek szerelmese. Stibrányi Gyula német-francia szakos tanár volt. A tanári kar leg­öregebbje. Ennek ellenére gondol­kodásban a legfiatalabb volt. Az úrvacsorái istentiszteleteken min­dig egyik tanárunk hirdette az igét. Ez volt a deprekációs istentisztelet. Tanáraim egy része nem szerette Adyt. ő pedig nagyon szerette. A prédikációjában hallottam elő­ször a Patyolat üzenetét. 16 diopt- riás szemüvege volt. Orra súrolta a noteszt és az osztálykönyvet. So­kat olvasott. Ismerte a legfrissebb irodalmat is és sok könyvet az ő ajánlására olvastam el. Ötödikben választani kellett a francia vagy a görög között. Én, aki már akkor lelkésznek készültem, a görögöt választottam. így a franciaóránk lukasóra volt, mert a görögórát délután tartották hármunknak. Sokszor elkapott, amikor szökni akartam a lukasórán s bevitt ma­gával a franciaórára. Nem egyszer hangzott el ajkáról, amikor valaki nem tudott egy szót: „te görög, segíts neki”. Nyíri Sándor tornatanárom volt. Megszerettette velem a spor­tot, amit még ma is szeretek. Fo­ciztam a gimi csapatában. Szertor­nában megszereztem a vas-, bronz- és ezüstérmet. Pingpongban verse­nyeztem más iskolák gyermekei­vel. így emlékszem vissza kedves ta­náraimra, s egyházunk galgaparti iskolájára, ami most újra a miénk. Életre szóló csomaggal indultam Sopronba, a teológiára. Köszö­nöm neked, Petőfi Gimnázium. Hernád Tibor AZ EVANGÉLIKUS TEOLÓGIAI AKADÉMIA előzetes közlése szerint a IV. Protestáns Posztgraduális Tanfolyamot július 3-7. kö­zött tartják az Akadémián. A tanfolyam átfogó témája: „Hit és társadalom - köl­csönhatásban.” A tanfolyam várható költségeiről később adnak tájékoztatást. A szervezés miatt minél előbb tudni kell, kik azok, akiknek részvételével szá­molhatnak. A jelentkezés ha­tárideje: június 20. Tanácsos azonban minél előbb jelent­kezni! lelkész rámutatott arra, hogy Isten értékrendjében a szolgálat az első az emberi dicsöségkereséssel szem­ben. Koczor Tamás gyóni lelkész meghívott előadóként „A presbiter gyülekezetépítő lehetőségéről és kötelességéről” szólt a népes hall­gatóságnak. Előadásában a hang­súlyt a testületre, a presbitériumra, mint a közösségi vezetés letétemé­nyesére helyezte. A presbitérium lelki és szeretetközösségként is szolgáljon a gyülekezetben. Jó szervezési és előkészítési módsze­rekkel vissza kell állítani az elsor­vadt gyülekezeti közgyűlések sze­repét, életképességét. Káposzta Lajos esperes egyhá­zunk anyagi gondjairól és felada­tairól tartott előadást, melyben ki­emelte a nagyobb, reálisabb anya­gi felelősségvállalás szükségessé­gét. Anyagi ügyekben az egyház­ban is mindig a becsület és a rend az, ami egyedül mérvadó! Ebédszünet után Dudla Imre egyházmegyei felügyelő videofil­men bemutatta a dunaegyházi gyülekezetről készült szlovák nyel­vű riportot a régi karácsonyi szo­kásokról. Lupták György kiskőrösi igaz­gató lelkész, zsinati küldött, a zsi­nat munkájáról tartott beszámolót az egyházmegyének „Törvényal­kotás - törvényismeret” címmel. Szabó Vilmos Béla hartai lelkész záró áhítatában lKir 19,4-8 alap­ján tolmácsolta az igéből meríthe­tő vigasztalást, bátorítást mind­annyiunk számára. A presbiteri csendesnap végén már a közeli jövő eseményére, a május 27-i hartai találkozóra te­kintettünk. Ahogy a megfáradt Il­lés számára hangzott az angyali biztatás: Kelj föl, egyél és indulj! I úgy hangzik most Bács megyéből a buzdítás: Kelj föl, indulj a küz­delemre az egészségesebb életért, önmagadért, családodért, a szolgá­latért, egyházadért! A három véve meghirdetett egészségvédelmi program keretében újra megren­dezzük az országos sporttalálko­zót. Közösségépítés, misszió ez is a javából! Az egyház megmutatja önmagát: ismerjetek meg jobban, egészen emberközelből, ne tartsa­tok tőlem! Friss levegő, nyitottság áradhat az egyházból a világ felé, az emberek felé, s ugyanakkor az egyház is fogadókészséget mutat a világ, az emberi közösség felől ér­kező jelzésekre, igényekre. Nem árt az sem, ha látjuk egymást ter­mészetesen és természetes körül­mények között örülni, mosolyog­ni, hogy jól érezzük magunkat egy­más társaságában... Készüljetek! Várunk benneteket! Szabó Vilmos Béla FRIEDRICH LAJOS: A lámpaernyő z estharang már régen elmondta altatódalát, de még mindig halkan hullt a hó a fáradt falu fölé. A tél, mint egy óriási, fehér, puha pehelypaplan takarta be a behunyt szemű kis falusi házakat. Csak a Kovács Miskáék palatetős házának ablakában virrasztóit vala­mi világosság. Különös ember volt ez a Kovács Mihály! Már ré­gen elszakadt Istentől is, emberektől is. Magának való, magának élő, mozdulatlan arcú, hallgatag gazda volt. Nem bántott ő soha senkit, de nem is igen állt szóba senkivel. Csak dolgozott, meg élt a családjának. A felesége, Rozika és a nyolcéves kisfia, Andriska volt számára az egész világ és az egész emberiség. Andriska még néha eljárt játszani a pajtásokkal, Rozi­ka még benne élt hétköznap a faluban, vasárnap a templomban. De Kovács Mihály csak magának élt ott­hon a bezárt kapu mögött. El is nevezték hamarosan: „Kapus" Kovácsnak. Ezen az éjszakán Kapus Kovács már másodszor nézi meg a kaput: be van-e jól zárva? Miért nem alszik? Mitől fél? Ugyan ki járhatna erre ezen a csendes, álmos éjszakán? A halkan hulló hópelyhek riadtan repülnek szét Ka­pus Kovács kemény, komor arcáról. Nem csoda, hiszen a Halál ólálkodott a háza körül. Andriska, a kedves kicsi Andriska, akiért élt, ott feküdt nagy betegen az ágyon. Rozika most váltotta rajta a borogatást és az anyák Őrök angyalarcával sírva nézte a lázas kis fiát. A lámpa fénye még tü* zesebbé tette a lázban gyötrődő gyermeket. Rozika felállt. Valami papírt keresett lámpaernyönek, hogy Andriska szemét ne bántsa annyira a fény. Hirtelen nem talált mást, csak azt az újságot, amit vasárnap vásárolt a templomkapuban. Amíg vitte a lámpa felé, egy pillanatra eszébe jutott, hogy ezért is megszidta az ura, meg a templomért is. Most mégis feltette a lámpá­ra. Ügyes, asszonyi mozdulattal megtűzte, nehogy lees­sen a „lámpaernyő". Kapus Kovács ezalatt ott ült az asztalnál. Nézte a szemefényét, a szenvedő, halállal birkózó Andriskát. Aztán eszébe jutott ez az egész mai nap. Milyen borzasztó! Hogy fel tud fordulni egyszerre a világ! Hogy össze tud törni ilyen rövid idő alatt a boldogság! - Nem is gondolt eddig semmi komolyra. Igaz, hogy már néhány napja fekszik a gyerek, de hogy ez legyen belőle?!- Mit is mondott ma az orvos?! - ismételte ma­gában.- Itt már csak az Isten segíthet! - Igen, így mondta. És mintha valami hozzá hajló testvéri ölelés lett volna a szavában. Aztán a tisztelendő úr is itt volt. Meglátogatni az Andriskát. Azt mondta: „Isten kezében vagyunk, Mi­hály!”- Az lehet - mondta csendesen önmagában - de itt már minden elveszett. Kemény arcán úgy peregtek a könnycseppek, mint a feketén lehulló csillagok az augusztusi éjsza­kán.1 Aztán halálos fáradtan belebámult a - lámpaernyő­be... Egyszeresük odavilágosodott valami a szeme elé. Néhány sor a lámpaernyőnek megtett újságból. Vastag fekete betűkkel ott állt előtte ez a mondat: „Jézus Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett!" Kapus Kovács nézte, nézte sokáig ezt a mondatot. Egy elfelejtett régi emlék kezdte lassan átmelegíteni a szivét. Amikor ott állt egyszer ő is a konfirmációi oltár előtt és látta, igen, egész tisztán látta maga előtt Őt... Jézus Krisztust... Kapus Kovács lassan felállt. Térdre ereszkedett az asztal mellett, mintha az oltár előtt lenne. A kezét összekulcsolta:- Idejöjj Uram! Te... Te... még meggyógyíthatod! Én tudom! Én Hiszem!!! Aztán odament az ágyhoz és átölelte síró asszonyát. Hajnalig ketten ültek és ketten imádkoztak a beteg­ágy mellett. Reggelre csendes, egyenletes lélegzéssel, kisimult arccal aludt Andriska... Amikor kinyitották az abla­kot, a gyermek is kinyitotta a szemét. Ez a szem tiszta volt, és reájuk mosolygott. Élt! És újra az övék volt! Odakünn a vasárnapi templomba hívogatott a ha­rangszó. Rozika hálaadó szívvel templomba készülő­dött. Kapus Kovács utána szólt:- Várjál, én is elmegyek... Rozika sugárzó arccal nézett az urára. A szemében egy boldog könnycseppen ragyogott a csoda: egyszerre kapta vissza a fiát és az urát! Az ajtóból még egyszer visszajött. Megcsókolta a fiát. Aztán lassan levette, megsimogatta és megcsókolta - a „lámpaernyőt"... (A Som virág című, 1966-ban megjelent kötetből) MEGHÍVÓ ORSZÁGOS EGYHÁZI SPORTNAP HARTA, május 27. Reggel 8 órától Gyülekező a Templomtéren, nevezések leadása. 9 óra Áhítat, kiállítás megnyitása. 1/2 10 A verseny kezdete: súlyemelés fekve- nyomásban, futás, evezés minden kor­osztály számára. Labdarúgó-mérkőzés Délután 1/2 2 Ebéd a Dunaparton 4 óra Eredményhirdetés a Templomtéren Kulturális műsor1' A távolról érkezőknek külön kérésre szállást biztosítunk! Az alkalmat szeretettel ajánljuk gyülekezeti és családi kirándulásra is! ­A szervezők HELYESBÍTÉS, KIEGÉSZÍTÉS Lapunk 12-én megjelent számában a „Hatvanéves találkozó” című írás kéziratában sajnálatos elírás tör­tént. Sopronban a Hittudományi Kar új épületét nem 1929. október 12-én avatták fel, hanem 1930. novem-- ber 19-én, ahol nem csak a kormányzó volt jelen, hanem gróf Klebersberg Kunó vallás és közoktatás- ügyi miniszter is, aki építtette a fakultás épületét. Az új elsőévesek nevében Detre László tett fogadalmat és mondott köszönetét. mi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents