Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)
1995-12-24 / 52-53. szám
Evangélikus Elet 1995. december 24 „Európának lélekre van szüksége!"- A Német Protestáns Egyházszövetség 8. Zsinata Németországban, a lutheri reformáció hazájában, már ötven éve szoros szövetségben és közös egyházszervezetben élnek egymással az evangélikus, uniált és református tartományi egyházak. A huszonnégy önálló tartományi egyház alkotja együtt az „Evangelische Kirche in Deutschland” (EKD) átfogó egyházi szervezetét, csaknem 29 millió protestáns hívővel (a római katolikusok lélekszáma 28,1 millió Németországban). Evenként egyszer zsinati ülésszakra jönnek össze a 24 tagegyház delegátusai Meghozzák a szükségessé vált új törvényeket, vagy megváltoztatják egyes törvények rendelkezéseit. És megvitatják az időközben fölmerült teológiai vagy belső egyházi kérdéseket. Megvitatják a nagy egyházszervezet következő évi költségvetését is és határozatokat hoznak a reformáció egyházainak álláspontjáról a mai ökumenikus, társadalmi, gazdasági vagy más közéleti kérdésekben. rások törvényét. Szerepelt az Egyházak Világtanácsához és a Lutheránus Világszövetséghez való viszony néhány vitás kérdése. És ami a legtöbb időt vett igénybe, az EKD jövő évi költség- vetése, amelynek kiadásait a zsinat 6 százalékkal leépíteni kényszerült a bevételek csökkenése miatt. Társadalmi és gazdasági kérdések Eltérően a mi viszonyainktól, a zsinat témái között jelentős helyet foglaltak el a mai német társadalom és gazdasági élet gondjai. A zsinati üléseken hosszas vitákat folytattak elsősorban a sokmillió munkanélküli nehéz helyzetéről, az idegenekhez és a menekültek százezreihez való viszonyról, a nők helyzetéről a társadalomban. Szóba kerültek a televízióban és a rádióban megjelenő egyházellenes támadások. A fő kérdés ebben a széles témakörben az volt: mit tehetnek ma az egyházak, a gyülekezetek és a keresztyének a mindennapi életben a súlyos szenvedéseket okozó gazdasági-társadalmi gondok enyhítésére? Elhatározta a Zsinat, hogy részletes állásfoglalást készít a reformáció egyházai részéről a szociális piac- gazdaság, a munkanélküliség, az idegenek és menekültek elleni hangulatkeltés és támadások, valamint a nők társadalmi egyenjogúságának sokat vitatott kérdéseiben. A háromszáz éves barokk Vártemplom Friedrichshafenben Az zsinati ülésszak A német reformációi egyházak idei zsinati ülésszakát november 4. és 10. között rendezték meg a württem- bergi Friedrichshafenben, a Bodeni- tó partján. A megnyitó és a záró istentisztelet színhelye a 18. század elején épült barokk Vártemplom volt. A zsinat üléseit egy hatalmas, modern konferenciaközpontban, a Zeppelin-Haus-ban tartották. A többszáz delegátus, szakértő és megfigyelő mellett mintegy 30 külföldi evangélikus és református egyház - közöttük a közép- és kelet-európai kisebbségi egyházak - meghívott képviselői voltak jelen a világ minden részéből. A reggeltől az éjszakába nyúló üléseket Klaus Engelhardt püspökkel együtt Jürgen Schmude világi elnök vezette. A német kormány képviselője köszöntötte a Zsinatot és Württemberg tartomány kormánya is fogadást adott annak tiszteletére. A német televízió helyszíni közvetítései és a sajtó részletes beszámolói révén az egész német közvélemény értesülhetett a zsinat eseményeiről és határozatairól. Egyházunk számára is figyelemre méltó, miről tanácskozott a reformáció egyházainak német szövetsége, a legnagyobb reformációi tömb, a csaknem 30 milliós német protestáns tizmus, ezen az őszön Európában. Erről kívánunk rövid beszámolót adni olvasóinknak a következőkben. Belső egyházi élet Sok időt vett igénybe a zsinaton a mai belső egyházi kérdések megvitatása. Itt egyik fő téma a hivatalos munkaszüneti napként ugyan most megszüntetett, de egyházi ünnepként tovább élő novemberi „Bűnbánati és Imanap” szükségessége volt. A reformáció egyházai élesen tiltakoztak az őket egyoldalúan sújtó parlamenti döntés ellen. Határozat született a templomok „menedékhely” (asylum) szerepéről a menekültek és idegenek számára. Megvitatták újra a katonák lelkipásztori gondozásának a kérdését a hadseregben. Kiegészítették az egyházi fegyelmi eljáEurópa egysége és az egyházak Rendhagyó módon ez idén a protestáns Zsinat főtémája nem egy teológiai vagy belső egyházi kérdés volt. Csaknem két teljes napot vett igénybe az idei központi téma: „Európa hívja a keresztyéneket az igazságosság és a béke közösségére”. Engelhardt püspök ezzel kapcsolatban idézte évi jelentésében Jacques Delors francia Európa-poli- tikust „Európának lélekre van szüksége”. A reformáció egyházainak kikerülhetetlen felelőssége - mondta - hogy az Evangélium ma is mindenütt megszólaljon abban a missziói területté vált Európában, amelyet korunkban az erkölcsi alapelvek és értékek végzetes elvesztése fenyeget. Mert ezek nélkül soha nem lesz igazi emberi együttélés és egység ezen az öreg kontinensen, sem a népek, sem az egyes emberek között! „Gyakran találkozunk az Európa- szimbólummal: ez egy kék zászló, amelyen tizenkét arany csillagból álló koszorú látható. Ezt az ismertetőjelet 1955-ben az Európa Thnács fogadta el. És 1986-ban átvette azt az Európai Közösség is. Sokan nem ismerik a tizenkét csillag jelentését; ez még az Európa Parlament tagjaira is érvényes. Amikor közülük az egyik képviselő arról beszélt, hogy a csillagok számát az Európai Unió tagjainak a számához igazítva növelni kellene, az Európa Bizottság 1994-ben ezt válaszolta: a tizenkettes szám nem a tagállamokat jelképezi, hanem a Biblia utolsó könyvéből van véve. A Jelenések Könyvében (12,1) ez áll: Ekkor nagy jel tűnt föl az égen: egy asszony a Napba öltözve, a lába alatt a Hold és a fején tizenkét csillagból álló korona. Ez az égi jel arra figyelmeztesse az embereket, hogy a tökéletesség itt a földön nem érhető el. Ezt az összenövő Európa építőinek mindig szem előtt kell tartaniuk.” (Engelhardt püspök elnöki jelentéséből) Jó volt átélni ezen a nagy találkozón, hogy az Evangélium hirdetésének és élésének, kérdései mennyire foglalkoztatják ma a reformációból sarjadt legnagyobb európai egyházi közösséget. És ugyanakkor Engelhardt püspök jelentéséből is, de a Zsinat határozataiból is megtapasztalni, hogy a német reformáció egyházai milyen nagy felelősséggel, sokoldalú támogatással fordulnak a maguk számos gondja között is a közép- és kelet-európai kisebbségi egyházak, köztük a mi hazai egyházunk felé. Dr. Nagy Gyula 4c «... ÉS A FÖLDÖN BÉKESSÉG” Kiengesztelődés Európában- Az EKD Zsinatának Üzenetéből Mi, keresztyének, az Istennel való kiengeszteltségből élünk. Ezért kérünk minden embert: Engedjétek meg kiengesztelni magatokat Istennel! De mint Istennel kiengeszteltek, segíteni tudjuk és akarjuk a kiengesztelődést a népek, a kultúrák, a hitvallások és a különböző vallások emberei között.... A keresztyének és az egyházak legfontosabb föladata Európában az, hogy megmaradjanak eredeti küldetésük mellett: hirdessék az Evangéliumot szóban és cselekedettel minden embernek. Az „európai missziói területen” nem némulhat el az Evangélium hangja! Ez az Evangélium pedig üzenet Isten szeretetéről. Európának szüksége van Istenre és szüksége van olyan emberekre, akik Istenben bíznak. A hit és a felebaráti szeretet reménységet sugároznak szét az erkölcsiségbe és az etikába, a nevelésbe és a kultúrába, a politikába és a gazdasági életbe, egy magát szekuláris módon értelmező társadalomban. És hozzájárulnak ahhoz, hogy Európa egy kiengesztelődött közösséggé nőjön össze. Ha a reformáció és ellenreformáció korszakában a nyugati keresztyénség ketté is szakadt, az EKD Zsinata emlékeztet arra, milyen része volt Európa fejlődésében az Isten kegyelméről szóló evangélium ájrafölfedezésének. Arra kéri tehát a gyülekezetek minden tagját: a keresztyén ember felelős szabadságával vegyenek részt Európa egyesítésében! Hogy Európa eggyéválása sikerül-e, az lényegében azon fordul meg: sok ember elfogadja-e az Isten kegyelme által való kiengesztelődés üzenetét és engedi-e magát ezen az üzeneten keresztül egészen áj viszonyba hozni más kultúrák, vallások és nemzetek tagjaihoz, akiktől addig elkülönítve élt. A népek, kultúrák, hitvallások és a különféle vallási közösségek kiengesztelődése csak akkor következik be, ha föüsmeijük és elismeijük a saját vétkeinket és ha készek vagyunk a megbocsátásra. Ötven évvel a „Stuttgarti Bünvallás” után (a német protestáns egyházak közös bűnvalló nyilatkozata 1945-ben -NGY) megköszönjük Istennek, hogy népünk és egyházunk megbékélésre talált azoknak az embereknek és népeknek a részéről, akiknek Németország kimondhatatlan szenvedéseket okozott. A Zsinat fölhívja a keresztyéneket Németországban: ne fáradjanak el a kiengesztelődésért, az igazságosságért és a békéért való küzdelemben! r „Ne várj nagy dolgot életedbe, / Kis hópefyhek az örömök, / Szitáló, halk szirom-csodák / Rajtuk át Isten . szól: jövök ” - Reményik Sándor ismert verssorai a mindennapi élet Isten-kereséséről, az élet apró rezdüléseiről szólnak, amelyekben felfedezhetjük Isten szeretettnek, gondviselésének jeleit. Am a Karácsony csodájáról ő is másképpen beszél, János evangélistáról írt versében: „Megfeszül a lénye, mint az íj, / Feszül némán a mélységek fölé, / Míg lényéből a szikla-szó kipattan / S körülrobajlik a zord katlanokban / Visszhangosan, eget- földet verőn, / Hogy megrendül a Mindenség szíve: / Kezdetben vala az Ige. / S az Ige testté lön. ” A karácsonyi angyali ének címünkben idézett két szavára hivatkozva, így szeretném átalakítani Reményik verssorát: „Várj nagy dolgot életedbe!” Nagy, tiszta, karácsonyi örömöt! A betlehemi pásztorok lelkiállapota messze volt az örömre hangoltságtól. Magányosság és félelem érzése volt a szívükben, azt is érzékelték, hogy egész népük életére a pangás a jellemző. Nem volt prófétai szó, a messiási várakozás is távolinak, ködbe- veszőnek tűnt, a római uralom, a belső hitélet lanyhasága, a vallási csoportok és pártok viszályai semmi igazi, nagy örömöt nem tettek lehetővé. Azt is érezhették, hogy ők népük legkevésbé ________1_______ „. ..NAGY ÖRÖMET...” becsült kivetettjei, akikre a többiek alig figyelnek. Napjainkban is idegenül hangzik a karácsonyi ígéret: nagy örömet készít nekünk Isten... Kis örömöket még el tudunk képzelni. Egy meghosszabbított munkaszerződés, egy jól sikerült karácsonyi családi összejövetel, egy jó osztályzat az iskolában, egy sportsiker a sportrajongóknak, egy meleg szoba, ahova hazatérhetünk és ezekhez hasonlók. Ezek lehetnek a „kis hópe- hely-örömök”, amelyek azonban hamar elolvadnak és jönnek a gondok, félelmek, elégedetlenségek, kilátástalan helyzetek, a mindennapok küzdelmei. A karácsonyi telt templomok lélekemelő képét megint felváltja a foghíjas templompadok képe, az öröm néhány órára korlátozott érzését követi ismét a félelem, a gondok, a pangás hosszú ideje. Am, ha ez így van, akkor nem értjük a Karácsonyt! Mert ami akkor történt, az végérvényesen lezárta a kilátástalanság idejét! .Megrendül a Mindenség szíve: Az Ige testté lön!” A „nagy öröm” azt jelenti, hogy soha többé nem kell már Isten kijelentése nélkül élnünk! Sem a külső körülmények nehezü- lése, sem a bűn ereje, sem a halál hatalma nem semlegesíthetik többé ezt az örömet: Jézus Krisztus megszületett, eljött közénk, teljesen elvégezte megváltói szolgálatát, megnyitotta előttünk az utat Istenhez. Ez akkora örömhír, hogy kétezer év múltán is csak kóstolgatjuk és egy-egy emberi életen belül is csak ennyit tehetünk: engedhetjük, hogy kiszorítson közönyt és kishitűséget, félelmeket és reménytelenségeket. Rá kell ébrednünk, hogy nincsen olyan élethelyzet, nincsen olyan teher, nincsen olyan kétség, amelyet ne győzne le, amely alól nem oldana fel ez a hír soha többé nem kell Jézus nélkül élnünk, mert 0 eljött, közöttünk lakozott, majd elment, hogy helyet készítsen nekünk Istennél, de lélekben velünk marad életünk és a világ végezetéig, egyszer pedig újra eljön, hogy a kereszten kivívott győzelmét az ítéletben is érvényesítse! Ez az a nagy öröm, amelyet a pásztorok magukkal vittek Betlehembe és átsugároztak mindenkire, akivel csak találkoztak. Ez az a nagy öröm, amellyel mi is tartozunk embertársainknak, bármilyen legyen is a kor és a „társadalmi közérzet”... Ennek az örömnek sugároznia kell családban és gyülekezetben, társadalomban és a népek között, mert nem tarthatjuk meg magunknak. Nem kis hópelyhekről, hanem nagy, a Mindenség szívét is megrendítő örömről szóljon szavunk, énekünk, életünk Karácsonykor Szirmai Zoltán A Karácsony - Újév - Vízkereszt Mint két hatalmas oszlop között egy kisebb határkő, ^úgy áll itt előttünk a címben az „Újév” elnevezés. Együtt kell látnunk ezt a hármast, hogy mélyebb titkokra, minket megörvendeztető titkokra döbbenjünk rá. Három ünnepet látunk itt egymás mellett és után? Aligha! Mert a karácsony és a vízkereszt lényegüket tekintve egymással találkoznak, s közrefognak vala- mit, mintegy átölelve. Érdekes lehetne a történeti visszatekintés is, hogy mióta ünnepeljük a karácsonyt a maihoz hasonló formában, de itt most a részletes leírástól el kell tekintenünk. Annyi azonban elmondható itt is, hogy a Kr. u. 4. század után kezdték december 25-én ünnepelni a karácsonyt, ám Keleten (ma az ortodox keresztyénség világa) már előbb január 6-án ünnepelték Krisztus megjelenését, görögül az epifániát. Az emberi lélekkel veleszületett vágy az ünnepelni akarás; bár mint annyi mindent, ezt is ki lehet irtani a lélekből, meg lehet fosztani az ünneplés művészetétől, evés-ivás- tévézés-alvás-kijózanodás ellaposító folyamatává lehet tenni a legszentebb ünnepeinket is. Különösen akkor, ha nem csodálkozunk rá azokra a titkokra, amelyek az ünnepeinken jönnek hozzánk, hogy lelkünket injektálják, tartalommal töltsék meg. Pedig itt is hatalmas lelki tartalomról van szó, abban a formában is, ahogyan a címben olvasható: kará- csony-újév-vízkereszt (epifánia). A karácsony eredeti szava a latin inkamáció (= megtestesülés). Jézus Krisztusban Isten igéje inkamáló- dott, az ige testté lett! Hallatlan jelentősége van annak, hogy Isten Jézus Krisztusban belépett ebbe a világba! Talán sokan azért nem hisznek megrendülve mindebben, mert még csak fel sem fogják az .óriási kijelentést: Isten belépett a világba! Alászállt a mi szintünkre! Kinn a határban látjuk a villamos- áram nagyfeszültséget elbíró vezetékeit. Azt az óriási feszültséget transzformálni kell olyan szintre, hogy befogadható legyen a mi kis háztartásainkban. Ha nem transzformálnák a nagyfeszültséget, elégne a hálózatunk, sőt az otthonunk is. Isten is befogadható szintre transzformálta magát Jézus Krisztusban, hogy szívünkbe, lelkűnkbe engedhessük Őt! Istennek ez a belépése - szintünkre transzformálódása - nem önmagáért történt, hanem érettünk, miattunk, nekünk! Kettős síkon emlékezik meg az Egyház erről a hatalmas isteni lépésről: az egyik a karácsonyi ünneplés (december 25. körül) a maga sajátságos és jellemző díszleteivel (betlehemes, angyalok, pásztorok, három királyok stb.), a másik az epifánia ünnepe (megjelenés, január 6-án). Ennek a páratlan eseménynek kettős megjelenésével van tehát dolgunk, előbb egy népszerűbb, populáris megjelenítéséről, majd egy elvontabb, fennköltebb megjelenítéséről. De ugyanaz a tartalom van mind a kettő mögött! És ennek a páratlan eseménynek a kettős megjelenítése körbe öleli a mi emberi valóságunkat, létünket, múlandóságunkat. Véletlen vagy sem, nem eldöntendő, de tény, hogy az idő múlását jelző óév-újév határkövet közrefogja ez a két hatalmas oszlop. Az egyetlen igazság (hogy Isten emberré lett) kettős megjelenítése (karácsonyi díszletek és az epifánia), azaz december 25. és január 6. közrefogják december 31./január 1-et! Ez a középső kettős dátum a mi múlandóságunkat jelzi... hogy rohan az idő... és az ember kísérletet tesz arra, hogy zajosan múlassa az időt (trombitál és kabarézik), mintha ezzel kevésbé lenne fájdalmas az évek gyülekezése. Ám amennyivel másként lehet látni az idő múlását ebben a szent ölelésben, ahogy a decemberi karácsony és a januári vízkereszt (epifánia) körbeöle- lik a mi időnket. Belépett az örökkévalóság az ideiglenesbe, hogy átöleljen minket, múlandó embereket. Jobb a halál ölelése? Az kéretlenül is jön! Karácsony és epifánia: Isten ölelése Jézus Krisztusban! Akaratunk ellenére nem akar legyűrni minket, csak jön felénk az Isten átölelésre tárt karokkal. Mit teszünk? Újra arcába vágunk hitetlenségünkkel? December 25-én a karácsony - január 6-án a vízkereszt, az epifánia. Lényegében ugyanaz a tartalom más-más megjelenésben, de körbe- öleli a mi óév-újév-mulandó időnket, életünket, minket... Érezzük át ezt az ölelést és így kívánunk mindenkinek boldog karácsonyt, áldott új évet Jézus Krisztusban! Ribár János evangélikus hagyományai Volt, ahol azért tették az ablakba, hogy jelezzék: szívesen fogadják a köszöntőket. A téli napforduló idején a megújuló természetet jelképező zöld ágat már ősidők óta beviszik a házba. Ez lehetett a karácsonyfa elődje. A karácsonyfa díszei pedig feltehetően a karácsonyi templomi misztériumjátékok paradicsomi fáját jelképező életfáról valók az alma, a kígyót jelképező lánc. A karácsonyfa ma ismert formájában evangélikus német hagyomány és a kutatás szerint Luther Márton állított első ízben karácsonyfát a gyermekei számára. Korábban csak a szabadban állítottak közös karácsonyfákat, melyre a szegények számára aggatták fel az adományokat. Hazánkba a bécsi udvar és főúri, majd polgári családok közvetítésével jutott el a parasztsághoz is. Napjainkban egyre népszerűbb szokás az ádventi koszorú, melynek négy gyertyája ádvent vasárnapjait jelképezi A legújabb megfigyelések szerint az ádventi koszorú körül sajátos családi ájtatosság alakul ki Szenteste nem hivatalos egyházi ünnep, ennek ellenére hagyományosan istentiszteletet tartanak az evangélikus templomokban. E napon sokfelé az evangélikusok is böjtöltek, egész nap nem ettek zsíros ételeket. Szokás volt a karácsonyi asztal alá szakajtót helyezni s bele mindenféle terményeket, hogy a következő esztendőben bő termés legyen. Vacsorához akkor ültek, mikor elcsendesedett a falu. A családi áhítat része volt az ének és az imádság. Régen is, ma is jellegzetes ételeket esznek ilyenkor: fokhagymát, diót, almát, káposztát, újabban halat, mákos tésztát. A mákos guba különösen az evangélikus szlovákoknál elmaradhatatlan volt. A karácsonyi ételek maradékának is jelentőséget tulajdonítottak, a karácsonyi morzsát egy évig is megőrizték alkalomadtán pl. a jószágot próbálták a füstjével gyógyítani. Az 1994-es Evangélikus Naptárban olvashattuk, hogy Nagytarcsán még ma is az esti istentisztelet után a presbiterek és az ifjúság végigjárja a gyülekezeti tagok házait. Égő gyertyával és énekszóval köszöntenek. Durtaegyhá- zán a toronyba mennek ugyancsak a presbiterek és a fiatalok és énekszóval köszöntik a falut. Karácsony napja a család ünnepe. Karácsony másnapján, István napján jártak a Dunántúlon a regölők köcsögdudával csörgős bottal. Sokat foglalkozott ezzel a szokással a kutatás, mert ősi sámán- szertartás nyomait véli felfedezni benne, különösen a refrénben: Haj regö rejtem, regö, regö, regö rejtem... December 28-án aprószentek napja, a Heró- des parancsára Betlehemben és környékén megölt Krisztusért mártírhalált halt gyermekek emlékünnepe. E nap jellegzetes szokása a vesszőzés. A szokást nevezik odoricsolásnak, csapulásnak, suprikálás- nak, mustározásnak. A vessző az élet és termékenység szimbóluma. A katolikus egyház a vesszőket megszentelte, a protestáns prédikátorok azonban elítélték ezt a szokást. Aprószentek napján pl. a Dunántúlon a legények mentek korbácsolni a lányokat, miközben mondókát mondtak, mely így kezdődik: „Friss egészséges legyen az újesztendőben... ” Az évkezdet hosszú történeti fejlemény eredménye. A középkorban december 25. volt, a Gergely-féle naptárreform után vált a polgári év kezdetévé január 1. A szilveszteri, újévi szokások közül sokat ma is jól ismerünk. Rendkívül gazdag hagyomány kapcsolódik az évkezdethez. Jó alkalom a jóslásokra, varázslásokra. Közismert, hogy ilyenkor disznóhúst eszünk, mert előre túrja a szerencsét. A szárnyast azonban nem szoktuk ilyenkor fogyasztani, mert az elrepítené, kikaparná a szerencsénket. A bab és főként a lencse a pénzbőséget varázsolja. A jóslásoknak se szeri, se száma. A gombócfőzéssel, ólomöntéssel, egyéb praktikákkal a jövendőbeli nevét és foglalkozását tudakolhatják ilyenkor a leányok Az első látogatónak, akárcsak Luca napkor, férfit vártak és néhol várnak még ma is, abban a hitben, hogy csak az hoz szerencsét. A múlt század óta a városokban ezért is látogatták a házakat, jókívánságaikkal a kéményseprők lámpagyújtogatók házmesterek stb. Elmaradhatatlan jelképek a lóhere és a patkó. A patkó mágikus erejű vastárgy, a küszöbre száraival kifelé helyezik hogy behozza a szerencsét. A rtégylevelü lóhere talán a ritkasága és a zöld színe miatt hoz szerencsét. A hagyományőrző evangélikus családok közösen várták az éjfélt. Az éjfél közeledtével már egyházi énekeket énekeltek Volt, ahol a templomtoronyban énekeltek ilyenkor. Gerendáson a fúvószenekar az „Erős vár a mi Istenünk...” dallamát játszotta. A békéscsabai toronyéneklés éneke: „ Vigyázzatok azt kiáltják... ” Szilveszter, akárcsak szenteste, nem hivatalos egyházi ünnep, de hagyományosan minden gyülekezetben istentiszteletet tartanak A kimondott szó varázserejébe vetett hit alapján nagy jelentőséget tulajdonítanak a köszöntőknek Adjon Isten minden jót az újesztendőben, Fejér kenyér dagadjon nyárfa tekenőben. Bor, búza, kolbász legyen mindig bőven, A patikát feledjük az újesztendőben. A karácsonyi ünnepkör zárónapja vízkereszt, január 6. A katolikus falvak jellegzetes szokása volt ekkor a víz- és a házszentelés. Ilyenkor jártak a háromkirályok díszes süvegben, kiugratható csillaggal. A protestáns puritanizmus tiltotta a háromkirályjárást. Jellegzetes énekszövegük az ún. csillagének melyről a 16. század óta vannak adataink Háromkirályok napját, Országunknak egy istápját, Dicsérjük énekkel, Vigadozó versekkel. Szép jel, szép napunk támad. A háromkirályokról a Biblia elbeszéli, hogy messzi keletről bölcsek jöttek okik a csillag nyomán aranyat, tömjént, mirhát vittek Jézushoz. A Biblia nem említi a nevüket, a VI. századtól azonban már tudni vélik hogy Gáspár, Menyhért és Boldizsár. A vízkereszt az egyetlen olyan evangélikus ünnep, melyet a reformátusok nem tartanak annak A vízkereszti koleda alkalmával gyűjtött természetbeni ajándék a lelkészek járandósághoz tartozott. A víz- kereszti koledára a házaknál előre készültek mert mára templomban is kihirdette a lelkész. Minden családot felkeresett vízkeresztig. A kántor, a rektor és egy erős férfi kísérte el. A tirpákoknál a Tranoszciuszból énekeltek A lelkész áldást, jókívánságot mondott, a gyerekeket vizsgáztatta. Az ajándékokat, ételeket zsákba gyűjtötték a házaknál. Vízkereszt egyrészt a karácsonyi ünnepkör zárónapja - újabban a karácsonyfát is ilyenkor szokták leszedni - másrészt a farsangi időszak kezdőnapja. Fülöp Attiláné dr. Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató
