Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)
1995-12-24 / 52-53. szám
Evangélikus Élet 1995. december 24. }yA karácsonyaimról kérdez? Hetvennyolc életévem és több mint fél évszázados szolgálatom alatt ez az ünnep nekem mindig sok munkát, de boldog, várakozó érzést is jelentett. 1927. Ezt a dátumot azért jegyeztem meg, mert valamiképpen először éreztem meg Isten jelenlétét. Tízéves voltam, özvegy édesanyámmal és kistestvéreimmel éltünk Besztercén. Karácsony estén, mint mindig, a templomba készültünk, de előtte délután még a szabadban csatangoltunk barátaimmal. A befagyott Beszterce folyó jegén csúszkáltunk. Felfigyeltünk egy velünk egykorú kisfiúra, aki bottal törte a jeget, mindenáron léket akart fúrni. Bár mi sem voltunk nagyobbak, mégis tudtuk, hogy ez veszélyes, elvettük a botját, elzavartuk a jégről - el is ment. Utólag úgy gondolom, hogy kifigyelhette, mikor megyünk haza és visszatérhetett. Félóra múlva kezdődött az istentisztelet. Már el is harangoztak, amikor valaki lélekszakadva beállított és kiabálta: Pistuka vízbejült! A gyülekezet és persze mi gyerekek is megdermedtünk. De mindennek ellenére felülemelkedtünk a gyász érzésén: annak a pillanatnak a nem vidám, de mégis ünnepi, bizakodó hangulatát máig fel tudom idézni. Ez az este tanított meg arra, hogy Karácsony mindig felkiáltójel! Krisztus mindig mindennek ellenére megszületik. 1979. Karácsonyaim sincs. Nem találkoztam többé ezzel a fiatalemberrel, de hiszem, hogy nem marad benne visszhangtalan ez a karácsonyeste. 1987. A siófoki templom építésének kezdete. Év végére már megtörtént az alapozás, a tégla is megvolt, de még sok fa és még annál több pénz hiányzott. Más talán el is csüggedt volna ebben a nehéz helyzetben, de nálunk, Siófokon mégis minden érzésünk csupa várakozás, felfokozott izgalom és reménység volt. Ma- kovecz Imre az Evangélikus Élet karácsonyi számában nyilatkozott, s egyre kézzelfogható közelségbe került a templom felépülése. Máig emlékszem erre a csodaváró hangulatra. Szolgálatom során három paplakot is építtettem. Ezekhez is egy-egy szép emlék fűz, hiszen egy új parókián az első karácsony, úgy érzem, nemcsak családi esemény. Hiszek abban, hogy egy papiak nem csupán a lelkész lakása. 1943. Munkács. Már hallatszott az ágyúzás, már napi közelségbe került a háború. Igazán nem volt könnyű a beszerzés, lelkésztársam írta rólam: mindig szögekkel, deszkákkal a hóna alatt láttam Józsa Marcit. Voltak persze félelmeink, hiszen háború volt, de karácsony napján mégiscsak a bizakodás érzése volt a legerősebb. 1964. Az új celldömölki parókiára mikuláskor költöztünk be. Karácsonykor nagyon sokan összejöttünk, már voltak unokáim, együtt volt az egész család. A frissen festett fal, a parkettviasz, a tisztaság illatát ma is orromban érzem. 1992. A harmadik új papiak első karácsonyát egyedül töltöttem Siófokon, azaz csak töltöttem volna, ha nem kémek meg egy különös szolgálatra. A siófoki magányos öregeket összehívták egy étterembe, bizony megtelt a helység. Velük tartottam a karácsonyestét, áhítattal és hosszú beszélgetésekkel. Hogy milyen lesz az idei karácsonyom? Itt töltöm az otthonban, hiszen két-három társam még a házi istentiszteletre sem tud lemenni, mert ágyhoz kötött beteg. Velük leszek, de tudja, ma már nem is kell nekem valódi együttlét ahhoz, hogy szeretteimhez közel érezzem magam. Bennem már összefűződik mindenki. Oly sok éve eltávozott nagyanyám rajtam keresztül nyújtja kezét az unokámnak, aki ezt a karácsonyt az idén Caracasban ünnepli. És mindenki, akit szerettem, akihez közöm volt valaha: családom, lelkésztársaim, gyülekezeteim, barátaim most már mindig velem vannak, évről évre, amíg csak élek. ” Elmondta: Józsa Márton Lejegyezte: Újlaki Ágnes Csúcsforgalom egy kellemetlen, ködös, esős, november végi délután a Blaha Lujza téri aluljáróban Budapesten. Sietnék. S mert lehetetlen, bosszankodom. A tömegből elém toppan egy fiatalember, kezében a portékája. Jól kiszámított mozdulattal úgy helyezkedik, hogy utamat állja. Hogy semmiképp se tudjam elkerülni, kénytelen legyek végighallgatni mondanivalóját. Pénzt gyűjt és támogatókat olyan célra, amit magam is fontosnak és támogatandónak tartok. Csak utólag elemzem az ösztönös és egyértelmű ellenállást, amit érzek és tanúsítok. Semmi közöm hozzá! Nincs szükségem rá! Semmiképpen! Miért mondtam? És miért üyen véglegesen, majdnem durván? Ilyen ellentmondást nem tűrő módon? Egyetlen válaszom van, semmi többet nem találok. Az útonállás miatt, az erőszak ””‘att, az undorító rámenősség miatt a^ stílussal együtt tagadom meg az ügyet is, amit képvisel. S a védtelenségünk jut eszembe. Az, hogy megtámadható a szemünk, amit nem mindig tudunk becsukni harsány és erőszakos képek előtt. Védtelen a fülünk, ha a legváratlanabb pillanatban ordítják bele fizetetten lelkes hangok, hogy mi minden nélkül nem élhetünk. Kiszolgáltatottak az érzéseink, az idegeink, az értelmünk, a lelkünk. És mindig van, aki láthatatlanul elénk toppan, nem enged továbbmenni, és megpróbálja ránktukmálni szellemi, lelki, érzelmi, vallási portékáját. Bosszant, fáraszt és kétségbeejt az erőszak. Távolság után áhítozom a szoros tömegben. A meggyőzés szándékát, a megnyerés erőfeszítését keresem a lerohanás- ban. Tiszteletre és szabadságra vágyódom a kényszertől szenvedve. Levegőért kiáltok, mert sűrű, levegőtlen bűz vesz körül. Látni szeretnék valakit, ismerni valakit, aki nem tekint eszköznek céljai eléréséhez. Valakit, akinek én is fontos vagyok. Vagy tán én vagyok a fontos. Valakit, aki nekem akar jót. Valakit, aki szeret. „Hirdetek” - hallom a szót és látom a tájat. A régit, a betlehemit. Angyalt és pásztort és éjszakát. S a Gyermeket, aki bepó- lyálva fekszik a jászolban. Nem állja utunkat, nem kiált a fülünkbe, nem akar tőlünk semmit. Csak nekünk születik, értünk lesz emberré. Magányunk látva társsá szegődik. Félelmeink ismerve nyugtat és bátorít. Zűrzavaros utainkba egyenességet hoz. Kenyér, ha éhezünk; víz, ha szomjazunk; bűntelen ‘isztaság, ha cipeljük a mindennapok szennyét. S amikor már lehetetlen értünk élnie, akkor meghal értünk. őt hirdeti az angyal - halljuk meg jól a hangját! Es különböztessük meg minden mástól. A műlelkesedéstől, az üzlet mohó rábeszélésétől, a lelkeken uralkodás lihegésétől. De különböztessük meg a motyogástól is. A magam-se-tudom-biztosan divatos nyavalyájától. A nekem- mindegy-neked-kell-döntened közönyétől és szárazságától. Ha Isten megszólít, az mindig határozott, de szelíd hangot jelent, érthető és szeretetteljes megszólítást. Angyal szól a karácsonyi éjszakában. Ő tolmácsolja Isten üzenetét. Ő hirdeti az örömöt. HIRDETEK... Milyen jó volt és milyen biztos!- fut át rajtam a gondolat. S a félelem is: tudom-e én hirdetni? Nem aluljáróbeli ügynökként, útonállóként, visszataszító erőszakkal. De nem is bizonytalanul, határozatlanul és szürkén. Ismerem-e a hírt? A tartalmat? És tudom-e hirdetni hamisítatlanul? Nem személytelenül, de mégsem saját képemre formálva? És vajon értem-e, ha nekem hirdetik? Felismerem-e? Hi- szem-e? Megengedem-e, hogy hasson rám? Nyitott vagyok-e? Túllátok-e a tolmácson? Az arcán, a hangján, az értékein és az esendőségén? Meghallom-e mögötte A Hangot, Isten hangját? „Hirdetek”. A bibliai szó azt jelenti: örömhírt hozok. Ahogyan angyal hozta az első karácsonyon, úgy hozzák küldöttek ma is. Émberek - a szószéken és közvetlen családunkban vagy szomszédságunkban. Képernyőn és nyomdai sorokban. A közvetítő változik, a hír marad. A hír állandó, mert nem változik az sem, aki küldi. Szeretete sem fogy el, észrevesz minket. Thdja, hogy hamis szavak világában éhezünk a megbízható szóra. Rettenetes hírek korában az öröm üzenetére. Kaotikus hangzavarban a tiszta igére. Fülsiketítő csendben, társtalan némaságban arra, hogy megszólítson * valaki. Higgyük el, nem múlik el ez a karácsony anélkül, hogy fel- hangzana a nekünk szóló tiszta és szelíd hang. Csak meneküljünk hozzá a nagy hangzavarból, csak töijünk ki a süket csöndből, és ismerjük fel Isten hozzánk szóló, örömöt hirdető hangját! Szabóné Mátrai Marianna Betlehemi hangulatok Nagyot ugrok az időben. Celldömölki pap voltam ekkoriban, amikor a merseváti templomot renovál- tatni kellett, mert életveszélyessé vált a tornya. A munka elvégzése után két nap volt már csak hátra a szentelésig amikor egy reggel agyérgörcs- csel ébredtem. Nagy unszolásra orvoshoz mentem, míg végül a szombathelyi kórházban kötöttem ki. Heten feküdtünk abban a szobában, közülünk öten hazamehettek az ünnepekre. Karácsony estén ketten maradtunk betegtársammal, egy fiatal rendőrtiszttel. A gyerekeim csináltak nekem egy gyertyatartót dióhéjból, látja, máig itt őrzöm a polcomon. Bibliám is volt, gyertyatartóm is, békés lélekkel készülődtem az estére. Nézelődött, fészkelődött a fiatalember, aztán megszólított: nem esne-e nehezemre elmagyarázni „ezt a dolgot”. Emlékszem, éjfél elmúlt már, s mi még mindig beszélgettünk. TUdja, nekünk lelkészeknek ünnepkor, a sok-sok szolgálat közben alig akad időnk megállni egy percre, elmélyedni... Most erre is jutott lehetőségem. Már akkor is öreg pap voltam, s mégis, igazán ezen az estén tudatosodott bennem, hogy ilyenkor is a feltámadott Jézus van közöttünk, s ennél fontosabb semmi Betlehem, arabul Bet Lahm, magyarra fordítva „kenyérhalom”. A város nevét hallva karácsonyi képek elevenednek meg előttünk. Idilli képek, romantikus téli tájjal, az istállóban békésen kérődző állatokkal, boldog kismamával, aggódó Józseffel, körben pufók angyalkákkal. Több évszázados európai karácsonyi hagyományaink kialakítottak bennünk egy képet, s mi már csak így vagyunk^hajlandók a várost elképzelni. Betlehem ma 32 000 lakosú város, Jeruzsálemtől mindössze 8 kilométerre, déli irányban. A tengerszint felett 777 méter magasan fekvő várost jórészt arabok - palesztinok lakják. Akik között egyébként igen sok a keresztyén. Tipikus keleti város, az európai ember számára zűrzavaros képet mutat kanyargós, le és föl vezető utcáival. A házakat nézve az idegennek olyan benyomása van, mintha itt állandóan építkeznének, mintha egyik lakóház sem lenne befejezve. A hangulat ősré- i, gondolatban visszarepülünk a ibliai időkbe. A szárnyalást mégis megakadályozza az ütött-kopott autók látványa, vagy a háztetőkön meredező napelemes melegvíztartályok jelenléte. Nincs tévedés, nem mentünk vissza az időben, itt vagyunk a XX. század végén, a Közel-Keleten, a világ egyik legizgalmasabb és legszínesebb országában, Izráelben, s ott is Jézus Krisztus Urunk szülővárosában. Jeruzsálemből kifelé igyekezve erre a tényre egyébként könyörtelenül figyelmeztet a város kapujában lévő „check point”, az izraeli katonai ellenőrző pont (az izraeli-palesztin béke eredményeként ma már valószínűig felszámolták ezt is, vagy már nem kell erre sokat várni). Amikor először voltam Betlehemben, akkor még a városban érződött az intifáda, a palesztin ellenállás. A vendéglők, a kávézók, a „szűk”, vagyis a színesen kavargó forgatagú arab bazár, mind-mind zárva tartottak. Az utcákon katonai járőrök cirkáltak, és az idegenvezetők nem ajánlották a magányos túristának a sétát. Pedig aki igazi betlehemihanV gulatra vágyik, annak ki kell sétál-. nia a városon kívülre. A várost övező lankákon megelevenedni látjuk az evangéliumok leírását, sőt, még a jászlát körülsereglő pásztorok kései utódai is itt legeltetik juh- és kecskenyájaikat. A táj arca, szelleme - lelke - sugározza a leírás eredetiségét, hitelét. Itt, kívül a városon, sokkal köny- nyebb megtalálni azt, amit keresünk. Mert benn a vájrosb^n 3 geteg templom és kolostpr mar árról beszél, amit az eml^f(jnnjdeh- hez hozzá tett. És bizony, á széíif helyek körüli tülekedés könnyen kiábrándító is lehet. A Születés temploma ma sokkal inkább egy erődítményre emlékeztet. A Szentföld egyik legrégibb temploma, hisz alapjait 325-ben Nagy Konstantinusz császár tette le. De az évszázadok folyamán a sok pusztítás és újjáépítés következtében ma három kolostor ölelésében van a templom: északon egy ferences, délkeleten egy görög-ortodox, és délen pedig egy örmény. A templom bejárata feltűnően kicsi. Egyszerre csak egy ember fér át rajta, az is fejet hajtva. Valószínűleg amiatt, mert a keresztes korban a keresztes lovagok előszeretettel mentek be a templomba lóháton, s a lekicsinyített bejárat ezt megakadályozta. Van valami jelképes mindebben: a Megváltó születésének helyszínére minden ember, kíváncsi és hívő csak fejét lehajtva térhet be. Es a nagy templomban egy barlang, a Születés barlangja. Ortodox füstölők és brokátok tömege mindenütt, a sok füsttől megfeketedett falak. Ha szerencsénk van, akkor nem kell túl sokat sorban állni, hogy lejussunk. S amikor leérünk, és megállunk a padlóra helyezett ezüstcsillagnál, ott talán minden bosszúságunkat, kiábrándultságun- ( ka^eljglejth^bük. Itt született g^j-' lag Megváltója! Mindén mindegy, a . legfontosabb, hogy megtörténj a J megismételhetetlen,Isten emberré lett, hogy így győzzön meg szerete- téről. Ott, azon a helyen csöndben kell maradni, ott csak a csodálatnak és a hálának van helye. Ellentmondásos hangulatok városa Betlehem. Ez igaz arra is, hogyha az utazónak nincs szerencséje, akkor idegenvezetője elviszi őt a lelki feltöltekezés után egy üzletbe, ahol addig még soha nem látott mennyiségű szentföldi szuvenír giccsparádéban gyönyörködhet, és vásárolhat is, ha elhiszi, hogy itt csak is az ő részére, most éppen rendkívüli kedvezményt adnak. És csendben megfigyeli, hogy idegenvezetője, akinek Micimackó módjára mindenütt vannak barátai és üzletfelei, éppen felveszi a jutalékát a giccsboltostól. Ez is Betlehem. Mindemellett csodás város. Jó feljönni a lelki alámerülésből, körülnézni, és újra ráébredni a szomorú tényre, hogy ez a világ ma is ugyanúgy megváltásra szorul. És egyetlen esélyünk az a végtelen isteni szeretet, amely Betlehem és a Golgota között feszül. Luptúk György Karácsony?! z lenne jó, ha legalább Karácsonyi reménységek címet adhattam volna ennek az írásnak Hamar beláttam, hogy ez nem megy. Még a Karácsonyi illúziók is enyhébb, mint a valóság. Kétezer év, benne a szörnyűséges huszadik század történelme egyfelől állandó megkérdőjelezése, elutasítása, megcáfolása Karácsony üzenetének, másfelől, mint vihar után a szivárvány, újra Yneg újra felragyoghatja a karácsonyi evangéliumot. Az Ige testté lett. Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek Nem tudunk mit kezdeni Karácsonnyal. Talán ezért is lett a leginkább szekuláris ünnep, „Szeressük egymást gyerekek". Találkozzon a család nemcsak lakodalomban, temetésen, hanem karácsonykor is. Ajándékozzuk meg egymást, csak ne kelljen szembesülni az ünnep valóságos kérdéseivel, az Istennel való megbékélés lehetőségével és az ebből következő szeretetközpontú életvezetéssel. Emberileg nem sok esélye volt a karácsonyi újszülöttnek. És a testté lett Ige üzenetének az új szövetség lehetőségének sem. Kétezer év merő tiltakozás Isten kegyelme, Isten akarata ellen. Bevallom, eredetileg egyszerűen arról akartam volna írni, milyen szép lenne, ha az egyházban mégiscsak keresztyének lennénk Ha gonosz évtizedek hagyatékát végre megkezdenénk igazán fölszámolni, megbékélnénk egymással, erőinket a szeretet parancsa végrehajtására mozgósítanánk Nem kellene senkinek feladni véleményét, meggyőződését, megváltoztatni teológiai, etikai, politikai irányultságát, egyszerűen csak el kellene fogadni másokat, vállalni a sokszínűséget és együtt munkálkodni az evangélium terjedéséért a világban. Dehát az egyházban sem terjed az evangélium. Olykor egészen váratlanul derül ki milyen mély indulatok feszülnek meggátolva az együttmunkálkodást. A gyűlölet parancsa megdöbbentően erős. És gyakran rafinálton rejtőzik elvi szilárdságnak vagy szirupos kegyességnek álcázva. Szónoki a kérdés, hogyan várjuk el a társadalomtól a kievickélést az értékválságból, amikor az egyházi élet, különösen az úgynevezett közélet, ugyanazokat a tüneteket - megszólást, rágalmazást, gyűlölködést, tehervállalás, áldozatvállalás elutasítását, a megbocsátó szeretet hiányát - mutatja, mint amelyek a világban észlelhetők ■ Karácsony megváltoztatta az emberiség történelmét. Kétezer év reménytelen küzdelem az Isten által ajánlott új szövetség ellen. Ennek az ereje nagyobbnak bizonyult minden ellenállásnál. A törvény nem jelentett megoldást. Természetes, hogy amikor az erkölcsi értékrend helyreállítását igényeljük akkor a tízparancsolatra utalunk törvények nélkül nincs, nem lehet sem társadalmi, sem családi együttélés, de a történet arról szól, hogy az ember nem képes a törvényeket betartani Kegyelemre szorul. Enélkül, az új szövetség nélkül, feltehetőleg az emberiség már elpusztította volna önmdgát. Nehezen ismerjük fel a történelem Urát. Az állami lét jubileumi ünneplésére készülő Magyarország sorsa is azt példázza, hogy az erőszak jegyében hazát kereső nomád nép számára is a keresztyénség elfogadása nyújtotta a megmaradás esélyét. Azóta is hány nép fiai leltek otthonra a Kárpát-medencében, a befogadó, segítő szereiét jegyében. Hányszor bizonyult - a hosszú szenvedéseket követően is-a szeretet erősebbnek a gyűlöletnél, a kegyelem az erőszaknál. A gonosz mindig elbukott, de soha nem adta, adja fel. Igen, a víz az erősebb elem. Nincs a gyűlöletnek olyan erős tüze, amely ne válna semmivé a kegyelem vize által. Karácsony az igazi választóvonal. Érthető, hogy a protestáns kegyességben, a kereszt teológiájában Nagypéntek áll a középpontban. A férfivé érett karácsonyi kisded akkor áldozta magát értem, értünk halt váltság- halált bűneinkért, és lett úrrá húsvétkor a halálon. Mindez kaphat erőteljes hangsúlyt mind a személyes hitben, mind az egyház tanításában. De a legegyetemesebb dimenziót Karácsony üzenete hordozza. Megváltozott, megváltozhat az Isten és az ember közötti kapcsolat és ez gyökeresen megváltoztathatja az emberek közötti kapcsolatokat. Erről szól az Újszövetség két nagy parancsa. „Szeresd az Urat, a te Istenedet...”, „Szeresd felebarátodat... ” A törvényt képtelenek vagyunk betartani, a szeretet parancsa viszont teljesen idegen az alapvető emberi mentalitástól, az ösztönszinten fixált önzéstől. Ezért menekül az ember Karácsony kihívása elől a világi ünneplés szentimentális hangulatába. A vertikális felszólítás elől a horizontális langyos vízbe. Mert csak az Istennel való megbékélés adja az új élet lehetőségét. De ez lemondást kell jelentsen az önzésről, az önpusztításról, önmagunk feladását, az isteni kegyelem vállalását. Karácsony kemény ünnep. Kérdése leleplező. Végül is hová tartozol? Sok racionális tanítás, köztük sok humán, rokonszenves iskola kínál iránymutatást az életben. És itt van ez az irracionális, a megbocsátó szerete- tet hirdető keresztyénség. Amelyik toleránssá, elfogadóvá teszi a hitet. Igen, a Krisztusba vetett hit nem kirekesztő, hanem befogadó, mások felé forduló, mások terhét hordozó. Advent és Karácsony reflektorfénybe állítja az egyházi életet is. A gyülekezeteiében, az iskolákban, az egyéb egyházi intézményekben, a Zsinaton megnyilvánuló indulatokat, feszültségeket, a megbékélés, a szeretet hiányát. Mindez - az egyházban különösen - két alapvető gondra vezethető vissza. Nem várjuk a Jézust. Egész jól megvagyunk nélküle. Hiszen hál’Istennek része vagyunk a demokratikus átalakulásnak Visszakaptuk iskoláinkat, ha lassúbb ütemben is, de visszakapunk számos ingatlant, épülnek új templomok, kapjuk az állami, élvezzük a külföldi támogatást, a törvények is újjászületnek a Zsinaton, nem hiányzik itt senki. Még nagyobb a baj, ha a másik csapda válik jellemzővé. Nem a Jézust várjuk. A hamis Krisztusok ígérik a megváltást. Ha az eszközök - anyagiak sajtó, iskolák stb. - céllá válnak Ha az egyház nem az evangéliummal, hanem tekintélyével, társadalmi súlyával akar hatni a világban. Az a csoda, az az evangélium, hogy Isten újra meg újra elhiteti velünk hogy szüksége van ránk Keres minket. Akkor vagyunk boldogok ha bele tudunk kapaszkodni, legyen olykor bármilyen keserves a felismerés. Csak kegyelemből. Frenkl Róbert Vankóné Dudás Juli: Pásztorok köszöntése
