Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-11-26 / 48. szám

X tu re ai te lei k Si e I c > p 60. ÉVFOLYAM 48. SZÁM 1995. NOVEMBER 26. AZ EGYHÁZI ESZTENDŐ UTOLSÓ VASÁRNAPJA Ha keresztyén vagyok, tudnom kell, hogy Krisztus feltámadt halottaiból, s tehetetlen vele szemben a halál. Ezért tehetetlen velem szemben is. Luther ■■■■ ■■■■■ A TARTALOMBÓL HÍVŐ KERESZTYÉN ORVOS A HALDOKLÓK MELLETT A KEGYETLEN JÓ HALÁL ÉLŐ REMÉNYSÉGÜNK AZ EGYHÁZMŰVÉSZETBEN Pillantás a haldoklás és a halál kutatására Az örökélet vasárnapján vessünk egy pillantást ar­ra a kutatási területre is, amit néhány évtizede thana- tológiának neveznek. Ezt a szakkifejezést a thanatos (= halál) és a logosz (= pl. elméletet is jelent) görög szavak összevonásából kreálták, s nagyon szerteágazó a kutatási területe. Itt csak a legrövidebb módon te­kinthetjük át ezt az egész nagyon is vitatott, de izgal­mas területet. A kérdés vitatottsága és bonyolultsága természetesen a témával, az alig megfogható tárggyal függ össze, hiszen a haldoklás jelensége és a halál té­nye a lét egyik legnagyobb, szinte megfejthetetlen rej­télye. Emberi eszközökkel fejtegetni még csak lehet, de véglegesen megfejteni aligha, mert így maradhat nyitott és elkötelezett az ember gondolkodása és hite. Természetesen frázis, hogy amióta ember az em­ber, azóta igyekszik valamilyen megoldást találni a haldoklás és a halál ügyében, bár nem sok sikerrel. A következő szellemtörténeti párhuzamot lássuk ma­gunk előtt: az ember állandóan megpróbálta saját eszköztárával és gondolkodásával megoldani ezt a kérdést, de legvégül vagy cinikusan belefásult az ügy­be, vagy mégis elfogadta az Isten által türelemmel, szeretettel felkínált megoldást. Az ember sikertelen küzdelme és az Isten türelmes és szeretetteljes aján­lata futnak egymás mellett párhuzamosan a világtör­ténelem medrében. Az ember küzdelme - ez szellem- történeti tény - a halállal szemben sikertelen, mert még csak ideiglenes megoldást sem talált, olyat, ami valóban békességgel járná át az ember szívét, lelkét, értelmét. Hiába minden szofisztika, vagyis a fogalmak gátlástalan csűrése-csavarása, hiába a lélek és a halál utáni élet irracionális (logikailag nem indokolt, azaz értelemellenes) tagadása, hiába minden látványosnak feltüntetett szépirodalmi vállalkozás a halál tagadásá­ra, végül is az ember mindig kénytelen elismerni a ve­reségét. Ha a vereséget szenvedő ember elég bölcs, akkor nyitottá válik az egyetlen lehetséges megoldás felé, azaz a Szentírás igéjében kínált isteni megoldás felé, ha pedig mégis ragaszkodik beszűkült, redukcio- nista (a világot csak általa érzékelhető valósággá zsu­gorító) világképéhez és világnézetéhez, akkor marad a tompa, üres, visszhangtalan beletörődés, belefásu- lás a reménytelenség sötét ügyébe. A történelmünk egészét átszövi ez a szellemtörténeti párhuzam, hogy az ember mindenféle módon kísérletezik, s vé­gül vagy elfogadja Isten irgalmas kínálatát, vagy szi­szifuszi módon belekeseredik az életbe, s tehetetlenül hagyja, hogy az események megtörténjenek vele. Ezt a küzdelmet a modem ember is folytatja, s itt ezen a ponton örvendetes és nem várt fordulatról számolha­tunk be. Hiszen a korábbi évszázadokban, évtizedek­ben elburjánzott materializmus és ateizmus (anyagel- vűség, vagyis csak az anyag a való létező, valamint is­tentagadás), szellemi várának növekedése azt a lát-, szatot keltette, hogy felépül a modem Bábel tornya és legalább az ember egéről letörlik az Isten nevét is. Túlságosan is sok évtizeden keresztül hallottuk azt a hazug és ízléstelen állítást, hogy egy bizonyos -izmus állandóan azt harsogta magáról, hogy „egyedül tudo­mányos világnézet”, azaz mindenki más tudományta­lan, tévelygő. Éppen azért, mert a többségnek a fejé­be befészkelte magát az a hamis állítás, hogy majd a „tudomány Isten nélkül mindent megold”, volt várat­lan és meglepetést kiváltó fordulat, amikor maguk a tudósok szólaltak meg legelőször egészen más, éppen nem Istent tagadó szellemben, hanem kutatási ered­ményeik láttán elgondolkodva, Isten megoldásairól, ajánlatáról, hívásáról bizonyságot téve. Döbbenetes ellentmondás, s erre nem akar az utca embere még most sem rácsodálkozni: amikor az emberek fejébe befészkeltették az istentagadás lapos közhelyeit, s minden kőműves vagy bolti eladó megvetőleg és le- gyintve mondhatott véleményt a szent és komoly szel­lemi felkészültséget igénylő teológia tudományáról (noha nem tudhatta, mit beszél), akkor ezzel párhu­zamosan a tudomány világában, ha lassan is, de pozi­tív fordulat következett be az Isten létével kapcsola­tosan. Egymás után jelentek meg az olyan kiadvá­nyok, amelyekben neves és vezető, világhíres tudósok nyilatkoznak az Istenbe vetett hitükről. Az ilyen jelle­gű, tartalmú könyvek nálunk nem, vagy csak alig je­lentek meg, és sajnos azok sem kellőképpen hozzáfér­hetőek. Úgy hogy a tömeges gondolkodást még min­dig az a lapos és értelmetlen, csak redukcionista hitre épülő tétel határozza meg, hogy majd a tudomány mindent megold Isten nélkül. Maguk a neves, híres tudósok jelentették be nagyon szerényen, de határo­zottan az ellenvéleményüket mindenféle materializ­mussal, ateizmussal kapcsolatosan. Egyesek óvato­sabban szóltak (mint pl. Einstein, aki Istent zseniális Intelligenciának nevezte), mások nyíltan és bátran bi­zonyságot tettek az igaz Istenről (mint pl. Max Planck, W. Heisenberg és még sokan mások), és vol­tak olyanok is, akik a tudományos ismeretükre építve igazi keresztyén misszióba kezdtek (mint pl. a fizikus H. Rohrbach vagy a biológus Wilder-Smith). Csak né­hány nevet említettem, a lista nagyon hosszú lehetne. A halál kutatásával kapcsolatban is jeles változás történt. Korábban elsősorban a filozófiai gondolkodás akarta emberi erővel megoldani a halál rejtélyét, s vé­gül a csüggedés szelleme vett erőt mindenkin, legfel­jebb hősies, heroikus erőlködésbe torkollott az egész kísérlet. Az érzékszervei fogságában élő ember első­sorban tagadó, negatív álláspontot foglalt el a halállal kapcsolatban. Igazából az volt a kutatás és az új (ré­gi) igazságok felfedezésének a gátja, akadálya, hogy ezzel a félelmetes jelenséggel kapcsolatosan csak kül­ső információkkal rendelkeztek. Csak kívülről látták ezt a folyamatot, s az valóban elég riasztó és félelme­tes ahhoz képest, amit normális életnek lehet tekinte­ni. Kívülállóként és Isten nélkül igyekeztek ezt a té­mát megközelíteni és megoldani, és így nem lehet csodálkozni azon, hogy önmagában és egyedül bir­kózva, rettenetesnek látta az ember ezt az egészet és így menekülésre ösztönző következtetést vont le belőle. Jelentős mértékben megváltozott a helyzet, amikor a jelenség kívülről szemlélése mellé az első felfedező kutatók odaállíthatták a belső szemlélést, megtapasz­talást, azaz felfigyeltek a halálközeli élményeket átél­tek meghökkentő és hihetetlen elbeszéléseire. Itt most eltekintünk attól, hogy ezeket az élményeket is­mertessük, itt csak arra kell a figyelmünket koncent­rálni, hogy a kutatás új (régi) ismeretek birtokába ju­tott. Nagyon fontos következetesen különbséget ten­nünk két olyan fogalom között, amelyeket pedig na­gyon is keverten és zavarosan használnak sokan, s ép­pen ezért adódik sok nem kívánatos félreértés. A két fogalom így hangzik: haldoklás és halál. S azt kell lát­nunk, hogy bár a kettő nagyon szorosan összetartozik, mégis elhanyagolhatatlan távolság van köztük. A hal­doklás mint folyamat, még ennek az életnek a része. A haldoklás folyamatának különböző távlatai vannak, ahonnan még vissza lehet téríteni a haldoklót (reani- málásnak, újraélesztésnek nevezik ezt a beavatko­zást). Ilyen a klinikai halál állapota, aminek a lényege - leegyszerűsítve a kérdést - a szívhalál és az agyhalál közötti „állapot”. A szívhalál már bekövetkezett, nincs pulzus, de az agy elektromos tevékenysége még mérhető, s igen sok esetben még megfordítható a fo­lyamat, azaz a haldokló visszahozható az életbe. Ha­lálközeli élményeknek nevezik tehát mindazt, amit a haldokló ebben az állapotban átélt, és újraélesztése után el tudott beszélni. Ezek az élmények minden át- élőre óriási hatássalVoltak, életmódokat, világnézete­ket változtattak meg, és senki számára sem volt kétsé­ges többé Isten léte, a valóság komplexebb (bonyolul­tabb, tágabb, teljesebb) volta. Mindez a haldoklás fo­lyamatába tartozik bele, ezen túlnan van a „halál bi­rodalma”, de ott csak a Názáreti Jézus járt, ember nem. AZ UTOLSÓ ELLENSÉG Szeretteink halálakor különö­sen is fáj az elmúlás. Ilyenkor a sa­játunkéra is gondolunk. Nem tu­dunk tehát „kívülállóként”, „tár­gyilagosan” bpszélni a halálról. Arra pedig, hogy mi a végső oka, hogyan került a világba, (termé- szet)tudományosan mérhető, iga­zolható válasz nem adható. Nem, mert a létrejötte egyszeri és megis­mételhetetlen esemény. A halál eredetének tisztázása egyébként is csak az élet eredetének tisztázásá­val együtt lehetséges. Biztos irány­tű, kinyilatkoztatás .hiányában azonban bármilyen, mégoly kor­szerű elmélet sem tekinthető meg­fellebbezhetetlen igazságnak. Kétségtelen, hogy a halálnak, a pusztulásnak a mai (élő)világban fontos szerepe van, hiszen boly­gónk eltartóképessége, erőforrásai végesek. Az emberre vonatkoztat­va ez azt jelenti, hogy a túlnépese­déstől, következményeitől sokan (főleg a fejlettebb országokban) féltik az emberiség (persze első­sorban a saját maguk) jövőjét. Je­len világunkban azonban legfel­jebb megkülönböztethetjük a halál állítólag „jó”, „szükséges” szabá­lyozó szerepét és állandóan fenye­gető hatalmát, szétválasztani még­sem tudjuk őket. Mindenesetre el­gondolkoztató, hogy az Ószövet­ség szerint az első halott, Ábel, nem „természetes” véget ért... Igaz, hogy az ószövetségi ember számára az idős ember halála - az­az, valójában beteljesedett, ered­ményes élete - elfogadható. így például Ábrahám vagy Jób öregen, az élettel betelve halt meg. A mú­landóság azonban mégis rossz, hi­szen elszakít az élő Istentől: „Mit használ neked a vérem, ha leszállók a sírgödörbe? Hálát ad-e neked, aki porrá lett, hirdeti-e hűségedet?” (Zsolt 30,10). Az Újszövetség fenntartás nél­kül azt tanítja, hogy a halál rossz. Nem „csak” a lelki (aki nem szere­ti a testvérét, az a halálban van, ÍJn 3,14), hanem a testi is. Jézus feltámadása az emberi történelem legdöntőbb eseménye, forduló­pontja, e világból nézve győzelem a testi halálon. Jézus Krisztus eltörölte a halált (2Tim 1,10), és „halála által elpusz­tította azt, akinek hatalma van a ha­lálon, vagyis az ördögöt” (Zsid 2,14). Jézus feltámadásából az kö­vetkezik, hogy az élet végessége, az elmúlás - akár fiatalon, akár idős korban - csak rossz lehet. Ugyanez vonatkozik a hozzá veze­tő útra, a szenvedésre is. A szenve­dés csak Krisztus példája nyomán és Krisztusért fogadható el: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bű­nökért, az Igaz a nem igazakért, Az Újszövetség a halálról hogy elvezessen minket az Istenhez” (lPt 3,18á). „De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést?” (lPt 2,20a). A halál eredetére vonatkozóan az Újszövetség nem ad kíváncsisá­gunkat minden részletében kielé­gítő felvilágosítást, „csak” a lénye­get mondja meg Jézus feltámadása felől visszatekintve.,,Ahogyan em­ber által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is” (lKor 15,21). A testi halál (is) a bűn, az Istentől való elfordulás, mondhatjuk úgy is, hogy a „szeku­larizáció” következménye az első ember(ek)től kezdve:Ahogyan te­hát egy ember által jött a bűn a vi­lágba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál az­által, hogy mindenki vétkezett” (Róm 5,12). Luther így beszél er­ről: „Nem azt mondják a pogá- nyok, hogy a bűn büntetése (ti. a halál), hanem természetes ese­mény, mint ahogyan a fű nő, vagy a nap felkel. Mi azonban: nem ter­mészetes esemény, hanem Ádám bűnéből következik. Ezt nem tud­juk bebizonyítani, de Isten igéje mondja.” (Itt nincs jelentősége an­nak, hogy valaki lMóz 2-3-at szó szerinti leírásnak, vagy pedig szá­munkra felfoghatatlan események, költői megfogalmazásának tekinti. A lényeg: az első ember elbukott.) Nincs hálásabb beszédtéma a halálnál. Mármint az idegenek ha­lálánál. Különösen az erőszakos halál érdekel mindenkit. Rákról, infarktusról nem szívesen beszél­getünk, hiszen az bármikor „kijár” nekünk is. Ám egy jó kis gyilkos­ság, egy botrányos öngyilkosság hí­rén jólesően megborzongunk, kí­váncsian olvassuk az újságban, és csak nagy ritkán jutunk tovább a „hogy mik vannak!” érzésénél. Többek között ezért szeretjük a krimiket is: velünk ez nem történ­het meg! De olyan korban élünk, amikor már nem a fikció dolga az ijesztgetés, és nincs az a horror, triller és krimi, ami vérfagyasztóbb lehet a valóságnál. Az ember semmibe sem törődik Az Újszövetség a halál eredetével csak azért foglalkozik, hogy meg­mutassa a szabadulás egyetlen le­hetséges útját. * A halál, a múlandóság legyőzése az Újszövetség egybehangzó taní­tása szerint nem lehetséges vala­milyen fokozatos fejlődéssel, töké­letesedéssel, „ómega-pont” eléré­sével. Ehhez nem kevesebb, mint a mindenség újjáteremtése szüksé­ges: „De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igaz­ság lakik” (2Pt 3,13). „Mert a feltá­madáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesz­nek, mint az angyalok a mennyben” (Mt 22,30). Az újjáteremtéskor pedig „mint utolsó ellenség törölte­tik el a halál" (lKor 15,26). Az „utolsó ellenség” eltörlésének biz­tosítéka az, hogy Jézus Krisztus feltámadt. Ezért nem jámbor óhaj, hanem beteljesedésre váró ígéret, hogy „az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájda­lom. .. mert az elsők elmúltak” (Jel 21,3b-4). Dr. Szentpétery Péter bele olyan nehezen, mint saját ha­lálába. Egyetlen kapaszkodónk van, ami megment a kétségbeesés­től. De akinek nincs? Az olyan, mint a gyerek, aki el sem tudja képzelni, hogy egyszer majd ő is meghal. Majd, valamikor, ha már nagyon öreg leszel, vigasztaljuk a kisgyereket, amikor először teszi fel az örök kérdést: én is meg fo­gok halni? Ebbe hálásan bele is nyugszik, hiszen az öregkor még oly felmérhetetlenül messze van. Néha azonban rést üt biztonságér­zetén, há egy kis társa autóbaleset­ben vagy betegségben meghal, egy pillanatra megdöbben: hát ez is le­het? De aztán hárít és továbblép. Mint mindnyájan. (Folytatás a 3. oldalon) OLVASÓINKHOZ! Mai számunk az egyházi esztendő utolsó vasárnapján - Örökélet va­sárnapján - szerkesztőbizottságunk szándéka szerint a halál-feltámadás - örökélet kérdéseivel foglalkozik. Hisszük, hogy hitünk számára jó eliga­zítást kapunk szerzőink írásaiból. Ezért több anyag kimaradt, melyeket következő számainkban fogunk közreadni. Szerkesztő Nem tudunk mit kezdem a halállal... Nagyon fontos megérteni: nem azért lett kézenfek­vő bizonyossággá az ilyen élményeket átélők számára Isten léte és a lét teljessége, mert „helyszíni tapaszta­latokat” szereztek volna, azaz mert „odaát jártak vol­na”, hanem mert maga ez a még nagyon is evilági él­mény nyitotta fel szemüket a látásra. Ez tágította vi­lágképüket, gondolkodásukat. Mert a klinikai halál állapota még ennek az életnek az állapota, legfeljebb nagyon a végső, utolsó állapota. Ám mégis ez döb­bentette rá őket arra, hogy korábban nem jól gondol­kodtak a lét valóságáról, már amennyiben ateisták, vagy materialisták, vagy minimum közömbösek lettek volna. Tehát összegezve azt lehet mondani, hogy éppen a tudományos kutatásban következett be fordulat a halállal kapcsolatosan, é lett kutatási szakterület, s nevezik azt thanatológiá- nak. Tekintettel arra, hogy helyszíni beszámolóról - mint említettük - nincsen szó, ezért a tudomány egyetlen képviselője sem akarhat azzal az igénnyel fellépni, hogy íme itt az abszolút bizonyítéka a halál utáni valóságnak. Annyit viszont bizton lehet állítani, hogy a haldoklás befejezése, azaz a végleges távozás után több mint valószínű, nem a megsemmisülés következik, hanem valami egészen más, amire ez a kutatás nem adhat választ. Ennek a kutatásnak csak annyira van jogosítványa, hogy a haldoklás belső fo­lyamatait vizsgálja, az említett számos élménybeszá­molóra támaszkodva, de a legvégső határon túlnani valósággal kapcsolatosan egyedül és kizárólag Isten igéje adhat felvilágosítást nekünk. Ha a tudománynak óvatosnak is illendő lennie, an­nál inkább érezheti a teljes bizonyosságot a hívő, mi­szerint már azt is Isten kegyelmének kell és lehet tar­tani, hogy ez a szellemtörténeti jelentőségű fordulat bekövetkezett, és semmiféle ok nincs már arra, hogy a tudományra hivatkozva merészelje valaki Isten lé­tét, illetve a haldokláson túlnani valóságot tagadni. Nekünk pedig hitünk miatt nem a tudomány tekinté­lyére van szükségünk, hanem a Szentlélek kiáradásá­ra, de nem mehetünk el közömbösen az emberi szel­lem győzködései, kínlódásai mellett sem. Ribár János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents