Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-06-04 / 23. szám

Háromszor választották esperesnek Búcsú az esperesi szolgálattól Bárány Gyulát, a Győr-Soproni Egyházmegye esperesét egész szolgálati útja ehhez a megyéhez köti. 1949. szeptember 18-án avatta lelkésszé Thúróczy Zoltán püspök. Két év kissomlyói segédlelkész szolgálat után Kisfaludra került. Ezt követően a répcelaki missziói intézetet vezette, ahonnan 1953-ban Kisbabotra ment. A következő szolgálati hely Beled, ide 1971-ben került. Itteni szolgálati évei alatt választották esperessé 1977- ben. 1980-ban Győrbe helyezi át esperesi székhelyét. Itt szolgál azóta is. Nyáron jár le harmadik hatéves ciklusra szóló esperesi megbízatása, amit nem kíván meghosszabbítani. Az esperesi szolgálattól igen, de a lelkészi szolgálattól nem búcsúzik.- Melyek voltak lelkészi és espe­resi szolgálatának legjelentősebb eseményei?- Nehéz a választás, de minden­képpen kiemelkedő helyet foglal el a sorban a bodonhelyi templom és a kisbaboti lelkészlakás építése. Beleden pedig teljes templom- és parókiafelújítást végeztünk. Szép időszakot jelentettek ezek az épít­kezések, mert a közös munka kö­zel hozta a lelkészt és a gyülekeze­tét.- Hogyan értékeli esperesi szol­gálatát ?- Egyházmegyém és egész egy­házunk életét a nagy változások jellemezték. Weltler Rezső korábbi esperes harmincéves szolgálata alatt nem volt annyi lelkészválto­zás, mint az én esperességem alatt. Közel negyven lelkészválasztást bonyolítottam le. Egyházunk pe­dig 1989-ben a rendszerváltást kö­vetően került teljesen új helyzetbe. Fontos helyet foglaltak el szolgála­tomban az esperesi vizitációk. Há­rom-négy évente látogattam meg a gyülekezeteket. Kedves emlékeket ébresztenek bennem ezek a látoga­tások. Nem szeretném kihagyni azt a fontos tényt sem, hogy én mindig gyülekezeti lelkész is maradtam. Ez lényeges eleme volt szolgála­tomnak.- Mi volt a legszebb és legnehe­zebb része esperesi szolgálatának?- A legszebb pillanatai azok voltak, amikor egy-egy szép gyü­lekezeti ünnepen vehettem részt. Megható volt a gyülekezeteket járva azt tapasztalni, hogy mi­lyen megbecsüléssel fordultak a gyülekezeti tagok a lelkészek szolgálata felé. Mindig, még a legnehezebb időkben is számo­sán voltak olyanok, akik szívü­kön viselték evangélikus egyhá­zunk sorsát és segítségükkel tá­maszai voltak a lelkészeknek. Hálával és örömmel gondolok közvetlen munkatársaimra is. Mindenekelőtt feleségemre, aki­vel mindenben együtt voltunk. Azután Kozma Istvánra és egy­házmegyei felügyelőmre, Pócza Zoltánra, aki kezdetektől társa­im voltak. A legnehezebb része szolgálatomnak a rendszerválto­zások utáni nagy változások fel­dolgozása volt. Az egyház súlyá­nak növekedésével lényegesen nehezebb és sokrétűbb lett az es­peres feladata. Sokszor kell ön­álló döntést hozni és a felelősség nem hárítható át másra.- Milyennek látta a Győr- Soproni Egyházmegyét?- Mint esperes, nem lehetett pa­naszom az egyházmegyére. Orszá­gos viszonylatban a maga huszon­öt aktív lelkészével a nagyok közé tartozik. A fraternitás hiányát ér­zem néha, de ez azzal magyarázha­tó, hogy nagy volt a lelkészválto­zások üteme. Nehéz úgy összerá­zódnia egy közösségnek, hogy új és új lelkész érkezik az egyházmegyé­be.- Milyen érzésekkel búcsúzik es­peresi szolgálatától?- Örömöt, hálát és szomorúsá­got érzek. Örömöt, hogy szép és változatos életet adott nekem a há­rom ciklus 18 esperesi éve. Hálát, hogy olyan egyházmegyét adhatok át utódomnak, amelyik életképes. Végül szomorúságot, hogy egy út végére értem. Kiss Miklós Fájó ellentmondás Sem a római katolikus egyház belügyeibe, sem a cseh társadalmi eseményekbe nem kívánunk be­avatkozni, amikor nem tudjuk szó nélkül' hagyni - Jan Sarkander je­zsuita szerzetespap kanonizációját á'csehoíszági pápalátogatás során. Egyfelől nagyrabecsüljük, hogy II. János Pál pápa a II. Vatikáni Zsinat szellemében bocsánatkérés­re határozta el magát a nem római katolikusok iránt elkövetett vétke­kért a cseh történelem folyamán, sőt kijelentette, hogy a római egy­ház is megbocsát az ellene elköve­tett bűnökért, másfelől a látogatás szinte fő céljának tekintette Jan Sarkander szentté .avatását. Ter­mészetesen, nem a XIII. században élt, betegekkel és szegényekkel oly sok jóttevő L. Diesleva nemesasz- szonyra gondolunk, akit a római egyház szintén most sorolt szentjei közé, hanem az ellenreformáció idején harcos, erőszakos személy­re. Akit pl. a magyar római katoli­kus egyháztörténeti könyvek meg sem említenek... Az elmúlt félévben négy olyan nemzetközi, felekezetközi konfe­rencián vettem részt (Bécs, Genf, Purkersdorf, Berlin), ahol a jelen­lévő cseh és szlovák testvérek min­den alkalommal fájdalommal és némi zavartsággal említették a ké­szülő pápalátogatás akkor még tervbe vett - azóta megtörtént ese­ményét. A protestáns egyházak egyöntetűen sérelmezik, hogy ép­pen a tolerancia évében, és a jó irányban fejlődő ökumenikus kap­csolatok idején kerül sor egy ese­ményre, amikor egy már-már fele­désbe merült római katolikus el­lenreformátor szentté avatásban részesül. Szimbolikus cselekedet1- nek minősítették, de vajon mit jel­képez ez az ellentmondást sejtető aktus? - Nem véletlen, hogy Jan Smetana, a cseh protestánsok egyik vezető embere nem vett részt az ökumenikusnak hirdetett talál­kozón! - Valóban, mi is értetlenül állunk szemben ezzel a kanonizá- cióval. Miért kellett ennek és éppen most történnie? Dr. Hafenscher Károly AZ EVANGÉLIKUS KÁNTORKÉPZŐ INTÉZET igazgatótanácsa május 4-én ülést tar­tott, melyen Trajtler Gábort saját kérésére felmentette az intézet igaz­gatói tisztéből. Az intézet vezetését Bencze Gábor gimnáziumi tanár, a Budapest-kelenföldi gyülekezet kar­nagya vette át. Az igazgatótanács határozata értelmében a kántorkép­zés változatlanul a fóti Mandák Ott­honban az eddigi rendszerben, nyári és téli tanfolyamokon történik. FELHÍVJUK olvasóink figyelmét arra, hogy a Ma­gyar Bibliatársulat „A Biblia kincsei­ből vegyél!” című 12 részes videoso- rozatát bemutatja a Magyar Televí- zó 2-es programja. Ez idő szerint az első három rész adásának időpontja ismert: június 25, július 23, augusz­tus 27. E mindig vasárnapra eső program 10.30-kor tekinthető meg a TV2-n. A két kazetta megvásárolha­tó, vagy utánvéttel megrendelhető a Magyar Bibliatársulat címén: 1113 Budapest, Bocskai út 35. (Ára: 4600,- Ft). Kapható az Evangélikus Sajtóosztályon is, az Evangélikus Könyvesboltban (1085 Üllői út 24.) ZENÉS ÁHÍTAT június 9-én, pénteken 18 órakor a Deák téri templomban a Kouvolai Sonus Kamarakórus közreműködésével Orgonái: Pekka Ainali Evangélikus Élet 1995. június 4. „ELJÖN HOZZÁTOK A SZENTLÉLEK ÉS TANÚIM LESZTEK... ... Jeruzsálemben!” A Feltámadott azt hagyta meg tanítványainak, hogy ne távozza­nak el Jeruzsálemből. De nem szótlan-tétlen meghunyászkodásra buzdította őket, hanem ígéretet adott, hogy eljön a vigasztaló Szentlélek és erőt kapnak a szólás­ra, a tanúskodásra. Mert tanúul rendelte őket. Mondják el az örömhírt: Mesterük nem maradt a sírban, feltámadott! Ez a tanúságtétel nem lehetett könnyű ott, a „tett-helyen”, ahol minden, de minden az emberek szeme előtt játszódott le. Ahol áll­tak a keresztek és középütt a názá­reti Jézusé. Ahol ismerhették ari- máthiai József kertjét és a temetke­ző helyet. És ahol még inkább is­merték a tanúkat, azt a néhány férfit, aki követte a Názáretit. Ta­núskodni Jeruzsálemben bizony nem lehetett egyszerű és veszélyte­len, hanem - amint később ki is derült - bizony nagyon kockáza­tos. A tanúskodás a görög mártű- ria szó értelmében valósággal a mártírsággal járt együtt. István diakónus az életével pecsételte meg tanúvallomását: megkövezték. Mert mártír az, aki mindent latba vet, önmagát is kész feláldozni azért, amiről tanúskodik. Igen, Jeruzsálemben az üldözők központjában, a főpapság székhe­lyén, a föltámadás forró közelségé­ben vállalni a küldetést, a jézusi megbízatásig: ez a misszió mártir- sággá lett. A Feltámadott nem azt mondta: menjetek először a görög világba, a pogányok közé, vagy a messzi szigetekre, ahol senki sem ismer, hanem világos egyértelműséggel küldött: kezdjétek itt, itthon, Jeru­zsálemben. És a tanítványok értet­lenül ugyan, de engedelmeskedtek. Együtt maradtak Jeruzsálemben. Hol kezdjük mi a tanúságtevést? Hol tegyünk bizonyságot hitünk­ről? Kérdezhetném így is: hol kez­dődik a misszió? ODAHAZA - otthon, a legszűkebb családi kör­ben. Ott, ahol jól ismernek, ahol látják életünket, s ahol nem játsz­hatjuk meg magunkat, nem szí- nészkedhetünk. Ott, ahol éppen ezért a legnehezebb hitünk lénye­géről, reménységünk távlatairól, szívünk meggyőződéséről, vagy a szeretet győzedelmes erejéről val­lomást tenni. A misszió ott kezdődik, amikor a hívő, bibliás nagymama kinyitja a bibliát, az énekeskönyvet unoká­ja kiságya mellett. Amikor az ige által hitre jutott fiatal elmondja beteges, tán megkeseredett, erőtlen nagyapjának a jézusi szót: „Aki hisz énbennem, ha meghal is él!” A Krisztus-tanúság ott kezdődik, amikor diáktársaknak, munkatár­saknak úgy szólunk békességről és megbocsátásról, lelki erőről és az imádkozás áldásáról, hogy maga­tartásunkkal nem cáfolunk rá a szóra, a tanúságra. Amikor ellen­kezés, vagy csúfolódás ellenére csendesen és merészen mégiscsak imádkozunk a másképpen- gondolkozókért. Kunst Irén, egy­házunk Kínában szolgáló misszio­náriusa 33 éves koráig itthon vé­gezte csendben munkáját: gyerme­kek, szegények, iszákosok között. Akkor érett meg arra, hogy kínai pogányok között hirdesse Krisz­tust. Valaki megkérdezte: énekelhet­jük-e melldöngetően Luther éne­két a mártír-sorsról: „Kincset, éle­tet, hitvest, gyermeket, mind elve- hetik...” (Ekv. 254) Hiszen mi mindezeket megtartani akarjuk! Mit kíván Isten ma tőlünk? Mit tudunk odaadni, feláldozni hitün­kért? A tanú: mártír. Ki képes ezt vállalni? Honnét van ehhez ener­gia, bátorság, állhatatosság? A ta­Mikor kezdődik az istentiszte­let? 9-kor, 10-kor, vagy 11-kor? Vagy minden esetben negyed óra­húsz perccel később, amikor a fő­ének bevezeti a prédikációt. Ami előtte van lényegtelen, csak fölös­leges időhúzás. Térjünk mindjárt a „tárgyra”, nem kell sokat cifrázni? Sokan úgy gondolják, hogy a liturgia az a szükséges rossz, amit kénytelen elviselni az, aki ponto­san érkezik az istentiszteletre. A li­turgia szükséges, hiszen mederben tartja a dolgokat, nem hagy össze­visszaságot, rendetlenséget, de az igazi, a fontos rész mégis a prédi­káció. A liturgia - a mienk, evangéliku­soké is - több ezer éves elemeket tartalmaz. Nem lehet más ez, mint valamiféle megcsontosodott, múlt levegőjét idéző, az élettől nagyon távoli forma? Pünkösd van, s most a Szentlé­lek munkája nyomán arról beszé­lünk, ami élő, ami megelevenedik, ami tele van tűzzel, azaz: él. Lehet egyáltalán egymás mellé tenni e két szót: liturgia - élet? Igen lehet. Mert minden félreér­téssel szemben, minden rossz be­idegződés ellenére, minden torzult gyakorlat dacára vallom és hirde­tem: a liturgia tele van élettel, a liturgia élő, a liturgia életet teremt. Ezt kellene, ezt lehetne megérte­nünk most a pünkösdi időben. A 'Szentlélek csodálatosan fantá­ziagazdag munkája számtalan esz­közt fel tud használni arra, hogy megszólítson, megtisztítson és Krisztus tanítványává téve, Isten­hez vezessen. Aki egyszer belekóstolt a litur­gia igazi ízébe, az már átélte, hogy micsoda erő áradhat belőle; aki egyszer már igazán hatása alá ke­rült egy liturgikus istentisztelet­nek, az tudja, hogy milyen áldás fakad az imádságnak, éneklésnek, olvasmányoknak, csöndnek ki­kristályosodva megszabott állan­dó, de nem merev rendjéből. Az állandó, minden istentiszte­leten előkerülő részek a biztonsá­got, az otthonosságot jelenthetik; ugyanakkor nevelnek arra, mi az, ami kihagyhatatlan az Istennel va­ló beszélgetésünkből. A változó ré­szek éreztetik, hogy nem az időből nítványok sem indultak azonnal. Megvárták, míg betelt Jézus ígére­te: Amikor eljön a Szentlélek, bi­zony erőt vesztek és tanúim lesz­tek! A Szentlélek nemcsak „feltü­zel”, biztat a hitvallásra - a Szent­lélek ERŐT is ad ehhez. Az első pünkösd óta ez az Egyház örven­detes tapasztalata. Sok mindent nem tud az egyház népe - de erőt kap felülről. És ez az erő ma is megújíthat, képessé tehet a tanús­kodásra, ha kell, a mártírságig is. Erre az erőre van szükségünk, hogy az Egyház Krisztus-tanúként engedelmeskedjék ma is. kiesve, életidegen mondatok hang­zanak el, hanem az adott időszak­ban, életünk konkrét ügyeivel - örömével és bánatával, kéréseivel és köszönő szavával - állunk az Isten elé. A liturgia csodálatos ajándéka a közösség is. Nem csak az igaz, hogy nem lehet magányos keresz­tény életet élni, s a hitnek szüksége van testvérekre, hanem az is, hogy egy adott közösség nem szakadhat ki a nagy egészből, a test tagjai nem szakadhatnak el a testtől. A liturgia közösségbe állít, hiszen együtt imádkozunk, együtt száll az ének hangja, együtt hallgatjuk, s próbáljuk megérteni az Isten sza­vát. S közösségbe állít úgy is, hogy érezhetem, az egész család együtt van: Magyarországon és Német­országban, Amerikában és távoli keleti vidékeken. A liturgia össze­kapcsol. S ahol közösség van, ott élet is van. S a liturgia összekap­csol azokkal is, akik „előremen­tek”; nem csak azért, mert egykor ők is belekapcsolódtak a nagy fo­lyamatba - a kereszténység hité­nek kétezeréves gyakorlásába, ha­nem azért, mert hitünk szerint (a Jelenések könyve milyen szépen szól erről) odaát nem szűnik meg az éneklés, az Isten-dicséret. Aki részese lehet itt az istentiszteletnek, az már megkóstolja az Isten népé­nek kiteljesedő (örök) életét. így lesz eggyé Isten földön vándorló népe, s a már „megérkezettek” se­rege. Ahogyan csodálatos énekünk- „Hány hívő érte el az égi célt...”- mondja: Fenn zeng az ének, lenn még könny pereg, míg Krisztus napja győz az ég felett, és akkor eggyé lesz a két sereg... Jő minden tájról együtt énekel, és együtt uj­jong, együtt ünnepel... A mai, ünnepeit is nehezebben megélő embernek nagyszerű aján­dék lehet a liturgia. Ne adjuk fel a próbálkozást, akkor is, ha esetleg eddig üres, lényegtelen része volt számunkra az istentiszteletnek. Li­turgia és élet összefügg. A liturgia élő és eleven lehet - főiünk függ: úgy gyakoroljuk, úgy formáljuk, úgy fogadjuk, hogy a Szentlélek munkaterülete; Isten Lelke meg­eleveníti és áldássá teszi. Ifi. Hafenscher Károly Id. Bencze Imre Liturgia - élet - liturgikus élet I Pünkösdi szokások pünkösd a húsvét függvényében mozgó ünnep, így pünkösdvasárnap ideje május 10-június 13 között lehetséges. Miután pünkösd többnyire május hónapra esik, nem véletlen, hogy számos ősi keresztyénség előtti tavaszi hagyomány őrződött meg az egyházi ünnephez kapcso­lódva. Évszázadokon át nagyon sok olyan régi szokásról értesülünk, melyeket különösen a protestáns prédikáto­rok tilalmaztak. Például a csetneki evangélikus zsinat 1594-ben így rendelkezett: „Pünkösd napján régi szokás szerint királyt választani, táncolni és játsza­ni mindenkinek megtiltatott." Csikkozmáson 1692-ben hozott egyházi rendelkezés értelmében: „Eleitől fogva régi időben is mindenkor tilalma volt a sátoros ünnepe­ken való táncolásnak, királynéasszony ültetésnek, mely pogányoktól maradott szokás ezután is tilalmas." 1770-ben pedig Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész a májusifák templomba való bevite­lének tilalmáról számolt be: „Beszüntették az ún. májusi vagy pünkösdi fák felál­lításának szokását. A tanítók tanítványaik segítségével ősidők óta fákat szoktak kivágni pünkösd előtti napon a kertekben és szőlőkben, s azokat nagy zenebonával a templomba vitték, hogy a sok ember számára amúgy is egészségtelen templomi levegőt még jobban elront­sák! Mily szorongó, aggódó lélekkel ülhetett pünkösd­kor az áhítatos faültető a levegővel megtöltött temp­lomban, s mint fürkészte kémlő szemekkel az ott álló májusi fákat! Egyszerre csak elborult szeme és arca, amint szép karcsú gyümölcsfákat pillantott meg azok közt és végül saját három-négy éves szépen gondozott oltványaira ismert... Oda volt egész pünkösdi áhítata, nem gondolt másra csak szemei előtt a templomban álló hozó, gyalázatos pünkösdi játékot, ezt a legsötétebb századokba illő ostobaságot Szibériába kívánta.” Amint látjuk, Tessedik Sámuel, a tudós evangélikus szarvasi pap tiltotta a zöld ágak bevitelét a templomba, másutt azonban napjainkig szívósan fennmaradt a régi hagyomány: A Tápió mentén Mende községben az evangélikus templomban pünkösd szombatján elhelyezett fákat fel­szalagozva, fehér kendőkkel díszítik, az asszonyok és a férfiak padja előtt. Az ollárkeritést virágokkal díszí­tik, főként pünkösdi rózsával. A XVII. századi evangélikus zsinat még megtartandó szokásként rendelkezik arról, hogy a diákok pünkösd­kor zöld gallyakkal ékesítsék fel a szent épületeket. Ez azonban ne lövöldözéssel vagy más szertelenséggel tör­ténjék, hanem énekléssel. A tavasz jelképét, a zöld ágat, pünkösd hajnalán a lakóépületekre, istállókra is kitűzték. Volt, ahol ezzel a gonosz, ártó hatalmakat vélték elhárítani, de Európa- szerte a pünkösd szimbólumaként azzal a magyarázat­tal díszítenek a zöld ágakkal, hogy erre száll majd pünkösdkor a Szentlélek. Gyakran pünkösdkor is szokásban volt a „zöldágjá­rás” is. Azaz a tavasz, a természet megújulásának jel­képe zésére zöld ágakkal vonultak végig a falun, a köz­ismert gyermekdallal: „Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecs- ke.” A Fejér megyei Gyúró községben az 1950-es évekig élt a pünkösdhétfői zöldághordásnak jellegzetes helyi változata. A legények zöld füzfaágat vittek a lányos házakhoz, amit a lányok, menyasszo­kendőkkel. A legények ezt azután lóháton vitték végig a falu utcáin, énekelve. Végül visszavitték a lányokhoz, akik behívták őket és megvendégelték. Ismerős a szólás: „Rövid, mint a pünkösdi király­ság". Többnyire lovasversennyel vagy más ügyességpróbá­val választott „pünkösdi király” hatalma általában egy esztendőn át tartott. Addig hivatalos volt minden mu­latságra lakodalomra, ünnepségre, ingyen ihatott a kocsmában. Hasonló királyválasztásról még a két vi­lágháború közötti időből is vannak leírásaink az ország különböző vidékeiről. A konfirmálás kedvelt időpontja különösen a szlovák gyülekezetekben pünkösd volt, illetve húsvét utáni negyvenedik napra eső áldozócsütörtök, Jézus menny- bemenetelének ünnepe. A már konfirmált legények ún. „legényavatása" a kocsmában történt. A profán „legényavatás" ideje sok­felé pünkösdkor volt, pl. Nagygeresden is. Ilyenkor borral vagy pálinkával öntötte le az avatandót az idő­sebb legények közül választott ún. „keresztapa". Ettől kezdve teljes jogú tagjává vált a legénybandának: részt vehetett a mulatságokon, udvarolhatott, kocsmába jár­hatott. _ A pünkösdi népszokások jellegzetes változatai az ún. „pünkösdölés” és a „pünkösdi királynéjárás". A „pünkösdölök" lakodalmas menet mintájára vo­nultak házról házra. Énekünk az alábbi: Mi van ma, mi van ma piros pünkösd napja. a második napja. András, bokrétás jól megfogd Lovadnak zabláját, Hogy ne tipossa, ne tapossa A pünkösdi rózsát... A szokás változatai főként az Alföldön és Észak- Kelet Magyarországon terjedtek el. A Dunántúlon az 1960-as évek közepén még élő szokásként gyüjthettem a „pünkösdi királynéjárás"-t. Általában négy lány vezetett egy kisebbet házról házra, akit fehér ruhába öltöztettek, a fején koszorút viselt, a kezében kis kosarat vitt virágszirmokkal. A házaknál engedélykérés után énekeltek. „Meghozta az Is­ten piros pünkösd napját. . .” kezdetű éneket. Gyakran énekelték „A pünkösdnek jeles nap­ján, Szentlélek Isten küldötte" egyházi nép­éneket is. A megfelelő szövegrésznél: Hintsetek virágot az Isten fiának. .." a kiskirálynő a kosarából virágszirmokat hintett. Az ének végeztével pedig két nagyobb lány magasra emelte: „Ekkora legyen a kentek kendere!" felkiáltással. Ha valaki nem szívesen látta őket, annál leguggoltatták a kiskirálynőt, abban a hitben, hogy akkor annak a gazd- asszonynak majd nem nő meg a kendere. Nemespátrói (Somogy megye) leírás az 1930-as évekből arra hivatkozik, hogy ebben a régi evangélikus kuriális községben ötven évvel azelőtt volt szokás a pünkösdölés. Itt a kiskirálynőt „cucorká"-nak nevez­ték. A házaiktól lisztet, tojást, sót, zsírt gyűjtöttek össze, végül az adományokat a cucorka házához vitték, meghívták az adakozókat is. Pogácsát, rántottál készí­tettek és együtt fogyasztották el. I M<w -'lumti * II Ito i ill 1. .1 Iff’ 1/ rill IftltJi UP Illír

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents