Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)

1994-04-03 / 14. szám

Evangélikus Elet 1994. április 3. A tanítványok húsvétja Az asszonyok húsvétja „Bár az ajtók zárva voltak, be­ment Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség néktek." (Jn 20,26) A háromnapos ünnepre jó taná­csokat kapok a tavaszi elkésett, de még elvégezhető kerti munkákhoz, a népi - természetesen - környezet­barát tojásfestéshez, biztató szava­kat a meteorológustól és bölcs in­telmeket a túlzsúfolt, már régen szűk utakon való biztonságos köz­lekedéshez. Jönnek az ötletek a rá­dióból, televízióból, hogy mi min­dent lehet kezdeni három szabad nappal... és biztos lehetek, hogy majd az ünnepek után kapok né­hány praktikus tanácsot, miként hasznosítsam a megunt és kiszá­radt sonkamaradékot... Természetesen kívánnak szép húsvétot minden kedves hallgató­nak, nézőnek... De hova lett a keresztyén ün­nep? Mikor, hogyan ölte meg a tojás és a főtt sonka ezt az ünne­pet? Milyen volt régen? A kezdet, az eredet izgat: mit csináltak ők, a tanítványok ez alatt a három nap alatt? Ők, akiket „szentként” em­legetnek? Mind elfutottak... Egy kíváncsiskodó még ott marad, de amikor megfogják, a ruhájából is kibújik. Pedig nem is olyan régen még énekelve mentek ki a Gecse- mánéba... Elszállt az ének, a bá­torság is, de talán a hit is: Mégsem ez az az ember, akire vártunk, aki­ben reménykedtünk... Két tanítványt, legfeljebb hár­mat érdekel a további fejlemény. Péter még ott van a főpap udva­rában: inkognitóban figyeli az ese­ményeket, s aztán keservesen sírva fakad. Kit sirat? Mi történt a kar­dot rántó, a mindig gyorsan vála­szoló emberrel? A források csak a tényt idézik: „keservesen sírt...” Ótt van még egy, aki „látta mi történt”... „megbánta amit tett...” Ha kicsit szigorúbban veszem a forrást: az egyetlen, aki tanúja volt az elítélésnek. A megvetett, a kire­kesztett a magyar mondóka szerint az „árulkodó Júdás”... ő megbán­ta, amit tett és radikálisan levonta a következtetést: elég... Az evan­géliumi híradás is szűkszavú: „el­ment és felakasztotta magát...” A szeretett tanítvány még ott van a kereszt alatt, de a temetésen már senki nem-vesz részt. Arimátiából származó József és talán Nikodémus, aki a végtisztes­séget megadja, ha nem is egészen rendesen, mert a „hét első napján” néhány asszony mégis elindul a sír felé, megadni a végtisztességet... A tanítványok gyászolnak és si­ratják - valahol Jeruzsálemben - talán magukat, az elvesztegetett három évet, talán a Názáretit, aki azért mégiscsak a szívükhöz nőtt. Keresem az ünnepet és nem talá­lom. Zavart, bizonytalan embere­ket látok a Bibliában is! Miért keresitek a halottak között az Élőt?- Az angyal kérdezi így az asszo­nyokat. S a kérdésben talán ott van a válasz is, amit keresek. A ta­nítványok halottak, erkölcsi, lelki halottak, mert nincs közöttük Jé­zus. Itt is igaz lesz a teológiai igaz­ság: Isten keres s talál rá újra erre a társaságra;'kétségbeesett helyze­tükön a Feltámadott békességre hívó szava segít. Mi soha nem ta­láljuk meg Istent. Üres sír, síró, kétségbeesett embertömeg - ez volt akkor, a tanítványok első Húsvét- ján. De Ő megjelent a 12-nek és so­kaknak. Nem kísértetként, hanem emberként. Szinte mániákusan húzzák alá az Evangéliumok, hogy Jézus valóságosan jelenik meg, ott vannak a kezén a szögek helyei. Ez a Jézus leül, és megtöri az emmau- siaknak a kenyeret és akkor felis­merik, akkor kezdik megérteni mindazt, amit az idegen magyará­Az Újszövetség nemcsak azoknak a húsvétjáról számol be, akik Jézus közvetlen környezetéhez tartoztak, hanem megemlít néhány olyan sze­mélyt is, akik kívülállók voltak, de mert szemtanúi voltak Jézus szenve­désének és halálának, valami mó­don át kellett élniük a húsvéti ese­ményt is, Jézus feltámadását, illetve a Jézus feltámadásáról szóló híre­ket is meg kellett hallaniuk. Ahogyan az asszonyok, vagy a tanítványok, úgy ezek a többiek se tudták, hogyan támadt fel Jézus. Magát az eseményt ők sem látták, de bizonyos dolgokat meg kellett tapasztalniuk abból, ami Jézus fel­támadásával összefüggött. Máté tudósít arról, hogy a főpa­pok és a farizeusok kérték Pilátust, hogy őriztesse Jézus sírját, mert Jézus arról beszélt, hogy harmad­napon fel fog támadni. Ők ugyan nem hitték ezt, de azt gondolták, hogy a tanítványok ellophatják Jé­zus holttestét és elhíresztelhetik, hogy tényleg feltámadt. Pilátus ugyan nem adott őrséget, de meg­engedte, hogy a zsidók a maguk őrségét rendeljék a sír mellé. (Mt 27,62-66). Mit tudunk meg a sir őreiről? Azt, hogy magáról a feltámadásról nem tudnak semmit addig, amíg a hét első napján a sírhoz jövő asszo­nyoknak meg nem jelenik „az Úr angyala”, el nem hengeríti a sírt záró követ, és ki nem derül, hogy a sír üres. Máté azt írja, hogy az örök halálra rémülnek (28,4), de nyilván hallják, amit az angyal zott:.„nem így kellett ennek tör­ténnie. ..” S örömmel adják a hirt tovább és tovább: „Láttuk az Urat!” E nélkül a „látás” nélkül nincs Húsvét. Mi is ezt a látást kapjuk. Ez a hit Húsvét ajándéka. Ajándékot kap­nak a tanítványok: a „látás”, a hit ajándékát. Ez a csoda újra és újra megtörténik Isten ajándékaként. Nem lehet őt megidézni, megtalál­ni! Ő talál rád, rám. Ez a titok, amit soha nem fogunk tudni meg­fejteni. Isten rád talál és küld. „Legeltesd a bárányaimat” .— mondja újra Péternek, nem a bi­zonyságtevőnek, nem a sírónak, kardot rántónak, hanem annak, akit újra megkeres és hittel ajándé­koz meg; nem önhittséggel, hanem Krisztus-hittel. „Bár az ajtók zárva voltak, be­ment Jézus, megállt középen és ezt mondta: Békesség néktek.” (Jn 20,26) Kertész Géza mond az asszonyoknak: „Ti ne fél­jetek! Mert tudom, hogy a megfe­szített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmond­ta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a he­lyet, ahol feküdt.” (28,5-6). Azt gondolom, hogy az őrök is láthat­ták, hogy üres a sír. Azt is hallhat­ták, hogy az angyal elküldte az asszonyokat a tanítványokhoz, hogy közöljék velük ezt a hírt. Az őrök számára tehát ez volt a húsvéti esemény: az angyal félel­metes megjelenése, az a közlés, hogy Jézus, akit megfeszítettek és eltemettek, feltámadt, láthatták az üres sírt, és hallhatták, hogy ezt a jó hírt közölni kell a tanítványok­kal. Róluk nem olvassuk, hogy a hír­vivő asszonyokhoz hasonlóan (28,6-10) találkoztak volná a feltá­madt Jézussal. Róluk csak azt ol­vassuk, hogy „néhányan” közülük (úgy látszik nagyobb őrséggel biz­tosították a sírt, amellett, hogy le­pecsételték a sírzárq lrqyet 2|7,66),. „bementek a vájcosb#, s je),entették. a főpapoknak mindazt, ami tör­tént” )28,11). Máté csak sejteti, hogy az őrök kénytelenek voltak igaznak elfo­gadni azt, amit láttak és hallottak. Az bizonyos, hogy látták az üres sírt, amit két napig őriztek, amin ott volt a zárókő, és a zárókövet a szemük láttára hengerítette el az angyal. Ők nyilván nem szegték meg a parancsot, hiszen azért állí­tották oda őket, hogy vigyázza­nak, nehogy a tanítványok ellop­A Biblia gyakran tanít bennün­ket arra, hogy az utolsókból elsők lehetnek. A húsvéti történet asz- szonyszereplői is ékes példák erre. Milyen sokan és szívesen hivat­koznak arra, hogy Jézus csak fér­fiakat választott a tizenkettő közé, a régi egyházban nő nem lehetett pap, püspök, sokáig gyülekezeti elöljáró, presbiter se. Ádám terem­tetett elsőnek és azután Éva. Leg­feljebb a megkísértett, a bukott szerep, a gyengébb nem helye ma­radt a számára. Utolsó lett. Nem is olyan szégyellni való ál­lapot. Utolsónak lenni a kereszt alatt, a súlyos kővel lezárt sírnál. Húsvét hajnalán mégis elsőnek siettek végtisztességet tenni a ked­ves halottnak. És elsőnek látták az elhengerített követ, elsőnek ámul­tak az üres síron. Elsőnek hallot­ták az angyal szavát: „A megfeszí­tett Jézust keresitek? Nincs itt. ják Jézus holttesték. így lehetetlen, hogy valaki behatolt volna a sírba és mégis ellopta volna a holttestet. Valami csodának kellett történnie ahhoz, hogy a sír mégis üres volt. Az angyal pedig azt mondta, hogy Jézus feltámadt, „amint megmond­ta”. Az őrök ezt az egyetlen magya­rázatot tudták elfogadni. Nyilván ezt közölték a főpapokkal. És a főpapok? Máté érezteti, hogy ők is kénytelenek elfogadni ezt a magyarázatot. Csak nem akarják, hogy ez elterjedjen, hogy kiderüljön: mégis Jézusnak volt igaza. Az a véleményük - ezt be­szélik meg a vének tanácsával -, hogy a „szemtanúkat” el kell némí- tani. Nem szabad, hogy az őrök is ugyanazt mondják, amit az asszo­nyok máris híresztelnek. Erre egyetlen megoldás van: az őrök mondják azt, hogy ők nem tudnak semmit, mert sajnos elaludtak, és azalatt ellopták a tanítványok Jé­zus holttestét. Erre a hamis vallo­másra úgy bírják rá a katonákat, hogy „sok ezüstpénzt” adnak ne­kik (28,12). Sokba kerül ez, mert persze katonáknál az ilyen mulasz­tás, elaludni az őrségben, súlyos vétek. De még a protekciójukról is biztosítják őket. Miért? Mert nem akarják elfo­gadni az igazságot. Máté szándéka nyilvánvaló: bebizonyítani, hogy ezek a főpapok és vének Jézus el­lenségei, és semmiképen nem akar­ják, hogy az emberek higgyenek Jézusnak és tanítványainak. Az evangélisták többször is rámutat­Feltámadt!” Asszonyt szólított ne­vén a feltámadt Jézus is elsőnek: „Mária!” Magdalai Máriát asszonyok kö­zött is az utolsó helyen találta meg Jézus - hét ördögtől szorongatva -, hogy feltámadásának első tanú­jává tegye: „Menj az én testvérem­hez, és mondd meg nekik: Felme­gyek az én Atyámhoz...” Utolsó mondhatta el elsőnek: „Láttam az Urat!” Jézus él! Ne féljünk a hátul kijelölt, lesaj­nált, utolsó helytől! A nagy Ven­déglátó az utolsó helyet választó­hoz megy oda: „Barátom, ülj fel­jebb!” Ma nagy tülekedés van az első vagy legalábbis az előbbre eső he­lyekért. Ne kísértsen meg bennün­ket ez a tülekedés. Ez nem Jézus helye és nem Jézus népének a he­lye. Elképzelhető-e utolsóbb hely a golgotái keresztnél? S Jézus azt nak, hogy a kortárs főpapok és a farizeusok tanácsának tagjai ha­talmukat, befolyásukat féltették Jézustól. Számukra a Jézus feltá­madásáról szóló húsvéti hír a vere­séget jelentette. Ezért egy ellenté­tes, hamis hírt bocsátanak útjára: a tanítványok becsapják az embe­reket, az a hír hamis, amit Jézus feltámadásáról terjesztenek. Máté meg is jegyzi, hogy ez a „szóbe­széd” elterjedt a zsidók között „mind a mai napig”, vagyis az evangélium leírásának idejéig. A főpapok és a vének húsvétja ilyen volt. A hatalomféltésnek, a megvesztegetésnek, a hazugságnak a húsvétja. Az evangélista érezteti, hogy a húsvéti örömbe valami ke­serű ürömcsepp is vegyül. Nem mindenki örül a húsvéti evangé­liumnak. Persze, lehet mondani azt, amit már az óegyházban is mondtak: a főpapok, a vének, és a felbérelt katonák híréről minden­ki könnyen megállapíthatja, hogy hamis. Ha nem aludtak el, akkor nyilván hazudnak, mert nem lop­hatták el Jézus holttestét. Ha meg elaludtak, mivel tudják bizonyíta- ni. hogy ellopták? De nem ez az érvelés a fontos. Az a fontos, hogy az asszonyok, a tanítványok, Pál szerint még sok száz ember és ő maga is személye­sen találkozott a feltámadott Jé­zussal. Szemtanúk írták meg az evangéliumokat és az apostoli le­veleket, azért, hogy a késői utódok is higgyék, hogy Jézus a Krisztus, az Isten fia, hogy ő él, és hogy „e hitben” életünk legyen „az ő nevé­ben” (Jn 20,31) Dr. Muntag Andor mondta: „Ha valaki utánam akar jönni... vegye fel a keresztjét.” Ke­resztért nem kell tülekedni. Az utolsó hely mindig szabad. Utolsó helyen Jézussal! A feltámadásban is együtt Jézussal! Kell-e ennél el­sőbb hely? Utolsókból lesznek az elsők. A feltámadáskor. Együtt Jézussal! Karíné Csepregi Erzsébet KITÜNTETÉSEK A NEMZETI ÜNNEP ALKALMÁBÓL Az ünnep alkalmából különbö­ző díjakat osztottak ki, közöttük egyházunk tagjai is szerepeltek. * Széchenyi-dijat kapott dr. Kar­dos Ernő, a Konzerv- és Paprika­ipari Kutatóintézet nyugalmazott igazgatója, a Budahegyvidéki Gyülekezet volt felügyelője. * Liszt Ferenc-díjat kapott Sulyok Imre zeneszerző, orgonaművész, zenetörténész, aki egykor a Teoló­giai Akadémián tanított, most a Budapest-kelenföldi gyülekezet orgonistája. * Ferenczy Noémi-díjat kapott Tóth Sándor textilművész, a Buda­pest Deák téri Evangélikus Gim­názium tanára. * A Művelődés Szolgálatáért díjat kapta IQ. Fasang Árpád zongora- művész, a Magyar Unesco Társa­ság Titkársága főtitkára, Budapest Deák téri presbiter. * Szeretettel gratulálunk kitünte­tett Testvéreinknek, Isten áldását kívánva további szolgálatukra. Matthias Grüne» aid müve A „többiek” húsvétja Nagyhét Venezuelában A második világháború után újjászervezett vene- iT zuelai evangélikus munka, amely mint németek között végzett szolgálat - megszakításokkal bár - de 1894 óta folyt, 1952-ben kezdődött meg. Az akkor már háromnyelvű gyülekezetből - németből, magyarból és lettből - álló caracasi egyház egy kertvárosban bérelt, volt iskolaépület barakkszerű nagytermében tartotta istentiszteleteit és a volt iskolatermekben helyezkedtek el a lelkészi hivatalok és egyéb gyülekezeti szolgálat is ezekben folyt. Azonban az épületek elhanyagolt álla­potban voltak és azok bére nagy terhet jelentett a hívek számára, továbbá a telek hosszú és keskeny volta pedig nem volt alkalmas arra, hogy azon egy templom épül­hessen. így már 1954-ben sikerült a város középpontjá­tól távolabb, egy Chacao nevű, már a spanyol gyarmati időkben meglevő falu közelében, kölcsön segítségével, egy megfelelő telket megvásárolni, amelyen a követke­ző években felépült a caracasi evangélikusok új egyházi központja, amely a következő épületekből álllott: a nagytemplomból, amely alatt gyülekezeti terem volt; egy kápolnaépületből, amely alatt a tanácsterem és az egyházfi-lakás számára volt hely; a három lelkészla­kást és irodákat magában foglaló parókiából és egy internátusi épületből. Amikor ezek az épületek elkészültek és azokat a Lutheránus Világszövetség akkori elnöke, dr. Hanns Lilje német püspök 1957júniusában felavatta, akkor - egy-két kertes háztól eltekintve - alig volt épület az új templom környékén. A legfontosabb egy régi, több száz éves vendégfogadó volt, amelyet Fülöp apostolról, „San Felipe"-ről neveztek el. Ennek a falán egy emléktábla három történelmi eseményre hívta fel a figyelmet. Ugyanis ennek a fogadónak a környékén kezdődött meg a 18. században a kávétermesztés Venezuelában, amit egy katolikus pap, Padre Mohedano honosított meg. - Továbbá: e vendégfogadóban szállt meg 1800 januárjának az elején Alexander von Humboldt, a híres német tudós és utazó, valamint munkatársa és innen indultak el a Humboldt által részletesen leírt, 2600 méternél magasabb „Silla" nevű hegycsúcs megmászá­sára. - Végül itt írta Jósé Angel Lamas, az ország legnagyobbnak tartott zeneszerzője egy zsoltár latin nyelvű szövegére az egyik legismertebb nagypénteki egyházi ének dallamát. Ma az evangélikus templomot felhőkarcolószerű iro­da- és lakóépületek veszik körül, a fogadó az emléktáb­lával együtt eltűnt, helyet adva egy luxuskivitelű lakó­épületnek, de a szép nagypénteki bűnbánati zsoltár ma is felhangzik az ország sok katolikus templomában, sőt - szólóénekként - az evangélikusban is. Amint arról említés történt, a caracasi evangélikusok temploma, amelynek társtulajdonosai a magyarok is, egy azóta a város által elnyelt, régi kis venéz falu közelében áll, amelynek a közepén egy ugyancsak sok évszázados katolikus templom található. Minthogy szomszédok lettünk, nemcsak egymás harangjainak a szavát hallhatjuk, hanem megfigyelhettük egymás ün­nepi szokásait is. Most a Chacaóban lakók nagyheti ünnepeléséről szeretnék írni. Ez a virágvasárnap előtti pénteken kezdődik, amikor is a plébániához tartozó fiatal legények egy nagyobb csoportja a késő délutáni órákban, a templomban gyü­lekezik, majd onnan a pap áldásával elindulnak a több mint 2000 méter magas Avila hegy megmászására, amely Caracas városa felett magasodik. A csúcs alatt töltik az éjszakát, amely ilyen magasságban a trópusi vidékeken is igen hűvös. Tüzet nem rakhatnak, mert a hegylánc nemzeti park és védett terület, ahol az erdőtűz veszélye miatt még gyufát sem szabad használni. Amint azt többen elmondták nekem, ez a hegymászás valami­képpen összefügg a bűnök megváltásával, az elviselendő szenvedések pedig a gyónás alkalmával kirótt bünteté­sekhez hasonlíthatók. A hagyományból nem derül ki pontosan, hogy valóban van-e érdemszerző jellege ilyen zarándoklaton való részvételnek, sem az, hogy ezt ma­gukért, vagy másokért - így például a gyülekezeti tago­kért - vállalják a fiatalok. Egy biztos: a részt vevő legények komoly feladatnak, sőt kitüntetésnek veszik azt, ha e hegymászó csoporthoz tartozhatnak. Tudtom­mal nem vihetnek magukkal elemózsiát vagy italt, csak az útjukba eső hegyi patakok vizéből vagy forrásokból meríthetnek vizet. A kirándulásnak van egy különleges célja: egy, a csúcs közelében élő, bizonyos pálmafajta ágainak a levágása és a faluba való leszállítása. Ez azt jelenti, hogy szombaton délután a Chacaói templom előtt nagy tömeg gyülekezik össze és ott várja áz elfáradt, de egyházi énekeket éneklő, pálmaágakkal megterhelt fia­talok megérkezését. Ezeket az ágakat elhelyezik a templomban, majd másnap, virágvasárnap, a pap meg­áldja azokat, majd minden család visz egy-egy pálma­ágat otthonába. Ezt az ágat a család a legszebb szobá­ban kifüggeszti vagy vázába helyezi és közel 11 hónapig megőrzi. A következő év hamvazószerdáján azután a megszáradt pálmaleveleket elégetik és azok hamvát elviszik a templomba, ahol a lelkész abból vesz egy csipetnyit és azzal rajzolja fel a keresztet az istentiszte­leten részt vevő családtagok homlokára. Ez a szokás - minden bizonnyal - bibliai tanításokra emlékeztet, mert elmondja, hogy mi is olyanok va­gyunk, mint a virágvasárnapi tömeg: sokszor pálma­ágakat lengetünk, és szánk az Urat magasztalja, sőt készek vagyunk érette áldozatot is hozni, de később elfelejtkezünk Őróla. Pedig csak por és hamu vagyunk. Elesett állapotunk felismerése minket bűnbánatra kell, hogy indítson. A bűnbánat érzésének megnyilvánulása jellemezte régen a venezuelai nagyhét nagyobbik felét. Ma ez már eltűnőben van, főleg a nagyvárosokban, ahol az embe­rek az iskola- és munkaszüneti napokat arra használják fel, hogy lemenjenek hosszabb időre a tengerparti für­dőhelyekre, vagy egyéb utazásokat tegyenek. De az evangélikus templommal szomszédos Chacao község templomában még él az a szokás, hogy abban a nagy hé­ten naponként bűnbánati istentiszteleteket tartsanak. Ezeken a 10 éven aluli gyerekek lilaszínű köntöst kap­nak, amelyet azután nagypéntekig viselnek, mégpedig nemcsak a templomban, hanem az utcán is. Néha eb­ben, a bűnbánat színére utaló hosszú öltözetben fogócs- káznak a játszótereken, sőt láttam ilyen mezben futbal­lozó gyerekeket is. A lila köpenybe öltözötteket „názá- retieknek" („nazarenos") nevezik. Nyilván a spanyol papok által elterjesztett szokás ez, mert Spanyolor­szágban ma is vannak falvak és városok, ahol a nagyhét egyes napjain nem csupán a gyerekek, de a felnőttek is magukra veszik a bűnbánók lila köntösét. Nagypéntekhez közeledve a templom is gyászba öltö­zik. Gyászleplekkel takarják be a fő- és mellékoltáro­kon álló kereszteket és elhelyezik a templomnak egy központi helyére azt a koporsót, amelyben a halott Jézus fából faragott teste pihen. Ezt az év többi napjain egy raktárban tartják. Nagypénteken egyébként nincs mise (úrvacsoraosztás), azon csak imaórákat tartanak. Már nagyszombaton délután ünneplik meg Venezue­lában a feltámadást. A templomi istentiszteletek mel­lett ennek főbb alkalma a feltámadási körmeneten való részvétel. Ezt nagy vidámság jellemzi. Az énekek dalla­ma és ritmusa emlékeztet a karácsonyi felvonulásoké­ra; az azokat kísérő zaj a bibliai történeteket jól ismerő keresztyének számára idegen, mert az evangéliumi el­beszélésekből tudják, hogy a szombat a nyugalom napja volt. A dél-amerikai ember ezt a napot azonban már a „dicsőség napjá" -nak nevezi (dia de la gloria) és ennek megfelelően ünnepli. A feltámadási körmenet után már sor kerül a családok és egyéb közösségek sok evésben és ivásban, táncban és világi énekekben gazdag együtt- létére. Ezek persze átnyúlnak a húsvét hajnalát jelentő órákba is, így a húsvéti templomi istentiszteleteken - általában - kevesen találhatók az így „ünneplők" kö­zött, míg a mi istentiszteleteink ilyenkor a leglátogatot­tabbak. Húsvétkor azonban él még a legtöbb venezuelai falu­ban egy népszokás: a „Júdásverés”. Egy fára egy élet­nagyságú rongybabát akasztanak fel. Ezután hamaro­san - botokkal felszerelve - a fához sietnek a falu legényei és addik ütik-verik a rongybabát, amíg az darabokra nem szakad, és le nem esik a kötélről. Furcsa befejezése ez a nagyhétnek! Az igaz, hogy a Szentírásból tudjuk: Júdás egy fán függve végezte éle­tét, de azt is tudjuk, hogy a nagyhét és húsvét főszerep­lője más volt: az, akiről a próféta így szólt: .nem volt néki alakja és ékessége és néztünk rá, de nem volt orcája kívánatos... pedig betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat Ő hordozta és mi azt hittük, hogy osto- roztatik, verettetik és kínoztatik Istentől... Azért részt osztok Neki a nagyokkal... mivelhogy... sokak bűnét hordozta és a bűnösökért imádkozott." (Ézsaiás 53) Pósfay György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents