Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1994-03-13 / 11. szám
! I ! 3 Evangélikus Elet 59. ÉVFOLYAM 11. SZÁM 1994. MÁRCIUS 13. BÖJT NEGYEDIK VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 25 Ft Az én szívem valami többet áhít arínál, amit a természet terem ön-lénye börtönébe nem világít be más igazság, mint kegyelem Rónay György A TARTALOMBÓL AZ ISTEN HÍVŐ EMBER CSALÁDKÉPE EGYHÁZ ÉS MODERN TÁRSADALOM GÖRGEY GYERMEKEINEK NEVELŐJE EGY KÜLÖNÖS APA KÉT tÉKOZLÓ FIA 4. Ekkora szeretet! Amit Lk 15,20b-24-btn az előzmények után olvasunk, az emberileg a valószínűtlenség fokozódása. Már az sem közönséges, hogy egy mindenét szétszóró, élvezethabzsoló, felelőtlen fráter nem menekül vádaskodásba, nem játssza az áldozatot, nem lesz sem szélhámos, sem öngyilkos, hanem igen komoly bűnbánattal összeszedi kiégett önmagát, s komplett csődjével a hátán hazaindul. Mennyire csal olykor a látszat: az otthon hordozó közösségéből kiszakadva, elmenőben akár az élet hercegének is látszhatott - pénzes, ifjú titán -, mégis a mind nagyobb romláshoz került egyre közelebb. Visszafelé már csontbőrré soványodott, toprongyos koldusként vonszolja magát, s mégis az élet felé tart! Az irány számit, nem a külszín! Nem ámítja magát: beérné apjánál egy béres-státusszal is. De fölvesznek oda egy ilyen hitvány alakot? Ez az atya azonban fölöttébb különös: lesi-várja, s amikor fölbukkan, rohan elébe. (Kirívó eltérés a kor szokásaitól.) „Mire fel” szeret így az Isten? Itt már fellángol az a sóvárgás, amely - talán nem túl merész a kifejezés - az Isten ember utáni gyötrő vágya. Ez felborít minden papírformát, amiképp az „botránkoztatóan” ki is ábrázoló- dott a Golgotán szenvedő, szégyenletes kínhalált vállaló Istenfiában. Ennek az elbeszélésnek a titka az elbeszélő: Jézus Krisztus! Nem olyasmiről van tehát szó, mintha Teremtőnk bagatellizálná a bűnt. A nyílt vagy palástolt tékozlást, Isten-nyugdíjazást, önmegvalósításként elkövetett önzésmegvalósítást nem lehet meg nem történtté tenni, a következményeket is beleértve. Önmagában véve a megbánás sem belépti díj az örök életbe, mondván, hogy „Isten majd megbocsát, hisz’ ez a mestersége” (Voltaire). Hanem akkor mi országot ezen a nem egészen földi téren? A helyreállító irgalom Forrponton a kegyelem drámája - figyeljünk a részletekre. A „rendhagyó” apa nem bírja kivárni, hogy megtérő fia végigmondja keserves vallomását, szavába vágva utasítja szolgáit: Hamar, ki a legszebb ruhát, gyűrűt a kezére, sarut a lábára! - ami egyben a teljes jogúvá visszafogadást is jelentette, ugyanúgy, ahogyan a jézusi „eredj el békességgel” a bűnbánónak az emberi közösségbe való visszaillesztését is magában foglalta. De ez még nem minden! Intézkedik, hogy azon menten vágják le a hizlalt borjút - zenéstáncos vigalmat rendez ünnepi vacsorával! (Mit szólnak ehhez minden idők savanyú kegyesei? Hiszen ott minden bizonnyal maga áz atya is táncra perdült, elvégre ő örült a legjobban!) Ami itt történik, az egy csupa öröm lakodalomra emlékeztet - gondoljunk csak a víz borrá változtatására a kánai menyegzőben, ahol Jézus kizárólag ezzel a csodával „prédikált”, szavakkal nem. Ami viszont több jnint bámulatos: hogy az Isten ,,fantáziát” lát az efféle bukottakban. Csak semmi önámítás: rólunk van szó, nem olyanokról, akikre ujjal mutogathatnánk (elterelve magunkról a figyelmet). Akit a Mindenható átvilágít, e kemény kegyelem jóvoltából legalábbis megsejti, hogy mennyire nincs mire felvágnia az egyedüli Szent előtt. „Láttára holtként estem lábához” - fordítanám János „élménybeszámolóját” (Jel 1,17). Hanem: ezt feltámadás követi, mert a megkerült tékozlót feltámasztotta a helyreállító irgalom. Adassék nekünk ilyen új élet. Dr. Bodrog Miklós ARANY JÁNOS Az örökség Azok a magyarok, kik e hazát Véren vették, vérrel ótalmazák, Azok a magyarok, ha riadót fútták, A halál képétől nem messzire búttak. Lakásuk volt paripájok háta, Vetett ágy ok kemény nyeregkápa: Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen, Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben. Nem kérdezték: sok-e az ellenség? Olvasation próbáltak szerencsét; Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol, Kinek szíve még a halálban is bátor. Elfogytak, elzülltek ottan-ottan, Szép országok hevert elhagyottan, Fölveré az Isten mindenféle gyoma, Éktelenné tette török, tatár nyoma. Rongált zászló lön az ő formája, Nem volt annak színe, sem fonákja, Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt: Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt. E becses zászlónak, a hazának, Védelmében hányán elhullónak! Vérükben a rudját hányszgr megfereszték Régi ősapáink! de el nem ereszték. így a zászló ránk örökbe maradt, Ránk hagyták azt erős átok alatt: Átok alatt hogy, ha elpártolunk attul Ne legyen az Isten istenünk azontúl. Most telik be, vagy soha, ez átok. A zászlót, a zászlót ne hagyjátok! Ha minket elfú az idők zivatarja: Nem lesz az Istennek soha több magyarja. A környezet és az élővilág megőrzésének felelőssége Környezetvédelem - gyakran halljuk manapság ezt a szót és emlegetjük is, amikor lakóhelyünk környékének víz- föld- levegőszennyezettségét bőrünkön tapasztaljuk. Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium (KTM) foglalkozik a feltárás, védekezés, megelőzés és megtiltás feladataival. A minisztérium tudományos megalapozottsággal igyekszik végezni munkáját. Most először fordult elő, hogy egynapos konferenciára tudósokat, művészeket és teológusokat, egyházi személyeket hívtak egybe. Gyurkó János miniszter vezette be a tanácskozást. Nem elég csupán annak belátása, hogy környezetünkkel foglalkozni kell, szükség van késztetésre, erkölcsi háttérre. Az erkölcs nevelésében pedig kiemelkedő szerepe van az egyházaknak, másként mondva a keresztyéneknek. A mögöttünk lévő rendszerben azt hangoztatták: változtasd meg a környezetet és megváltozik az ember. Ez az elmélet megbukott - akik így vélekedtek, tagadták az eredendő bún tanát -, mondta Bolberitz Pál dékán. Ő említette meg azt is, hogy a környezetvédelmi mozgalom nyugatról történt „begyűrűzése” hozta nálunk a rendszerváltozást is. Tudósok foglalták össze: három veszély fenyegeti a jövőt: az erőforrások kimerülése, a környezetrombolás és a hozzáférhetőség korlátozása. Innen látható a tudomány felelőssége. A keresztyének felelősségét a Biblia szavai jelölik: „műveljétek és őrizzétek”. Ez nem a természet leigázását, átalakítását jelenti - ennek eredménytelenségéről szüntelenül meggyőződhetünk —, hanem megőrzését, a vigyázást az Istentől kapott örökség felett eis annak továbbadását az utókornak. És ez már etikai kérdés. A keresztyének felelősségéről az egyházak felkért előadói szóltak. Egyházunk nevében Hafenscher Károly c. professzor szólt, aki különösen a médiumok felelőssegét emelte ki, hiszen nagy mértékben befolyásolja az emberek felfogását az, amit újságokban olvasnak, rádióban hallanak vagy televízióban látnak arról, mi történik Isten teremtett világában, mit rombol vagy őriz meg az ember. Szebik Imre püspök előadása kiemelten a keresztyének felelősségéről szólt. Arról, hogy mindannyian felelősek vagyunk, hogy a gondolkodásmódunknak kell átalakulnia. Szükség van a józan ész megfontolására éppúgy, mint a szív érzelmére, spirituális értékekben való gazdagodásra. (Előadását lapunk következő számában közreadjuk.) A művészek sorában megszólalt, mint felkért előadó Szokolay Sándor zeneszerző, aki kimondta, hogy a művészetek felelőssége nem választható el a hittől. A teljesítményről a meditációra kerüljön a hangsúly! A tanácskozás összefoglalását Hegedűs Lóránt püspök végezte, a hit, a tudomány és az etika szerepét emelve ki. A hit az igére adandó személyes válasz, a tudomány elképzelhetetlen etika nélkül, az etika viszont világformáló erő lett. Gyurkó János miniszter eredményesnek mondta a tanácskozást és folytatását ígérte a jövőben. tszm MIT KÍVÁN A MAGYAR NEMZET? 1848 tavaszán végigsöpört az öreg kontinensen a fiatalos hevüle- tű forradalom. Birodalmak, öröknek hitt trónok rendültek nagy hirtelen. A pozsonyi országgyűlés eladdig álmos, halogató ülései után friss, határozott cselekvésre határozta el magát. A vértelen pesti forradalom lázba hozta az ifjúságot, hatalmas erők mozdultak meg, fogtak össze a modem Magyarországért. Ennek az időszaknak korszakos dokumentuma az a bizonyos 12 pont. A nemzet kívánsága, hogy „legyen béke, szabadság és egyetértés.” 1994 kora tavaszán a választások küszöbén ugyancsak elgondolkodtatok a kordokumentumok, a történések és az elemzések. Tudom, hogy a történelmi szituáció egészen más napjainkban, mint volt 146 éve, mégis néhány ponton igen jelentősek az áthallások. A Habsburg ház hatalma, befolyása Magyarországon megszűnt. Teljesen független ország lettünk. Felcsillant a remény, hogy hosszú tespedtségből az ország újra bekapcsolódik a fejlett Nyugat véráramába, és itthon is kiépül a polgári államiság rendje. Szép kezdet... így éltük meg szép kezdetként a 89-90-es fordulatot is, fellélegezve, nálunk is demokrácia lesz. Mennyi szépsége volt ennek az időszaknak: soha ennyi lapot nem alapítottak Magyarországon, mint ebben az időben. Megszűnt a ránk kényszerí- tett gazdasági és katonai rendszer. A megszálló csapatok utolsó katonája is elhagyta az országot... Ki gondolta volna.. A világméretű gazdasági válság, az új útkeresés buktatói és nehézségei azonban sok család számára lecsúszást, elszegényedést és elkeseredést hoztak. A politikai élet is egyre durvult, közben déli határainktól nem messze háború dúl. A horvátországi két évvel ezelőtti harcok hangjai Pécsig hallatszottak, sok emberben nem kis félelmet keltve. MIT KÍVÁN A MAGYAR NEMZET? Sajnos újra aktualitása lett ennek a jámbor óhajnak. A II. világháború után születettek, az úgynevezett „békeviselt” nemzedék most döbben rá arra, hogy mekkora kincs a béke. Néhány hónapja ott álltam Eszék főterén, körülöttem frissen tatarozott házak között üszkös romok emlékeztettek a kegyetlen harcokra. A katolikus templomból esküvői menet vonult ki. Boldog, csillogó szemű fiatalok, mögöttük többen feketében... A sérült ablakok bedeszkázva, ezernyi seb az Isten házán. Legyen béke, maradjon béke, remélem sokan imádkoznak ezért. A pécsi templomunkban az oltár sarkán mementóként ott fekszik egy kis darab színes tégla. A találatot kapott eszéki evangélikus templom külső faláról való, ez figyelmeztet bennünket arra, hogy el ne felejtsünk imádkozni a békéért. MIT KÍVÁN A MAGYAR NEMZET? Legyen béke, szabadság és egyetértés. Igen legyen szabadság is. Megnyomorított öregjeink mesélik a kitelepítések, lakosságcserék, ma- lenkij robot, deportálás rémségeit. Auschwitz, Vorkuta, Fő utca, Andrássy út 60., Recsk, Hortobágy. .. Ugye nem kell különösebben magyarázni?! Hála Istennek ezek nem mai aktualitások. A vasfüggöny szögesdrótja is turista szuvenír lett, maradjon is az! A sajtó, a szólás, a gyülekezés, a vallásgyakorlás szabadsága alkotmányosjog, mint minden tisztességes jogállamban. Fáj, hogy a szabadság szép rendje árnyékában oly durvuló stílusú lett a közélet, virágzik a korrupció. Kell a szabadság, de etikai tartás nélkül a visszaélés forrása lehet. „A hír szent, a vélemény szabad”, de gyűlöletet szítani, becsületbe gázolni, félelmet kelteni...? MIT KÍVÁN A MAGYAR NEMZET? Legyen béke, szabadság és egyetértés. Miben is kellene egyetértenünk? Hogy melyik párté legyen a vezető hatalom? Majd eldöntik a szavazók. Uniformizált vélemények kellenének? Aligha. De egyetérthetnénk végre abban, hogy ez az ország a mi hazánk. Kijózanodtunk abból a néhány év előtti eufóriából, hogy itt hamarosan a fejlett nyugati világ életszínvonala lesz. Nem lett. Ezért az országért az áldozatot nekünk magunknak kell meghoznunk. Nemzetiségre, nyelvre, vallásra való tekintet nélkül. Hogy otthonos otthonunk legyen ez a haza. Varsányi Ferenc LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG Február 15-20 között Géniben ülésezett a Világszövetség programjainak anyagi kérdéseit a következő évekre előkészítő bizottság. A tanácskozáson részt vett dr. Harmati Béla püspök, aki a konferenciához csatlakozóan meglátogatta a Genfi Magyar Protestáns Gyülekezet presbitériumát is. LELKÉSZ LESZEK Minden evangélikus számára fontos a kérdés: mit tehetek a jövő lelkipásztoraiért? A megújulás útját, amelyen minőségi változás következhet be, együtt kell keresnie a hallgatók közösségének, tanároknak és a gyülekezeteknek. Mégpedig ma, mert nincs idő várakozásra. A rohamosan szaporodó szolgálati területeken nem lesz képes helytállni a jelenlegi lelkészi kar. Gyorsan kellene a frissítés, új munkaerő beállása. De be kell látni azt is, hogy emellett a jogos igény mellett a teológus ifjúságnak is jogos a félelme a szolgálatokkal kapcsolatban. Az igények már- már azt fejezik ki, hogy a jövő lelkipásztorának a „minden mindenekben” helyzetében lehet majd csak dolgoznia. A gazdasági kérdésektől a beteggondozásig, óvodáskortól az aggastyánokig, tiszteletre méltó polgároktól a perifériára sodródottakig mindenhez és mindenkihez értő lelkészeket várnak napjainkban. Nem épp ettől kellene megszabadulnunk? És visszatalálni ahhoz a lelkésztípushoz, amelytől azt várják, hogy istenközeiben és emberközelben végezze munkáját. Mert amit lázasan keresünk, az valahol mégis itt rejlik. Hiába minden igyekezet, kapkodás és rohanás, ha az alap nem elég szilárd, nincs jövője a lelkészi életnek és szolgálatnak. Ki kellene alakulnia annak az egyértelmű igénynek, hogy a lelkész mindenekelőtt lelki élet alakításán foglalatoskodjon. Mi mindenre lenne szükség ehhez? Minek kellene átalakulnia? Hol kezdhetjük el az alapozó munkát? Teológusoknál? Tanároknál? Gyülekezetben? Mit tehetünk? Egyházban? Valószínű e négy terület összekapcsolódásával. Vissza az evangéliumhoz Nem utópisztikus megközelítés ez, inkább a gyógyulás helye lehet túlbonyolított kérdéseink idegesítő útvesztője után. Vissza kellene találnunk ahhoz az egyszerű kezdethez, ahogyan Jézus tanítványai indultak. Ä döntő a hívó szó meg- hallása. Tudom, hogy ki indít a szolgálatra. Érzem, hogy kinek van első renden szüksége rám. A kezdetekhez való visszatérés azt jelenti, hogy az evangélium, az örömhír üzenete és ereje járja át az életünket. Ezért állunk a szószékre, és ezért indulunk emberek felé. A saját életünkben megtapasztalt értéket szeretnénk mások életébe is átsugározni. Minden szolgálatvállalásnak az igazi alapja ez a belső öröm és indíttatás. Mint a tanítványok. Egymástól teljesen eltérő emberek, de Jézus keze alatt a közös ügy érdekében összecsiszolódnak. A mai lelkészek, teológiai hallgatók is a sokszínűséget tükrözik, de szabad tudomásul vennünk, hogy Jézus munkája nyomán mégis az egységes szolgálatvégzés lehet csak az utunk. Lehetnek eltérő megnyilvánulásaink, de az alapkérdés tekintetében egyetlen közös alapon nyugszunk. Nem mi indulunk egyedül, hanem Jézus indítja követeit együtt. Nem mi vállalkozunk egy komplex lelkészi hivatás betöltésére, hanem Jézus ad még ma is szolgálati lehetőséget. Bizony mi sem alapozhatjuk másra a szolgálatunkat, mint arra a nagy irgalmasságra és türelemre, amellyel Jézus viszonyul tanítványaihoz. Ez sohasem jelent mentséget mulasztásokra és gyengeségekre, ez csupán az alázat, amely számol a realitással : Az evangéliumhoz történő visszatérés ennyit jelent: nem egyedül fejlődünk lelkipásztorrá, semmiképp sem „fejlesztünk” lelki- pásztorokat, hanem Jézus munkálja általunk a jövő egyházának útját. Ebben a munkában bármilyen módon részesülni hatalmas öröm és erő feletti vállalkozás. Vissza a csendhez Csak gondozott lelkű ember válhat lelkigondozóvá. A feltölteke- zett lelkész lehet sokak vigasztalója és támasza. Az erős képes segíteni a gyengét. Csak aki látja a célt, vezethet reményvesztett és céltté- vesztett embereket. Mai papi életek nagy hiánya a csend rendező ideje. Egy lelkigyakorlaton, amelyen lelkészek vettek részt, mindenki arra panaszkodott, hogy nincs ideje elcsendesedni, imádkozni és gondolkodni. Reggeltől estig hatalmas a tempó, egymást érik a feladatok. Nincs idő a csendre. Ugyanezek az emberek egy másik összefüggésben beszámoltak arról, hogy napi két óra televízió és 2—3 óra értelmetlen és idegesítő ügyintézés tölti ki az idejüket. Mindenkinek magának kell megtalálnia a csend lehetőségét, sőt meg kell harcolni érte. Áldozatot hozni érte. Nélküle állandósul a zaj életünkben, és képtelenek leszünk a szolgálat legalapvetőbb elemeire. Mert az már ma kirajzo- (Folytatás a 3. oldalon)
