Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1994-03-06 / 10. szám
Evangélikus Elet 59. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 1994. MÁRCIUS 6. BÖJT HARMADIK VASÁRNAPJA Nagyobb a méltóságom, nagyobbra is születtem, ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP semhogy testemnek rabszolgája legyek. Seneca ÁRA: 25 Ft A TARTALOMBÓL A KÁNTORKÉPZÉS SZÉLESÍTÉSÉÉRT A MODERNIZMUS ÉS A POSZTMODERNIZMUS IGÁJA ISMÉT EGY SZERETETOTTHONRÓL EGY KÜLÖNÖS APA KÉT TÉKOZLÓ FIA 3. A leghosszabb út Lk 15,17-20a Bármi tékozlást elég elkezdeni, a többi már megy magától. A nemzet- vagy osztályboldogító ideológiák is melldöngető kollektív önérzettel alapoznák a „szép, új világot” vélt és valóságos ellenségeik alvadt vérére, s igen rosszalják, hogy számításaik hosszabbacska távon valahogy nem jönnek be, sőt... Istennek nagy hangon, vagy „diszkréten” kiadni az útját olyan, mintha a jobb hajózás érdekében megválnának a vitorlás nehezékétől. A fenti textusban szereplő tékozló fiú - akad majd egy másik is! - nem csupán csőd vizsgálatot tart. Eddig „a tettek embere” volt, (legalábbis ezt gondolhatta), a zajos társaság bőkezű kedvence, „menő fej”, immár azonban éhenkórász kondásként próbál számot adni a bekövetkezett semmiről. Passzív? Amióta otthonról kilőtte magát a belső űrbe, ez az első jó cselekedete. Magába szállás | Valahol önmaga mélyén meg kell vallania - valami felsőbb hatalomnak - az igazat. Böjtöl, | belső kényszerből is, „a semmi ágán”. Kifogástalan AoVúTmények között is állhatunk belül pokoli rosszul. Talán tele a padlásunk sikerekkel, csak épp az életünk sikerületlen, mintha vészjóslóan kongana, mert kívül akartuk pótolni, ami belül hiányzik. Egy túlzottan vallásosnak aligha nevezhető költő, József Attila valami hasonló életérzést így fogalmaz meg: Isten-járás van, csöndesek legyünk. Valaki bús dalokat dalol, tudom, kicsoda: ő az, énekel, csak énekelget bennünk valahol. Ady szavaival „minden gondolatnak alján” egyszer (de nem túl későn) meg kell vallanunk: ha szinte hőstettnek véltük is, hogy elértük a „szökési sebességet” Istenbe gyökerezettségünktől (még ha némi „diplomáciai kapcsolatot” tartunk is vele), ezek a gyökerek részint belőlünk szakadtak ki, részint pedig mintegy húzzuk őket magunk után a porban. Hát igen: „Van út, amely az ember előtt egyenesnek látszik, de végül a halálba vezet.” (Péld 16,25.) Akár drámai, akár egyszerűen csak kusza az esetenkénti háttér, valami isteni vonzás akcióba léphet. Leágazás az élet felé „Befelé leghosszabb az út”, mondta a korán elhunyt ENSZ-főtitkár, Hammarskjöld, aki egyházunknak is tevékenyen szolgáló tagja volt. Létünk Gazdájának megválthatjuk: Uram, kiborult az életem, most látom csak, mi minden volt az alján, mennyi önzés, önámítás, hitetlenség, gyávaság, és mennyi „lakkozás”. világi vagy kegyes, szinte egyre megy. Azt hittem, semmibe vehetem az örök rendet, s most itt görbedek bele abba, amit helyette kreáltam magamnak! Vagyok, de nem ott, ahol kellene lennem: elveszett vagyok, akár az elkallódott pénz, kulcs, gyógyszer - „van”, de nincs, mint egy futballkapus, aki a pálya közepén ténfe- reg. Kificamodtam a funkciómból, nem vagyok egy ritmusban Urammal s általa meghatározott küldetésemmel, egész más az, ami betölt, eldugult az életvezetékem, kifogásaim mellébeszélések. Döntés születik az ilyen Isten-munkálta üdvös kétségbeesés (Luther: „evangelica desperado”) nyomán, ha felismertük, mennyire kár volt az Q egyetlen szent félelmét fölcserélni száz szentségte- len szorongásra, s mennyire nem papírmasé-bűnö- sök vagyunk, akiknek elég egy papírmasé-megvál- tó. El kell tökélnem magamat: nem akarok „éhen- halni”, kivágódva az Elet Atyjának erőteréből. Igenis hazaindulok, és hazáig meg sem állok, akármilyen rosszul festek is „lerobbantan”, tönkreron- gyolódva. Bármilyen formában éltem rendeltetésszerütlen tékozló életet, kirakatban, vagy „fű alatt”, most aztán a legszemélyesebb rendszerváltás következik: a Hatalmas Szeretet visszavonz! i Dr. Bodrog Miklós Megjegyzések az evangélikusok számáról Magyarországon LELKÉSZ LESZEK Hivatása: Az öröm vonzó hírnöke A lényeg Nemcsak a lelkészavatás ünnepi eseménye előtt állóknak döntő a kérdés: hogyan lehetek az evangélium vonzó hírnöke. Aki a lelkészi vagy hittantanári tanulmányok elkezdésén gondolkodik, annak is el kell töprengenie ezen a kérdésen. Akárhonnan vesszük szemügyre a szolgálat különböző területeit, a döntő mindig az igehirdetés lesz. Ezért nekünk is, akik aktív lelkészi szolgálatot végzünk, meg kell kérdeznünk, valóban ezt tekintjük-e a legnagyobb feladatunknak. A lelkészi hivatás igazi lényege nem más, mint napról napra abban élni, hogy Isten engem megszólított, s ez arra kötelez és arra jogosít fel, hogy személytől személyig ható igehirdetést végezzek életemben. Az egyetemes papság elve nem jelenti azt, hogy minden gyülekezeti tagnak feladata lenne a nyilvános igehirdetés. Az elhívás és küldetés átélésén túl szükség van az egyház hivatalos megbízására és felhatalmazására. így válik érvényessé az a mondat, amelyet a lelkészi esküben elmondunk: „az Úr Jézus Krisztus evangéliumát a teljes Szentírás szerint, egyházunk hitvallása értelmében, tisztán és igazán hirdetem.” Ennél a pontnál köny- nyen megtorpanhatunk. Hogyan lehet erre valaki képes? Ki adhat erről igazolást? Mi a biztosítéka annak, hogy valóban ez történik egy hivatás gyakorlása közben? Az evangélista szolgálata Nehéz dolog ma prédikálni. Jogosak a félelmeink es aggodalmaink. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mindezek talán ugyanígy léteztek már az első igehirdetések környezetében is. A legfontosabb azonban akkor is és ma is a testimonium Spiritus Sancti. A Szentlélek bizonyságtétele árad és szólal meg minden idők megküz- dött, kitusakodott és a gyülekezetei megszólító igehirdetésében. Ebbe a folyamatba beleállni szép és nemes indulás, benne megmaradni állandó küzdelem. Nagy kudarc az önelégült igehirdető. De semmivel sem kisebb a bátortalan és az örökké bizonytalan. A cél az a furcsa megfogalmazású, mégis alapvetően igaz és találó meghatározás: legyen az igehirdető „az öröm vonzó hírnöke”. Amikor Pál apostol nehéz szolgálati területre szóló küldetést fogalmaz meg, evangélista szolgálatra indítja munkatársait. Tartalmazhat ez kemény, sőt ítélő szót is, de sohasem áll a hirdető teljes szabadságában, hanem Jézus Krisztus hatalma alatt. A lelkészi hivatás lényege Pálnál így is megtalálható: „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, bíztass teljes türelemmel és tanítással.” (2Tim 4,2) Kell az egészséges határozottság - alapos emberismerettel. Szükséges a tekintély - megerősítve hitelességgel. Fontos a bíztatás, de sohasem csaphat át ígérgetésbe. Az igehirdetés nem egy elsajátított „szakma” folyamatos gyakorlása, hanem egy sokrétű hivatás szavainkban való visszatükröződése. Sohasem tiszta elmélet. Nem teológia önmagában, hanem a megélt és megküzdött élet Krisztus uralma alatt történő megvizsgálása. A betanult prédikációs szöveg ritkán kel életre, a spontán születő prédikáció pedig szenved a készü- letlenség terhétől. A Szentlélek munkájának kitett küzdelem, tanulás és igényesség hozhat létre csak élő igehirdetést. Igeközei - emberközel Mi okozza a mai igehirdetések szürkülését? Sok esetben hiányzik az elemi lelkesedés. Képviselni csak akkor tudom az igét, ha átjárta az életemet és dolgozik bennem is. Személyes rácsodálkozás nélkül nem ragyog a szószéken elmondott prédikáció. Pedig a ragyogást meg lehet őrizni nehéz körülmények ellenére is, öreg napokra is, mert független a körülményektől és az életkortól. Ameddig hirdethetem, amíg meghallgatnak, amíg érzem a küldetésem, addig mindig áradhat az erő és a fény a prédikáció körül. A fénytelen, lelkesedés nélküü beszéd nagyon könnyen válhat „lélek nélkülivé”, sőt lélekölő ürességgé. Nem lehet eleget imádkozni, elegendő védelmet kérni ez ellen az igazán életveszélyes ellenség ellen. Idős szolgatársat hallgattam egy Pest melletti faluban. Magam is, a templompadban mellettem ülő serdülő fiaim is átérezték az igehirdetést átjáró fényt és erőt. Az aktualitást. A frissességet. Megszólított és mozgósított a prédikáció. Mert az igazi lelkesedés pillanatok alatt szüli a lelkesedést az igehallgatóban is. Ha a prédikáció nem üres beszéd, hanem esemény, akkor megmozdul az igehallgató. Miért szürke sok mai igehirdetés? Nem töltekezünk eleget igével és emberismerettel. Csökkenő bibliaolvasással és fogyó látogatással nem elevenedik meg evangélikus igehirdetésünk. Ne a statisztika szempontjából gondoljunk most látogatásra, hanem kizárólag „belsőleg”. A kérdés így is feltehető: mennyire várunk valóban erőt és vigasztalást a.vasár- napi prédikációtól? Csak az kap, aki kert, és elfogadni is hajlandó. Emberközelben újul meg az igehirdetés. A kivonulás, az elszigetelődés rontja a bizonyságtételt. Evangélikus múltunk nagy igehirdetői emberközelben szolgáltak és mozogtak. Aki ma a lelkészi szolgálatot választja élethivatásnak, ezt is meg kell kérdeznie önmagától, amikor az alkalmasságát kutatja: szeretem-e az embereket annyira, hogy alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt társa leszek a rámbízottaknak? Az írógépnél vagy a számítógép monitorán csak a forma születik meg szebben, precízebben. A tartalom hétfőtől szombatig érlelődik sorsok és lelkek kontextusában. Egyik régi püspökünk a Dunántúlon kora reggeli sétái alatt a hét hat napján mindig új igehirdetési vázlatot fogalmazott meg magának. Vasárnap pedig a szószéken az új, a „hetedik” szólalt meg. Nyilvánvaló, hogy a heti élmények, ütközések, vívódások és találkozások mindig újabb „döntő kérdést” ébresztettek. A mai kor nyugtalanságában él-e bennünk ez az újrafogalmazó képesség és hajlam? Az evangélium közepe nem változik, de hallgatóink élete és helyzete napról napra alakul. A vasárnapi prédikáció felelet egy eltelt hétre, és indítás, erőforrás a kezdődő újra. Ezekkel a gondolatokkal a lelkészi hivatás legfontosabb, központi munkaterületére szerettem volna rávilágítani azzal a céllal, hogy aki erre a pályára érez elhívást, bátran könyörögjön a gyülekezeti énekeskönyv imádságával: „add, hogy az öröm vonzó hírnökei legyenek a világban, és a Benned gyökerező lélek derűjét sugározzak ránk”. (Ekv. 733. old.) (Folytatjuk) Dr. Szabó Lajos Az Evangélikus Élet egy nemrégi számában Andor- ka Rudolf reagált a Magyar Hírlap egy február elejei cikkére. Ez utóbbiban egy vallásszociológiai felmérés ismertetése kapcsán jelent meg az az állítás, hogy „az evangélikusok aránya lassan fogyatkozik”. Szociológus tudósként értékeli Aridorka Rudolf az ilyen felmérések megbizhatóságát, pontosságát, kitérve más, pontosabbnak látszó mintavételi eredményekre is. Bármelyik felmérést vesszük is, az eredmény sokban nem különbözik. Elég következetesen 3,8 és 4,2% közötti arányszámot találunk a magyarországi evan- gélikusságra. Az letagadhatatlan, hogy a második világháború előtti, illetve a negyvenes évek végi arányokhoz képest ez lényeges csökkenés. Andorka Rudolf fel is sorolja ennek néhány okát. A kérdés számomra az, folytatódik-e most is a csökkenés, vagy sem. Gyülekezeti lelkészeinknek az is a feladatai közé tartozik, hogy minden évben a gyülekezet előtt beszámoljanak az egyházközség népmozgalmi adatairól. Ezeknek az adatoknak az esperesi hivatalokon keresztül az illetékes püspöki hivatalba is meg kell érkezniük. Bár a lelkészek egy része felesleges tehernek érzi ezt az adatszolgáltatást, s nem is mindenki készíti el, vagy küldi be - rendetlenségből vagy egyéb megfontolásból -, ezekből az adatokból sokkal megbízhatóbban lehetne következtetéseket levonni, mint a szociológiai felmérésekből. Nyilván az egyházak is hibásak abban, hogy sokáig híveik elé sem tárták tisztán adataikat. Az utóbbi néhány évben azonban a kerületi jelentések szerves részét képezik a népnaozgalmi és gazdasági adatok és azok értékelése. Úgy látszik azonban, hogy még mindig nem tudatosodnak eléggé ezek egyházi közvéleményünkben sem. Ezért érdemes ezekről most itt írni. Az 1993. évről szóló beszámolók éppen most készülnek, azok összesítése még nem történhetett meg, de a korábbi évek adatai rendelkezésre állnak. Ezekből ismértetek néhány, a témához kapcsolódó számot, anélkül, hogy a mögöttük rejlő okok elemzésébe belemennék. A lélekszámra vonatkozóan minden gyülekezetnek két számot kell jelentenie. Az egyik az egyházközségben nyilvántartott evangélikusok száma, a második pedig a választói névjegyzékben szereplők száma. Az elsőbe tartoznak mindazok, a gyülekezet területén élő evangélikusok, a megkeresztelt gyermekektől kezdve, akikről a lelkésznek bármily módon tudomása van, akkor is, ha a gyülekezettel alig van kapcsolatuk. A második kategóriába csak azok a felnőtt evangélikusok kerülnek, akik az egyházközség fenntartásához is hozzájárulnak anyagi lehetőségüknek megfelelően, s így jogosultak az egyházközségi választásokon részt venni. Azzal a bizonytalansággal, hogy a felmérésből - az előbb említett okok miatt - kimaradt két-három gyülekezet, összeadva az 1992. évi beszámolókban a gyülekezetek által jelentett létszámokat, az egész Magyarországi Evangélikus Egyházban 275 ezer nyilvántartott lélek volt. Ezeknek mintegy a fele, 142 ézer szerepelt a választói névjegyzékben. Ennek alapján tehát, Magyarország kereken tíz milliós lakosságához viszonyítva, valamivel kevesebb mint három százalék az, akiket ebben az értelemben evangélikusoknak tekinthetünk. Ha a szociológiai felmérések szerint mégis négy százalék vallja magát evangélikusnak, akkor van egy olyan - feltehetően nagyvárosokban lappangó, az urbanizációs mozgások során az evangélikus egyház számára eltűnt - egy százalék, mintegy százezer ember, akikről lelkészeink még hírből sem tudnak. Ezt támasztják alá a temetések adatai. Az utóbbi mintegy tíz évre visszamenően megnézve a számokat, az országban összesen elhalálozottak mintegy 4-4,1%-át temetik el evangélikus szertartással. Az arány ingadozik ugyan, de lényeges csökkenési tendencia nem látszik. Megnyugodhatunk-e tehát, hogy nincs fogyás? Semmiképpen sem! Azt nem is itt lehet észrevenni, hanem akkor, ha a temetési adatokat a keresztelési és konfirmációs adatokkal vetjük össze. Lehet, hogy a felnőtt lakosságban megtalálható a közel négy százaléknyi evangélikus, de mi lesz a következő generációval? Az evangélikus lelkészek által végzett keresztelések számát az összes születés számához viszonyítva, a nyolcvanas években Magyarországon megszületett gyermekeknek csak 2,4%-át keresztelték egyházunkban. Míg átlagosan évente 5900 hívünket temettük el, ezzel szemben a keresztelések átlagos éves száma csak 3100 volt. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején jelentősen megnőtt ugyan a keresztelések száma, az 1990. évben 4700-ra ugrott fel, elsősorban olyan fiatalok és felnőttek keresztelése miatt, akiket gyermekkorukban szüleik nem vittek el keresztelésre, de azóta ez a szám folyamatosan csökken. így most is évente jóval több mint ezerrel csökken a magyarországi evangélikusság száma. Vagyis, amire ez a generáció felnő, hacsak lényeges fordulat nem történik, a teljes lakosságban a 3%-ot sem fogja elérni az arányszáma, még akkor sem, ha minden megkereszteltet oda számítunk. Még rosszabb képet kapunk, ha nemcsak a keresztelést nézzük, hanem a konfirmációt is, hiszen a megkeresztelt gyermekeknek alig kétharmada jut el a konfirmációig. A nyolcvanas években az évi 3100 kereszteléssel szemben átlagosan csak 2200 konfirmáció volt. Ez is felnövekedett ugyan 1990-ben 3000-re, de azóta a konfirmandusok száma is csökken. A konfirmáció Az ez évi országos papné csendesnap 1994. március 19-én szombat délelőtt 10 órai kezdettel kerül megrendezésre a Budapest Deák téri Gimnázium (Budapest V., Sütő u. 1.) II. emeleti dísztermében. Az aktív, a nyugdíjas és özvegy papnék jelentkezését szeretettel várja az Északi Püspöki Hivatal (1125 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 24., tel.: 176-2448,176-2335) március 4-ig. Program 10,00 Köszöntés: Schulek Mátyás igazgató 10.15 Áhítat: Békesség Istennel (Kovácsné Tóth Már- ta) 10.45 Bemutatkozás 11.15 Előadás: Békesség önmagámmal (Némethné Tóth ndikó) 11.45 Előadás: Békesség az emberekkel (Bencéné Szabó Márta) 12.15 A két előadás megbeszélése 13.15 Ebédszünet 14.30 Előadás: Az egyház jövőképe (Békesség az egyházzal) (Szebik Imre) 15.30 Záróistentisztelet a templomban úrvacsorával: Békesség Istentől (Szabóné Piri Zsuzsanna) Valamennyi kedves papné-testvérünknek áldott szép napot kívánunk. nemcsak arra nem garancia, hogy az illető beépül a gyülekezetbe, de arra sem, hogy életét döntően meghatározza evangélikus keresztyénsépe. Például az utolsó évek átlagában a Magyarországon megkötött házasságoknak már csak kevesebb mint 2%-át áldja meg evangélikus lelkész. Tudom, hogy a fenti számokkal nem lehet kifejezni, mennyire él valakiben a hit. Erre a szociológiai felmérés sem képes. Egyetértve Andorka Rudolfnak azokkal a záró gondolataival, melyek mindannyiunk felelősségévé teszik, hogy tegyünk az evangélikusság megtartásáért és az „evangélikus hátterűek” visszanyerését, abban a reményben adtam közre ezeket a számokat, hogy azok nemcsak elgondolkoztatnak, hanem tettekre is ösztönözhetnek. Sólyom Jenő A modernizmus és posztmodernizmus igája Sokféle érzést és gondolatot hívott életre és indított útjára az a konferencia, amely a korábbi híradásoknak megfelelően 1994. február 1-4 között került Jeruzsálemben megrendezésre a következő címmel: Vallásos vezetés az elvilágiasodott társadalomban. A konferenciát két teológiai és társadalmi kérdésekkel foglalkozó intézmény rendezte keresztyén és zsidó egyházi, vallási vezetők számára, nem titkolva azt a szándékát sem, hogy ezzel elősegítse az Izrael és Vatikán állam diplomáciai kapcsolatának létrejöttét és további kibontakozását. Természetesen a fő cél az volt, ami a címben is kifejezést nyert, nevezetesen, hogy a vallási és egyházi vezetők szembesüljenek az elvilágiasodás, tehát a vallások és egyházak térvesztésének kérdésével s kiutat keressenek ennek fájdalmas és halálos következményeiből. „Miért közösen, és miért Jeruzsálemben?” - kérdezték, kérdezik, kérdezhetik a fundamentalista körök Jeruzsálemben, világszerte s nyilván hazánkban is. A válasz számomra kézenfekvő és abban áll, hogy az az erkölcsi alapvetés, elvárás és hozzáfüződő ígéret, amelyet a szekularizáció embere és társadalma külső kényszernek érzett és elutasított a keresztyénségnek és zsidóságnak közös kincse. Ezt zsidó-keresztyén értékrendnek ismeri a kultúrtörténet és bibliai erkölcsnek a hívő ember. Ennek az értékrendnek közös gyökere van a „Törvényben” és „Evangéliumban” önmagát kijelentő „hűséges” és „kegyelmes” Istenben. Az úgynevezett modem világ felnőttséget és öntör- vényűséget követelő embere és társadalma bár a Tíz- parancsolat és a Hegyibeszéd törvényeit nem vetette el, de ezt megfosztotta isteni motivációjától, tekintélyétől és garanciáitól. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy az emberi együttélés vallási elkötelezettséggel megélt és megkövetelt normái: hűség, őszinteség, áldozatkészség, szelídség, szolidaritás, türelem stb. ki- szprultak a közösségi élet intézményrendszeréből, kezdve a házassággal, barátsággal, testvériséggel, (Folytatás a 3. oldalon) wm r\É8 s
