Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1994-10-16 / 42. szám
Kínos titkaink (I.) „Orvosok betegségből, papok ínbői élnek - ha e kettő nem vol- i, nem is kellenének” - mondta ilaki. Hal Csakhogy lépten- /omon belebotlunk egymás és ímagunk nyilvánvaló, vagy „fű atti” vétkeibe. Utóbbiról lesz őst szó két rövid zsoltárszakasz 9,13-14 és 90,7-8) kapcsán. Nem turkálni akarunk homályos ágainkban, vagy bűnvadászként lba lőni mindenre, amire csak hét, hogy ily módon ügyeskedve, inéi nagyobb szorongást kelt- nk főleg az érzékenyebb lelkűek- ;n, akik erre „vevők”. Ez amúgy titkos indulata lehet rámenős leimunkásoknak, netalán egész ke- rességi irányzatoknak, akik/ nelyek „mennydörgés fiaiként” Ik 3,17 + Lk 9,54) szinte ráron- nak a megtérítendőkre, s nem ijlamosak észrevenni, hogy ma- pulatív módszert alkalmaznak. l bűntudat felkorbácsolásának finomultabb mesterfogásai is innak, de az így összetákolt negtérésből” inkább lelki zava- k lesznek, olykor súlyosak.) Eltitkolt vétkeinknél nem az a ij, hogy nem teregetjük ki őket - zel inkább visszaélnének -, harn az, hogy lassan talán semmis- k tekintjük a történteket, amiből nétlődés lehet, s nem megbáná- s, valódi alázatosság, mely utób- emberi kapcsolatainkban kiváló »körjavító. Ilyenkor ugyanis egy- erűen nincs kedvünk fölényesünk amit különben úgyis mások eznének meg hamarabb, nem agunk. A hiteles szerénységről is egsejthető, hogy nem üggyel- íjjal eszkábálták össze, hanem aját termés”, nem a kölcsönző- >1 hozták. Kissé bonyolultabb változata nek, ha tudott hibázásunkat csak integetjük-takargatjuk, ahelyett >gy Isten elé vinnénk kipakolni. i efféle „süllyesztésből” könnyen lesz, hogy a kezeletlen baj szét- ivárog, s ott okoz komplikációt, loI nem várnánk, pl. túlérzékeny- get abban a témában, amelyben csaptuk magunkat. (Akár egy mló, de elhanyagolt fog, amely ívre, ízületre vagy vesére mehet.) élesebb értelmű, de ide is vág egy ozófus megjegyzése: „Minden slekedetünkre két okunk van. i egyik jól hangzik, a másik az izi.” „Jótetteink’’ legmélyebb indité- i sem mindig dicséretesek: kény- sredettség, polgári vagy „hívő” [érzethizlalás, belépőjegyváltás i kegyekbe, önmegnyugtatás, gy bármi - sokszor bevallatlan! számítás. Anyagi ügyekben zakértők” olykor még biztatják is a lelkészt: az emberek hiúságát célozza meg, ha eredményt akar. Ennél még mindig őszintébb volt az a hajdani pap, aki templomépítésre egy módos gazdától száz forintot kért (ami akkor nagyon komoly summa volt). Mire az:- ötvenet jó szívvel adnék, tisz- teletes uram!- Hát akkor adjon ötvenet jó szívvel, más ötvenet meg anélkül! „Ilyen szentek vagyunk mi" - mondhatjuk ismét Babits Mihály- lyal. De ha már itt tartunk, el ne felejtsük azt a ravaszságot, amikor úgy fogalmazunk meg egy kérést, kijelentést, hogy arra csak a nekünk tetsző választ lehessen adni. Egy irgalmatlanul bőbeszédű asz- szony, valahányszor lankadni látta elcsigázott hallgatóját, azt mondta: „De hát ez magát úgysem érdekli!” Erre persze ez volt az íratlanul kötelező válasz: „Már hogyne érdekelne!” - s még hazudni is „illett”. Bár az efféle álnokoskodás sem holtbiztos befektetés, amiképp azt egy ifjú káplán esete ékesen illusztrálja. Ő rájött, hogy ha nagy szerényen, de buzgón lebecsüli a saját prédikációját, arra menetrendszerűen jön a felmagasztaló cáfolat. Hanem úgy a huszadik önócsárlására azt mondta a sekrestyés :- Nyugodjon meg, tisztelendő úr, hallottunk mi már sokkal rosz- szabbat is! Értékadatunkat hamis forrásból KIKÖTŐ A legrégibb evangélikus segélyszervezet névadója Gusztáv Adolf svéd király. A szervezet hamburgi főcsoportja idén ünnepelte 150 éves fennállását. Az ünnepségek szeptember 16-19. között Wedelben, Hamburg elővárosában zajlottak. Erre az alkalomra hívta meg Weisz Jenő, az ottani gyülekezet lelkésze Dr. Harmati Béla püspököt és Káposzta Lajos esperest, az itthoni Gusztáv Adolf Segélyszervezet vezetőjét. Énekkarunk, az Evangélikzs Kántorképző Mandák Kórusa is meghívást kapott az eseményre. Rendhagyó módon, az ország egész területéről verbuválódott kórusunk öt éve alakult. Havonkénti fóti próbahétvégeinken készülünk különböző gyülekezeteinkben végzett szolgálatainkra. Somogy, Zala, Békés, Tolna és Nógrád megye, valamint Budapest gyülekezeteiben énekeltünk már. Tavaly a müncheni egyházi napokra is eljutottunk. Az ország legtöbb kántorát összefogó kórust Ecsedi Zsuzsa, Haferscher Károly és Balás István vezetik. A fenti adatok csak azt nem árulják el amiért ez a kórus öt éve létezik - a sokszor és sokféle formátumban megtapasztalt közösség élménye tart bennünket egybe. A Hamburgba vezető majd 1500 km buszutazás alatt szó szoros értelmében összerázódott közösségünk. Szükség is is meríthetjük. Az egyik a vádoló póz, az aránytalan leszólás, az érezhetően túlzó felháborodás. Vigyázat : egyik sem azonos az építő bírálattal, hanem a magas lóról beszélő felértékelését szolgálja, aki „természetesen” különbnek érzi magát azoknál, akikről „megvan a véleménye”. A mások fölébe kerekedni akarás mérgezi meg ilyenkor a szót. Netalán Shakespeare egyik mondata illik ide: „Igazat mondasz, de rosszkor és tapintatlanul.” Rokon jelenség a „sértődéskór”, amikor sértés nem történt, csak a túlérzékeny embernek mintha titkos szükséglete volna a megbántó- dás - hogy ennek alapján kifinomultabb lelkűnek érezhesse magát, lenézve „megsértőjét”. Az sem sokkal boldogabb, aki valóságos sérelmeket tárol lelki hűtőszekrényében, ahonnan azokat bármikor frissen előveheti, átélheti, s akár még kéjeleghet is ebben. Az ilyesmi azonban túl sok energiát emészt föl, s mások életét is megkeserítheti. Ha szokásszerűen széles ívben elkerüljük Isten „orcájának világosságát", belefonnyadunk bánatainkba, talán még embergyűlölők is leszünk. Fájhat ugyan vaksi szemünknek, ha belelobban az isteni fény, de az irgalom Krisztusa előtt igenis van megújulás! Tessék - szabad hozzá a bejárás. Dr. Bodrog Miklós volt az egymásra figyelésre, hiszen három nap alatt négy szolgálat várt ránk. Vendéglátóink kérésére főként magyar zeneszerzők műveit énekeltük. A vasárnap délelőtti ünnepi istentiszteleten való közreműködésünk volt ottlétünk csúcspontja a gyülekezet és a kórus számára egyaránt. Az Elba torkolatához közel fekvő Wedelnek van egy egyedülálló nevezetessége. A hamburgi kikötőbe tartó és az onnan távozó hajókat nemzeti himnuszukkal köszöntik a wedeli ún. „Üdvözlés partról.” A talán gépiesnek tűnő gesztus mögötti valódi vendégszeretetet mi is megtapasztalhattuk vendéglátóinknál. Hűvös, de barátságos és szeretetten „kikötőben” tölthettünk pár napot. A valódi kikötőváros, Hamburg megismerésére sajnos csak egy rövid esténk és egy fél délutánunk maradt. Rengeteg hajó és hatalmas evangélikus templomok - talán ez az ami mindany- nyiunkban megmaradt: mint új és szokatlan élmény a rövid városnézés után. A Hamburgi utunk során kapott pozitív visszajelzések megerősítettek abban, hogy megkezdett munkánkat érdemes tovább folytatni. Reméljük, hogy itthoni „kikötőnk”, a Fóti Kántorképző, tatarozása és nehéz anyagi helyzete ellenére terveink megvalósulhatnak és szolgálatunk folytatódhat. Rezessy Dorottya - Urbán Eszter - Kertész Botond • • Okumenizmus Magyarországon ma Evangélikus Élet 1994. október 23. Folytatás az 1. oldalról c) Új vonás: a tipikusan római katolikus ünnepekhez kapcsolódó ökumenikus alkalmak megjelenése; pl. halottak napján (általában a hősi emlékműveknél) vagy az augusztus 20-ai ünnepségek kapcsán. d) Némely helyen kialakultak és jó hatásúak az évenként kétszer- háromszor megtartott ökumenikus lelkész-találkozók és a helyi lelkészek ökumenikus imanapjai. Ez a gyakorlat az okumenizmus fejlesztésének igen hatékony módja lehet. Egymás ünnepi alkalmaira (szeretetvendég- ség, templomszentelés, püspöki látogatás) egyre jobban eljárnak egymáshoz a különböző felekezetek hivei. Régi szép szokás az is, hogy egymás templomának építéséhez segítséget nyújtanak. e) Az egyháztagok többsége - az adott válaszok szerint - kifejezetten igényli az ökumenikus kapcsolatok ápolását; „többségük ugyanis vegyesházasságban él”. Emellett vannak olyan helyek, ahol megerősödött a felekezetieskedés, de ez általában a kisebbség. 0 Több helyen ökumenikus keretek között tartották meg a nők Világ Imanapját. Új mozzanat a közös ökumenikus hittan-tanévnyitó és záró ünnepély. 3. Kérdés: Használják-e a gyülekezetekben az ökumenikus fordítású Miatyánk és az Apostolicum szövegét? a) A válaszok többségéből az derült ki, hogy csak ökumenikus alkalmakkor. b) Vannak azonban olyan helyek és vidékek, ahol majdnem kizárólag csak az új fordítást használják. c) E tekintetben úgy látszik az evangélikusok elöljámak, mert szinte kivétel nélkül mindenütt az új fordítást alkalmazzák. A reformátusok ebben lényegesen hátrább vannak. Előfordul az is némely református gyülekezetben, hogy a 60 évvel ezelőtti, archaikus nyelvű szöveget használják. A római katolikusoknál a Miatyánk új fordítása (az ökumenikus) általánosan bevezetett, benne van a misekönyvben. Jellemző az egyik válasz, amely megjegyzi, hogy „az Úri Ima és az Apostoli Hitvallás új fordítását az evangélikusok igen, a római katolikusok néha, a reformátusok még az imahéten sem alkalmazzák”. (Ez a római katolikusok esetében csak a Miatyánkra vonatkozik!) A baptisták általában bevezették mind a kettőt. 4. Kérdés: A lelkipásztorok és a hívek szorgalmazzák-e az ökumenikus alkalmakat? a) Az erre a kérdésre adott válaszokból az derül ki, hogy a többség kívánja az ökumenikus alkalmakat. Többen megállapítják, hogy „minden részről fennáll a komoly igény”. Vannak olyan gyülekezetek is, ahol a hívek jobban örülnek az ökumenikus együttműködésnek, mint a lelkészek, „akik vagy fundamentalisták, vagy nagyon fáradták.” b) Külföldön erősen jelentkezik az a vágy, hogy az ökumenikus kapcsolatok, az egyházak közötti jó viszony nemzeti ünnepek alkalmain nyilvánuljon meg. c) A kazuáliák esetében (keresztelés, házasságkötés, temetés) a hívek kifejezetten igénylik az ökumenikus jelleget, és örülnek annak, ha a lelkészek együtt végzik ezeket a szolgálatokat. Egyértelmű, hogy nagy szükség lenne az ilyen alkalmakkor használható liturgiák kidolgozására. d) Elszórtan előfordulnak olyan esetek, ahol visszaesés mutatkozik (a vegyesházasságok rendezetlen volta miatt), vagy ahol az ökumenizmust csak hivatalból, egyházi vezetők képviselik. (Következő számunkban folytatjuk) Áldjuk teremtünk... Egyre hűvösebbek és borongósab- bak a napok. Most különösen jó érzés visszaemlékezni. A Csengőd-Páhi-Kaskantyúi Társgyülekezet jelenlegi lelkészének szolgálata alatt először ment gyülekezeti kirándulásra. A végső úticélunk lelkészünk szavai szerint „itthonról - haza Zalaegerszegre” volt, ő ugyanis ott nőtt fel. Augusztus 27-én, szombati napon fél hatkor indult kőrútjára buszunk. A kétnapos kirándulást Luther reggeli imádságával és énekkel kezdtük. Többek között katolikus sofőrünk kérésére elénekeltük az Indulj az úton, előre nézz!... kezdetű éneket. Ez biztatás vplt mindannyiunknak. Először Simontomyán álltunk meg rövid pihenőre, majd Siófok következett. Itt megtekintettük az evangélikus templomot és gyülekezeti házat, amely sok fáradtsággal, anyagi megterheléssel és jelentős finn támogatással épült fel, mint tudjuk, Ma- kovecz-.Imre tervei alapján. A harmadik megállóhelyünk Gyenesdiá- son volt, ahol megnézhettük a konfe- renciázóhelyet, valamint a szeretetotthont. Az idős nénik és bácsik nagyon örültek látogatásunknak, és meghatották őket jelképes ajándékaink, az édesség, a szőlő, de főként a vers, melyet Varga Pétiké hozott Kaskantyúról és az ének, amit Klaudia nevű kishúgom énekelt a ragyogó csillagos koronáról, amely vár reánk ama szép honban. Gyenesdiáson azon a napon ért véget egy egyhetes konferencia és így néhány szó erejéig alkalmunk volt beszélgetni többek között Smidéliuszné Drobina Erzsébet lelkésznővel, aki Csengődről származik. Keszthelyen megnéztük a Festetich kastélyt. Néhányan közülünk már jártak itt, de így is nagyon szép élmény volt mindannyiunknak. Hálásak lehetünk Istennek, hogy hazánkban is vannak ilyen szép és jó állapotban lévő történelmi emlékhelyek. Ezután Hévizre mentünk, ahol a csoport egy része fürdött, a többiek pedig sétáltak. Röviddel hét óra után érkeztünk meg Zalaegerszegre. Szállásunk a Martos Flóra leánykollégiumban volt. Vasárnap a kilenc órakor kezdődő istentiszteleten az igét Nagy Veronika lelkésznő hirdette. Kishúgom a címben idézett énekkel szolgált. Az istentisztelet után kölcsönösen üdvözölte egymást a két gyülekezet. Balogh András helyi lelkész beszélt a gyülekezet múltjáról és jelenéről. Lelkésznőnk elmondta, hogy gyermekkorában mindig arra vágyott, hogy egyszer majd ő is állhasson ezen a szószéken és, hirdethesse az igét. Kívánsága teljesült, s ezúton buzdított mindenkit, hogy az imádkozásba bele ne fáradjon, mert Isten meghallgatja kérésünket és ha javunkra vannak, teljesíti is azokat. Még ebéd előtt ellátogattunk a Göcseji Falumúzeumba. Megláthattuk, hogy déd-, ill. üknagyszüle- ink müyen körülmények között éltek, milyen házakban laktak. Délután felmentünk a tv-toronyba. A panoráma nagyon gyönyörű volt. Nekünk, alföldieknek külön élményt jelentett a dimbes-dombos táj. Érdekes volt fülünknek az ottani beszéd is, azok a szavak, amelyeket mi nem is ismerünk. Ezután lelkésznőnk és szülei láttak vendégül minket otthonukban egy kis süteményre, italra. Hamarosan elindultunk hazafelé. Tihany volt az utolsó „állomásunk”. Itt sajnáltuk, hogy a templom már bezárt, de így is maradt látnivaló. Emlékszem, mindenki milyen jól érezte magát, gyerekek, fiatalok és idősek egyaránt. Fáradtan, de lelkűnkben megújulva értünk haza. Érezhettük utunk során, hogy velünk „vándorolt” Jézus. Szeretném megköszönni Tisztelendő néninek a sok fáradozását! Ha Isten segít, jövőre szintén lesz gyülekezeti kirándulás. Addig is áldjuk Teremtőnk... Hulej Enikő 1. oszt gimnáziumi tanuló DR. REUSS ANDRÁS: Egyház a liberalizmusban - liberalizmus az egyházban Elhangzott az Evangélikus Teológiai Akadémia tanévnyitó ünnepi ülésén, 1994. szeptember 24-én. A vallásszabadságnak azt a kiteljesedését, amelyet a ílkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyhá- król” megalkotott 1990. évi IV. törvény hozott, a hazai yházak népe kétféleképpen éli meg, egyrészt örömmel, ásrészt pedig egyfajta csalódottsággal. Vitathatatlan a lelkesedés és az öröm, hogy senki sem [tárolja be kívülről az egyházi élet kereteit és formáit, inem mindenki, minden lelkész, minden egyházközség heti, amire erejéből, képességeiből, anyagi lehetőségei- >1 futja. Az új lehetőségeknek, a korlátlan lehetőségek- k szinte mámorában élünk még mindig. Nemcsak azt sszük, amit lehet, hanem mintha mindent ki akarnánk óbálni, amit lehet. Nem mindig az ésszerűség szerint ink a lehetőségekkel, hanem sokszor mintha az a vágy zetne, hogy a szabadság adta lehetőségeket mindenki ilön-külön is kipróbálja, mint valami új játékot. Az egy- iz szolgálatának az érdeke, az energiáinkkal való éssze- gazdálkodás, sáfárkodás érdeke, de a modem kor vív- ányainak szakszerű használata azonban sokkal inkább ;t kívánná, hogy erőinket mindenféle szempontból yesítsük. Helyzetünket még mindig egy kicsit a szabad- g mámoraként lehet jellemezni, amelyben - remélhető- l - nem a keserű ébredés, hanem a józanság ideje követ- szik el. Az elmondottakon túl szinte sokkolta a közvéleményt, : egyházi közvéleményt is, hogy a vallásszabadság dek- rálásával nem csak a vallás, a hit gyakorlásának sza- idsága érkezett el, hanem vele együtt mindenféle sza- idság is. Meglepetést kelt, hogy a vallásszabadság meg- rdetése mindenféle szabadság biztosítását is jelenti, em úgy képzelték sokan, hogy az ellenfelek ugyanolyan abadságot élveznek majd. Nem úgy, hogy a rosszra iló szabadság éppúgy garantált, mint a jóra való sza- tdság. A következetes lelkiismereti és vallásszabadság rvényi deklarálása ezért az első pillanatban csalódást is .ozott. Nem ilyennek képzeltük a szabadságot, amikor ég csak vágyódtunk utána. Nem a mi szabadságunk tt el, hanem mindenki szabadsága, vagyis a pluralizmus a liberalizmus ideje, amely ebben a mértékben koráb- in sem egyházi, sem társadalmi szempontból vizsgálva kérdést, nem volt ismert hazánkban. Elsietett lenne, de sekélyes is, ha sok embernek, köz- k keresztyéneknek erre a meglepődésére és csalódására beavatottak és tapasztaltak fölényével tekintenének :ok, akik ezt „előre tudták”. Túl egyszerű lenne ezt a alódást és értetlenséget maradiságnak bélyegezni és ;y kezelni. Vannak ugyan már tapasztalataink, de még !m tudjuk igazán, hová vezet a pluralista és liberális társadalom útja, még ha nem is tudunk jobbat elkép- zeln A. elmondottakból most már egyértelmű lehet, hogy a szabadságot ennek az előadásnak az összefüggésében úgy értem, mint azt a helyzetet, amikor az egyénnek a saját meggyőződését és életvitelét nem mások tetszéséhez, és semmiképpen sem erőszakosan rákényszerített külső tényezőkhöz kell igazítania, hanem életének alapvető kérdéseit ülető döntésekben másokkal egyenlő jogai vannak. Ennek a szabadságeszmének nemcsak a sikere, hanem az eredménye is vitathatatlan. Míg az ókori Kelet társadalmaiban egyetlen ember, a despota volt szabad, és az ókori demokráciákban is csak a szabadoknak nevezett emberek csoportja-, a kereszténység azzal, hogy minden embert Isten teremtményének és a krisztusi megváltásra szorulónak tekintett, megvetette annak a gondolatnak az alapját, hogy különbség nélkül minden ember Isten megszólítottja, és ezért minden ember saját maga válaszadásra kötelezett. Ezt a választ ember vagy bármely hatalom sem kikényszeríteni, sem megtiltani nem képes. Az emberiség egységének és szabadságának ez a tudata, a keresztyén hit, kiállta az üldözések próbáját és hozzájárult a hatalmas római birodalom megrendüléséhez. Nem tudott azonban ellenállni annak a kísértésnek, hogy a bizonyságtétel és az evangélium ereje helyett a hatalom erejére támaszkodjék, hogy a hatalommal szövetkezzék, hogy a hit szabad döntése helyett sokszor csak a kierőszakolt hittel elégedjék meg. Az egyházon belül a reformáció, a társadalomban az emberi jogokért folytatott küzdelem tűzte zászlóra a szabadság jelszavát. A reformáció az egyetemes papság tanításával minden közvetítő emberi tényező kiváltságos helyzetét tagadta. Az emberi jogokért folytatott küzdelemben a törvény előtti egyenlőség kinyilvánítása és a születési kiváltságok megszüntetése voltak az első eredmények. A szabadság gondolata, a liberális eszme annyira átjárja korunk gondolkodását, hogy még azok sem vonhatják ki magukat teljesen hatása alól, akik egyébként nem vallják magukat követőjének. Nem véletlenül, hiszen a liberális eszme éltetője az a sok rossz tapasztalat, amelyet az emberiség kiváltságos, kivételezett emberekkel és lehetetlenné vált intézményekkel szerzett. Ezek a tapasztalatok nemcsak a múltba utalnak, hanem megújulnak a jelenben is, hiszen kiváltságos helyzetükkel visszaélő emberek és rosszul működő, tekintélyen alapuló intézmények ma is vannak. S mindaddig, míg vannak ilyen emberek és ilyen intézmények, amelyek persze ragaszkodnak változatlan létükhöz, a szabadság jelszava vonzó és szükséges marad. Közelmúltunk tapasztalatai közé tartozik, hogy meg lehet kísérelni a szabadságvágyat elfojtani, megtiltani vagy figyelmen kívül hagyni. Ez azonban kilátástalan vállalkozás, bárhol is történjék: egyrészt, mert az emberi szabadságvágy egyszer mégis előtör, s másrészt, mert az elnyomásra forditott erőfeszítések elvakulttá tesznek. A liberális gondolkodás, vagyis az emberi szabadságnak az elismerése ma a társadalomra és széles területen a keresztyénségre is jellemző. Tény ugyanis, hogy a társadalomban és egyházban is ellene van a közvélemény olyan döntéseknek, olyan szervezetnek, olyan életnek, ahol mások döntenek felőlünk. Azzal a megszorítással kockáztatom meg ezt az állítást, hogy a szabadság, a liberalizmus értelmezésében persze különbségek is vannak. Minden sikere és szükségessége mellett a liberalizmus sok ellentmondással terhelt fogalom. Elsőként említem, hogy az egyik oldalon ugyan az a jelszó, hogy az ember, minden ember legyen önálló, szabad, önmaga felől határozó lény, amint Wolf-Dieter Marsch mondja, de ugyanakkor a társadalomban azt a tendenciát is tapasztaljuk, hogy nem önállóan döntő, lelkiismeretükre hallgató személyeket, hanem inkább alkalmazkodó, problémátlanul beilleszkedő embereket igényelne. Nyilvánvaló, hogy az individuális és a szociális, az egyéni és a közösségi igazságos és ésszerű egyensúlya lenne szükséges, de az egyéni és a társadalmi konfliktusok, a társadalmak és az államok közötti konfliktusok jórészt abból a tényből következnek, hogy a szabadságnak egymásétól annyira eltérő, ellentétes felfogását vallják magukénak. A liberalizmus ellentmondásaként másodszor arra a tényre hívom fel a figyelmet, hogy az emberi élet individuális és szociális, egyéni és közösségi dimenzióját oly mértékben választotta el egymástól, hogy elvileg ma minden megengedettnek számít. Néha már úgy tűnik, mintha csak az emberi élet és a tulajdon sérthetetlensége, esetleg még a közlekedési lámpa piros jelzése az, amit a közgondolkodás tisztel és elfogad. De ki fogadja el szabadságának bármilyen korlátozását, ha az érdekei ellen hat? Humboldt tétele - miszerint a saját szabadság addig terjedhet, amíg a másik szabadságát nem korlátozza -, igaz, de egymásra figyelő, és nem egymással versengő embereket feltételez. A problémának csak az egyik oldala, hogy a modern ember aligha tűr olyan fórumot, amely megszabná, mily mértékben kell az egyesnek a másik ember érdekének egyenlősége érdekében korlátoznia önmagát. Van a problémának másik oldala is, amelyet véleményem szerint még nem, vagy alig ismert fel korunk. Minden társadalom el tud viselni bizonyos mennyiségű sajátos esetet, a szokásostól, a helyestől eltérő magatartást, devianciát. Megszoktuk, hogy az ilyen eseteket hordozni és tolerálni kell. Valamely társadalom éppen akkor és éppen azért nevezhető humánusnak, hogy ilyen toleranciát tanúsít. Nem néztünk szembe azzal a helyzettel, ha a szabadságra hivatkozva, a sajátos és különös magatartások lesznek az általánosak. Ilyen esetben beteg és pusztuló társadalomról kell beszélnünk. Az egyéni élet távlata nem elegendő, az emberi önzés pedig túl nagy, hogy az egyén ezt a következményt teljes súlyával felmérhesse. Jogos tehát a kérdés, hogy a tévedésnek is ugyanolyan esélyt kell-e biztosítani, mint az igazságnak, a helyesnek ugyan- olyat, mint a hamisnak? Tudjuk, hogy a társadalom és a nép nevében sok gonoszság és visszaélés történt, mégis kikerülhetetlen a kérdés: fennmaradhat-e egy olyan társadalom, egy olyan közösség, amely nem fáradozik saját túléléséh? Harmc 'ik ellentmondásként említem azt a tényt, hogy a 1 :rális gondolat, amely egykor a születési és tekintélyi kiváltságok lerombolásán fáradozott, nem kerülheti ki azt a veszélyt, hogy új kiváltságok védője lesz. Ezzel új függőségeket is konzervál. Ebben az összefüggésben végül arra utalok, hogy a vallábszabadság fogalma is, mint az általános emberi szabadságjogok meglétének szeizmográfja is súlyos sérülést szenvedett, amikor 1979-ben Jonestownban egy vallási közösség tagjai tömeges öngyilkosságot követtek el. ( Következő számunkban folytatjuk.)
