Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1994-01-02 / 1. szám
Evangélikus Élet ' 59. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1994. JANUÁR 2. AZ ÉV ELSŐ VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 18 Ft Nem kevés az idő, amivel rendelkezünk, hanem sok, melyet ki nem használtunk. Seneca ■■■■ A TARTALOMBÓL „ÚJ RUHÁT KAP A TEMPLOMUNK” MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK ISTENTŐL MEGÁLDOTT BOLDOG A DÉLI EGYHÁZKERÜLET TESTÜLETÉINEK ÜJ ESZTENDŐT, BÉKESSÉGET ÉS JÓ MUNKÁT, JÓ EGÉSZSÉGET KÍVÁN ÜLÉSEI A SZERKESZTŐSÉG Ahol Istent magasztalják, ott megtörik az erőszak Az Egyházak Világtanácsának karácsonyi üzenete A minden népek Megváltója születéséről szóló karácsonyi üzenet első címzettjei pásztorok voltak, helyszíne pedig az éjszakában: rögös mező a nyitott ég alatt. Félelemtől reszketve fogadták a váratlan égi jelenséget, s mielőtt magukhoz térhettek volna, az angyalok kórusát hallották: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Lk 2,14). Karácsony az öröm és a békesség ünnepe. Ez az értelme a mi hagyományaink szerint is, és ebben a szellemben ünnepük Karácsonyt nagyon sok országban. Hálásak lehetünk a Karácsonynak ezért a fényéért, amely megjelenik a sötét világban. De vajon megjelenik-e minden ember számára? Angolában és Boszniában, a Kaukázusban és Kasmírban lehet hogy még Karácsony napján is fegyverek fognak dörögni. Natalban és Észak-Irországban, Säo Paulo és Washington utcáin biztos ezen az éjszakán is lesznek áldozatai az esztelen erőszaknak. „A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot” (Ézs 9,2) - ígéri Ésaiás próféta. De vajon láthatják-e ezt a világosságot az afrikai menekültek milliói valahol a kietlenben felütött táborokban? Éppen ez az a környezet, ahol a karácsonyi üzenetet - mindenek ellenére ma is hinni kell, ahogy azon a régmúlt éjszakán Betlehem mellett is hitték a pásztorok. De mit is jelent hinni abban, hogy a Megváltó az egész világért érkezett? Az angyalok így mondták: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek”. Istent dicsérni, elismerni Őt, mint aki kezében tartja az egész világot, ez azt jelenti, hogy felhagyunk a magunk túlbecsülésével, hogy felismerjük a világ valóságos helyzetét, és elismerjük a magunk tehetetlenségét. Sokszor csak könnyek között tudjuk Istent magasztalni, és sírva kérdezzük: „Meddig még, Uram?” De a legmélyebb keserűségből is kiálthatunk a jászolban fekvő gyermek nevében: „Abbá, Atyám!” Istent magasztalni, jelenti azt is, hogy nyugodtan ellenállunk a hatalom minden hamis látszatának, saját nemzetünk, népünk bálványozásának, a gyűlölködés és az erőszak növekedésének. „És a földön békesség, és az emberekhez jóakarat”. Nem dicsőíthetjük Istent anélkül, hogy ne védelmeznénk az Ő képére teremtett ember méltóságát. Minden erőszak, nők ellen, fajok ellen; a rasszizmus, az etnikai tisztogatások; az emberi méltóság elleni minden sérelem egyben Isten dicsőségét is sérti. Ahol az emberek Istent magasztalják, ott az erőszak vonala megtörik, és a békesség rügyeiből virágok fakadnak - sokszor olyan rejtett helyeken, mint amilyen a Megváltó jászola volt. Mai karácsonyi üzenetünk egy meghívás, hogy menjünk, és keressük meg ezeket a helyeket. Az ökumenikus mozgalom az egyházak híveinek olyan együttese, amely keresi a helyeket, ahol Isten jelenlétének fénye megvilágítja és megváltoztatja a sötét világot. Az a reménység és várakozás mozgatja, hogy „egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyját” (Róm 15,6). „A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben, hogy bő- vülködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által” (Róm 15,13). A DÉLI EGYHÁZKERÜLET TESTÜLETÉINEK ÜLÉSEI Az egyházkerület presbitériuma és közgyűlése is ülésezett. A kerületnek ugyanis új zsinati tagokat és póttagokat kellett választania. A megnyitó-istentiszteleten Detre János aszódi esperes prédikált IThessz 4,7 alapján. Elhívásunk, mandátumunk nem tisztátalanságra szól, ezért keressük a megszentelődésre hívó szót, az igét. Ha elhívásunkhoz következetesek maradunk, ez meglátszik életünkön is, hallhatóvá válik szavainkban, megérezhető a szeretetünkön. A közgyűlést dr. Sólyom Jenő kerületi felügyelő nyitotta meg. Jelentésében néhány kiragadott eseménnyel, néhány aktuális kérdéssel foglalkozott. Egyik ilyen kérdés volt az értelmiségiek helyzete és szerepe az egyházban. „Valamikor büszkék voltunk arra, hogy a magyarországi evangélikusság létszámához képest aránytalanul nagy számban adott jól képzett értelmiséget a hazának. Ma viszont inkább attól kell tartanunk, hogy az átlagnál kevesebb az értelmiség egyházunkban... Vannak olyan feladatok, amik végzésére az értelmiségiek különösen alkalmasak lehetnek. Az egyházközségekben, ahol többnyire a lelkészekre hárult szinte minden munka, az értelmiségiek szakértelmükkel sok terhet vehetnek le a lelkész válláról, hogy neki több ideje maradjon a lelki építésre.” Szólt arról is, hogy a lelki ébredés mellett szükség lenne egyfajta szellemi pezsgésre és ezt a lelkészeknél is segíteni kellene. A teológiai képzés, továbbképzés és kutatás elengedhetetlenül szükséges. Erre szolgál a Teológiai Akadémián létesített alapítvány fiatal lelkészek, teológusok számára. A társadalmi felelősségvállalás az egyház feladata - vállaljuk. Elsősorban az igehirdetés szolgálatával, de különleges formája a nevelés és oktatás. Ezért fontos az iskolák új hálózatának kiépítése, de ide tartoznak diakóniai intézményeink is, mert ezek szolgálata is a társadalom segítése. A politikai szerepvállalás most a választások közeledtével adott kérdés számunkra. „Abban nincs vita, hogy az evangélikus egyháznak, mint intézménynek nem szabad politikai szerepet vállalnia, elkötelezni magát egyetlen politikai irányzat mellett sem. Egyénileg viszont mindenkinek joga lehet részt venni a politikában... A lelkészi és nem- lelkészi tisztségviselők esetén azonban más megfontolásokat is figyelembe kell venni. A tavaszi egyházkerületi presbiteri ülésen már tárgyaltunk erről. Az Országos Presbitériumhoz továbbított javaslat ott csak röviden került tárgyalásra, anélkül, hogy döntés született volna...” A jelentésben kitért még Roszik Gábor parlamenti vádjaira. Ebben a kérdésben a presbitérium „nyilatkozatot” hagyott jóvá. (Ezt korábbi számunkban már közöltük. Szerk.) Az ősszel indult két középiskoláról, a zsinatról és az egyházkerületi adminisztráció problémáiról, majd befejezésben a kerület anyagi helyzetéről adott összefoglaló képet. (Erre a témára később visszatérünk.) Dr. Harmat Béla püspöki jelentéséből az alábbi részleteket adjuk közre:- Megszépített egyházkép kisért ma sokfele gyülekezeteinkben. Azt gondolják sokan, hogy a spirituális oldal, a gyülekezeti munka, evangélizációk, ifjúsági konferenciák, a hitoktatás, a kórházlelkészi szolgálat, stb. lehetőségei a maguk adottságában már megoldják a megújulás, az egyház megelevene- dése dolgát... A külső rendszerváltás azonban nem jelentette mindenütt a lehetőségekkel párhuzamosan a lelki megújúlást. A kezdeti lelkesedés után azt láthatjuk, hogy gyülekezeteink nem megerősödtek, hanem erőtlenednek. A korábban csak inkább és jobban Nyugatról ismert, már itt is elkezdődött szekularizáció, a közömbösödés, az egyházi- atlanodás terjed, amit nem ellensúlyoz a különböző „érdekes” vallások iránti érdeklődés vagy az asztrológia és nulladik típusú találkozások kultusza. Ismételten hangsúlyozom, hogy egyházunk életének alapja és prioritása az evangélium, a spirituális oldal és ez nem helyettesíthető semmiféle más tevékenységgel. Az oktatási-nevelési, a diakóniai- szociláis vagy a kulturális tevékenység ebből következhet, de nem helyettesítheti az egyház speciális feladatát, amit helyettünk senki más nem fog elvégezni. Egyházlátogatási tapasztalataim azt mutatják, hogy fokozott mértékben szükségünk van a lelki élet, a spiritualitás gyülekezeti és egyházmegyei tervezésére. A tervek hiánya sokfelé kapkodást eredményez vagy pedig olyan „szent ráha- gyatkozás” érvényesül, hogy „majdcsak történik valami” Sokat tanulhatunk ebből a szempontból a Billy Graham féle evangélizációs kampányokból. Náluk minden evangélizáció előtt megfelelő lelki és szervezési előkészítés folyik. Most kezdődött el a legutóbbi európai szatellita-evangélizáció után a az 1995. március 16-18-ra tervezett Globál Mission Program előkészítése. Ebbe a világ valamennyi országát bele kívánják vonni és (Folytatás a 3. oldalon) AZ ÉY IGÉJE „KRISZTUS A MI BÉKESSÉGÜNK.” Ef 2,14 Félig hátrafelé nézegetve kezdjük az újévet. Szeretnénk ilyenkor mindent újrakezdeni, amit csak lehet, a tavalyi év azonban itt van a hátunk mögött összes örömével és csalódásával, 1993 fényei és árnyai rávetítődnak 1994-re. Az év igéjének kijelölt apostoli szó jelen időben fogalmazódott, de egyaránt bele lehet érteni a múltat és a jövőt: az a Krisztus, aki békességünk volt, lehet békességünk az elkövetkező hónapokban is. Fölvetődik a kérdés, nem ígér túlontúl sokat ez az ige abban a huszadik században, amelyik Szarajevó nevének emlegetésével kezdődött az első világháború kirobbanásakor, és most a század végén ismét ez a név cseng napról napra a fülünkbe a boszniai harcok miatt? Krisztus lenne Európa és a világ békessége, azé a világé, ahol számtalan ellenségeskedést tartunk számon ember és ember, nép és nép között? Hiszen országunkat, családjainkat, szivünket sokszor el-elönti a gyűlölethullám és a hazugságtenger, sőt még az egyházak között is előfordul harc és békétlenség. Megoldás lehetne, hogy aláhúzzuk az 1994. év másik vezérlő gondolatát: ezt az évet az Egyesült Nemzetek Szövetsége és sok más nemzetközi szervezet is a család évének hirdette meg. Hát keressük elsősorban a magunk kis közösségében, az otthon meghitt melegében a krisztusi békességet, elhúzódva a viharos közélettől, a megoldhatatlannak látszó világkérdésektől. Vajon kialakítható-e valahol ilyen menedék és hol található meg az ilyen békés sziget? Hiszen az elmúlt évtizedek arra tanítottak, hogy egyéni és kisközösségi életünk nem lehet független országunk, földrészünk, sőt a világ sorsától! Az apostoli igét akkor értjük igazán, ha látjuk, ez a kijelentés nem filozofálgatás, teologizálás vagy meditálás Krisztus békességéről, hanem igehirdetés. Azaz hit- rehívás, életújulás és megtérés hirdetése. Krisztus a mi békességünk, Krisztus lehet a békességünk, ha keressük és szeretjük mindazt, amin keresztül megjelenik. Hallgatjuk és olvassuk igéjét, keressük azt a közösséget, ahol együtt dicsérhetjük Istent és imádkozhatunk hozzá. A gyülekezet számára feladat az oktatás-nevelés, hiszen sokfelé indítanak óvodákat vagy iskolákat. Adódnak kötelességeink, mint egyháznak, szociális diakóniai és kulturális területen is. Az elsődleges és legfontosabb egyházi feladat azonban, amit 1994- ben sem fognak helyettünk elvégezni, hogy Isten igéjét, megbocsátó és békességet teremtő evangéliumát halljuk és hirdessük. Krisztus a mi békességünk, ez az Isten és közöttünk való viszonyra lehet igaz először is: „Istent félni” a régi kifejezés szerint, ez nem azt jelenti, hogy félünk az Istentől, hanem tféljük Őt, azaz tiszteljük. Azután másodszor igazzá lehet ez az ígéret az embertársainkhoz fűződő viszonyban is. Apa és fia, anya és lánya, szülők és gyermekek hányszor állnak szembe egymással, hányszor támad ember és ember, egy-egy csoport, kisebbség és többség egymás ellen és pokollá tesszük az életet. Az az áldás, amit Jézus igéje ad, kötelez arra, hogy az áldást tovább adjuk. A jézusi figyelmeztetés szerint „úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. (Máté 5,16). Dr. Harmati Béla EGYHÁZUNK OSZTOZIK A NEMZET GYÁSZÁBAN Dr. Antall József miniszterelnökünk halálhírét gyülekezeteink, egyházunk mély gyásszal fogadta. Egyházunk vezétői dr. Boros Péter ügyvezető miniszterelnöknek címezve fejezték ki részvétünket kormányunknak és a családnak. Az elhunytban olyan államférfit gyászolunk, akinek vezetése alatt országunk demokratikus és független köztársasággá válhatott. Különösen is emlékezünk arra, hogy egyházunk számára lehetővé vált az egyházi autonómia megteremtése és lehetőséget kaptunk arra, hogy hitéleti-istentiszteleti keretek mellett részt vállaljunk hazánk oktatási-nevelési, szociális-diakóniai és kulturális feladatainak megoldásában. Kérjük Gyülekezeteinket, hogy istentiszteleteken emlékezzenek meg imádságban elhunyt miniszterelnökünkről és vegyenek részt az országos gyásznap emlékező és végtisztességet adó rendezvényein. Isten adjon vigasztalást és áldja meg magyar hazánkat! Budapest, 1994. december 14. A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Elnöksége Veszélyben a család? A HIT MÉRTÉKE SZERINT A válasz a fenti kérdésre csak egyértelműen igen lehet. A család, különösen is a keresztyén család veszélyben, sokak szerint egyenesen már-már „végveszélyben” van. De ez nem a modern kor kórtünete csupán, hiszen mint minden isteni ajándék, a család is, a kezdet kezdetétől a nagy Romboló és Szétdobáló kísértéseinek egyik első számú céltáblája. Gondoljunk az első bűneset keserű gyümölcseire, Ádám és Éva egymást vádló össze- ugrasztására, majd az első testvérgyilkosságra. .. A veszélyeztetett család védelme tehát ősi feladat, melyre a Tízparancsolat több ponton is egyértelműen utal: 4., 6. és 10. parancsolat ! Mindezt megerősíti Jézus és az apostolok tanítása, és különös hangsúlyt kap a család a reformáció egyházaiban is. Luther külön műveket ír, melyek egyházunk alapvető hitvallásai is egyben (Kis- és Nagykáté), a keresztyén családok tanítására, nevelésére. Templomunkban a szárnyasoltár egyik reformációi képe Spangenberg híres festményének másolata, melyen az éneklő Luther- családot láthatjuk. Volt, aki meg- botránkozott ezen a képen: mit keres Luther és családja egy evangélikus oltárképen? Pedig szó sincsen valamiféle „evangélikus szentkultuszról”! A szárnyasoltár felső képe a láncoktól megszabadított, kinyíló Bibliát ábrázolja, jelezve, hogy a reformáció helyreállította Istennel a közvetlen igei kapcsolatot, míg a már említett és vitatott alsó kép a reformáció által újra felfedezett és visszaadott családi élet harmóniáját sugározza. Luther Márton mint családfő, lanttal a kezében vezeti a család közös énekét. Mellette egyik oldalon felesége ül, ölében a legkisebb aprósággal, a másik oldalon pedig a négy nagyobb testvér áll, s kezükben énekeskönyvvel vesznek részt a családi áhítaton. Tudom, erre talán most egyesek cinikusan, mások keserűen legyintenek: hagyjuk ezt a régi, „giccses” családi idillt, hol van ma már ilyen?! Együtt leülni, pláne együtt énekelni, ez ma már nem megy! Sok családban szinte csak „ágyrajárók” a családtagok: hajnali indulás, késő esti hazatérés, állandó rohanás, időzavar... Nincsenek már igazi közös étkezések, beszélgetések, hiszen ha nagy ritkán össze is verődik a család egy esti órán, kezdetét veszi a „TV-terror”: maradj csöndben, kezdődik a meccs, a „Szomszédok”, a „Dallas” stb. Nem vagyok rajongó, saját családomban is csak komoly harc árán tudunk néha-néha igazán „találkozni” egymással. De legalább az igényt ne adjuk fel, hogy a huszadik század végén, amikor gépek sokasága dolgozik helyettünk, talán mégis csak juthatna a nap 24 órájából egy kevéske a csaladra, egymásra, s arra, Akinek mindez ajándéka lehetne az életünkben. Hálás vagyok, hogy olyan családban nőhettem fel, ahol minden reggel, iskolába indulás előtt Édesapám felolvasta a „Jer, örvendjünk” áhítatos könyvből Luthernak arra a napra szánt lelki útra- valóját. Emlékszem, sokszor már az órámat néztem, és soknak tűnt az az egy-két perc, hiszen annyi, de annyi „fontos” dolgúhk van, különösen is akkor, amikor az Isten szava keres minket... Hányán rádióznak órákig, és szinte már „fűtenek” otthon a tévével, de abban a pillanatban sürgős tennivalójuk akad, amikor egy-egy vallási program kezdődik. Pedig mennyi áldást kaphatna egy-egy család, ha ezeket a műsorokat, melyekről pár éve még álmodni sem mertünk volna, együtt hallgatnánk, néznénk meg és utána együtt is beszélnénk meg, mint egy meccset vagy krimit... Saját családunkban is naponkénti harc, hogy a reggelit követően legalább egy közös éneket elénekeljünk, legalább az útmutató igeversekre együtt figyeljünk és imádkozzunk. De hiszem, hogy enélkül az intonálás nélkül meg jobban elhangolódnának napjaink az isteni hullámhosszról. Délben már ritkán lehet együtt teljes számban a család, hiszen különböző időpontokban érnek haza az iskolások, este pedig a különórák, gyülekezeti alkalmak osztják meg a családot. Legalább reggel próbáljuk meg együtt kezdeni a napot! Csak egy kis önfegyelem kell, pontos ébredés és ébresztés, s hamar kiderül: mindenre lesz időnk, ha nem éppen az idő Urán akarunk spórolni... Ha engedjük, hogy Ő legyen a Családfő, ha szót kaphat hétköznapjainkban is, akkor átélhetjük Vele újra az egykori ötezer ember csodáját, vagy a kánai násznép élményét: amiből kevés van, ami kifogyóban van, az idő, melynek kínzó hiányára állandóan hivatkozunk, az O kezéből véve egyszerre csak elég lesz mindenre. Jut Őrá is, de a családra is, sőt még önmagunkra is. Talán csak ennyit kellene megtanulnunk, őszinte szívből imádkoznunk: „Uram, többé már nem időt kérek Tőled, hogy ezt vagy azt tehessem, csak kegyelmet kérek Tőled, hogy a nékem adott időben azt tegyem, amit Te akarsz. Amen.” Gáncs Péter
