Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-04-11 / 15. szám
Evangélikus Élet 1993. április 11. Miért hiszek a feltámadásban? A FELTÁMADÁS TANÜI Az emmausi tanítványok Az emmausi tanítványok az élet szomorú vándorai. Gyászruhás vándorok. Eltemették, akit szerettek. Elvesztették, akitől sokat vártak. Jézusnak hiánya égető és fájdalmas. A veszteségen nem lehet napirendre térniük. Mindent át kell értékelniük. Jézus sírjától a maguk sírja felé ballagnak. Eszükbe sem jutott az úton az a lehetőség, hogy ők a feltámadás tanúi lehetnének. Nem is számoltak Jézus feltámadásával, elfelejtették, mit ígért ezzel kapcsolatban Mesterük. Kósza hírnek vették a hajnali értesülést. Ami hihetetlenlehetetlen. Az élet vándorútján egyszer csak maga Jézus csatlakozik hozzájuk. Megmagyarázza, hogy a golgotái kereszt nem kudarc, de győzelem. S az írás megjövendölte Jézus szenvedését. Szomorú mai vándorok, akik egyik sírtól ballagunk a másikig, akik mindig veszteségeinket számlálgatjuk, akik kudarcaink alatt görnyedezünk, mikor vesszük észre, hogy mindig közel van hozzánk Jézus?! Ott van az írás lapjain, a gyülekezet testvéri közösségében, a mellettünk vándorló testvérben. Ott van a szenvedő fájdalmában, a nélkülöző hiányában, ott van karnyújtásnyira. Elég csak nevét emlegetnünk, hiányát sóhajtanunk, elég ketten-hárman nevében együtt lennünk, s máris hozzánk szegődik. Akkor is közel van, ha nem tudunk róla. Csak ne úgy beszéljünk Róla, mint halottról, hanem mint az Élőről, s akkor a róla való beszéd „életidézés” lesz. A feltámadás emmausi tanúinak szeme lassan nyílik ki. Nem is tudják, kit marasztalnak. Nem gondoltak Jézusra, csak a szíves szavú vándort akarták továbbra is maguk mellett tudni. Tudtukon kivül hívják magát Jézust, aki mindig szívesen tér be hajlékainkba. Ót nem kell sokáig unszolnunk. Tanúi szeretnénk lenni? Be kell hívnunk magunkhoz, meg kell hívnunk hajlékunkba. Hívhatjuk a jól ismert imádság szavaival is: „Maradj velünk. Urunk, mert esteledik és a nap aláhanyatlott. Maradj velünk a nap alkonyán, az élet alkonyán, a világ alkonyán...” (Löhe). Mint tanúinak, elsősorban Rá van szükségünk. Ne restelljük hát bevallani Neki: „Többet kívánok röpke szavaknál, Mint tanítvány id között lakoztál Otthonos, meghitt szent közösségben, Jöjj ne vendégnek, de maradj velem!" (121,3) Az emmausi tanítványok akkor ismerik fel Jézust, amikor megtöri a kenyeret. Odaül az asztalfőre, átveszi a házigazda szerepét, s osztogatja a mindennapi kenyeret s az Élet Kenyerét. Mi is arról ismerjük fel, hogy szeretetből szétosztogatja magát közöttünk. Meghív asztalához, a bünbánattal vett úrvacsorában testét és vérét nyújtja, s eltéphetetlen közösségbe forraszt önmagával. Aki átéli bűnei bocsánatát, múltjának terhét ott tudja hagyni az oltárnál, az magával a Feltámadottal, az élő Jézussal találkozott, az Ő vendége volt. Máskülönben elkepzelhetetlen lenne a bűn terhétől való szabadulás, a megtérésre szóló elhatározás és az új élet valósága. Mindezt Ö maga ajándékozta. A Feltámadottról szóló hírt az emmausiak is sietnek megvinni Jeruzsálembe. Ott viszont kiderül, hogy mások is találkoztak már Vele. Hittapasztalatuk így erősödik egymás hite által. Áldott tapasztalatcsere ez. A Feltámadott így erősíti a Róla tanúskodók hitét. Legyünk hát hiteles tanúi a fel-Örömmel számolunk be lapunk olvasóinak a március 5-én sok gyülekezetünkben ünnepelt női imanapról. Az előkészítő munkáról mindenki olvashatott hétről hétre az újságban, így azokat is érdekelheti a tudósítás, akik még nem vettek részt ilyen alkalmon. Az előkészítő munkának megvolt az eredménye! A nyomda időben szállította az anyagot, így aztán már január elején szét tudtuk osztani munkatársaink között. Az ezer nyomtatott példányból jutott az ország minden tájára. Sok gyülekezetben tovább sokszorosították az istentisztelet anyagát, hogy lehetőleg minden résztvevőnek jusson belőle. Idén először tudtunk időben küldeni határainkon túlra is imanapi anyagot, diát: Szlovákiába, Erdélybe, Ukrajnába és Jugoszláviába. Olyan adat sajnos nem áll rendelkezésemre, hogy pontosan hány gyülekezetben ünnepelték március első péntekén vagy a közeli napokban a Világimanapot. De azt tudom, hogy az ország minden tájára, Kőszegtől Nyíregyházáig, Miskolctól Békéscsabáig, Keszthelytől Szegedig legalább százötven helyre vittek vagy küldtünk anyagot. Az ünnep mindenütt ökumenikus volt. Példamutatóan tudtunk együtt dolgozni az előkészítő munkában különböző felekezetekből való munkatársaimmal. És együtt is ünnepeltünk. A magam gyülekezetének szolgálattevői között volt római katolikus, református, baptista és pünkösdista aszszony is. Istennek hála - ez a munkaterület is beszédes bizonyítéka ennek, - van jövője nálunk az ökumenikus együttműködésnek! Ez az ünnep határokon átívelő kapcsolatokat teremt. Magyarul nem tudó szlovák asszonyok kértek magyar istentiszteleti anyagot a közöttük élő magyarok számára, és hálásan fogadták segítségüntámadásnak, a Feltámadott Jézusnak! Tanúskodjon Róla egész életünk, s élettünkkel hitelesített szavunk. S legyen könyörgésünk Petröczi Kata Szidónia jól ismert énekének egyik versszaka: „Támaszom, ne hagyj el, kérlek, Légy ezután is velem, Légy életem, mindenem! Szivem csak Téged óhajtson, Én Uram, üdvösségem, Jézus, én reménységem!" (373,5) Zászkaliczky Pál két. Az ünnep reggelén Angliából érkezett köszöntő levél: „Imádságban, gondolatban veletek vagyunk!” Ugyanígy jöttek közelböl-távolból az összetartozásunkat erősítő köszöntő sorok! Felelősségébresztő alkalom volt az imanap. Én magam több gyülekezet ünnepén vettem részt, sok reagálást hallottam személyesen is. Néhány ezekből: „Semmit sem tudtunk erről a kis országról, a nevét is alig tudtuk kimondani! Most élettel telt meg ez a szó: Guatemala!" „Amikor hallottunk a sok hajról, a hatalmas nyomorról, olyan közel kerültek hozzánk ezek az asszonyok!" „Menynyit szenvednek, milyen magányosak ezek az asszonyok, mégis miék hetvenes évek elején az egyik fővárosi gyülekezetben szolgáltam. Mint segédlelkész, természetesen húsvét másodnapján végezhettem az istentiszteleti szolgálatot. Lelkesen és hittel, meggyőződéssel és belső bizonyossággal hirdettem a feltámadás megrendítően grandiózus hírét a másodnapra már maroknyira zsugorodott gyülekezet előtt. Vallottam, hittem és hirdettem, mint ahogy mind a mai napig teszem Isten kegyelméből. Pár nap múlva az említett istentisztelet után busszal utaztam a főváros központja felé. Váratlanul ismerős mellé sodródtam. Mindig lyen erősek!" „Elszégyelltem magam, mennyire a magam gondjai látszanak a legnagyobbnak, azoktól nem is figyeltem másra, Isten felnyitotta a szememet mások szenvedéseinek meglátására.” A gyermekek megdöbbenése és reagálása még közvetlenebb volt. Velük megtartottuk a gyermekimanapot. Ők személyesítették meg a kis cipőpucoló fiút, aki részben családfenntartó, a kislányt, aki nem járhat iskolába, mert ő vigyáz a kicsikre. Gyerekek mondták el, hogy még kukoricakenyérrel sem lakhatnak jól, kunyhókban laknak, s a játszásra soha sincs idő. Szívükből szólt a közös imádság: „Mindig van ennivalónk... meleg ágyban alszunk... iskolába járhatunk... délután gondtalanul játszhatunk... és nem gondolunk azokra, akiknek semmijük sincs, bocsáss meg. Urunk." Ki tudja, talán kevésbé lesznek követelődzőek, talán kevesebb lesz az iskolafolyosón az elszórt, félig evett vajas kifli? Jó lenne! Ilyeneket mondtak utána: „Milyen gazdagok vagyunk mi!" „Szörnyű lehet, hogy nekik kell dolgozni... hogy nem tanulhatnak.. .hogy olyan sok gyereknek nincs apukája!" Isten népe: A gyógyulás eszköze, volt idei imanapunk témája. Hiszem, hogy Isten igéje figyelésünk, távoli testvéreink híradása, a sok közös imádság nyomán erősödik egymás iránti felelősségünk, áldozatkészségünk, hogy Urunk valóban eszközként használhasson gyógyító, életet munkáló szolgálatában. Összegyűjtött adományainkkal a közelünkben ínséget szenvedők felé fordulunk. A jugoszláviai háború menekültjeit kívánjuk segíteni. A gyűjtés végeredményét majd lapunkban közölni fogjuk. Az imanap kedves énekét alkalmainkon szívesen énekeljük, és válhat közös imádságunkká: „Földünknek minden táján Szenteld meg népedet!" Keveháziné Czégényi Klára baloldalt ült a templomunkban a pad szélén. Köszöntünk egymásnak, s mint lenni szokott, beszélgetni kezdtünk. Időjárásról, hírekről, ismerősökről. Egy bizonytalankodó mozdulattal megigazította a szemüvegét a zötykölödő buszon és,köhintés után témát váltott: „Én hiszek Istenben, elfogadom, amit Jézus a Hegyi Beszédben mondott, tetszenek a példázatai is, de a feltámadás ügyével nem tudok mit kezdeni... azt én nem hiszem el." „Miért nem?" - kérdeztem spontán és meglepődve, mert tudtam, hogy aktív gyülekezeti tagról van szó, aki nemcsak az egyházi járulékot rendezte rendszeresen, hanem mindig példamutatóan adakozott is a meghirdetett célokra. Kérdésemre eleinte némán hallgatott. Már a végállomás felé közeledett a csuklós-nyeklős busz, amikor - az utolsó perceket még kihasználva - ennyit mondott: „Magam sem tudom... talán mert nem tudom elképzelni... talán, mert az emberi érlelem számára olyan hihetetlen ez az egész..." Sokszor eszembe jut, így különösen húsvét táján, ez a hajdani útitársam, aki bizonyára nem kevés kortársunk „elvtársa" ebben az értelemben: nem tud, nem képes hinni a feltámadás döbbenetes tényében, mert Istennek ez az akciója messze felülmúlja a mi földhöz ragadt, beszűkült, korlátozott fantáziánkat, s rövidlátó szellemünk nincs abban a helyzetben, hogy ellásson a nyitott és üres húsvéti sírig, s még inkább azon túlnan a Feltámadott Krisztusig! Megbénult és megbénított képzeletünk hitetlenkedve állja útját a hitnek! Amit viszont akkor sem, most sem értek: miképpen lehetséges az, hogy valaki valamiképpen eljutott az Istenbe vetett hitig (hiszen olyan is van, aki templomba jár), de megtorpan a feltámadás ténye előtt?! Egy bizonyos kificamodott logikátlanságot érzek ebben az egészben. Mert ha valaki nem hisz Istenben, érthető, logikus, hogy a feltámadás ténye sem, tartozik a hitvallási tételei közé. Ám ha valaki az istenhitig eljutott, ezt mondja és vallja, és nekem nincs jogom kétségbe vonni hite és vallomása őszinteségét, akkor miért torpan meg a feltámadás ténye és üzenete előtt?! Bár voltak olyan teológusok is, akik felvetették a feltámadás nélküli keresztyénség gondolatát; de mások is, nem teológusok is megfogalmazták már előttem, hogy ezt a Jézus-ügyet a feltámadás nélkül is képesek lennének elképzelni. Mintha Pál apostol sosem írta volna le: „Hapedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek...” (lKor 15,17), valamint „...ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk." (lKor 15,19). Istenben hinni, s ugyanakkor a feltámadás tényét és lehetőségét mégis tagadni, azt jelenti, hogy gyengének, erőtelennek tartom az Istent! Arra sem képes, hogy legyőzze a halált?!? Radikálisan felül kell bírálni az ilyen gondolatmenetet, hiszen istensértés a feltámadás tagadása! Hála Istennek, hogy Ő nem megsértődik, hanem sokféleképpen formálja a szívünkben a feltámadásba vetett hit kibontakozását! Miért hiszek a feltámadásban? Mert hiszek abban^ amit a Biblia, Isten igéje mond. Éppen azért hiszek benne, mert ember ezt nem lett volna képes kitalálni! Hiszen ez a hajdani ismerősöm mondta ki a buszön, hogy ő azért nem hisz benne, mert „olyan hihetetlen ez az egész”, vagy más szóval elképzelhetetlen. Valóban, az evangéliumi beszámolók szépen meggyőznek bennünket arról, hogy maguk a tanítványok is milyen nehezen hitték el, hogy a kereszten drámai módon és hangos felkiáltással meghaló Jézus él! Sehol sincs annak nyoma, hogy a tanítványok magától értetődő természetességgel vették volna a Feltámadott Krisztus megjelenését. Sőt! Kételkedtek és hitetlenkedtek ők is! Mert őket is hallatlanul meglepte ez a váratlan fordulat. Igaz, hogy Jézus korábban háromszor is megmondta nekik, hogy mi fog történni, de ők ezt igazából nem hallották meg. A nagypénteki dráma után pedig a félelemtől bezárkózva éltek, s Jézus kénytelen volt zárt ajtókon keresztül meglátogatni megrettent szívű tanítványait. A tanítványok sem voltak abban a lélektani helyzetben, hogy megforduljon a fejükben a halottak közül való feltámadás lehetősége. Ők is kételkedtek, ’ hitetlenkedtek; lépten-nyomon erről értesít bennünket a Biblia. Legmodernebb szereplő pedig a híres hitetlenkedő Tamás (Jn 20,24-29), aki végül is ott és akkor jutott el a világtörténelem legrövidebb, legtömörebb hitvallásáig: „Én Uram és én Istenem!” Isten kegyelméből erősödjék azok hite, akik már elfogadták a feltámadást ténynek, sőt személyreszóló ténynek, és támadjon fel azok hite is a feltámadásban, akik még csak közelítik a lényeget, s juthassanak el a tamási vallomásig! Úgy legyen! Ribár János EURÓPA Európa ’93 címmel, július 18. és 25. között, európai ifjúsági találkozót szervez a MEVISZ, az LVSZ közreműködésével. A helyszínt az Evangélikus Teológia Akadémia és a Teológus Otthon adja. A konferencia része az LVSZ 3 évente megrendezésre kerülő regionális konferenciáinak. Utoljára Pozsonyban volt ilyen konferencia. Előreláthatóan 100 resztvevője lesz a konferenciának, ebből 60-an Kelet-Európából, 40-en pedig Nyugat-Európából jönnek. Szeretnénk az Evangélikus Élet olvasóit tájékoztatni már most az előkészületekről, később pedig magáról a konferenciáról. Egy teológiai és egy szervezési bizottság készíti elő a nyári konferenciát. A teológiai bizottság feladata, hogy témát válasszon, és elkészítse a konferencia programját. A szervezési bizottság a technikai előkészületekkel foglalkozik. A program két fő részből áll. Az első négy napon (19-22) közösen dolgozzuk fel azokat a témaköröket, amelyeket a teológiai bizottság előkészít. Délelőttönként előadásokat hallgatunk majd, délután pedig kisebb csoportokban próbálunk meg beszélgetni a felvetődött problémákról. A konferencia második felében szeretnénk ha vendégeink betekintést nyerhetnének a Magyarországi Evangélikus Egyház életébe. Szeretnénk ha 5-6 fős csoportok meglátogathatnának gyülekezeteket, ifjúsági csoportokat, táborokat.! Ezért várjuk azoknak a gyülekezeteknek, ifjúsági táboroknak a jelentkezését, akik szívesen látnának vendégül július 23. és 24. között 5-6 fős csoportokat. Kérjük a jelentkezésben írják meg, milyen nyelven beszélő fiatalokat várnak elsősorban! A jelentkezéseket a MEVISZ címére kérjük beküldeni (MEVISZ Iroda 1085 Üllői út 24.), április végéig! Természetesen a részleteket a későbbiekben levélben megírjuk, -kgy-Híradás a 93-as női imanapról Balogh János köszöntése Idén 80 éves Dr. Balogh János Kossuthdíjas akadémikus, a zoológia és ökológia professzora. Március 15-én Széchenyi-díjjal tüntették ki. Ebből az alkalomból kértük beszélgetésre az ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékén, ahol ma is dolgozik.- Professzor Úr! Sokan ismerik önt filmjei és rádióműsorai alapján. Mi evangélikusok azt is számon tartjuk, hogy a Fasori Gimnázium tanulója volt.- 1923 és 1931 között jártam a Fasorba. Sok mindennel foglalkozhattam ott a tanuláson kívül, novella-, versíró- és műfordító-pályázatokon vettem részt, önképzőköri titkár voltam. A biológia felé Bogsch Sándor természetrajztanárom irányított, aki hamar felismerte, hogy ismerem a növényfajokat. Akkor biológiai érdeklődése mégsem a Fasorban ébredt fel.- A Protestáns Árvaházban szoktunk rá, hogy kitaláljunk annyi szellemi elfoglaltságot, amennyi leköt. A tanév vége és az évzáró között tanultam meg a növényneveket. Az évzáró után pedig tervekkel tele utaztam haza Túrkevére, hogy egész nyáron rovarokat, növényeket határozzak. Úgy készültem ezekre a nyarakra, mint később tengerentúli expedícióimra az öt kontinensen. Azt gondolom, hogy az örömkészség belül lakik az emberben. Aki elég bölcs, akárhol ki tud termelni magának elég örömöt az élethez. A Fasor után azonnal ide kerüli az Egyetemre. Itt kezdtem tanulmányaimat az akkor még Pázmány Péter Tudományegyetemen, itt töltöttem első munkanapomat, és talán itt töltöm az utolsót is.- Az ökológia tudománya és társadalmi fogadtatása óriásit változott éppen az ön munkássága idején.- Valóban. Az ötvenes években, amikor ökológiával kezdtem foglalkozni, a világ szárazföldi ökológiájának szakirodalma 3 kötetben elfért a szekrényemben. Ma 400 kötetre rúgna. Fö művem, a Lebensgemeinschaft der Landtiere csak németül jelent meg, magyarul soha. Ma is bánom, hogy a német kiadást követően 1958-ban azonnal nem adattam ki magyarul is. Néhány év múlva kérték, hogy dolgozzam át, és adjuk ki, de elkéstem, a hatvanas évek óta olyan tempóban nő a szakirodalom mennyisége, hogy ha napi hat órában olvasnám is, csak nőne a lemaradásom. Ma az ökológiai irodalom kétszerezödési ideje 9 hónap. Most már az összefoglaló könyvek ideje jött el. 75 éves korom után kezdtem az IBM számítógépekkel ismerkedni, géppel kezelem mostani munkáim adatait, így nap mint nap bővítjük fiammal együtt A világ Oribatid atkái c. könyvemet.- Felesége, Csiszár Judit is itt dolgozik a laborban. Ő is biológusként végzett, kezdetben kutatott és publikált is, de már háromgyermekes anya volt, amikor elhatározta, hogy vált: orosz irodalmat és nyelvészetet tanult, és tanítani kezdett. Nem szabad szellemileg elnyomni egymást a házasságban: ő tanárként legalább olyan sikeres volt, mint én a kutatásban. Most, hogy hetvenen túl már távol került az iskolás gyerekektől, visszatért ide, a mikroszkóp mellől nem lehet kiöregedni. Helyettem is dolgozik, amíg én itt fecsegek.- Professzor Úr, gyűjtöútjai és talajzoológiai kutatásai mellett hatalmas energiát fordított a tudományos ismeretterjesztésre is, könyvek, tv- és rádiósorozatok formájában.- Három dolgot látok nagyon fontosnak a környezeti nevelésben. Az első, hogy ne recepteket, hanem látásmódot adjunk át. Ezért nem vagyok híve a túlspecializált biológusképzésnek sem. Másodszor: minél fiatalabbakhoz szólunk, annál messzebb nyúlunk a jövőbe és annál nagyobb az átadott tudás hatékonysága. Ezért járnak hozzám most is általános iskolások. A harmadik, hogy minél szélesebb csatornán kell átadnunk a tudást. Ma már azt gondolom, hogy a népszerűsítő tudós szerepe nemhogy egyenértékű, fontosabb a kutató munkájánál. Ezért vonom el magam rendszeresen talajzoológiai kutatásaimtól az ismeretterjesztés javára.- Ön az elsők között volt, akik megkísérelték felhívni a figyelmet a légkör C02 koncentrációjának a növekedésére, a megmaradt természetes életközösségek védelmére, a környezeti kiadások növelésének szükségességére. Visszatekintve, sokszor falra hányt borsónak nevezi figyelmeztetéseit. Bízik még abban, hogy az emberi tudat képes lesz hatékony ökológiai szabályozó rendszer kiépítésére és abbahagyja a bioszféra kipusztítását?- Már nem bízom, de még hiszek. Kézdy Edit KUNSZERY GYULA Húsvéti fák Azon a vasárnap ujjongtak a pálmák, mert a megváltásnak messiási álmát valósulva látta Jeruzsálem népe; jött Jézus... lepleket dobtak le elébe, s lengettek fölötte büszke pálmaágat, azon a vasárnap. * Akkor, csütörtökön a szelíd olajfák karcsú ágaikat lankadtan lehajták, mert a Getsemanekertben gyötrelemmel vért verejtékezett egy magános ember, vére szétfolyott a fekete rögökön, akkor csütörtökön. Azon a pénteken szomorú szél susog, búsan hajladoztak bánatos cédrusok, mert fönn a Golgotán cédrusfából ácsolt kereszten függött egy véresre korbácsolt, meggyötört, megkínzott kihűlt, sápadt tetem, azon a pénteken. * S a másik vasárnap úgy pirkadat tájba’ kivirult a világ valamennyi fája, északi fenyőktől délszaki pálmákig mind üdén kizöldel, lombot hajt, virágzik, mert halottaiból Jézus ím feltámadt ezen a vasárnap!
