Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-03-28 / 13. szám
Evangélikus Elet 1993 mai-Finn-magyar baráti kapcsolatok kezdetei Nyíregyházán 75 évvel ezelőtt, 1917. december 6-án kiáltották ki a Finn Köztársaságot, miután elszakadt Oroszországtól, melynek fennhatósága alatt állt 1809 óta. Azt megelőzően, évszázadokon át, a svédek uralma alatt éltek és valamennyi skandináv néppel együtt csatlakoztak a reformációhoz. így érthető, hogy a finn-magyar barátság ápolói elsősorban az evangélikusok köréből és iskoláikból kerültek ki. A nyíregyházi Evangélikus Gimnázium tanára volt dr. Popini Albert 1899-1917-ig, majd az Evangélikus Leánygimnázium igazgatója lett 1917 és 1919 között. Már a század első évtizedeiben igyekezett megismertetni a magyarokat a finnek irodalmával. Fordította Juhani Aho és Aleksis Kivi müveit. Iskolánk másik tanára dr. Leffler Béla, aki Leffler Sámuel gimnáziumi igazgató fia volt, 1909-1920-ig tanított Nyíregyházán. A svéd nyelv lektora, magántanára, majd címzetes nyilvános rendkívüli tanár lett a debreceni Egyetemen. Itthon a svéd irodalmat népszerűsítette fordításaival. Házassága révén Svédországba költözött és a stockholmi magyar követség sajtóügyi előadójaként a magyar irodalmat ismertette meg fordításaival a svédekkel. Svéd, dán kitüntetései mellett finn kitüntetést is kapott. A huszas években az evangélikus egyház lelkész-cserékkel igyekezett ápolni a finn-magyar kapcsolatokat. A harmincas években Joób Olivér nyíregyházi lelkész töltött egy évet Finnországban. Ö volt az első, akitől a szemtanú hitelességével hallottunk beszámolót a finnek életéről. A harmincas évek derekán mi már az elemi iskolában tanultunk finn éneket. 1937. május 29-én finn és észt evangélikusok jártak Nyíregyházán. Elsős gimnazistaként életemben először láttam a Kossuth Gimnázium udvarán finn evangélikus érseket aranykereszttel a nyakában. Furcsa volt számomra, hogy a finneknek érsekük is van, mert a finnek ötmillióan evangélikusok, többszöröse a magyar evangélikusoknak. A mi püspökeink akkor még nem viseltek aranykeresztet, csak 1939 óta. 1937. december 6-án lett 20 éves a Finn Köztársaság. Erről az alkalomról iskolánk is megemlékezett az 1938. február 12-én tartott diákbálja keretében. Hagyomány volt a Kossuth Gimnáziumban, hogy a félév végeztével a Korona Szálló nagytermében diákbált rendezett, amelyet műsoros est vezetett be. A műsoros estet Zsolnai Vilmos igazgató nyitotta meg. Megemlékezett a Finn Köztársaság 20 éves fennállásáról. Ezután iskolánk vegyeskara zenekari kísérettel elénekelte a finn himnuszt magyarul és finnül. Másodikos kisgimnazistaként az énekkarban énekeltem, amelyet Krecsák László karnagyunk vezényelt. Ezután gimnáziumunk szimfonikus zenekara, Kiss János karnagy vezetésével előadta a legnagyobb finn zeneszerző, Jean Sibelius Valse Triste-jét. A gimnázium növendékei Eino Leino és Larinküösti finn költők műveiből adtak elő. Majd ismét a vegyeskar magyar és finn nyelven adta elő Merikanto Vigasz című dalát. 1939. május 16-án került Nyíregyházára lelkésznek és Tiszakerületi püspöknek Túróczy Zoltán, aki maga is megjárta Finnországot. Evangélizációi során népszerűsítette Ruotsalainen Pál finn parasztpróféta tevékenységét. 1939-40 telén aggodalmat keltett a szovjet-finn háború, melynek során elvesztették a finnek Karéba egy részét, amely számukra olyan kedves, mint nekünk Erdély. 1941-ben emiatt a finnek is, mi is belekeveredtünk a szovjet-német háborúba. A háború után a finnek és a magyarok más-más társadalmi rendszerben éltek, de azért a finn-magyar barátság nem hidegült el. Sőt, az utóbbi 10 évben a kapcsolatok egyre szélesedtek, Ma már Nyíregyházának testvérvárosa a finnországi Kajaani. A kapcsolatok átlépték az egyházi kereteket és ma már a társadalmi, kulturális, gazdasági kapcsolatok révén sokkal több nyíregyházi ismerkedett meg a helyszínen a finnek életével. Természetesen a finnek közül is sokan jártak Nyíregyházán és Magyarországon. Most, amikor a Finn Köztársaság fennállásának 75. évfordulóját ünnepeljük, meleg szeretettel emlékezem vissza az 55 évvel ezelőtti eseményre, amellyel mi Nyíregyházi Kossuth gimnazisták emlékeztünk meg az akkor 20 éves Finn Köztársaságról. Dr. Reményi Mihály Csodálatos a tavaszi föld friss illata! De sajnos a hosszú tél után nemcsak ennek zamatát érezhetjük falvaink levegőjében, hanem kimondva, kimondatlanul, a legtöbb helyen ott vibrál valami mérgező feszültség a levegőben: a földkérdés körüli viharok még sok helyütt megrontják a tavasz érkezése fölötti természetes örömöt. Pedig mennyit álmodozott, sőt imádkozott is a magyar falvak dolgos népe, de szép lenne, ha újra őseink földjeit művelhetnénk... S a történelem Ura megadta, hogy újra gazdája lehet minden talpalatnyi földnek. De sajnos a másik erő, a „Diabolosz”, a mindent összekavaró sötét hatalom is aktivizálódott, nem kevés eredménnyel. Évtizedek óta egymással békességben élők, most „felfedezik” a másikban az ellenfelet, a vetélytársat, sőt az ellenséget. Akik sorstársként kitartottak egymás mellett a nehéz évtizedek próbáiban, most az ajándékba kapott szabadság-EGY VERS 1848-BÓL Biszkup Náthánael, egykor nagykürtösi (Nógrád m.) evangélikus lelkész, az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményei és Kossuth fellépése hatására verset írt. - A verset a szerző halála után az egykori, Balassa-Gyarmaton megjelenő Nógrádi Lapok és Honti Híradó című politikai, társadalmi és közgazdászati hetilap, első oldalon, „Tárca" rovatában közölte. Ez a közlés pontos, szó szerinti másolata. A verssorok kezdőbetűit aláhúztam. Ezeket nyomtatásban kövér betűkkel szedték. - Aeroslichon - szabadon fordítva -jóslat a magasságból. Közli: Biszkup Sándor Ima (Aerostichon) Kifáradt az ármány s retteg Ostromolni népedet, Süt a nap, mit elborítni Sötét éjjé nem lehet. Uram adtál szabadságot Terjed a földön országod Hála, hála Jónk neked! Lelkesülve szebb jövőért Annyi bátrak küzdenek. Jaj nekik! s nekünk ha égi Oltalom nem lesz veletek Segéld Isten, győzzenek! És mi hisszük győzni fognak Látjuk már a nagy napot, Jólét ölén hol köszöntjük E hazát mint szabadot. Nagy Isten, adj ily napot! Ámen. „Úgy állsz, mint a fancsali feszület”- mondják nálunk a bizonytalanul, szánalmas külsővel, félrebillent vagy lehajtott fejjel álló embernek. Honnan ered a mondás hiteles története? Pontos választ ad erre a fancsali evangélikus Egyházközség irat-, tárában található eredeti latin nyelvű' szöveg, melyet Petrscli Mihály oskolamester vetett papírra 1786-ban. 1775-ben május 9-én a szomszédos Forró község katolikus plébánosa, név szerint Androvits Nepomuki János 11 hívével - ásókkal, kapákkal felszerelve- megjelent a fancsali imaházat körülvevő temetőben. Egy haranglábnak és egy feszületnek ástak gödröt. A fancsaliak tiltakoztak s a királyi engedélyt kérték. Engedély nem volt. Szó szót követett, s a plébános azzal zárta a vitát: „A király azt akarja amit én, és én azt, amit a király.” Neki semmiféle engedélyre nincs szüksége. A fancsaliak fellebbeztek Mária Teréziához. Hasztalanul. Később tettlegességre is sor került. Múlt az idő. A kereszt, a háborúságok elfelejtődtek. A keresztbe belecsapott a villám. Persze ezt nem lehetett szó nélkül hagyni s megszületett a cáfolat. Valami istentelen, káromkodó lutheránus sújtott a keresztre, attól dőlt meg. Nem tudni melyik az igaz, de tény, hogy a furcsa módon megdőlt feszület képe adta idővel az emberek szájába a szólásmondást. Eddig a történet. A fából készült kereszt azóta elkorhadt, ma már darabja sem található, de az idősebb emberek elődeik elbeszéléséből még ismerik, és mutogatják a helyét. Az ekevasból kovácsolt Krisztus alak a mai napig is megvan. A hívek fakeresztet készítettek, és az 1934-ben épült római katolikus templom belső falára helyezték a keresztet. Berta József PÁLYÁZATI FELHÍVÁS IGAZGATÓI ÁLLÁSOKRA A Zsinat által elfogadott egyházi közoktatási törvény előírásainak megfelelően pályázatot írunk ki a következő evangélikus gimnáziumok igazgatói állásainak betöltésére:- Békéscsabai Evangélikus Gimnázium- Bonyhádi Evangélikus Petőfi Sándor Gimnázium- Deák téri Evangélikus Gimnázium (Budapest)- Budapesti Evangélikus Gimnázium (Fasor) Pályázhatnak olyan evangélikus vallású, konfirmált, erkölcsileg feddhetetlen, rendezett életű, az egyházhoz hű pedagógusok, akik munkájukat hosszabb ideje kiemelkedően végzik, középiskolai tanári végzettseggel rendelkeznek, s legalább tízéves oktatói gyakorlatuk van. A pályázat elbírálásánál előnyt jelent az idegen nyelvek ismerete. A vezetői megbízás 1993. július 1-jei kezdettel hat évre szól, eredményes tevékenység esetén meghosszabbítható. Külső pályázó esetében az igazgatói kinevezéssel az illető az intézmény rendes, határozatlan időre kinevezett tanárává válik. Az igazgató illetményét a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény megfelelő paragrafusai értelmében kell megállapítani. A pályázathoz mellékelni kell a pályázó szakmai önéletrajzát, a középiskolai tanári oklevél hitelesített másolatát, az esetleges egyéb végzettséget (nyelvvizsgát) igazoló iratokat, az iskola vezetésére vonatkozó szakmai programot és az intézmény továbbfejlesztésével kapcsolatos elképzeléseket, valamint lelkészi ajánlólevelet. A jelenleg is evangélikus gimnáziumban tanító pályázók esetén elegendő az iskola vezetésével kapcsolatos elképzelések megadása. A pályázatot 1993. április 20-ig a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájához (1085 Budapest, Üllői út 24.) lehet benyújtani. Bp., 1993. márc. 16. Magyarországi Evangélikus Egyház „Mit használ az embernek, ha...- Gondolatok a földkérdésről -ban, egymás keze helyett egymás torkát szorongatják. S vajon miért, kiért ez a harc? Sokszor szinte egy barázdányi földsávért, az utódok állítólagos jövőjének biztosításáért, akik talán még soha nem fogtak kapát a kezükbe... De jó lenne, ha mindig fülünkben csengene Mesterünk bölcs kérdése: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkében kárt vall?!” Mit használ, ha másokon átgázolva, foggal és körömmel kiharcolom, ami, jár”, csak éppen elveszítem eddigi barátaimat, testvéreimet? Mit használ, ha megnyerem a pert, de elveszítem a lelki békességemet? Mit használ, ha enyim a nagyobb földdarab, de éjszaka csak nyugtatóval tudok elaludni? Hiszen a végén úgyis csak az a szűk két négyzetméternyi földdarab marad az „enyém”, mely fölött elhangzik majd: „a porból vétettél - porrá leszel” kíméletlen igazsága... Bizony keresztyén hitünk és szeretetünk próbája is mindaz, ami napjainkban a földkérdés körül kavarog falvainkban, gyülekezeteinkben. Ez most a gyakorlati keresztyénség vizsgája. Nem az a kérdés, hogy megtanultuk-e a Tízparancsolatot, hanem, hogy éljüke?! Komolyan vesszük, hogy az első parancsolat ebben a kérdésben is főparancsolat lehet? „Ne legyen más istened!” - még drága őseid földje se! Talán sokszor feleslegesnek éreztünk két parancsolatot „pazarolni” a „Ne kívánd..." témakörre. De ma éreznünk kellene húsunkba, vérünkbe vágó időszerűségüket! Szinte hallom már sokak ellenérvét: de hiszen mi nem a másét, hanem a magunkét kívánjuk, követeljük vissza. Nem az isteni törvénnyel van bajunk, hanem a különböző emberalkotta törvények hiányosak. Lehet, hogy így van, nem vitatom. De vajon lehet-e 40 év után mindenki szája íze szerint igazságot tenni? Lehet-e visszapörgetni a történelem kerekét félévszázaddal és viszszaállítani az „ősi, igazságos” állapotot?! Az emberi együttélés pokollá válhat, ha csak az úgynevezett „jogi igazságosság kardjával” vagdalkozunk. Nagy dolog, ha valakinek igaza van, de még nagyobb, ha szeretete is van. Ha nemcsak követelni, de engedni is tud, ha nemcsak paragrafusokat, de irgalmat is ismer, ha a másikban nemcsak „földbitorlót”, alperest lát, hanem testvért, útitársat is, akivel úton vagyunk a Bíró felé. S ha nem békülünk meg az úton egymással, akkor az Isten se tud irgalmazni nekünk! Nagyhét cinikus bírája, Pilátus, az igazságra kérdezett rá: „Mi az igazság?” Életünk végső Bírája szeretetünkre kérdez majd rá, hiszen ez az egyetlen „konvertibilis valuta” Isten Országában. Ezért is figyelmeztet előre: „Mit használ, ha... Csodálatos a tavaszi föld friss illata, csak meg ne „részegedjünk tőle”... Anyaföld, melyet az Atya kezéből kapunk, hogy megadhassa közös „mindennapi kenyerünket”, nemcsak az enyémet, nemcsak az övét, hanem a MI mindennapi kenyerünket! Gáncs Péter Emmi Nővér hazatért „Ismerem az enyéimet" (Jn 10,14). Ezzel az igével szentelték diakonisszává Haniffel Emma nővért 1951 . június 24-én a győri öregtemplom oltára előtt, és ez az ige hangzott el búcsúztatásán a Gyór-Nádorvárosi temetőben, ahol ravatalánál Sümeghy József, a sírnál Lupták Gyula lelkész szolgált. Krisztus magáénak ismerte, néven szólította, szolgáló leányának hívta el egy lelkészcsalád gyermekeként. A hívásra boldogan indult el a szolgálat útján. Isten formálta szelíd eszközévé. Sarszentmiklóson született 1916. máj. 1-jén. A tanítónői pályára indult, a képzőt a soproni Orsolyiták Tanítóképzőjében végezte el. Vágya mindig az volt, hogy teljes szívvel Krisztust szolgálhassa, akitől oly sok mindent kapott, s ez a vágy a győri Diakonissza- Anyaházba vezette, ahol a tanítónői oklevél mellé még zongoratanári diplomát is szerzett. Nagy szeretettel tanított, tanítványai mindvégig ragaszkodtak a kedves Emmi nővérhez. Az Anyaház feloszlatása után is Győrben maradt és hosszú évtizedeken át az öregtemplom kántora volt. Időközben komoly csípőműtéten esett át, a járás egyre inkább nehezére esett, de ilyen állapotban is hűségesen felkapaszkodott a lépcsőkön a karzatra, hogy az orgonán kántori szolgálatát elvégezhesse. Dolgozott a gyülekezet pénztárában és a Szeretetház irodájában is, ahol csak szükség volt a szolgálatára. Diakonissza maradt. Szívügye volt a gyülekezet, a Szeretetház. Szorongva imádkozott Diakonissza-Anyaházunk újraindulásáért. Nagyon tudott örülni minden előrelépésnek, ami az új indulást valószínűsítette. 1993. február 8-án, életének 77. évében haza hívta Megváltó Ura. Utolsó útjára február 11- én kísértük a gyászoló gyülekezettel, a megfogyatkozott diakonissza-csapattal a nővérek sírhelyére, ahol a többi előre ment nővérrel együtt várja a feltámadást. „Mi itt lenn küzdünk, ők fenn fénylenek...” - énekeltük a sírbolt mellett. Odatettük Emmikét is nóvértársai közé s a szeretet virágaival borítottuk be a köveket. Megköszönjük őt az egek Urának és továbbmegyünk a szolgálat útján, amíg nem hangzik felénk is: „Szolgám elég, szolgám elég.” Luptákné Bartos Piroska Olvastuk - nem értünk egyet A Heti Magyarország 1993. február 26-án közölt „Zsidók és magyarok” címen egy beszélgetést Zoltai Gusztávval, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Budapesti Zsidó Hitközség ügyvezető igazgatójával és Landeszmann György budapesti főrabbival. Ebben nyilatkozta a főrabbi: „Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack”. A nagy sajtóvihart kevert interjú megállapításai és egész hangvétele arra késztet minket, hogy az Evangélikus Egyház részéről nyilvánosan kifejezzük tiltakozásunkat és egyet nem értésünket. Sajnáljuk, hogy a magyar kultúrát ennyire lebecsülő, hagyományainkat, történelmünket meghamisító, rosszindulatot sugárzó állásfoglalás él közöttünk. Hazánkban évszázadok óta laknak zsidók, valamint más nemzetiségek és más valláshoz tartozók is. Egymás megbecsülése, tisztelete, a kölcsönös elismerés szükséges az együttéléshez. Ha a bibliai, jézusi „szeresd embertársadat, mint önmagadat” parancs nem valósul is meg a mai magyar társadalomban, az emberi, polgári értelemben olyan fontos kölcsönös elismerés, megbecsülés és tisztelet megvalósítható. Ezt kérjük és várjuk egyházunk népétől, amikor másvallásúakról, idegenekről, más nemzetiségekről van szó, de elvárjuk mindenkitől, aki itt él velünk, magyar népünk és kultúránk irányában. Dr. Harmati Béla püspök VISSZAVONULÁS A „HALÁL ÁRNYÉKA VÖLGYÉBŐL”- Részlet harctéri naplómból -z 1943. január 12-iszovjet csapatok támadása ellen váltakozó sikerrel szálltunk szembe, sőt estére saját állásába szorítottuk vissza az ellenfélt. Másnap, 1943. január 13-án délelőtt nagymérvű, összpontosított támadást intéztek a doni arcvonalon. Ekkor a hatalmas túlerővel szemben összeomlott a védelmünk. Ezután csak visszavonulni tudtunk egészen Sztári -Oszkolig. Itt megállították a menekülő áradatot. Egy német és egy magyar tiszt kiválogatta a még harcolni képeseket, mi a többség, tartalékba kerültünk. Sztári-Oszkolban 12 napig voltunk. Itt már harmadszor mentem templomba. Mikor először voltam, misére értem oda. Rengeteg nép, ortodox szertartás. Felséges' érzés, áhítat töltötte el a telkemet, szemem könnyekkel volt tele. Buzgó hálát adtam az Úrnak eddigi megtartásomért. Egy asszony égő gyertyát nyomott a kezembe, és keresztet vetett. Továbbvonultunk a mély hóban, a nagy hidegben, sokat szenvedtünk. Házakban voltunk elszállásolva, ott kaptunk némi élelmet, különben éhen haltunk volna. Saját konyhánk nem volt. Jó nép az orosz, ukrán. Az egyik házban idős tanítóházaspárnál szálltam meg. Az asszony este az ikon előtt keresztet vetett és imádkozott. A férfi értett németül! Az előbbi jelenet adott bátorságot, hogy megmutassam a férfinek a Bibliámat, kinyitottam. Az alábbi igét fordítottam németre : „... mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az Úr - békességet és nem romlást tervezek, és végül megadom nektek, amiben reménykedtek." (Jeremiás 29, 11.) A férfi szemei könnybe lábadtak, felállt, megölelt és ezt mondta: Danke Bruder. (Köszönöm testvér.) Én pedig örültem, hogy itt ahol oly soká elnémították az igét, újra szívet melenget. A következő napok egyikén a fenti volt a reggeli igém. Ez megnyugtatott, a még mindig szörnyű életveszélyben. Erről bizonyságot is tettem bajtársaimnak útközben. Az egyik azt mondta: „A tanító úr mindig csak vigasztal". Erre a zászlós: „Igaza van, mert van hite. Bárcsak nekünk volna otthon ilyen tanítónk." Az úton tapasztalom, hogy nem tanultak bajtársaim a halál völgyéből való szabadulásból. Ilyen kijelentéseket hallok: „Lőttek volna le ott. Azt akarják, hogy tönkremenjünk ?" Igaz, sokat szenvedtünk az erőltetett menetben. Előfordult, hogy - ha rövid időre megálltunk, azonnal elaludt az ember, sőt megtörtént hogy menetközben is. Sok és nehéz volt az éjszakai szolgálat, felelősségteljes. Megtörtént az is, hogy egy éjszaka 12-3 és 5-6 óra között voltam szolgálatban. Egy nyolc tagú járőrből a partizánok hetet elvittek, egyet meztelenül küldtek vissza. Közben vonultunk faluról falura, minél távolabb az ellenségtől. Megjött a konyhánk, most már kaptunk rendszeres ellátást, igaz szűkösen. Megjött a posta is. Budapesti nagybátyám tábori lapon megírta: a moszkvai rádió magyar adása bemondta, hogy Istenes József hadifogoly jól van. Nemsokára életjelt is tudtam adni magamról. Már Ukrajnában meneteltünk. Egyik este olyan házban szálltunk meg, ahol az asszony a gyerekekkel együtt térdelt az ikon előtt, imádkoztak. Odamentem, megöleltem a gyerekeket, és elosztottam közöttük a cukorkáimat, megmutattam a Bibliámat, erre az aszszony keresztet vetett. Vasárnap pihenő alatt a temetőket jártam. Leróttam kegyeletemet az első világháborúban elhunyt édesapám porai felett. Bár nem tudtam, hol pihen. Új beosztásba kerültem. A rajvezető becsmérelte hitemet, mondván: „Nem tudok kifejezést használni erre a hülyeségre". Tűrtem szótlanul. Mikor a századparancsnok megtudta, más rajba osztott be. Tábori lelkészt kaptunk, istentiszteletet tartott. Az ige Máté evangéliuma 11, 28-30. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, én megnyugvást adok nektek"... Könnyeim hullottak, mert éppen nekünk szólt ez az ige. Sajnos, a tavalyi ádventi és karácsonyi istentiszteletemen részt vevő bajtársak közül most csak öten voltunk már. A zászlóaljparancsnokunk szemlét tartott, és beszédet mondott: „Vereséget szenvedtünk, lelkileg, testileg tönkrejutottunk." Ez a beszéd hitet merített bennünk a hazamenetelre vonatkozólag. Most már nem vonultunk tovább, pihentünk. 1943. április 20-án jött meg a parancs a berakodásra. Április 21-én bűnbánó elmélkedés volt. Lényege: ne fennhéjázva térjünk haza, hanem alázattal, mert nem a mi érdemünk, hogy hazamehetünk, hanem az Úr kegyelméből térhetünk otthonunkba. Észreveszem, hogy egyre többen imádkoznak. Április 23-án egész nap fertőtlenítés. Április 24-én korán ébredtem. A 103. Zsoltárt olvastam. Beszállás a vagonba! Elhelyezkedtünk a hazafelé induló vonaton. Reggel 8.51 órakor a Rákóczi-induló hangjai alatt vonatunk elindult hazafelé. Magamban újra a 103. Zsoltárt__ imádkoztam. Április 25-én húsvét reggelére ébredtem a hazafelé tartó vonaton. Kimentem az ütközőre, hogy a húsvéti áhítatomat elvégezzem. Ez volt életem legemlékezetesebb húsvétja! 1943. április 27-én éjjel haladtunk át a magyar határon. Magamban „Mily nagy az Úr kegyelmessége" éneket, majd a Himnuszt énekeltem. Április 28-án reggel érkeztünk Budapestre, fél 9 órakor indultunk tovább. Az egyes állomásokon a sok ember integetett, mi viszonoztuk örömünkben. Este 9 órakor érkeztünk Szombathelyre. Előtte a 23. Zsoltárt imádkoztam, majd a 40. Zsoltárt olvastam: „Várva vártam az Ural, és ő lehajolt hozzám, meghallgatta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből..." Amint megállt a vonat, a tömeg éljenzett, neveket kiáltottak, sírtak. Meghatódtam, könnyeim hullottak. Kiszállás után bevonultunk a kámoni laktanyába. 1943. április 29-e csütörtök. Reggel megjelent a sok ember a laktanya kerítésénél. Öröm, sírás váltogatták egymást. Csak néztem, vártam. Délután ért életem legnagyobb öröme: viszontláthattam drága édesanyámat. Neki, nekem is patakzottak az örömkönnyek. Hogyne? Van-e nagyobb öröm ennél, oly sok életveszély után meglátni azt, akit a világon a legjobban szeretek. Aki hitben nevelt, hogy megállhattam a legnagyobb kétségek között is, akinek imádságát mindig is éreztem „ott kint". Jó egészségben találtam. Hallgattam, hallgattam örömteli szóáradatát. Aztán engem kért, beszéljek „hogy volt, mint volt ott a halál árnyéka völgyében". Majd elővette szatyrából a finomabbnál finomabb ételeket: rántott csirkét, finom süteményt. „Egyél fiam", noszogatott. Aztán egész sötétedésig elbeszélgettünk. Átadta a menyasszonyom levelét is. Elment húgához éjszakára, hogy másnap újra láthassuk egymást. A takarodó kürtszava alatt imádkoztam: Áldott légy Uram, megmentőm, hogy megengedted élnem ezt a napot. Néked szentelem életem, hivatásom, kimondhatatlan kegyelmed és jóságod hálájaképpen. Kérem Szentlelkedet, hogy ez így legyen! Istenes József
