Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-12-26 / 52. szám
Evangélikus Élet 1993. december 26. JÉZUS KÖZÖTTÜNK... JÉZUS KÖZÖTTÜNK... ...kiszolgáltatottak, menekültek között ...a természettudományban is Huszonhat évvel ezelőtt találkoztam először a menekülés tényével. A szombathelyi parókián történt 1956-ban. Családok kértek az esti órákban menedéket Ausztria felé. A szinte hangtalan érkezés és a hajnali elmenetelük is sejttette velem - akkor nyolcéves voltam - rendkívüli időket éltünk. Vártuk a hírt; sikerült-e? Mi lesz, ha elfogják őket? Menekülni a biztonságba, ennyi volt a cél. A menekülés tényével a 80’-as évek második felében találkoztam újra. Rákospalotán a Beller Imre utcában (Bolla Árpád esperes gyülekezetében), az Álagi téren. Százak, ezrek jöttek Romániából. Kezdtem megtanulni a menekülés lélektanát, a keresztyén áldozatvállalás és szolidaritás ezernyi nagyszerű jelét tapasztaltam. Megismertem a menekülők számára a jog által biztosított szabályokat és rendelkezéseket. Az egykor látszólag könnyen áttekinthető kép azóta egyre több rétegűvé vált. Hiszen századunkban a háborúk, gazdasági válságok, nemzeti, vallási és politikai türelmetlenség hatására egyre nyomasztóbbá válik a menekültkérdés. Nyomasztóbbá és egyre árnyaltabbá. Ma már nem tartoznak egy-egy fogalomba mindazok, akik ilyen vagy olyan indíttatástól vezérelve elhagyják hazájukat, s másutt keresnek boldogulást. Az utóbbi néhány év tapasztalata is azt mutatja, hogy meg kell különböztetnünk a háború elől menekülő menedékest, mindenüket hátrahagyó, csak a puszta életüket mentő sorsüldözötteket a gazdasági csőd, nincstelenség elől megfutamodóktól, vagy azoktól, akik nemzeti, vallási hovatartozásuk vagy politikai nézeteik miatt szenvednek üldöztetést s emiatt kényszerülnek arra, hogy elhagyják hazájukat. A menekültek áradatának indíttatása tehát más-más, de elhagyatottságuk, kilátástalanságuk, szerencsétlenségük azonos. Jogi szempontból tehát különböző az elbírálásuk, de emberi, humanitárius.szempontból minden mene-Ö‘Mf»fikrásforul a »lelki tamogatasra. Öt millió menekült világszerte Az Egyesült Nemzetek Szervezetének adatai szerint immár mintegy öt millió menekülttel számolhatunk világszerte, s ez hatalmas felkészültséget, anyagi támogatást, foglalkoztatási és egyéb szociálpolitikai megoldásokat igényel. Az ENSZ tagországainak, mindegyiknek a maga módján és lehetőségeihez mérten fel kell készülnie jelenkorunk e hatalmas gondjának a megoldására. A megoldás azonban egyre inkább a határok „zárására” utal. A nyugat-európai országok a schengeni egyezmény következményeként belső határaikat megnyitották ugyan, de kifelé egyre szigorúbb az ellenőrzés. Új vízumszabályok, erősödő határellenőrzések jelzik. Nyugat-Európa nem akarja a menekültek befogadását az eddigi gyakorlat szerint folytatni. Pedig a „népvándorlás” megállíthatatlan. Egyre többen és többen tartanak délről észak felé. Menekülnek a szegénység, az éhezés és nyomor elől. Ma a világban 780 millió az éhezők száma az ENSZ adatok szerint. Csak összefogással lehet Magyarország sajátságos geopolitikai helyzete révén fokozott mértékben szembesül a menekültkérdéssel. A szomszédos országokban dúló háború, gazdasági válság, nemzeti és politikai türelmetlenség különösen súlyos terheket ró országunkra. Terheket elviselni pedig csak úgy lehet, ha összefogunk. Erre vállalkozott a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat is menekültügyi programjával. Nagyharsányi és erőspusztai menekültbefogadó otthonaival, budapesti menekültügyi és idegenjogi irodájával felkészülten vállalja a menekültüggyel kapcsolatos kihí-Amikor 41 évvel ezelőtt, 1952 őszén Caracasba érkeztem, hogy megkezdjem az odakerült magyar és másnyelvü protestánsok között közel két évtizeden át folytatott lelkészi szolgálatomat, híveim már jóelőre figyelmeztettek a következőre: sokszor fogom érezni munkám során azt, hogy egy, a szülőhazámtól távoleső, idegen országba kerültem, azonban leginkább az otthoni karácsonyi hangulat fog nekem hiányozni. így nagy érdeklődéssel tekintettem a karácsonyi ünnepek elé. Caracas akkor még nem volt kétmilliós város, mint ma, talán háromnegyedmillióra tehető azok száma, akik akkor Venezuela fővárosának a lakói voltak. A belvárosban, ahol ma igen sok felhőkarcoló vagy magas ház áll, szinte csak földszintes, még a gyarmati időben,vagy az 1812. évi nagy földrengés után épült házak állottak néhány középület (a parlament épülete, a városháza, a főposta, a székesegyház és egyéb templomok) mellett. Ezt a városrészt a „Parque de los Caobos” nevű fás park választotta el az újabb negyedektől, ahol a legtöbb bevándorló lakott. A hűvösebb idő eljövetelét alig éreztük, sem pedig azt, hogy a nappalok jelentős mértékben megrövidültek volna. Mégis, az ádventi időszak eljövetelével egy, a mi ádventünkre emlékeztető hangulat volt észlelhető a városban. A venezuelaiak kezdtek egy fontos ünnepre készülni. Ez abban mutatkozott meg, hogy a caracasiak közül sokan (Venezuela lakóinak többsége magát katolikusnak mondja!) egy órával korábban keltek, hogy a vásokat. Külföldi és hazai támogatóink segítségével átmenetileg otthont, ellátást és erkölcsi támogatást nyújtunk a rászorulóknak. A menekültügyet nem lehet, nem szabad adatokban mérni. Mégis legyen visszaigazolásul néhány tény: A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat 1991. augusztusától a rászorulók részére 75 000 esetben nyújtott támogatást, ez mintegy 3000, Nagyharsány vonzáskörzetében élő menedékest jelent. 196 tonna élelmiszert osztott ki családi egységcsomagok formájában, valamint 20 000 doboz ruhát juttatott a rászorulók részére. Szolgálatunkat keresztyéni feladatnak tartjuk, olyannak, amelyet Máté evangéliuma így fogalmazott meg: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem. Mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.” Lehel László hajnali „Rorate" (ez azt jelenti, hogy „harmatozzatok” - lásd 5. Móz. 32-2 versét és a párhuzamos helyeket) áhítatosságon részt vegyenek. A fiatalok közt szokássá vált, hogy ezekre az alkalmakra görkorcsolyával menjenek, talán azért, mert valamikor régen egy spanyol pap arról beszélt nékik, hogy az „anyaországiban, ahol kemény tél van, ilyenkor a befagyott vizeken korcsolyával igyekeztek a fiatalok a templomba eljutni. Mindenesetre a rendőrség az említett parkon átvezető utakat lezárta a forgalom számára, hogy ebben az időszakban a fiatalság kiélvezhesse a görkorcsolyázás örömeit. A másik jele a készülődésnek az volt, hogy a régi földszintes házak egyik utcára nyíló ablakát kinyitották és amögött, a kiürített szobában felállították a ,jászlat" (pesebre), ami a mi „bethlehemeinkre” emlékeztet, de nem csak egy istállóból, hanem annak távolabbi környékét is magában foglaló tájból áll. Mohából, kavicsokból, cserepes virágokból, fapálcákból egész községeket építettek fel, amelyeknek a középpontjában a kis Jézus születési helye állt. Persze, ne gondoljunk művészi faragványokra, egységes stílust bemutató bethlehemi részletek megjelenítésére. Lehet, hogy egy villanyvonat szaladt körbe az előtérben és egy szaggatottan felgyulladó neonfénycsővel világították meg a megriadt pásztorok számára a sötét éjszakát. Viszont az ádventi esték során a belváros lakói azzal szórakoztak, hogy esti sétájuk keretében megtekintették a szomszédsá-Hogyan értsük a címet? Mi köze van Jézusnak, a Jézusba vetett hitnek a természettudományhoz, általában a tudományos gondolkozáshoz? Nem azt sulykolták-e belénk évtizedeken keresztül, hogy a kettő ellentmond egymásnak? Gyermekként még lehet hinni; a kiszolgáltatottak, a menekültek, a gyógyulásra vágyók Istenhez fordulhatnak kétségbeeségükben, de a természettudományos gondolkozás a Földön keresi a megoldást a problémákra. Ez a nevelés nem maradt hatástalan. A Központi Statisztikai Hivatal által 1992-ben végzett felmérés szerint Magyarországon az iskolázottság mértékében csökken a magukat valamilyen formában vallásosnak tartók száma. Míg a mezőgazdaságban dolgozók fele vallotta magát templomba járó hívőnek, s csak egy tizede ateistának (a többiek nem templomos hívők), addig az értelmiségben csak egyharmad a templomba járó hívő, s közel egyharmad az ateista. gukban levő Jászlakat”. Voltak versenyek is, amelyek a „legszebb”-eket díjazták. A magyarországi „bethlehemezést” tehát, hogy egy fából készült istállót, benne a szent családdal, gyerekek körbehordoznak, hogy e körül kis jeleneteket, énekeket adjanak elő, a fővárosban - tudomásom szerint - nem gyakorolták, de annál inkább azt, amit mi kántálásnak nevezünk. Gyerekcsoportok csak ebben az időszakban szokásos énekeket adtak elő, amelyek sokszor ezekkel a sorokkal kezdődtek, ezeket most, hevenyészett magyar fordításban közlöm: Kip-kop. - Kicsoda kopog? A béke embere. Nyisd meg nekem az ajtót, mert itt van karácsony! Az énekek szövege különböző, nem egy esetben a szállást kereső Jézusról szól, valamint a megszületett Szabaditó szegénységéről. Ez persze azt váltja ki, hogy a meglátogatónak bőven megajándékozták az éneklőket. Ezért ezeket az énekeket „aginaldo”-knak nevezik, azaz, amolyan „ajándékszerzők"-nek mondhatnánk azokat a mi nyelvünkön. Venezuelában nem él olyan fenyő, amit mi karácsonyfának használunk. Az ilyeneket csak az egyre nagyobb számban az országba érkezett európaiak és amerikaiak importálják Kanadából a későbbi évek során. Amikor én megkezdtem ottani szolgálatomat, még ilyen családok is az országban növő, és „pinos"-nak nevezett, tujaszerü örökzöldfácskát vásárolták (esetleg cserépben, hogy kertjük-A konfliktus azonban régebbi gyökerű. Noha mindig is voltak mélyen hívő természettudósok, mégis a középkortól kezdődően több évszázadon keresztül a tudomány és az egyház emberei sokszor ellenséget láttak a másikban. A természettudomány sikerein felbuzdulva, némelyek a tudományos megismerés módszerét és a mechanisztikus világképet mindenhatónak képzelték, kizárva a világból annak teremtöjét is. Az egyház pedig mintha defenzívába szorult volna. A természettudományos gondolkozás átalakulása, a mindent előre kiszámolhatónak, megjósolhatónak vélő elbizakodottság helyett a megismerés korlátainak a tudomásulvétele is hozzájárult ahhoz, hogy ma már kevésbé tapasztalható a tudományos szemlélet és a keresztyénség szembeállítása. A Krisztus-központú hit lényege nem a tapasztalatokkal meg nem fogható dolgok elhivése, hanem a bizalom, magunk odaadása Jézusnak, és ebben nincs különbség ben később elültethessék azokat) és ilyeneket díszítettek fel karácsonyra. Később ez igen népszerű lett a nem-bevándoroltak között is. Sokat lehetne még írni a karácsonyi ételekről is, de befejezésül a karácsonyi hangulatról írok. A délamerikai nép szeret ünnepelni, örülni és érzéseit nem rejti el. Az, hogy a Megváltó eljött, az elsősorban egy születésnap számukra és úgy is ünnepük meg, mintha egy családban megszületett volna az első gyermek, vagy pedig a már megszületett sok gyermek közül az egyiknek születésnapja lenne. Míg mi, magyarok és más európaiak 1952-ben kis barakk-templomunkban azt énekeltük, hogy „Csendes éj”, az utcán rakétákat robbantottak, vidám énekeket daloltak, szólt a hangos zene és talán táncoltak is. Még az éjféli misére igyekvők, vagy az onnan távozók megatartását is egy ilyen, magáról megfeledkező öröm járta át, amely azután evés és ivás terén szélsőségekbe is átcsapott. Mindez reggelig folytatódott és 25-én olyan volt a város, mint a sok európai városban a Szilveszter utáni napon. Még a jobbmódúak villáiból is vidám zene hallatszott ki, mert a karácsony este Venezuelában nem csak a családé, hanem a baráti köré is. Bizony, más volt 41 évvel ezelőtt a karácsony Venezuelában, mint Európában, de az ünneptől megérintett ember ott is ugyanaz volt, mint itt, aki vágyott az örömre és úgy sejtette: az, Akinek a születésére ezen a napon a világ emlékezik, valamiképpen az egyetlen, Aki ilyesminek az elnyeréséhez őt el tudja segíteni. Pósfay György több diplomás vagy írni-olvasni alig tudó között. Kétfajta kísértéssel mégis szembe kell néznünk ezen a területen, ahogyan az élet más területein is tapasztalhatunk hasonló dilemmákat. Például az egyház és a társadalom, az egyház és a politika ma nagyon is aktuális viszonyában is két kísértés jelentkezik. Egyesek szeretnék a keresztyénséget ráerőszakolni a többi emberre, az élet minden vonatkozására, mások teljesen ki akarják iktatni a keresztyénséget a mindennapi életből. Az egyik oldalon nemcsak közvetlen beleszólást várnak az egyházaktól is minden társadalmi, politikai kérdésbe, hanem esetleg az egyház tanitását teszik meg az állami törvények mércéjének. A másik oldalon pedig az egyház és az állam szétválasztását az egyháznak a társadalomból való kiszorításával vélik megvalósítani. Ez a felfogás nemcsak a hitet tekinti minden ember belső ügyének, de a magánszférába utal mindent, ami a keresztyénséggel, az egyházakkal kapcsolatos. Evangélikus egyházunknak ezen két kísértés között kell megtalálnia útját. Ehhez hasonlóan a tudományos gondolkozás és az istenhit látszólagos konfliktusában kísértés lehet ma is, hogy a tudást és a hitet öszszekeverjük, a tudományból próbáljuk levezetni Isten létét. Nemcsak régen kísértette meg az egyházat az istenbizonyítékok keresése, hanem ma is, amikor éppen a természettudomány legújabb eredményeire, például az ősrobbanás elméletére hivatkoznak olykor. Ez elvezethet ugyan valakit egy Teremtő Istenhez, de nem a hithez, a bizalomhoz, mellyel Istenhez, Jézushoz fordulhatunk életünk mindennapjaiban. A másik kísértés az lehet, hogy tudatosan kizárjuk Istent az élet minden olyan területéről, melyet a tudomány szférájába tartozónak gondolunk. A természettudomány sajátos gondolkodásmódja valóban arra épül, hogy a közvetlen tapasztalatból próbál általánosítani, következtetéseinek helyességéről pedig számolásokkal és jól meghatározott körülmények között végzett kísérletekkel igyekszik meggyőződni. Az egyszeri, megismételhetetlen folyamatok, történések tehát eleve nem tartoznak a tudományos - megismerés körébe, így nem tartozik ide az sem, ahogyan Isten vezeti életünket. A tudomány maga azonban kihívásokat is intéz hozzánk, felvet olyan etikai kérdéseket, melyek megválaszolására a tudomány - éppen használt módszerénél fogva - alkalmatlan. Keresztyénségünk, a jézusi szeretetről való bizonyságtételünk abban nyilvánul meg ezen a területen, hogy milyen válaszokat tudunk adni ezekre a kihívásokra. Sólyom Jenő EGY RÉGI KARÁCSONY VENEZUELÁBAN Karácsony - félévig A karácsony szentestével kezdődik, utána jön az első napja, majd a második. Vagy úgy, hogy a kiskarácsonyig is eltart, újévig. Van, akinek csak néhány perc a karácsony, míg megkapja az ajándékokat. A híd alatt alvónak, a hajléktalannak még addig sem. A menekülteknek sem. Azazhogy talán kezükbe nyomnak valamit, de nem tudnak, nem érnek rá ünnepelni. Nagyon fáj a szívük, félsüketek a robbanásoktól, szemük véreres a sok sírástól.- Nekünk félévig tartott az a karácsony - mondtam Matyinak. Bólogatott. Nem kellett mondanom melyik. A háború utolsó karácsonyára gondoltunk, amitől most egy év híján félévszázad választ el bennünket. Azóta még kegyetlenebbre váltott át a háborúskodás, a tömegirtó atombombától a rendszeres népirtásig. Hogy melyik a nagyobb? Azt nem lehet vitatni, nem is akarjuk. Ki szenvedett többet? Az idők folyamában mindig az utolsók, mert a korábbi tömegsírok beolvadtak az anyaföldbe, a hallgatásba, de az utolsókon még friss a hant és jajgatnak a gyászolók. Mégis, aki belekóstolt a rakéták, bombák, gyilkok általi kiszolgáltatott helyzetbe, azt láthatatlan szál köti össze minden szenvedővel, akitől a háború elveszi az otthonát és szeretteit. A mi karácsonyunk akkor itt Dunántúlon ősszel kezdődött és tavasszal végződött. A pécsi egyetem soproni fakultására éppen akkor utaztam vonaton, amikor égtek Csepelen az olajtartályok, és Budapesten késéssel indították a vonatokat, mert a bombázásoktól égtek Komárom felé is a benzintornyok.- Majd karácsonyra hazajöttök, - mondták a szüléink. Középső bátyám már hősi halott volt az ősz elején. Az országot már majdnem félig bedarálta az erősebbek hadigépezete, de a Duna biztos védelem lesz, ígérték. így hát karácsony bűvöletében éltünk, fényes karácsonyfát láttunk negyedévvel előbbre otthon, Szekszárdon. Aztán nem stimmelt valami. Vége lett a háborúnak egy fél napra, azután mégse. Eltűnt a kormányzó úr, zöldinges nyilaskeresztesek vették át a győzelem ügyét, vitték az ifjúságot leventéből katonába, ami felért egy horogütéssel. Egyik bátyám a hadikórházban feküdt félholtan, kiskatona bágyám a határról küldött egy búcsúlapot. Aztán november végén bemondta a másik oldal rádiója, hogy Szekszárdra is bejöttek az oroszok. Mindezt úgy fogalmazom, ahogy akkor beszéltünk. Hiszen nem láttunk messze, üvegházban éltünk mi fiatalok, nevelésünknek megfelelően csak az engedelmességgel volt dolgunk. Karácsony előtt egy szűk hónappal elveszett hát az otthoni ünneplés minden reménye, az elsőéves egyetemi polgárból síró-zokogó gyerekké lettem egy rádióhírre. Nem mehetek haza! Kerítést építettek közénk, tankokból, ágyukból, többszázezer egymásra lövöldöző katonából. Tudom, hogy ez a fájdalom csak gyereksírás értékű, nem lehet összevetni a hadi rokkantakéval, a foglyokéval, a halálraítéltekével. De itt engem találtak szíven, én maradtam egyedül, engem üldöztek el a meleg ölelésű családtól, ahol én voltam a gyámolításra szoruló legkisebbik. Á háború mindig itt a leggonoszabb, amikor rádöbbenti az embert, hogy mindent elveszíthet és egyedül marad. A lakóteremben csend lett, csak a rádió halk vartyogása hallatszott, amint megismételte az újabban elfoglalt Duna-menti helységek neveit, köztük az én szülővárosomét is. Peregtek a könnyeim, levegő után kapkodtam. Majd egy erős kar fogta át a vállamat. Miska szorított magához, és azt mondta, amit kellett akkor.- Ne sírj...veled vagyunk...Isten is veled marad... Akkor ez kimondhatatlanul jólesett. Mert a karácsonyt hozta előre. Azt a jóhírt ismételte, aminek annyira örülnek az idők teljességében a pásztorok és a napkeleti bölcsek. És énbennem is örömöt kelt mindmáig, mint a sötét felhők után kiragyogó fényes nap. Mert a szenvedést az emberek újrateremtik egymásnak, de van Valaki, aki letörli könnyeinket, és erőt ad tovább. Hogy Őt teszik az emberek minden rosszért felelőssé? Én ma már csak a szeretetét látom a keserves időkből. Keserves tanulóidő volt a háború utolsó féléve. Tengerentúli légierőd-ezredek szálltak a város fölé, és lőtték, bombázták az utcákat. A fentiek megbüntették a lent lapulókat, ez volt a parancsuk. A háborús számlák tartozásait rendszerint az ártatlanokkal fizettetik meg. Égett a város, utcák sora raskadt a földre, hordták a halottakat, sebesülteket. Ez pedig ismétlődött még hónapokig a megmaradt országrészekben, a fővárostól a kicsiny falukig. Azt a háborút már csak az ötven éven felüliek tudják, bár tizenkét év múlva megint kaptak belőle ízelítőt sokan néhány hétig ebben az országban. De ők is már inkább negyven felett vannak, a többiek könyvekből és filmekből ismerik a borzalmakat. így hát, akik átélték, versengve licitáltak rá a kortársakra, bizonygatva, hogy a legtöbbet szenvedők között voltak. A fiatalok pedig bólogatnak a sokat hallott történeteken, a nagyapa „egyszemélyes” háborúján, (mint mi valamikor unásig hallgatva Doberdó és Isonzó első világháborús katonatörténeteit), aztán keresnek egy vidám műsort vagy sci-fit. Nem is akarom tovább ragozni a civil lakosság háborús megpróbáltatásait, hiszen elért minket is a sok bombázás, kinn a mezőn, óvóhelyre lerohanás közben, és lapulva a pince mélyén. Volt ugyanis, hogy éjszaka felülről fénybe borult a város, sokáig világító sztalin-gyertyák ereszkedtek lassan alá, és nyomukban érkezett a halál óriási bombadübörgések között. Eljött a karácsony este is, csend volt odakint. Az elsötétítő függönyök mögött halvány gyertyafények égtek a kis karácsonyfán. Tizennégyen maradtunk együtt az ünnepekre, nagydiákok. Inkább ázott verebekhez hasonlítottunk, akiket kiűztek a fészekből. Haza nem mehettünk, a családból senki nem volt közelünkben, de a karácsonyi énekeket talán egyidőben énekeltük az otthoniakkal, és a betlehemi evangélium adta a közösséget velük. Ne féljetek, nagy örömöt hirdetek nektek, amely minden népnek öröme lesz, nektek született a Megtartó!” Ilyen közel még nem voltak hozzám a pásztorok, akiknek semmi másuk nem volt, csak az örömhír és a remény. Valami új győzelem volt születőben a vesztésre álló háború végén, amelynek vajmi kevés köze volt a fegyverekhez és a hazug hadijelentésekhez. Itt bennünk egyenesedett ki a lélek, és szívünk megérezte a belső győzelem örömét. Minden megfutott tőlünk, amitől féltünk eddig, szenvedés, pusztulás, halál. Belekapaszkodtunk abba az Atyába, aki csak egyet ígér a jövőből, önmagát. Azt szeretném elmondani erről a karácsonyról, hogy talán akkor voltam a leggazdagabb. Lemaradt mellőlem minden felesleges holmi, de átélt valóság lett előttem az élő Isten. Átölelt, mint otthon apám és anyám, testvéreim kezét adta a kezembe, és szeretettel vendégül látott szalonnára, kenyérre, borra. Én meg csak köszönni tudtam ezt még vagy negyed évig, majd megőszülésemig. No igen, a hátralévő háborús negyedévben, még sokszor hajszálon múlt az életem, de így is jó volt hozzám. Kapualjba vágódtam be, amikor akna robbant a ház előtt. Futás közben is meg kellett állnom egyszer, a cipőfűzőt bekötni, amikor leomlott előttem magától egy romos emeletes ház eleje, éppen oda, ahol akkor lennem kellett volna. Aztán húsvétkor elhallgattak nálunk a fegyverek, a front átszaladt fölöttünk, az óvóhely sűrű levegőjében szelíd gyertyafény pislákolt. Ugyanúgy mint karácsonykor. Félévszázad alatt sokszor belenéztem a karácsonyi gyertya lángjába. Örömben, bánatban, fáradtan vagy meghatottam Mindig eszembejut, amit a nagy háború piciny gyertyafénye mellett láttam. A hozzám lehajló, szerető Isten arcát. H. Németh István
