Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-12-26 / 52. szám
Evangélikus Élet 1993. december 26. JÉZUS KÖZÖTTÜNK... Visszanézve, aligha tudjuk megállapítani, hogy a Juh kapu melletti - ma így mondanék: gyógyforrás - 38 éve (gondoljuk meg: egy emberöltő!) járásképtelen fekvő betegének mi baja lehetett, nem is fontos. Jézus sem ezt kérdezi tőle, hanem furcsa kérdést tesz föl neki: - Akarsz-e meggyógyulni? - Hát hogyne akarna, azért van ott oly sok ideje már. Bár az idő múlása reménykedését, gyógyulni akarását erősen kikezdhette már... Ezért nem válaszol egyenesen a kérdésre, látszólag mellébeszél. Valójában kitör belőle a fölhalmozódott keserűség, kétségbeesés: itt ülökfekszem már mióta, itt a lehetőség és mindig más használja ki előttem. azok elmennek egészségesen, én meg továbbra is itt kínlódok. Talán én rostokolok itt már legrégebb óta, már csak ezért is méltányos lenne, hogy sorra kerüljek. Nekem is jár, énnékem is elkel az • • -gyógyításával... a kis segítség... - de nincs emberem, nincs, aki bevigyen a vízbe... - Talán azért felel panasszal - mélyről jövő panasszal! - a kérdésre, mert reménykedik, hogy a jószívünek látszó ismeretlen véle marad, fölajánlja segítségét, megszünteti hátrányos helyzetét. Segítséget kér, ő csak ezt az egyetlen megoldást látja maga előtt. (Mondhatta volna még azt is: - Igen, persze hogy szeretnék meggyógyulni, de tudod, ma ünnepnap van, ma ne foglalkozzunk ilyesmivel, nem akarnék kellemetlenséget, van elég bajom így is. Majd holnap. ..) Es Jézus segítséget ad, nem úgy, ahogy ő gondolta, egészen másként. Rendhagyó, sőt egyesek szemében törvénysértő módon. Megoldása gyors, egyszerű és nem függ feltételektől. (Ha sikerülne téged elsőnek bevinni a vízbe, akkor te is meggyógyulAataál.) A kiúttalanság mélypontjára jutott embernek az ő egészen más megoldását adja: Kelj fel és járj! Nemcsak tanulsága, kérdése is van számunkra az evangéliumi történetnek. Ma Jézus nincs fizikailag v. közöttünk. Reménytelenebb-e hát a Bethesda-tavihoz hasonló betegek, elesettek helyzete napjainkban? Figyelmezzünk még egyszer a beteg fontos mondatára: „nincs emberem”. Ma mi vagyunk, mi kellene hogy legyünk Jézus segítő, simogató, etetőmosdató, lepedőt megigazító kezei, segítségül-menni-kész lábai. Azok vagyunk-e, azok tudunk-e, szeretnénk-e lenni? Hogyan? Ahogy Jézus csinálta: „félrevonult”. Hírverés nélkül, érdemei elismertetése nélkül, köszönetvárás nélkül, csöndesen és szerényen, névtelenül. Tudunk-e így...? G. T. Az Úr tárgyaló asztala Három dimenziója van a térnek, közismert. Parabola, példázat a számunkra, hogy a vonalig bontható tér pontokból áll. Kiterjedés nélküli valóság a pont. Mintha nem is lenne, mégis van. A hitéletnek is megvannak a maga dimenziói. kiterjedései, azok a feltételek, hogy az élet ne csak egy lapos sík legyen, vagy a semmi határát súroló holtpont. Legyen kiterjedése, azaz magassága, de magassága csak a fenséges Istentől jöhet! Hitéletünk terének ez a három dimenziója lehetséges: bűn, bűnbánat és megbocsátás. Sajnos, nem ábrándozhatunk egyelőre a bűntelenség állapotáról, bármennyire is kívánatos lenne. Ám nem is felmentés ez a tétel, ami mögé elbújhatnánk! Az emberi életben a bűn egy halálos pont, azaz holtpont, mert a halált hordozza magában. Ha csak holtponton marad az életünk, akkor halálban marad, amely megszüntetve, megtartó rettenetes valóság, negatív lét. A holtponton maradó életek a halálba zuhanó életek... Akkor kezd tágulni az emberi élet, sőt a hitélet, amikor a döbbenet erejével hat: a bűn holtpontjára zsugorított életem a semmi, a nihil, az űr szorításában fuldokló gutaütött élet. Életünk vakvágánya, zsákutcája, hinára, úttalansága, mocsara sűrűsödik össze ebben a két szóban, bűn és vétek! Didaktikusán megkülönböztethetőek, ám rokonságuk közvetlen. Mint víz és víz között, olyan a különbségük: árvíz és holtág! A bűn, mint árvíz, reánk zúduló, elnyelő veszedelmes erő. A bibliai megszemélyesítése közismert. Rengeteg könny, vér, fájdalom, szenvedés bizonyítja iszonyú létét. Destruktív, romboló, görög nevén diabolos: felforgató, káoszt csináló. Mint az árvíz: ránk tör, és ha nincs menedék, kapaszkodó, akkor elsodor! Ha csak a saját úszótechnikánkban bízunk, akkor nem úszszuk meg szárazon. Támad minden oldalról, önmagukban állva végzetes a küzdelem kimenetele. A másik szó: vétek. Főnév is, mint nagy vétek. Ige is. mint valamit elvétek. Jót akarni, célozni és mellé lőni. Nemes céljainkat elvétjük, mintha valaki meglökné a célzó vadász könyökét. Mellé lövünk. Nem is lenne baj, ha csak annyi lenne, hogy nem vált be a fűnyíró vagy a kávédaráló... Mind a két fogalom mögött ott van egy negatív erő. Meghökkentő lényege, hogy a rossznak örül, az összeomlott életek felett jár vitustáncot. Ha a bennünk lakozó rossz, ősszüleink bukásának következménye együtt jár ezzel a negatív erővel, akkor az leírhatatlanul végzetes. A titokzatos fordulat (hiszem, hogy felső, pneumatikus érintésre), vagy legalábbis a kezdete, akkor következik be. amikor kezdem nem jól érezni magam. Amikor nem tudjuk miért, de megváltozik a szánk íze, rosszabb lesz a közérzet és elemi nyugtalanság fog el. Valami fájni, szúrni, sajogni kezd, de nem testünk valamelyik része. Az orvos egyelőre hiába vizsgál, nem talál semmit. A részletekben nincs hiba, csak az egész nem akar működni. Valami fáj, bánt, zavar... A kegyelem pillanata az a felismerés, hogy már fáj látni az életünkbe betört bűnt. Fáj, hogy a bennünk lakó rossz és gyengeség karonfogva járt a negatív erővel. S az eredmény is látható: romok, kudarcok, szakadások, sebek. Nem fáj? Nem bánt? Az a jó, ha már fáj és bánt, mert akkor kezdődhet a gyógyulás. Ebből lehet egészség és nemcsak tünetmentesség. De hol az igazi orvos és gyógyszer? Ha a bűn és a vétek miatt életünk romjaira nézünk, elrontott életünkre látunk, akkor izgalmas a kérdés: hogyan tovább?! Úgy maradunk a romok között, vagy csúszunk lefelé a végzetes holtpont felé? Vagy észrevesszük-e a felénk kinyújtott kezet? S ha jobban megnézzük, rádöbbenünk, hogy ez a felénk kinyújtott kéz átszögezeit kéz, azaz fájdalmat ismerő, ezért részvétet, együttérzést ismerő kéz! Jézus keze! A Bibliában is találkozunk elrontott életű emberekkel. A házasságtörő asszony reszketve állt a törvénytudók és farizeusok gyűrűjében és várhatta a bűnéért kijáró gyilkos köveket. De Isten megtestesült, ebbe a világba beleszületett szeretete kiszabadítja a gyilkos gyűrűből. Megadja neki az új kezdés lehetőségét! Egy közismerten bűnös nő Simon farizeus tisztességes házában sírva borult Jézus lábára - siratta elrontott és beszennyezett életét. Az erkölcsös Simon farizeus halálra ítélte volna ezt a perszónát, de nem így tesz a Názáreti Jézus, Istennek evilágunkba beleszületett szeretete: újat kezdhetsz te is! Nyilt titok: emberi mértékegység szerint az asszony eljátszotta, eltékozolta életét, becsületét. Jézus szól: kezdj hát újat, mert bánod és siratod azt, amit elrontottál. A dúsgazdag törpe Zákeus nem jókedvéből és mulatságból mászott fára, hogy lássa a Jerikón áthaladó híressé lett Valakit. A saját életén már nem volt mit nézni, torkig volt önmagával és anyagiasságával. Honfitársaitól semmi jót Itt van a karácsony Mintha valami nagy batyu lenne a hátán, milliónyi beteljesült kívánsággal. Nemcsak a gyerekek tekintenek ilyen várakozással az ünnep elé, hanem mi, felnőttek is. Legalábbis én, bár a 85 évet már megértem. Mindaddig csalódtam a karácsonyban, amíg nem ismertem meg igazi értelmét. A szeretet ünnepének nevezik, ám amíg karácsonykor az emberektől vártam a szere te tét, nem érzékeltem belőle többet, mint máskor. A háborúk mindig tovább zajlottak, a rablók loptak, a gyilkosok gyilkoltak, és ezekben a napokban több volt a paráznaság is, mint bármikor máskor. Aztán az ünnepek alatt sokkal több szeszesital is fogy. Igen, mert valamiképp ünnepelni kell! A jó ünnepi ételekre inni kell, meg ilyenkor van bőven idő arra, hogy többel szórakozzék az ember. Már elindultak a fejszések, hogy kivágják az ünnepi fenyőket, halomra gyilkolva az éppen csak növésnek induló fákat. A jó meleg szobában aztán hamar hullani kezd a sok tülevél, beleeszi magát a szőnyeg bolyhaiba, és kellemetlenül bök. Az ünnep múltán szél sodorja a kopasz ágakat, rajtuk néhány szaloncukor papír, csillogó szál. A nemrég még zöld fa körül tatán énekeltek karácsonyi éneket, tán még az is megesett, hogy imádkoztak, amikor gyertyák égtek rajta. Most már haszontalan szemét. Változik a világ? Nem, csak vége az ünnepnek. És az ágyúk tovább dörögnek, bombázórepülök szállítják a halált; házak és otthonok dőlnek romba, kisgyerekek halnak meg vagy maradnak árván, és az életben maradottak talán még irigylik is a holtakat, amiért azok nem szenvednek tovább. Gyermekkoromban, az ünnep közeledtén, a szoba sarkában, az asztalon vagy éppen alatta néha találtunk egy-egy cukorkái. Még nem volt ugyan ezüstpapírba csomagolva, de azt mondták a szüleim: no, nézzétek csak, erre járt az angyalka, ö hagyta itt nektek. Nagy volt ilyenkor az öröm, és jó volt hallani a cukorkát kísérő kegyes szöveget is: azért hagyta itt nekünk az angyalka, mert jó gyerekek vagyunk! Ma ilyesfajta örömöket már nem okozhat az angyalka, mert a gyerekek mindenféle finom csokoládét, cukorkát ehetnek a hétköznapokon is. Már elkezdődött az ünnepek előtti vásárlás és nyüzsgés; korábban soha nem látott pompával tündökölnek a kirakatok, és harsogva kínálják a karácsonyi ajándékokat. És a kapualjakban, nyílt utcán, sőt az iskolák közelében settenkedő árusok kábítószereket kínálnak a gyerekeknek. Az ifjúság között már vannak, akik áhítozva várják, hogy hozzájussanak .az örömhozó anyaghoz, és kezdődjön az „utazás" a mámor csodálatos világába. Egyik filmrendező ismerősöm karácsonyi filmet tervezett, melyben a karácsonyi ige örömüzenetéről szólva hangsúlyozta, hogy a karácsony azért ünnep, mert Isten szeretete vált nyilvánvalóvá abban, hogy Jézus Krisztus szabaditóként, megtartóként eljött az emberek közé, tudtára adva ennek a világnak: Isten annyira szereti az embert, hogy Őt is halálra adta, mert így váltja meg, szabadítja meg az embert a bűnből keresztfái szenvedésével és halálával. A müsorszerkesztö azzal utasította vissza a filmtervet, hogy a karácsony örömünnep, nem kell akkor keresztet és halált emlegetni. Ki veszi észre, hogy az ilyen ünnepből tényleg nem maradhat más, csak szélgörgette fenyőág, sztaniolos szemét, és valami kellemetlen utóíz a szánkban, mert közelünkben a gyűlölet ünnepel és gyerekek fagynak meg, vagy kis testüket az akna szaggatja szét. Az apák kezében fegyver van, mellyel a másik emberre vadásznak. Örökké kísért egy név a Bibliából: Kain! A képeken olyan torz arcú gonosztevőnek ábrázoljuk, akivel JÉZUS KÖZÖTTÜNK... Azt hiszem, nincs még egy olyan ünnepünk, amikor a fény és árnyék ellentéte olyan bántó és elviselhetetlen volna, mint éppen karácsonykor. Mert kit ne ejtene meg és indítana meg ilyenkor a betlehemi jászolbölcsőből áradó szelíd világosság és az ebből valamit visszatükröző évszázados karácsonyi szokásaink. Legyen bár világnézetünk különböző, mégis mindannyian igyekezünk ezeket a napokat leleménnyel, ajándékkal, külső csillogással meghittebbé és boldogabbá tenni. Érdemes volna lélekbúvároknak utánajárni, hogy lelkűnknek milyen mélyrétegeit hozza felszínre a karácsony varázsa. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy karácsonykor az elveszett paradicsom utáni vágy vesz erőt rajtunk. Mert nem azt az életet éljük, amelyre születtünk, amelyet szüléink álmodtak nekünk, de ebbe beletörődni szívünk mélyén sohasem tudunk. Óhatatlan azonban, hogy ebbe a fáradtságosán megteremtett hangulatba, ebbe a sóvárgott idillbe sötét nem várhatott, s okkal. Jézus mégis hozzá megy be, újat kezdhet! A tanítványok szóvivője, Simon Péter szangvinikus fogadkozásai ellenére is végzetesen megtagadja Mesterét a világtörténelem legsötétebb éjszakáján, s szemtől szembe... Jézus tekintetében nincs ítélet, de van valami, amitől Péter zokogni kezd, és már a Feltámadott bízza meg igazán és véglegesen a szolgálattal. A tagadás éjszakája ellenére is újat kezdhet. Elrontott életek, hibás lépések, végzetesnek látszó vétkek - és az emberi kilátás nulla! Legfeljebb egy görög sorstragédia az egész, melynek törvénye, hogy a rosszból rossz, a jóból - ha szerencsénk van, esetleg - jó lesz. Isten igéje mást üzen: a nagy csodát, a majdnem érthetetlent, hogy van Valaki, aki a rosszból is jót hozhat elő! Egyik legvilágosabb szimbóluma József. Ádvent és karácsony! Eljött az Isten tárgyalni hozzánk! Áz ádvent: előkészület volt. A nappalok rövidebbek, az éjszakák hosszabbak, több a sötét. A természet sötétségével párhuzamosan növekszik a mennyei fény, s karácsonykor teljes ragyogás! Eljött Isten Jézus Krisztusban hozzánk! Tárgyalni! Eljött, hogy legyen „Úr asztala”, nekünk az O tárgyaló asztala, ahol hangzik a nagy hír: újat kezdhetsz. Ennél az Úr asztalánál Jézus Krisztus aláírta a békeszerződést (saját vérével), és számunkra hatékonyan érvényessé válik abban á pillanatban, amikor mi is aláírjuk! O már aláírta, előre elkészítve mindent! Jézus béketárgyalásra hívja a megfáradtakat és megterhelteket, az elrontott életűeket, azokat, akik torkig vannak az életükkel, s vereségeik miatt padlóra kerültek, s érzik, hogy nagyon rossz íze van a pornak. Jézus hív, ho^y újat kezdhessünk - Benne, Vele, Általa! Ribár János ...az úton árnyékok ne tolakodjanak. Nehéz nem tudomást venni arról, hogy ezekben az ünnepi napokban is sok az otthontalan, a magányos, a fegyvertől hajszolt, az éhhalál küszöbén tántorgó. És a belső körben? A karácsonyi énekek áhítatában elmerülő gyülekezetben, a karácsonyfa alatt egymást átölelő családban nem mutatkoznak-e meg a szeretetlenség hajszálrepedései, régi és friss sérelmek karmos tövisei? Márpedig a „szeretet ünnepén” kétszeresen is fájó mindaz, ami beárnyékolja életünket. Ezek a karácsonyi árnyékok kínozhatták Ady Endre szívét, amikor kissé kiábrándultán így fejezi be ünnepi meghittség után sóvárgó versét: Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra. Igen, ha valóra válna ez a szép „rege” ! De valóra válhat-e? Mert nekünk a kurta megpihenés után újra fel kell kerekednünk és életutunkat ott folytatnunk, ahol karácsony előtt megszakadt. Maradhat-e valamink erre az útra karácsony gazdagságából? Nem kell-e az elszáradt és kihajított karácsonyfával együtt a szebb és igazabb életről szőtt karácsonyi álmainkat is magunk mögött hagyni? A karácsonyi ünnepek, mégha szépek és kedvesek voltak is szivünknek, elmúlnak. Hajszoltan vagy céljaink felé törve átutazó vándorok vagyunk a világon. S itt lép be a karácsonyi képbe az az Emmausba tartó két tanítvány, akiről Lukács ír evangéliuma végén. Mert ők is úton vannak. Véget ért Jeruzsálemben a páskavacsora elfogyasztásának szent és nagy ünnepe, de véget ért a golgotái kereszten a betlehemi gyermek földi életútja is. Ők pedig csüggedten vonszolják magukat vissza a régi életükbe, hogy folytassák ott, ahol abbahagyták, amikor Jézus tanítványai körébe hívta őket. A mélységes kiábrándultság hangja szólal meg belőlük a melléjük szegődő vándor kérdésére: „Mi azt reméltük, hogy Jézus fogja megváltani Izraelt. Őt pedig megfeszítették.” Hallottak valami kósza hírt is „BÍZZÁL AZ ÚRBAN, RÓLAD Ö MEG NEM FELEDKEZIK” Ezzel a hittel és reménységgel a szivében kezdett hozzá a maroknyi evangélikus gyülekezet Csengődön temploma építéséhez. Az építkezés mindig nagy áldozatot követelő, nehéz munka. Különös bátorság kellett ehhez 30 évvel ezelőtt, az akkori társadalmi, politikai viszonyok között. Erről beszélt Égető Árpád polgármester, az október 31-én tartott ünnepi istentisztelet vendége is. mesterük feltámadásáról, de ez sem tudta megvigasztalni őket (21-24v.). S ekkor a különös vándor kibontja előttük az Ószövetség értelmét Isten üdvözítő szándékáról, majd vacsoránál a kenyeret megtörő mozdulatával elárulja kilétét. Amint felismerik Öt, a két tanítvány leikéről legördül a kilátástalanság és reménytelenség súlyos terhe, hiszen Jézus, az élő Úr lett útitársukká. Örömükben bizonyára szívesen énekelték volna a mi szép énekünket: „ Velem vándorol utamon Jézus, Gond és félelem el nem ér. Elvisz, elsegít engem a célhoz, Ő a győzelmes hű vezér. Ha-sötét árnyak törnek reánk karácsony ünnepén, jó tudnunk, hogy a betlehemi kisgyermek nem maradt mindörökre a jászolbölcsőben, hanem elvégezve megváltásunk Istentől rábízott gyötrelmes feladatát, társunkká szegődik minden időben mindörökké. Minden megszületett kisgyermekben a nélkülözhetetlen láncszemet kell látnunk múlt és jövő között. A genetikai és szellemi örökség hordozóját és továbbadóját. De mindegyiknek egyszer át kell adnia a helyét a következő nemzedéknek. Ám a betlehemi kisgyermek nem a múlté. Ő kortársává lett minden nemzedéknek. írásmagyarázók szerint az emmausi tanítványok történetén átdereng a keresztyén istentisztelet két legfontosabb eleme: az ige hirdetése és az úrvacsora. Igen, a kegyelemnek ezekkel az eszközeivel erősít meg minket, félelmetes árnyakkal küzdő vándorokat a mi láthatatlan és mégis valóságos útitársunk. Ez az igazi örömhír karácsonykor is. Ezt az örömhírt Márk még el tudta mondani a karácsonyi történet nélkül is. A többi evangélista viszont úgy látja, hogy szólnia kell róla. Hiszen az első karácsonykor felelt Isten a lelkünk mélyrétegeiből feltörő várakozásra: Jézusban maga Isten lépett a földre és megmásíthatatlanul részese lett történelmünknek. Azóta megtalálható azoknak, akik jó helyen keresik. Cserháti Sándor Csengőd nem nagy falu, ahol a többség katolikus vallású. Nagyszüleink, dédszüleink még ^é^^^^neK^rra az időre, mikor a tervet tett követte: letették az alapot. Aki csak tudott, sietett segíteni. 1963. október 27-én szentelték fel a templomot. Rajta a felirat: „Az én házam imádságnak háza." Jó volt néhány hónapja lelkészünk, Nagy Veronika iktatásakor találkozni Zoltán Lászlóval. Az ő szolgálata alatt kezdődött, Szentpélery Péter lelkész ittlétekor fejeződött be a templomépítés. Isten áldja meg mindazokat, akik ezen a szent ügyön fáradoztak. Biztos vagyok benne, hogy a mostani gyülekezetre is nagy feladatok várnak. Befogadni s szívbe zárni a kicsiny húgommal megtanult kedves kis idézetet: „A templom az Isten háza. Életéi az elhibázza. Aki nem látogat bele. Mert úgy Isten nem lesz vele." Ha ezt valóban átérezzük, nem lesz üres templomunk egy padja sem. Akkor hálánk istennek nemcsak egy oltárra tett hatalmas piros szegfűből font harmincas formájában nyilvánul meg, hanem mindenkor. Ehhez kérjük buzgón Isten Szendéikét. Hulej Enikő 8. oszt. tanuló nem volna jó sötétben találkozni. Hatalmas bunkó a kezében, mellyel - irigységből - agyonütötte testvérét, Ábelt. Csak azt irigyelte tőle, hogy Abel tudatában volt Isten iránta való szeretetének. Pedig Káinnak is tudnia kellett volna, hogy őt is szeretni akarja az Isten, hiszen mielőtt megölte volna testvérét, figyelmeztette öt: Vigyázz, Kain, mert a bűn az ajtód előtt vár! Ennek ellenére is lesújtott, gyilkosa lett testvérének. Ma se szeri, se száma a legkiválóbb emberölő szerszámoknak, mellyel az ember testvére vérét ontja. Pedig fegyverrel a kézben nem lehet békét kérni Istentől, és a fegyver nem kényszerítheti Istent, hogy békét teremtsen. Ő szeretni akarja az embert, hogy az ember is úgy szeresse a másikat, mint őt az Isten. Az irigy ember nem tudja ölelöen kitárni karját a másik felé, kezet se nyújthat, mert akkor elejti a fegyvert. A müsorszerkesztö azt mondja, karácsonykor ne beszéljünk keresztről és halálról, de hiszen újságok írják, a rádió és televízió harsogja a halált, romos házak és szétlőtt templomok üvöltik, hogy nincs szeretet az emberek között! Az egyetlen béketeremtőt keresztre feszítették. A karácsonyi kisded, Jézus Krisztus születésekor indult el a golgotái kereszt felé, és nem is fenyőfából volt a keresztje, mert azon a tájon nincs fenyő. De nem is a kereszt anyaga a fontos, hanem az, ami a golgotái kereszten történt, ahol értünk szenvedett, hogy aki hisz benne, el ne veszszen, hanem örök élete legyen. Keresztek ledőlnek, elkorhadnak és porladnak, de ami azon a kereszten értünk történt, örökké megmarad, amíg békét váró és szeretetre szomjas emberek lesznek ezen a világon. „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!" Sőt azt is mondja: szeresd még az ellenségedet is! Teszed vagy nem teszed? Akarod vagy nem akarod? Ne követeld! Kérjed! Ezen múlik a szeretet és a béke, és csak így válik igazi ünneppé a karácsony! Mátis István Negyven éve egy gyülekezet szolgálatában- Hálaadó istentisztelet Tatabányán Nemrégiben arról adtunk hírt, hogy Kiss János lelkésztestvérünk negyven éve szolgál egy helyen, a Balaton-Felvidék kis gyülekezeteiben. Ezúttal hasonló eseményről számolunk be: 1993. november 7-én a tatabányai gyülekezet családias istentisztelet keretében adott hálát Istennek, lelkészük - Lábossá Lajos - negyvenéves közöttük való szolgálatáért. Az igehirdetés szolgálatát Menyes Gyula - mint a gyülekezet egykori teológusa-végezte Jel 19,6-9 alapján. Az elmúlt negyven esztendő a 90. Zsoltár szavaival egy fél emberöltőnek tekinthető, és ezt nem lehetett könnyű átélni egy olyan iparvárosban, ahol az evangélikusság a munkalehetősegek miatt települt be. Á lelkész igazi feladata mindig az, hogy a menyasszonyt - a gyülekezetét - felkészítse arra a bizonyos menyegzőre, amelyről a Jelenések Könyve beszél. Munkájának gyümölcse akkor mérhető majd le, ha lelkész és gyülekezete ott is együtt fog ünnepelni. Az igehirdetés után Bánszky Pál. a gyülekezet felügyelője köszöntötte lelkészét és röviden ismertette életútját. A soproni teológiai fakultás elvégzése után Ózdra, majd Komáromba került segédlelkészként. 1953-ban került Tatabányára, ahol 1970 óta végzi egyedül a szolgálatát. 1981-ben hozzácsatolták a Csabdi-Bicskei gyülekezeteket. 1984-ben a Fejér-Komáromi egyházmegye megválasztotta esperesének, majd a rendszerváltás óta az Északi Evangélikus Egyházkerület püspökhelyettesi feladatait is betölti. Feladatai csak nőttek, de legfontosabbnak a gyülekezeti lelkészi szolgálatot tekinti. Voltak évek, amikor egyetlenegy hittanos gyermek sem volt a gyülekezetben, de ezen az évfordulón annyian köszöntötték, hogy alig fértek el az oltártér előtt. Az esperes válaszából érdemes kiemelni két érdekes gondolatot: soproni teológus korában mindig úgy utazott át Tatabányán a vonattal, hogy ez az a város, ahova nem szeretne soha kerülni. Mégis itt végzi szolgálatát, és a negyven év alatt betegség miatt egyszer sem kellett helyettesítést kérnie. Isten így áldotta meg szolgálatát. Köszöntések illették még a gyülekezet részéről a lelkész feleségét is, akinek segítsége nélkül nehéz lett volna végezni az egyre szaporodó feladatokat. Végezetül szót kaptak a többi felekezet tagjai, ahol katolikus és református lelkészek mondhatták el köszöntő szavaikat. Jó lenne, ha tíz év múlva még ugyanígy, ennyien ünnepelhetnénk az ötvenedik évfordulót is! Ezen az istentiszteleten is a megtartó Istené legyen a hálaadás és a köszönet. Menyes Gyula
