Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-11-21 / 47. szám

Együtt a határon túl szolgáló magyar evangélikus lelkigondozókkal - Piliscsabán A piliscsabai konferenciai központ­ban - a Reformáció ünnepét megelőző hét során egy, eddig szinte egyedülálló találkozási alkalomra került sor. Itt tartotta a „Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munka­­közössége” (rövidítve: KÉMELM) évi gyűlését, amelyre ennek a vezetői meg­hívták a Kárpát-medencében szolgáló magyar evangélikus egyházak, illetőleg gyülekezetek képviselőit is; így ezen az összejövetelen részt vett a Magyaror­szági Evangélikus Egyház és a Romá­niai Zsinatpresbiteri Ágostai Hitvallá­sú Evangélikus Egyház több vezetője, a vajdasági magyar evangélikus espe­­resség és a szlovákiai magyar evangéli­kus gyülekezetek vendégként meghí­vott egy-egy lelkipásztora. A KÉ­MELM tagjai közül többen Németor­szágból, Svájcból és Svédországból ér­keztek Piliscsabára, egy-egy lelkésztest­vér Angliából és Norvégiából utazott a találkozóra. Sajnálatos módon az Ausztriában munkálkodó KÉMELM tagok - közbejött akadályok miatt - nem tudtak ezen az alkalmon részt venni. A piliscsabai KÉMELM-gyülés be­fejezését követő estén az EVANGÉLI­KUS ÉLET erre a szolgálatra felkért alkalmi munkatársa beszélgetést foly­tatott az értekezlet öt, ebben az időben még együttmaradt résztvevőjével, akik a feltett kérdésekre a következőket vá­laszolták.- MIBEN KÜLÖNBÖZÖTT A KÉ­MELM 37. ÉVI GYŰLÉSE AZ ED­DIG MEGTARTÓIT 36 TALÁLKO­ZÓTÓL? Amint az ismeretes, az Evangélikus (Lutheránus) Világszövetség 1957 már­ciusának az elején Bécsben egy fontos gyűlést tartott, amelyen foglalkozott az 1956 őszének az eseményei során Ausztriába, Nyugat- és Észak-Európa sok államába, sőt a tengerentúlra ke­rült vagy készülő magyar evangéliku­sok jövőbeni lelkigondozásának a kér­déseivel. Erre az alkalomra meghívta az ezekben az időkben külföldre került magyar evangélikus lelkészeket és teo­lógiai hallgatókat, valamint az Auszt­riában, Nyugat- és Észak-Európában régebbi idő óta élő, magyarul is szolgá­ló, vagy magyar nyelven beszélő lelké­szeket, továbbá az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia két Ielké'sz­­tagját é$‘‘az épj^n Európában tartóz­kodó, de máskülönben Dél-Ameriká­­ban munkálkodó lelkészeket is. Ezek túlnyomó többsége a hivatalos üléssza­kok után együttmaradt és elhatározta a KÉMELM megalakítását, amely 1957 óta évente egy ízben hivatalos összejövetelt tartott, de ezek mellett más találkozási alkalmakat is szerve­zett, így például - általában három­­évenként - a magyar református lelki­­gondozók hasonló szervezetével együtt közös teológiai konferenciákat is ren­dezett. Természetesen, hivatalos érte­kezletein elsősorban a Kárpát-meden­cén kívüli magyar evangélikusság lelki gondozásának a kérdései foglalkoztat­ták az azokra egybegyűlteket, de min­dig figyelemmel kisérték a magyaror­szági és annak északi, keleti és déli szomszédállamaiban élő hittestvérek helyzetét. Ezekre az összejövetelekre 1993-ig minden esetben Magyarország határain kívül került sor, bár sok eset­ben közel a magyar határhoz. így 1989- ben Őrisziget, Ausztria legnyugatibb tartományának egyetlen magyar evan­gélikus gyülekezete volt a KÉMELM gyűlésének a színhelye, amelyre annak a vezetősége meghívta dr. Harmati Bé­la püspököt és dr. Frenkl Róbert akko­ri egyházkerületi felügyelőt, akik is­mertették a Magyarországi Evangéli­kus Egyház életét és problémáit, majd meghívták a KÉMELM-et, hogy a jö­vőben rendezzen egy hivatalos gyűlést Magyarországon. Ennek a meghívás­nak az elfogadására idén került sor. A másik különlegessége a piliscsabai találkozónak az volt, hogy azon a KÉ­MELM tagjai mellett részt vettek a magyarországi, romániai, szlovákiai és vajdasági magyar evangélikusság kép­viselői is, és hogy annak a középpont­jában egy olyan téma állt, amely igen érdekelte a különböző országokból jö­vő résztvevőket.- MI VOLT A KONFERENCIA FŐTÉMÁJA? Már többször elhangzott az a javas­lat, hogy foglalkozzunk az etnikumhoz való tartozás, az anyanyelvi igehirdetés és az Anyaszentegyház közösségében való együttélés problematikájával. Egy Magyarországon tartandó gyűlés külö­nösen jó alkalmat nyújtott ehhez, mert szakértőket tudtunk találni, akik isme­reteik továbbadása által segítettek a probléma és megoldások sok oldalról való meglátásában. Közéjük tartozott dr. Käfer István egyetemi tanár előadá­sa, dr. Fabiny Tibor történelmi vissza­pillantása. A kerekasztal-beszélgetés, amelyben dr. Harmati Béla püspökön kívül Cselovszky Ferenc és Szimon Já­nos lelkészek, valamint Käfer profesz­­szor vettek részt, annak moderátora Gémes István württembergi evangéli­kus lelkész volt. A történelmi visszapil­lantás nyilvánvalóan megmutatta, hogy evangélikus egyházunk évszáza­dokon át Isten Igéjét négy nyelven hall­gató híveink igazi otthona volt és a ma sok helyen erőteljesen felbukkanó nemzetiségi és kisebbségi problémák megoldásához szerzett tapasztalataival hozzá tud járulni.- MÍLYEN JELLEGŰ ÉRDEK­LŐDÉST MUTATTAK A KONFE­RENCIA TAGJAI A MAGYAROR­SZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ­RÓL SZÓLÓ BESZÁMOLÓK MEGHALLGATÁSAKOR? Amint azt említettük, a KÉMELM tagjai a múltban is nagy figyelemmel kísérték a magyarországi keresztyénség helyzetéről szóló jelentéseket, amikor még annak hivatalos vezetőségével nem voltak kapcsolataik. Ez a helyzet pár év óta gyökeresen megváltozott. Az érdeklődést tetézte az a tény, hogy a tagok túlnyomó része Magyarorszá­gon született, többségük ott nyerte teo­lógiai felkészültségét és szolgált is a Magyarországi Evangélikus Egyház­ban. Az az idő is elmúlt, amikor e mun­kaközösség egyes tagjai nem kaptak beutazási engedélyt szülőhazájukba. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy közel négy évtized múlt el a KÉ­MELM megalakulása, és - több eset­ben - ennél több év egyes külföldi ma­gyar gyülekezetek munkájának a meg­indulása óta. Ennek következtében a Magyarországtól nyugatra szolgáló lel­készek és laikus vezetők problémái sok esetben igen különböznek a magyaror­szágiakétól és éppen ilyenek megbeszé­lésére jelentett alkalmas keretet a KÉ­MELM. A magyarországi egyházi vezetőkkel való beszélgetések során nehéz és vita­tott kérdések is felmerültek és így ért­hető, hogy - többek között - nem szü­letett egyetértés abban a kérdésben, hogy az egyház jelene és jövendője szá­mára mennyire fontos a múlt maradék­talan feldolgozása. Ugyanakkor meg­értettük, hogy a jövőben még inkább rá fogunk szorulni arra, hogy egymást jobban megismerjük és a kölcsönös együttmunkálkodás alapjait megte­remthessük. MELYEK VOLTAK AZOK A TÁRGYSOROZATI PONTOK, AMELYEK A KÉMELM SAJÁT MUNKÁJÁVAL FÜGGTEK ÖSSZE? Ezek elsősorban a gyülekezetek munkájáról szóló beszámolók voltak, így hallhattunk az angliai magyar evangélikus gyülekezetben, a Németor­szágban, a skandináv országokban és Svájc különböző városaiban folyó egy­házi munkáról. Ugyancsak vannak külföldön olyan munkaágak, amelye­ket az összes gyülekezet és a szórvány­ban élők javára a KÉMELM egyes tag­jai a közösség megbízása alapján vé­geznek. Ezek közé tartozik a Monte Carlo-i rövidhullámú adó által kisu­gárzott szombati és vasárnapi magyar műsorokkal kapcsolatos levelezési szolgálat, az évente hatszor megjelenő „ÚTITÁRS” és az évente egyszer vagy kétszer megjelenő „KOINONIA” (teo­lógiai folyóirat) szerkesztése és kiadá­sa, az ifjúsági konferenciák megrende­zésének az ügye, az iratterjesztés meg­szervezése, az Ökumenikus találkozók megrendezése és több, időközönként szükségessé vált munka elvégzésének a feladata. Ebbe az összefüggésbe tarto­zik dr. Terray László norvégjai lelkész­testvérünk előadása, amely „A KÉ­MELM tegnap és ma" címet viselte. Mivel ez a munkaközösség kifelé egy égyesülethez hasonlóan működik, az egyes tisztségviselők és munkacsopor­tok tagjai évente jelentések, beszámo­lók révén tájékoztatják a tagokat az elvégzett munkáról. A piliscsabai gyűlésen került sor a következő három esztendőben szolgáló elnök, ügyvezető elnök és jegyző meg­választására, ezekre a tisztségekre, szinte egyhangú eredményről bizony­ságot tevő, titkos szavazással Gémes István (Stuttgart), Pátkai Róbert (Lon­don) és Joób Olivér (Zürich) került. Végül elfogadták az egybegyűltek a ro­mániai magyar protestáns püspökök­nek azt a javaslatát, hogy 1994-ben le­gyen Kolozsvárt egy a KÉMELM és a magyar reformátusok hasonló szerve­zete által megrendezett teológiai konfe­rencia.-y-y Evangélikus Élet 1993. november 21. „Gondol ránk az Úr!” GECSÉN a szüretelés ideje van, szorgoskodik a falu népe a szőlőhegyen éppen úgy, mint a szántóföldeken. Vannak, akik az ipar és a kereskedelem ágazataiban fáradoznak, de szívesen készülnek gyülekezetük ünnepére is. Hét évvel ezelőtt felújították templomuk külsejét, most a belső kapott új ruhát: a falakat, padokat és orgonát újították fel; a padok alját fával beborították és díszes járólappal díszítették az oltárteret a bejárati résszel együtt. Ezért készül most a 250 lelkes gyülekezel hálaadó ünnepi istentiszteletre. A gyülekezet nevével már 1711- ben találkozunk, amik;or is előbb Csikvánd majd Vanyola filiája. Le­véltári adatok bizonyítják, hogy 1749-ben „temploma van a Getsei Helyiségben és Ház, amelyben Eleink Mestert tartottak.” Ezen épü­leteiket az üldöztetés idején elvették tőlük, de istentiszteletet „pajtában tartottak.” 1787-ben új templomot és iskolát építettek Vanyola Aljája­ként, de anyagyülekezetté csak 1895- ben válnak, majd új iskola és tanitó­­lakás épül és temploma tűzvész miat­ti pusztulása után 1906-ban a mai telken új templom épül és 298 kg-os harangot vásárolnak, amelyet 1914- ben ágyúba öntöttek. 1923-ban vásá­roltak ugyanilyen súlyút, amelynek „Hősök Harangja” nevet adták, mert általa siratták el az első világhá­borúban elesett 47 gecsei „katonát”. Az eltelt évtizedekben többször bizo­nyították templomszeretetüket szí­ves adakozással és készséges mun­kálkodással. Ez évben pedig tervez­­getésük eredményeként a belső meg­újítással ünneplőbe öltözve gyüleke­zetek hálaadásra „Gondol ránk az Úr” hitvallással. Október hó első szombatján a ko­ra délelőtti órában érkezett Szebik Imre püspök Bálint Lászlóékkal - akik éveken át gondozói voltak a gyülekezetnek. Ágoston Ferenc fel­ügyelő kántor és Kiss Lenke gond­noknő vezetésével fogadták a vendé­geket. A zsúfolásig megtelt temp­lomban Józsué 1,8 alapján hirdette püspökünk: A templom azért van, hogy felfelé tudjunk nézni. Azért fá­radozott ez a kis létszámú gyülekezet temploma megújításáért, hogy meg ne feledkezzen az ember Isten nevét magasztalni és törvénye szerint élni. Igénk által újítja meg a velünk való kapcsolatát, lehajol hozzánk és meg­erősíti velünk szövetségét. Azt, hogy Őhozzá tartozunk, az övéi vagyunk; törvényét is azért adta, hogy rend legyen életünkben és így kövessük szeretetének testet öltött Urát, Jézus Krisztust. A püspök áldó imádsága után fel­emelő kezek mellett hangzott a nyolc lelkész ajkáról az ősi ének: Erősítsd meg Istenünk, amit cselekedtél ér­tünk... S utána bűnbánattal és a bo­csánatot fogadó sereg hajtott térdet az úrvacsorában megjelent kegyelemért. Az ünnepi istentisztelethez csatla­kozott a közgyűlés, amelyen Görög Zoltán lelkész köszöntötte egyházke­rületünk püspökét és a vendégeket Kiss Lenke gondnokkal együtt. Majd Tarró Emília tanuló tolmácsol­ta Reményik Sándor: Templom és iskola c. versét. Ágoston Ferenc fel­ügyelő számolt be röviden a temp­lom újjáépítéséről, Igével kezdve: „Élettel és Szeretettel ajándékoztál meg és gondviselésed őrizte lelke­­met.” Jób 10,12. - Istenünk, egyhá­zunk szeretete vezérelte evangélikus népünket, hogy hittel, szorgalommal összefogva, széppé tegyék második otthonunkat: Isten házát. íme, ami­ről oly sokszor hallhattunk templo­munk szószékéről: az összetartó sze­retet megtenni gyümölcsét. Ezért nem minket illet a köszönet, hanem Istenünknek adunk hálát, mint a zsoltáros is: „Nem nekünk Uram, hanem a Te dicsőségednek.” Majd beszámolt az éveken át végzett gyü­lekezeti áldozatvállalásokról és a szerecsenyi templom építéséről is, amelyben 1949-ben az anyagyüleke­zet is részt vett. Istenünk áldását ad­ta terveinkre és most békében és sze­­retetben, énekben és imádságban magasztalhatjuk Urunkat. Ismertet­te a templom felújítási költségeit, amely 335 000,- Ft, ebből 85 000,­­Ft közegyházi segítség volt s a többit FELLINI Vasárnap halt meg Federico Fel­lini, korunk egyik legnagyobb mű­vésze. A hétnek ez a napja a feltá­madás ünnepe: hitt-e benne Fellini? Mondták, eltávolodott ifjúságának humanista, keresztény világlátásá­tól; de csakugyan így volt-e? Az Édes életre szokás hivatkozni, a Nyolc és félre, a Satyriconra, pedig ezek is keserű és csalódott látomá­sok a világról, s nem tagadása szép­nek, jónak, igaznak, örökkévaló­nak. Már első, igazán nagy filmje, az Országúton is a társtalanság és a társkeresés mélyreható drámája. Költő volt és álmodozó, aki az élet megannyi keserű és kiábrándító ta­pasztalata elöl lélekmélyre mene­kült. Azt hirdette, hogy az önzés elmagányosít (Zenekari próba), hogy az élvhajszolás csömörre vezet (az előbb említeti filmekben is), és hogy legszebb vágyaink mindig elérhetetlen távolságban tűnnek el elölünk (Amarcord, És a hajó megy). Hitetlen lett volna, vallás­a 168 egyházfenntartó adta össze. Példás segítséget nyújtott a 18-20 lét­számú presbitérium, akiknek nagy része aktív dolgozó és akik 9 gyűlé­sükön kívül több napon át vállalták a kézi munkákat. Reménységgel szólt a gyülekezet jövőjéről, amikor beszámolt a hitoktatásról - 23 ált. iskolás jár hittanórára - amelyet Gö­rög Zoltán homokbödögei lelkész végez évek óta, mint a gyülekezet pásztora. A felügyelő beszámolója után Varga György egyházmegyei es­peres köszöntötte a gyülekezetét, majd Tóth Sándor ny. mezölaki lel­kész - akit megválasztott a gyüleke­zet tb. presbiterének és aki segítő szeretettel szolgált tanáccsal és báto­rítással a munkálkodás idején. Kö­szöntötték még a gyülekezetét Né­meth Tibor vanyolai, Kardos József téti, Bálint László és felesége Varsá­nyi Vilma óbudai, és Szalay Józsefié ref. lelkészek. A község részéről jelen volt Kiss Sándor evangélikus polgár­­mester vezetésével a képviselő-testü­let - akik évről évre adománnyal vesznek részt az egyházak életében. Az orgonista a felügyelő fivére, Ágoston Gábor nagygeresdi polgár­­mester volt. Az ünnepség bőségesen terített fehér asztal mellett folytató­dott, amelyet a mindenre van időm jelszóval azok az asszonyok készítet­tek, akik vasárnapról vasárnapra járnak a templomba, akik az ünnep előtti hetekben naponként szépítet­ték a munkások után a templomot, a lelkészlakást és az udvart. Az ebéd végeztével az újabb szolgálatra indu­ló püspök köszönetét mondott a meghívásért és az asszonyok hűséges szolgálatáért. Azzal vettünk búcsút mindnyá­jan : Bizony gondol az Ő népére, egy­házára, kis gyülekezetére az Úr! T. S. és egyházellenes? Talán inkább antiklerikális, aki nem a hittől, ha­nem a hittel visszaélőktől fordult el. Tanúul hívhatjuk müveit, talán ab­ban a reményben is, hogy halála okán mozikban, képernyőkön föl­újítják ezeket. Hiszen a művész ad­dig él, amíg a művei. S a Fellini­­filmek halhatatlanok. (Z. L.) Kiállítás Harmatiné Polgár Rózsa textilművész, püspökünk fele­sége kiállítása 1993. novem­ber 26-án, csütörtökön dél­után 5 órai kezdettel nyílik a Budapesti Vigadó Galériában (Budapest, V., Vigadó tér 2.). A Széchenyi Irodalmi és Mű­vészeti Akadémia meghívott tagjaként rendezett székfogla­ló kiállítást Fodor András író nyitja meg. A kiállítás decem­ber 12-ig tekinthető meg. Post festa 1993. október 25. hétfő. Ünnep után vagyunk, a latin kifejezés szó szerinti értelmében. Ködös reggel. Borús felhők mögött rejtőzik az ég királynője. Nem sokáig. Mindinkább erősödő áttetsző ragyogás jelzi hollétét, majd leveti felhő paplanát és sugrázó fényességében mutatja meg magát. így tündökölt tegnapelőtt is, amikor a város közép­pontjában lehullott a fehér lepel egy fekete márvány talapzaton álló szoborról. A művészi kompozíció meg­értését elősegítette az elnevezése: Magyar Golgota. És még pontosabban a talapzatba vésett kétsornyi szöveg, melyet a reá tűző arany nap arany betűkkel szikrázta­­tott fel tengernyi sokaság szeme láttára egészen az égig. 56-OS SZABADSÁGHARCUNK DICSŐSÉGÉRE A VÁROS ÉS A MEGYE MÁRTÍRJAINAK EMLÉKÉRE Illusztris szónokok váltották egymást. Veretes sza­vaik nyitott fülekbe, kitárt szívekbe hullottak az ünnep­re összegyűltek figyelő seregében. A figyelem nem csök­kent akkor sem, amikor az ünnepi szónoklatok után ökumenikus ima következett. A római katolikus egyház képviselőjében márianosztrai börtönéveim osztályosára ismertem. Cellatársam volt. Evangélikus részről is is­merős (magyarságáról és igazságszeretetéről) lelkész szólaltatta meg az igét s vitte Isten elé imádságunk hálaáldozatát. A különböző egyházak képviselőinek együttes szol­gálata nyomán az emlékmű-avatás szertartása a földről az égbe szárnyalt fel, módosítva az aranybetűs feliratot. ISTEN DICSŐSÉGÉRE Ennek megfelelően kivilágosodott a szoborleleplezés, a város 56-ra emlékezésének ünnepe. Isten világosság és nincsen őbenne semmi sötétség. Ahol ö jelen van, ott eloszlik a homály, s a dolgok, jelenségek áttekinthetővé válnak. Ott nem keveredik a világosság sötétséggel, az igazság hazugsággal, a szeretet gyűlölködéssel, a győ­zelem vereséggel. Isten győzött az emberért, az ember megváltásáért vívott harcában. Okunk van a diadala feletti örvendezésre. Ujjongj, Isten népe, Hirdesd szüntelen, Jézusé a végső, döntő győzelem! (Év. ékv. 388.) Késő délután újra felkerestem a délelőtti ünnepség színhelyét. Kényelmesen elhelyezkedtem egy pádon és csendben szemlélődtem. A nap már nyugovóra hajlott, de volt még ereje arra, hogy sugaraiban megfürdesse a szoborkompozíciót és környékét, felragyogtassa a fris­sen létesített sarjadzó gyepszőnyeg pasztellzöld vidám üdeségét. A délelőtti sokaság már eltűnt ugyan, de az emlékmű korántsem maradt elárvultán. A túlsó oldal gyalogjárdájáról, mely a robajló forgalmú főútvonalat szegélyezte, állandóan jöttek férfiak, nők, fiatalok, gyermekek a szobor megtekintésére. Körüljárták, meg­tapogatták, fényképezték, a koszorúkat nézegették, elolvasták a kétsoros feliratot. Munkáskülsejű férfi állt meg előttem s a szobor láto­gatók felé mutatva rosszallóan jegyezte meg.- Összetiporják a gyönge gyepet.- Nem baj. A letaposott fű majd feléled, az emberek pedig hadd okuljanak.... Jól éreztem magam az emlékmű társaságában, azért hosszan időztem ott. A látvány - a szoborlátogatókkal - változatlan maradt. Nem változott másnap (vasár­nap) sem. * A városban lépten-nyomon emlékhelyekbe ütközöm. Cementbe ágyazott kövek jelzik a Baross (Lenin) híd lábánál meghúzódó robusztus épület alagsori fogdáit. Letartóztatásom éjjelén ide raktak be a teherautó nyi­tott platójáról, tucatnyi pufajkás meghitt köréből. Ha­sonlóan baljós külsejű hatalmas épület távolabb a Ná­dorvárosban a hirhedett ávó egykori rezidenciája. He­teket töltöttem ennek alagsorában. Ez idő alatt kihall­gattak újra meg újra, jegyzőkönyvet vezettek, bűnözői nyilvántartásom elkészítése céljából többszörösen le­fényképeztek (borotválatlanul, gallér tálán ingben), jó­formán minden ujjamról lenyomatot vettek, alvilági nevemet tudakolták, több apró dologra kioktattak. Privát emlékhelyeim felsorolásából semmiképpen nem maradhat ki egy diszkrét intézmény a vasútállo­mással szemben. Azért mondom diszkrétnek, mert ami­kor odakeriilésem után levelezőlapon értesíthettem csa­ládomat hollétemről, csak annyit írhattam, hogy Jókai utca 10. szám alatt vagyok, ám semmit arról, hogy ez a cím a megyei börtönt takarja. Ha jól meggondolom, ez a szemérmetesen gyengéd hangvétel annak bizonysá­ga, hogy Európához való felzárkózásunk már akkor (1957-ben) megkezdődött, bár én akkori gyarló eszemmel képtelen voltam ezt felfogni és méltányolni. Egyébként a megyei börtön tőszomszédságában szé­kelt - mint illik - a megyei ügyészség. Fegyör kísért át oda egyszer - a rövidke útra is kezemre kattintva a bilincset. Számomra nyomasztó, ködös levegő áradt ezekből az épületekből, egészen eddig. Most ez megszűnt. Szétosz­latta a ködöt az őszi napfény, mely békésen ontja ra­gyogó sugarait temetőbeli csendes sírokra, az előttem nyújtózkodó üde-zöld pázsitra és a Magyar Golgotára. Igazságszeretetem célba érkezett és a város városom­má, otthonommá lett. Hűvösödik, indulnom kell hazafelé. Felcihelődöm hát és elballagok a városháza oldalán hosszan húzódó autó­busz-megállóba. Felszállók a tizenkilencesre. Szalad a busz, kinézek ablakán. Az út, amelyen haladunk, váro­sunk egyik 56-os mártírjának nevét viseli. Igen, így van ez rendjén, az igazság rendje szerint... * 1993. október 25. Bibliaolvasási Útmutatónk mai első igéje is egy városról szól Károli Gáspár (akinek bibliafordításán keresztül „az örök Isten beszél magya­rul") szavaival. Kőfalaidra ... örizőket állattam, egész nap és egész éjjel szüntelen nem hallgatnak; ti, kik az Urat emlékez­tetitek, ne nyugodjatok! (Ezs 62,6) Sághy Jenő . Népek temetője Mindig vágytam arra, hogy megnézhessem a temetőt, amelyet addig csak messziről lehetett látni. A régebbi halot­takat 1948 előtt mezítelenül csak beledobták a gödörbe. Aztán, hogy javultak az emberi érzések, és a lehetőségek jobbak lettek, már egyszerű koporsó és alsónemü találkozott a jeges földdel. Meghalt Mandzsui János István munkácsi erdész, akivel több ízben voltam kórházban. Magyar ember volt a javából. Korára már nem emlékszem, a 63-as szám kószál a fejemben. Hatan mentünk ki sírt ásni. Talán a véletlen hozta úgy, hogy engemet is beosztottak a temető-brigádba, ekkor az egyszer. Két napba tellett, amíg készen lettünk a sírral... Nagy volt, nagyon nagy a temető. Hányán pihenhetnek ott, belefagyva a Tundra örökfagyos földében, ki tudná megmondani? Csak az emberi vigasztalásba kapaszkodhat­tam bele: nem mindegy, hol és mikor? Hol találkozunk az örökkévalósággal és mikor számoltatnak el bennünket? A halottnak bizonyára mindegy, de nem az élőknek. Csak ettől mentsél meg bennünket Uram, tört fel bennem a sóhaj­tás. Mennyi, mennyi nemzetség fiai pihennek itt és milyen csendben és békességben! Miért nem tudunk mi élők tanulni a holtaktól?... Aztán évek múltán már szelídebb állapotok idején talál­koztam újra egy ismerős halálával. Kohlbergnek hívták. Német volt. Mázsányi porosz. Véradó volt. Azon az éjsza­kán kétszer verték föl, és a másodikat nem élte túl... Ő nem hitt Istenben. Évekig volt kórházban, szinte állandó kórház­lakó volt. Magas vérnyomással küzdött. Többször voltam vele kórházban és akkor órákat ültem a prices szélén. Két évembe került, mire így fogadta látogatásomat: most már tudom, hogy van Isten és szeretnék hazamenni... Hazatért, de az égi otthonba... Akkor már a táboron belül volt ravatalozó, és közvetlen temetés előtt hozták be a koporsót honfitársai, akiknek megengedte a táborparancsnok, hogy néhányan, de csak honfitársak részt vehessenek a temetésén, amely szintén a tundrái temetőben volt. Én vagyok a feltámadás és az élet, köszöntem el tőle Jézus szavaival a ravatalozóban, pár szó­val még, és imádságban. Valami belső érzés időzített min­dent bennünk percnyi pontossággal, mert, amikor az ÁMENT elmondtam és kiléptem az ajtón, abban a pillanat­ban lépett be a katona és adta meg az engedélyt a német honfitársaknak, hogy vihetik a holtat. Valaki elárulta, hogy temetési propagandát akarnak csinálni a németek, és ezt elkerülendő, megjelent a katona. A fiatal katonák szemé­ben itt minden propagandának számított, ami két ember között hangos élőszóval történt. Hinni szabad, és gondo­latban magamban imádkozhatom, de hangosan és más előtt nem! A temetés 1953. október 31-én történt. A honfitársak kivitték a Tundrára, egyikük halkan elmondta a miatyán­­kot... Feleség és gyermekek néztek Észak felé, aztán, amikor már írni lehetett... az Ég felé... Böröcz Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents