Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-10-31 / 44. szám
ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 58. ÉVFOLYAM 44. SZÁM 1993. OKTÓBER 31. REFORMÁCIÓ ÜNNEPE ÁRA: 25 Ft „A Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk. ” (Zsolt 46,12) rnirrff—ffUTíirmiri A TARTALOMBÓL .NÉGY SZÓ AZ ALAPOK ÜNNEPÉN KICSINY GYÜLEKEZETEK NAGY ÖRÖME LÉGY A BÉKESSÉG HORDOZÓJA... NYÁRI MORZSASZEDÉS ERDÉLYBEN, GYENESEN, SOPRONBAN HIGGY TETTEL - TÉGY HITTEL! Protestáns Nagygyűlés október 30. délután 3 órakor a Budapesti Nemzeti Sportcsarnokban (XIV. Istvánmezei út l-3.) Megnyitó: Harmati Béla püspök Igehirdetés: Hecker Frigyes szuperintendens Köszöntő: Konrad Raiser, az Egyházak Világtanácsának főtitkára A főtéma előadói: Jeszenszky Géza miniszter, Czine Mihály irodalomtörténész, Szokolay Sándor zeneszerző Zárszó: Hegedűs Lóránt püspök A nagygyűlést vezeti: Bóna Zoltán főtitkár A nagygyűlés ünnepélyességéhez a Hermons együttes egyházi könnyűzenével, a Budapesti Összevont Protestáns Énekkar kórusmüvekkel járul hozzá HA ISTEN VELÜNK, KI LEHET ELLENÜNK? Rom 8,31 REFORMÁCIÓI EMLÉKÜNNEPÉLY Debreceni Nagytemplom, október 31. délután 5 óra Köszöntő és jubileumi megemlékezés: Kocsis Elemér püspök Igehirdetés: Harmati Béla püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa elnöke Előadás: Konrad Raiser, az Egyházak Világtanácsa Főtitkára Az istentisztelet liturgiájában részt vesznek a magyarországi protestáns egyházak vezetői Zárszó és áldás: Vad Zsigmond, a nagytemplomi gyülekezet lelkésze Az istentisztelet ünnepélyességéhez a Kollégiumi Kántus és a Debreceni Egyesített Protestáns Énekkar járul hozzá. Mindkét ünnepi alkalomra testvéri szeretettel várjuk. A Protestáns Napok költségeihez szíves adományaikat ezúton is kérjük. A REFORMÁCIÓ MINT ÖKUMENIKUS ESEMÉN\ Hogyan ünnepli a református egyház a reformáció ünnepét? A Lutheránus Világszövetség korábbi főtitkára, Kurt Schmidt- Clausen német lelkész könyve figyelmeztetett arra, hogy a reformációt nem szabad evangélikus vagy protestáns „magánügy” módjára kezelni, mintha az csak a reformáció mozgalmából, Luther teológiai eszméléséből és Zwingli, Kálvin és mások egyházmegújító tevékenységéből előjövő egyházak ügye lenne. A reformáció ökumenikus esemény volt, mert köze volt és hatása van ma is az ökumené, az egész lakott Föld, az összes keresztyén egyház életére. Talán akkor látjuk ezt az ökumenikus összefüggést különösen is jelentősnek, ha arra gondolunk, hogy egy-egy jellegzetes reformátori törekvés, bibliai mélység miként jelent meg másutt is egy-egy egyház életében, néha évszázadokkal később. így szoktuk idézni azt a történeti példát, hogyan hatott a római katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat határozatai nyomán az a felismerés, hogy az istentiszteletek nyelve a latin helyett mindenütt a nép nyelve legyen a hatvanas évektől kezdve. Ehhez a törekvéshez, az istentisztelet, a liturgia, az Isten igéje megértésének, a nép nyelve használatának ügyéhez tartozott a különböző bibliafordítások megjelenése. Sok nép köszönheti a maga irodalmi nyelvének megteremtését a Biblia fordításának, így például a németek Luther és mi magyarok Károli Gáspár munkája nyomán a Bibliával együtt egységes nyelvet is kaptunk. A mai utódok hálás emlékezése a nemrégen függetlenné vált Szlovénia új tízes bankója, amelyen a ljubljanai reformátor, Primoz Trubar arcképe látszik, aki Luther Kiskátéja szlovén nyelvű fordításával ajándékozta meg népét. A bibliai, apostoli eredethez visszanyúló reformáció ezért hangsúlyozza a „sola Scriptura” egyedül a Szentírás tanítását, mert az egyházban az igazságot. Isten igéjének igazságát kívánták az első helyre tenni. A mai ökumenikus közösségben, az egyházak párbeszédében, együttes szolgálatában akkor teszünk a legtöbbet, ha ezt a törekvést éljük és tanítjuk. Úgy lesz újra ökumenikus esemény a reformáció, ha gyülekezeteink, egyházaink a maguk életét, szolgálatát, tanítását a bibliaikrisztusi-apostoli igazsághoz mérik. Az ökumené nem egymáshoz való alkalmazkodást jelent, amely viszonyban az egyik vagy másik félnek föl kellene adnia a maga tradícióit és át kellene vennie valamilyen mást. Nem a másik egyházhoz mérjük magunkat, hanem a bibliai-krisztusi igazsághoz! Az ökumené tehát azt jelenti, hogy együtt jelenhetünk meg Isten színe előtt és kereshetjük akaratát. Együtt gyakorolhatjuk a naponkénti megtérést, a bünbánatot és a bünbocsánat együttesen szólhat hozzánk. Mégcsak arról sincs szó. hogy az ökumenében egy olyan mozgalom bontakozhatna ki, amelyikben együttesen a korszellemhez, a divathoz, a külvilághoz való alkalmazkodás lenne a feladatunk. A társadalmi változások korában, külső hatások és törekvések természetes módon hatnak az egyes keresztyén emberre és a gyülekezetekre. Az egyház jellegzetessége azonban éppen az, hogy bár emberek alkotják, akik benne élnek a világban, a jézusi főpapi ima azonban arról beszél, hogy az egyházban működő ige és szentségek őrizzenek meg a gonosztól. így válhat a gyülekezet, az egyház Krisztus testévé, akarata közvetítőjévé. Reformáció ünnepén hálaadással tekintsünk vissza azokra, akik számunkra sok-sok szenvedés és üldözés közepette is megőrizték Krisztus evangéliumát. Az apostoli-bibliai igazság kötelezést jelent az ökumenében, hogy éljük és hirdessük mindazt, amivel Isten megajándékozott. Örömmel ismerhetjük föl más egyházak körében is a krisztusi evangélium üzenetét. Ebben az esztendőben a reformáció ünnepe előtti héten felújítottuk azt a régi gyakorlatot, hogy Protestáns Napokat tartsunk. Ezeken is nem önmagunkat, hanem azt a krisztusi igazságot kell hirdetnünk, amelyik megújíthat és megreformálhat mindnyájunkat. Dr. Harmati Béla Tudomásom szerint a reformáció ünnepét csak a múlt századtól kezdték ünnepelni a reformáció egyházai, legalábbis Magyarországon. Egyházunkban nem alakultak ki különleges népszokások, sem különleges liturgiái rend a reformáció emlékezetének megünneplésére. Mindenesetre fontos, hogy minden esztendőben október 31- én megemlékezünk a reformációról. Olyan ünnep ez számunkra, mintha vasárnap lenne, és iskoláinkban is tanítási szünet van. Délelőtti istentiszteleten a református gyülekezet, saját körében emlékezik meg a helvét irányú reformáció különleges hangsúlyairól, este pedig együtt az evangéliumi egyházak közösségével adunk hálát Isten kegyelméért, amellyel egyházát időről időre megújítja. így jutnak érvényre az ünneplésben az együvé tartozás testvéri érzései és ugyanakkor a református azonosság, amelyik napjainkban nem az ún. sokat emlegetett „nyakas kálvinizmus”, hanem ökumenikus nyitottságú evangéliumi magatartás, amelynek legfőbb jellemző vonása Jézus Krisztushoz és a Szentíráshoz való ragaszkodás. A református egyház ezen az ünnepen elsősorban nem embereket ünnepel, hanem Istent dicsőíti azért, hogy választott népét, az anyaszentegyházat időről időre megtisztítja igéje és Szentlelke által és alkalmassá teszi küldetése időszerű betöltésére. A reformáció az élő Istennek olyan állandó megújító munkája, amelyik Krisztus testet öltésében, váltsághalálában és feltámadásában jelent meg, és mint az új teremtés zsengéje, előlege, kisugárzik az egyház egész történetére. Ilyen reformációja volt Istennek az egyház életében az a munka, amelyik Augustinusnak, jó magyar nevén Ágostonnak, „a kegyelem doktorának” felismeréseiből fakadt, és amelyik Pál apostol római levelének első nyolc részében kifejtett ingyen kegyelemből hit által való megigazulás tanának üzenetéből kiindulva vonul át az egyház történetének megújulási mozgalmain, amelyik élteti a dunyi reformot, a ferencesek mozgalmát, a Benedek-rend reformjait, a valdensek és husziták előreformátori mozgalmát, az Erasmus-íele humanizmust, amely nélkül lehetetlen lett volna 1517. október 31 -nek és Luther 95 tételének világraszóló hatása. Mindazonáltal nem vagyunk hálátlanok Isten eszközei iránt. Megadjuk a tiszteletet Luthernek, akit minden tekintetben megilleti a reformátorok között az elsőség, amikor prófétai bátorsággal csóvát dobott a századokon át felgyülemlett gyúlékony anyagba, hogy futótűzként terjedjen az evangélium lángja a korabeli Európában. Atyáink és nagyatyáink még jó lélekkel emlegették együtt a három nagy reformátort: Luthert, Zwinglit és Kálvint, akik közül az első a próféta, a második a vértanú, a harmadik Institutiójával mint a keresztyénség egyik nagy tanítója vonult be az emberiség történetébe. Méltatlanul szorult háttérbe Zwingli, akinek összesen tíz év adatott műve felépítésére, de akit korai halála megakadályozott, hogy Lutherhez és Kálvinhoz hasonló maradandó életművet alkosson. Az újabb Zwinglikutatás azonban feltárta, hogy Zürich reformátora, az Erasmus-tanítvány Zwingli minden tekintetben európai méretű személyiség volt. így méltó, hogy a három nagy között emlegessük. Természetesen e három nagy reformátor említésében is van igazságtalanság, mert bár mindenik a maga helyén az adott egyházi és történelmi közegben halált megvető bátorsággal és küldetéstudattal végezte el a reformáció munkáját, mégis még rajtuk kívül sokan említést érdemelnek, mint pl. Melanchthon, Luther közvetlen munkatársa, vagy Bullingcr, Zwingli művének folytatója, a II. Helvét Hitvallás megalkotója, vagy Knox János, Skócia lánglelkű reformátora, nem is szólva a magyar reformátorokról, Dévai Bíró Mátyástól Méliusz Juhász Péterig. A reformáció ünnepén, amikor hálát adunk Istennek az evangéliumi hit napfényre jutásáért és megmaradásáért, ugyanakkor nincs okunk diadalmaskodni, sőt szükséges önvizsgálattal visszatekinteni a reformáció századaira és magunkba nézni: vajon megvalósultak-e a reformáció törekvései, vajon méltók vagyunk-e ma ahhoz az örökséghez, amelyet sokat emlegetett hitvalló hőseink ránk hagytak? Vagy pedig valamilyen hamis önteltséggel úgy gondoljuk, hogy a reformáció valamiképpen a maga módján befejeződött és elég tartanunk azt a hitet és azokat a hagyományokat, amelyeket immár csaknem fel évezreden át nemzedékről nemzedékre örököltünk. Egy számomra mindig derűt keltő anekdotára emlékezem századunk negyvenes éveinek közepéről, amely akkor felkavarta a különben sem csendes egyházi vizeket. Egyik neves egyháztörténészünk hetilapunkban népszerű cikket írván, egy lendülettel -a következőképpen akarta megértetni a reformációt az egyszerű református hívekkel: „A reformációt Luther elkezdte, Zwingli folytatta, Kálvin befejezte!” Másnap megérkezett az evangélikus tiltakozás a református egyház konventjéhez, s ennek a tiltakozásnak igaza is volt, ha úgy gondolta, hogy a reformációt nem lehet befejezni, csak folytatni, hiszen a reformációnak egyik alapvető hitvallása, hogy az egyháznak állandó reformációra van szüksége. Napjainkban, az egyre inkább kibontakozó ökumenikus mozgalom korszakában nyilvánvaló lesz, hogy a reformáció nem a reformáció egyházainak kiváltsága, hanem Istennek olyan ajándéka, amellyel az egyetemes egyházát akarja megújítani. A reformáció korszaka után, talán éppen a reformáció hatására is a katolikus egyház többszörös megújuláson ment át, levetkezve a középkori romlásokat, a II. Vatikáni Zsinat végzéseiben pedig nyitottá vált a reformáció igazságai előtt. Az ökumenikus mozgalom megváltoztatta az egyházak közötti kapcsolatok atmoszféráját, a történelmi egyházak között folyó párbeszédben megértettük, hogy mindazok az egyházak, amelyek az apostoli hitet vallják, amelyiket az első ökumenikus zsinatok a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallásban foglaltak össze és amelyik az Apostoli Hitvallásban megjelenik, azok az egyházak már nem tudják megindokolni teológiailag, hogy valóban miért nem ismerik el egymást és miért nincsenek úrvacsorái közösségben. Az apostoli hitet eltorzító szekták ezrei és a felnövő új nemzedékek egység utáni vágya előbb-utóbb áttörést fog eredményezni. Korunk nagy kihívásai, a keresztyénség klasszikus területeinek szekularizálódása, megoldatlan gazdasági kérdések, a környezeti katasztrófák fenyegetése mindenképpen sürgeti a történelmi egyházakat a közös hit megvallására és Krisztus követésében való cselekvésre. 1993 reformációi ünnepe előtt azzal a reménységgel kívánunk áldást evangélikus testvéreinknek, akikhez minden felekezet közül hitben legközelebb állunk és akikkel sokfeleképpen meg is pecsételtük evangéliumi szövetségünket, hogy együtt tudjunk Krisztusban növekedni és megújulni azoknak a feladatoknak az elvégzésére, amelyeket az egyházát szüntelen megújító Jézus Krisztus ránk bíz. Dr. Kocsis Elemér A Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke CSANÁDI IMRE Egy hajdani templomra Nádfödeles pajta, sár-alkotmány lehetett, mégis szentegyháznak ékesen neveztetett; áldott áhítatra magába fogadta a kis gyülekezetét. Taposott jobbágyok, német elől szököttek, török sarcát sínylők, e szent helyre feljöttek; bocskorban, mezítláb; szomjúhozva itták próféták mit hirdettek. Testben szakadozva, szabadulva gályákról, szólt hatalmas szóval toprongyos prédikátor: gátakat sodort már válaszul a zsoltár, zúgták mint erős tábor. Idáig lopódzott, itt talált lakozásra napnyugati Kálvin tilalmas tanítása; kert alatt toportyán, harsant égő portán tatár ló vonítása. Dűlt itt pőre átok pápás álnok urakra, Ántikrisztus-nyája pilises tar papokra, aranyozott, fényes, hálványos-tömjénes palota-templomokra. Mi más hajlék volt ez!: puszta négy fal, tapasztott, tojáshéj, akárki melyet földbe taposhat, hadak tengerében rút sajka, törékeny, tárgya minden gonosznak. Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság, ország lappangott itt, mikor nem vala ország: ő árváit Isten vezérelvén hitben, lett Bástya és Bátorság. Két vad pogány melyet zúzott-facsart mint sajtó, nép dacolhatott itt, zsidók jaját sóhajtó, hclvét tant citáló, magára találó, térdet-fejet nem hajtó.
