Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-10-10 / 41. szám

EGY REMÉNYEKET ÉBRESZTŐ TALÁLKOZÓ Európai evangélikus ifjúsági konferencia Budapesten 1993. jűlius 18-26. Száz lutheránus fiatal Európa 20 orszá­gából egy hétre összeeresztve: mi sülhet ki ebből? Tudunk e kezdeni majd valamit egymással? Még bennünk szervezőkben, akik egy éve dolgozunk a program tartal­mi és gyakorlati kidolgozásán, még ben­nünk is ez az aggodalmad<érdés élt az első napon. A Lutheránus Világszövetség kon­ferenciáit általában az illetékes irodái szer­vezik meg, roppant gyakorlattal a hátuk mögött. Mi valamennyien kezdők voltunk a szervezésben, és hogy őszinték legyünk nyugat-európai szemmel nézve csak egy kis elmaradott posztszocialista ország szegé­nyes kis egyháza, meg egy szerény és isme­retlen ifjúsági szövetség állt a hátunk mö­gött. De még, ha nem csinálunk is nagy bakikat, ha mindaz rendben végbemegy, amit elterveztünk, megvalósul-e valami a célból, amit előkészítő anyagainkban így fogalmaztunk meg: közelebb kerülni egy­máshoz, hogy közös problémáinkra együtt keressünk megoldást, vagy megfordítva: a közös útkeresés során közösséggé épülni?” Az első lépések - a nyitó istentisztelet Fabiny Tamás szolgálatával, az ismerkedé­sijáték, - biztatóak voltak. Sok jóféle mo­solyt, kedves gesztust raktározhattam el. Azutzán az első „munkanapon" amely a renddel és szabadsággal foglalkozott, átél­hettem a figyelmet is, a lényegbevágó kér­déseket, azt, hogy Európa - főként Közép- és Kelet-Európa országaiból érkezett résztvevők nem csak a mi képzeletünkben küszködnek hasonló problémákkal, mint mi. Ezt az ismerősség-érzést éltem át a négy nap előadásain, amelyek négy alapve­tő problémánkról - a következő napokon a kirekesztésről, a közönyről és a jövőkép hiányáról szóltak. (Pardon, egy elmaradt, de mint a napot meghatározó téma élt.) Ismerősség-érzésem volt délutánonként is, a csoportos munka során: saját problé­máinkról beszélgettünk. Ízelítőül néhány cím: A média szerepe a közöny megtörésé­ben, küzdelem az agresszió és az erőszak ellen. Az ifjúsági munka jövője: családok egyháza? Fiatalos istentisztelet, Kis- Jugoszlávia helyzete stb. Ismerős problé­mákkal, de nagyon új feldolgozási mód­szerekkel találkoztunk viszont a reggeli bibliamagyarázatokon, amelyeket egy brazil származású, fiatal lelkész tartott. Ennyit mozogni, alkotni, hallgatni, cso­dálkozni rég nem volt lehetőségem, főként nem bibliamagyarázat alkalmából. A hét ívét - Jézus megdicsőülésének története adta. Sorban Jézus, Mózes, Illés, majd megint Jézus felé fordítottuk tekinte­tünket a négy „munkanapon”. Az a mon­dat, amely újra és újra előbukkant, amely a biztonságot és bátorságot volt hivatva adni az igencsak kemény négy problémával foglalkozva Péter mondata volt ugyaneb­ből a történetből: Jó nekünk itt lennünk. (Mt 17,3/b) Ahogy haladt előre a konfe­rencia vált egyre igazabbá ez a mondat. Csupa izgalom volt éjjelenként napilapunk a The Tent (A sátor) szerkesztősége. Sor­ban érkeztek a résztvevők cikkekkel, medi­tációkkal, keresztrejtvénnyel, illusztráció­val. Fordítottunk angolra a német, német­re az angol anyagot. Közös munka folyt a reggeli áhítattól, a hajnali lapzártáig ezt lehetett érezni. Jó volt nekünk a Teoló­gián, a Teológus Otthonban, a zuglói templomban lennünk. Jó volt egy kis időre szétválni, szerte az országban vendégség­ben lenni gyülekezetekben, táborokban. Jó volt Csömörön lennünk, ismét együtt, hallgatni a Jónás-oratóriumot. Jó volt ne­künk így együtt lenni, mert tudtunk mit kezdeni egymással, tudtunk közösen dol­gozni és közösen örülni. Ez az, amit soha semmilyen szervezés, előkészítés nem ért volna el önmagában. Ez ajándék. Ajándék és ígéret. Mert, ha ez az összetartozás létre­jöhetett százunk közt, akkor nem lehetetlen egész Európa összes lakója között sem. Ezt a reményt vittük haza százan húsz országba. Felsorolni sem nagyon tudom azokat, akiket köszönet illet a konferencia sikeré­ért. A Teológus Otthon konyhás néniéitől, az Országos Egyház pénztáráig, és elnök­ségéig, sokak segítőkészségének és türel­mének köszönhető, hogy az utolsó napra igencsak megváltozott a résztvevők elkép­zelése a Magyarországi Evangélikus Egy­ház életéről, színvonaláról és, hogy a „MEVISZ” szót valamennyien megtanul­ták. Még nehezebb feladat kifejezni ügyet­len kis hálámat az iránt Aki közösséggé formált bennünket. De nagyon próbálko­zom. Andorka Eszter Végezetül álljon itt egy meditáció a The Tent-ből. SÁTOR=SZABADSÁG+BIZTONSÁG Bár zárt és határozott helye van, a sátor számomra a szabadság szimbóluma. Kicsi. Könnyen magammal vihetem, akárhová megyek is. Ahol akarom, ott verem fel: hegy tetején, vízesés aljában, a vadonban, de akár egy előadóterem közepén is. Mert zárt, és mert határozott helye van, a sátor szimbóluma számomra a biztonság­nak is. Megvan a magam saját sátra, amit én szabadon használhatók. És ez a sza­badság számomra biztonság. Ezt érezhette Izráel népe, amikor Egyiptomot elhagyva megkezdte vándor­lását a pusztában. A sátorban Isten volt vele. A szent sátor Isten jelenléte volt szá­mára. Egyik helyről a másikra költöztek, nem volt biztos lakóhelyük. Csak a sátruk volt velük és az Istenük. Ő volt az egyetlen biztonságos pont az életükben. Ezért érez­ték magukat biztonságban. És ez a bizton­ság számukra szabadság volt. Azt hiszem, valamennyiünknek szüksé­ge van egy sátorra. A biztonság és szabad­ság sátrára. Egy sátorra, amely elég köny­­nyű, hogy utunkra magunkkal vigyük. Mert nincs biztos helyünk, mindig úton vagyunk. Más-más irányba haladunk, de mindegyikünknek van egy sátra, ahol bár­mikor megtalálhatjuk a mi Istenünket. Is­tent, aki megadja nekünk, hogy biztonság­ban és szabadon érezzük magunkat. Fabiny Kati Evangélikus Élet 1993. október 10. A SZAKONYI GYÜLEKEZET HÁLAADÓ ALKALMÁRÓL Néhány hete ironikusan kérdezte tőlem valaki: még létezik a szakonyi evangélikus gyülekezet? „Jöjjetek, lássátok az ÚR tetteit, aki bámulatos dolgokat mű­vel a földön!” A 46. zsoltár e szavaival hívta a kételkedőket és a mögöttünk lévő hónapokat jó ismerőket, kíváncsiságukat nem is leplezőket és szívből örvendőket, a közösség élményére vágyókat és Isten igéjére figyelni akarókat 1993. szeptember 5-én hálaadó alkalmá­ra a szakonyi gyülekezet. Hívta a MÚLTBÓL ÉRTÉKEKET MEGŐRIZNI és TOVÁBB­ÖRÖKÍTENI óhajtva, amikor arra emlékezett: 200 éve ekkortájt a hitvalló elődök egy pajtában tartották istentiszteletüket, de mindent elkövetve munkálkodtak már, hogy 1794 ádvent első vasárnapjára elkészüljön templomuk, amely néhány évtized eltel­tével kicsinek bizonyult. 1886-ban ezért az eredeti templomhossz 1/3-dal megnagyobbították a szent hajlékot! Az akkori lelkész így irt: „A lélekszám csekélységét a hívek buzgalma, vallás- és egyházszeretete pótolja!” A mai segédlelkész sem tud másként vallani, hiszen az ünnepi istentiszteleten nemcsak emlékező, hanem RENOVÁLÁSI MUN­KÁLATOKAT BEFEJEZŐ'gyülekezet volt jelen. Egy esztendeje, aggodalmaskodást sem eltitkolva hangzott a bejelentés: a 180 lelkes egyházközség külsőleg tatarozni kívánja templomát! Gondolni sem mertük, hogy a 10 éve gyülekezeti alkalmaknak otthont adó, de ma is lelkész nélküli parókia is meg fog újulni, s még marad erő, lendület és anyagi fedezet a templo­munk belső renoválására, szépítésére is. Megtörtént! 1 040 000 Ft-os kiadást és 1 132 500 Ft összegű bevételt könyvelhetünk. Országos Egyházunktól 300 000 Ft, Győr-Sop­­roni Egyházmegyétől 70 500 Ft, a Szakonyi Önkormányzattól 80 000 Ft támogatás érkezett, melyet ez úton is megköszönünk. Szakonyból elköltözött, de gyülekezetünkre gondoló hívek 82 000 Ft-nyi megható adományt juttattak el hozzánk. Szakonyi gyülekezetünk tagjai pedig 600 000 Ft-tal és 300 000 Ft értékű társadalmi munkával fejezték ki szívük szándékát. Hogy azonban ki merjük mondani: UJJONGÓ szívek ünnepel­tek, annak alapja az isteni kegyelem megtapasztalásában, az átélt csodák formáló hatásában rejlik igazán!- Csoda volt. ahogy ellentétek simultak el. Tette mindenki, amit tennie kellett, pél­dás útmutatással az idősebbek, minden feladat elvégzésére készen presbiterek, lelkesen és vidáman fiatalok és leírha­­tatlanul örvendező szívvel asszonytest­vérek!- Csoda volt ahogy különböző módon többen je­lezték egyházi éle­tünkbe való bekap­csolódási szándé­kukat. S testvéri volt, ahogy máris feladatokkal meg­bízva és nem hűvö­sen, távolról fogadták őket híveink.- Csodaként éltük át, ahogy Szommer László tanár vezetésével megalakult és hétről-hétre lelkesen próbált a férfikar!- Csoda, ahogy szavakkal nem is megfogalmazgatva, de tekin­tetek, mosolyok annál kifejezőbb árulkodásával készítette szivét és templomát gyülekezetünk a hálaadó istentiszteletre, melyen SZEBIK IMRE püspök szinte óhajunk érezve Zsolt. 46,8. verse alapján hirdette Isten igéjét. Rámutatott a történelemben cselekvő Úrra, aki ismerve „nincs tovább” érzéseinket, növekedést, erősödést munkál. Szólt az egy­ház történetében „bámulatos dolgokat művelő", választottait ke­zéből ki nem engedő Istenről és az üdvtörténetben életet ajándéko­zó, élni hagyó s Krisztusban igazi életre hívó Istenről! Gyülekezetünk 15 tagú férfikarának két ízben is felcsendülő ének­szolgálata és az úrvacsora közösségének átélése után az ünnepi köz­gyűlésen az emlékező, renováló, ujjongó jelzők után azt mondhatjuk: JÖVŐBE REMÉNYSÉGGEL TEKINTŐ gyülekezet hallgatta Húsza László felügyelő megnyitó szavait, a felújítási munkálato­kat ismertető beszámolót és a nagyon találó köszöntéseket. Elsőként Bárány Gyula esperes, majd Farkas Tibor római kato­likus plébános szóltak. Szivekig akarva hatolni figyelmeztette és tanította a templomot zsúfolásig megtöltő egybegyűlteket Rác Ernő, a gyülekezet utolsó parókus lelkésze: egyházban és egyházközségben új élet akkor lesz, ha egyre több és több, a saját ügyeit rendezni tudó és a testvért felkarolni akaró irgalmas lelkű ember munkálkodik! Boros Lajos lelkész személyes emlékeket elénk tárva, az ünnepi asztalnál Szabó Lajos lelkész, ki szintén a falu szülötte meghatóan vallva, Tóth Sándor lelkész pedig Zsid 12,14. igéjével buzdítva voltak köztünk. Az istentiszteleti együttlétet Szebik Imre püspök szavai zárták, idézve: Vesdd le a te sarudat, mert szent az a hely, ahol állsz! S ha hangosan nem is, de sokunkból őszintén érkezett: igen, valóban! Fatalin Helga Kettős jubileum Körmenden A meghívó szerint egyik sem kerek év­forduló. A templom 105 éves, a Türelmi Rendelet nyomán pedig pontosan kétszer annyi ideje, 210 éve szerveződött újjá Kör­menden az evangélikusság. A szeptember 11-i ünnepi megemlékezés apropóját az szolgáltatta, hogy az idén nyárra fejező­dött be a templom külső és belső felújítása. Három és fel évi fokozatos előrehaladással mára teljes szépségében áll a Ludwig Schö­ne, bécsi építész tervei szerint neogótikus stílusban épült templom, mely a város egyik legszebb műemléke. A torony tetején 43 méter magasan forgó kakas a város legkiemelkedőbb pontja, melyet minden irányból már messziről látni, maga az épület pedig a helység legnagyobb befogadó­­képességű temploma mintegy 600 ülőhellyel. Érdekes ez, ha az itt élő felekezetek számará­nyára tekintünk: a 6000 katolikus és 600 reformátusmellett mindössze 350evangélikus él a városban, összesen ugyanennyien tartoz­nak a környező filiákhoz: Szarvaskőidhez, Katájához és Hegyháthodászlioz. A csaknem 3 milliós renoválás legnag)obb részét a gy üle­kezet saját adakozásból végeztette. Szebik Imre püspök Zsid 12,1-3 alap­ján először Jézusra mutatott ünnepi prédi­kációjában, aki nélkül nem működhet gyülekezet és nem épülhet templom: néz­zünk fel ma is és a jövőben is Őrá! Igehir­detésében megemlékezett a körmendi gyü­lekezet legnevesebb bizonyságtevőiről is, akik közül kiemelte Turcsányi Andort, a polihisztor tudóst, aki Herman Ottó mun­katársa volt őrségi útján. Turcsányi épít­tette a jelenlegi templomot is és iskolákat létesített a libákban. A püspök szólt Kapi Béláról is, aki 12 éven keresztül pásztorol­­ta a körmendi nyájat. Irodalmi munkássá­gának legtermékenyebb korszaka körmen­di éveire esik. Innen indította útjára az evangélikusság fel évszázadon át legfonto­sabb és ma is nosztalgiával emlegetett nép­lapját, a Harangszót. Innen került püspök­ként Szombathelyre, majd később Győrbe. Az idősebbek a püspök szavai nyomán em­lékezhettek Zongor Bélára, aki 25 éven ke­resztül Körmendről irányította az akkori Vasi Közép egyházmegyét. Végül emlékez­hettünk a gyülekezet leghosszabb ideig szolgált lelkészére, Farádi Mihályra, aki a tiltás és leépülés legnehezebb időszakában szenvedte el gyülekezetével együtt a hábo­rút. az államosításokat és sokak hűtlensé­gét. A háború alatt 5 éven át a Körmend­hez tartozott szórványok hűséges missziói lelkésze volt Böröcz Sándor is, akinek megpróbáltatásairól szóló könyve nemrég kerülhetett az emlékezők kezébe. A kettős jubileum ünnepi hangulatát emelte a Körmendi Városi Vegyeskar szol­gálata Sabáli Lászlóné vezetésével, vala­mint az, hogy a jelenlévőknek fele, mint­egy 200 hívő részesült az úrvacsora áldásá­ban. A communio, a közösség különös emelkedettsége érezhető, amikor tömegek járulnak az oltárhoz. Az istentisztelet után tartott ünnepi megemlékezésen dr. Nagy Árpád helyi fel­ügyelő köszöntötte a vendégeket és ki­emelte a gyülekezet építésében tevékenyke­dő lelkészek mellett a világi tisztségviselők hűségét és helytállását is. örömmel mutat­ta be a templomban most elhelyezett két márványtáblát, mely az elmúlt 210 év lel­készeinek és felügyelőinek állít méltó emlé­ket. Zügn Tamás helyi lelkész ismertette a renoválás menetét és bemutatta azokat a kiadványokat, melyek erre az ünnepélyre készültek el: a kerámia emlékplakettet, mely a templom bejárata fölötti egyik re­liefet ábrázolja. Bemutatta Torjay Valter 50 példányban készült értékes rézmetsze­tét, melyet a hívek otthonuk díszítésére emlékül megvásárolhatnak. A legjelentő­sebb kiadvány azonban a Körmendi Evan­gélikus Egyházközség Története. A lelkész gyűjtése nyomán az ő tollából jelent meg, mint a Körmendi Füzetek sorozat feleke­­zettörténeti munkájának különnyomata. A templomi ünnepség után a gyülekezet asszonyai terített asztalokkal vártak min­denkit az egyházközség idén visszakapott egykori iskolájának épületében, melyet 1913-ban Kapi Béla építtetett, s most gyü­lekezeti alkalmakat szolgál. A helybeliek állófogadáson, mások díszebéden vettek részt. A baráti együttlét melegségében po­hárköszöntők hangzottak. Dr. Gyürki László, a körmendi római katolikus egy­házközség kanonok-plébánosa a katoliku­sok és protestánsok ökumenikus együtt­működésének fontosságáról beszélt és pél­daértékűnek ítélte a körmendi gyakorla­tot. Évente számos alkalommal szolgál együtt a katolikus, református és evangéli­kus lelkész közös istentiszteleteken és váro­si rendezvényeken. Az ünnepség egyik díszvendége volt Lukáls Miklós államtit­kár, akit ebben a templomban kereszteltek. Köszöntőjében meleg szavakkal emléke­zett meg családja körmendi kötődéseiről. Farkas József polgármester aláhúzta az egyházak szerepét a közerkölcs javításá­ban, az ifjúság szellemi, erkölcsi értékek­kel való felruházásának szolgálatában. Vé­gigjelen volt az ünnepségen az osztrák test­vérgyülekezet delegációja a Stájerországi Leibnitzböl. A sok ünnepélyes külsőség ellenére a gyülekezet nem saját magát ünnepelte ezen a napon, hanem Istennek adott hálát a gaz­dag múltért, az eredményes jelenért és az Úr segítségét kérte imádságával és ünneplésé­vel a jövő felé vezető úton.-n -s NEGYVEN ÉVE A MARADVÁNY-GYÜLEKEZET SZOLGÁLATÁBAN Evangélikus Rádiómisszió - hogyan tovább?! Beszélgetés Kiss János evangélikus lelkésszel Amikor elutazom Kapolcsra, és le­ülök beszélgetni Kiss János bácsival, kezdem átérezni egyházunk jelenlegi legnagyobb problémáit. Egyrészt a lel­készhiány készteti 74 éyesen még aktív lelkészi szolgálatra, másrészt a folya­matosan csökkenő evangélikusság miatt megoldhatatlan az utódlás kér­dése. Ameddig Isten engedi, addig vég­zi szerényen, de lelkesen szolgálatát a Balaton-felvidék kis falvaiban. Nemré­giben ünnepelték a gyülekezetekben lelkészük negyven éves közöttük való szolgálatát. Ebből az alkalomból ke­restem fel őt, beszéljen életéről, tapasz­talatairól.- János bácsi, negyven esztendő egy helyen elég ritka helyzet a lelkészi szol­gálatban. Hogyan került Kapolcsra?- 1942-ben avattak lelkésszé, majd vallástanító-lelkészként kerülem Sop­­[onba. Egy alkalommal a szószéken idéztem Reményik Sándor közismert versét. Ezt valaki jelentette megfelelő helyen, és amikor megszüntették a val­­lástanító-lelkészi állásokat, az enyémet ügy szüntették meg, hogy p hitoktatási engedélyemet is megvonták, mint ál­lamellenes tevékenységet folytatónak. Sopronban könyvtárosként akartam maradni, de ehhez meg kellett volna szereznem a doktorátust. Himnológiá­­ból készültem, de amikor konkrét kér­déseket tettem fel, választ sem kaptam. Mivel mindezek párosullak azzal, hogy Fotó Kornis Pctcr egy félreállított professzor fia voltam, nem maradhattam Sopronban. Bár ak­kor már három gyermekünk volt, más hely nem adatott, mint Tapolca, ahol kihelyezett segédlelkész voltam. A he­lyi javadalom az ebéd volt sorkoszt formájában. A család pedig hol Sop­ronban az én szüleimnél, hol Celldö­­mölkön feleségem szüleinél volt. Ha­vonta egyszer látogattam meg őket. Közel két és fél évig tartott ez, akkor kerültem Kapolcsra. így együtt lehetett a család.- Milyen volt akkor az élete itt Ka­­polcson ? Akkor a gyülekezet már erősen fo­gyóban volt és a kormány gazdasági elnyomása miatt anyagilag is erőtlen. Néhány évig gyalog jártam a fíliákba (3-6 km), majd néhány év múlva tud­tam kerékpárt venni. Most már évek óta megszaporodtak az autóbuszjára­tok, így a menetrendhez tudom igazíta­ni a szolgálatokat. A gyülekezetben többször is rendeztünk vallásos estet színdarabbal. Ezt egy alkalommal a pártbizottságon feljelentették, és a pártbizottság egyik tagja megpróbált politikai ügyet kanyarintani ebből. Az iskolaigazgató és a tanácselnök erről lebeszélték, de az illető gyermekeinken állt bosszút. A továbbtaníttatásuk volt a tét. Pedig ebben az időben a szom­széd falu TSZ-ében főkönyvelőként is dolgoztam. A járási tanács elfogadott, a TSZ-ben is kedveltek. Mivel a gyüle­kezet ekkorra már anyagilag még gyen­gébb volt, gyakorlatilag a termelőszö­vetkezet biztosította megélhetésünket. Mivel sem a politikai, sem az egyházi szervek nem szívleltek, csendben meg­húztam magamat.- Hogyan telnek nyugdíjas napjai? A TSZ-ből már 11 éve nyugdíjba mentem. Lelkészként még nem men­tem nyugdíjba. Mivel most már öt falu­ban csak 200 az evangélikus, ide lelkész már nem kerül, tehát ezt a helyet nem fogja senki sem irigyelni tőlem. És mi­vel TSZ nyugdíjam a minimális lelkészi nyugdíjnál - amit az átlagtól messze A Külmisszíói Egyesület Nyíregyhá­zán tartott közgyűlésén az Evangélikus Rádiómisszió szervezetileg is integráló­dott az Egyesületbe azzal a céllal, hogy csekély erőinket nem forgácsoljuk szét. hanem igyekezzünk közös missziói fel­adatainkra koncentrálni. A Rádiómisz­­szió egyszerre tölthet be kid- és belmisz­­sziói szolgálatot felvállalva az ébresztő, evangélizáló missziói igehirdetést „szé­kes e világban", a misszió parancsból következő tanítói feladatot, egyfajta rá­diós „távhittant", amivel szórványhely­zetben élő testvéreinknek is segíteni sze­retnénk, ha kell ellátva őket megfelelő lemaradó lelkészi fizetésem után kap­nék - valamicskével magasabb, a jelen­legi szabályok szerint lelkészi nyugdíjat nem kaphatok. Tehát amíg Isten enge­di, maradnom kell. A gyülekezettel kapcsolatom rendezett. A csökkenő evangélikusság ellenére is ugyanazok a szolgálatok maradtak nyugdíjas nap­jaimra, mint egy aktív lelkésznek, csak kevesebb résztvevővel. Érzem a marad­­vány-gyülekezetecske szeretetét, ők kezdeményezték ezt a családias ünne­pet is.- Érdekes a „maradvány-gyülekezet" kifejezés. Sajnos sok gyülekezetét lehet­ne ma Magyarországon így jellemezni. Sok erőt és áldást kívánok Istentől eh­hez a nehéz és fárasztó, de szép szolgá­lathoz. Köszönöm a beszélgetést! Menyes Gyula hitiankönyvvel is. S végül, de nem utolsó sorban, lehet a rádiómisszió a lelkigon­dozás eszköze a levelezési szolgálattal, mely igyekszik megválaszolni a hallga­tók kérdéseit ellátva őket megfelelő lelki táplálékkal, iratmisszióval. Ébbe a szol­gálatba a nyíregyházi konferencián Kele­men Erzsébet mellé új munkatárs lépett be Bálint Józscfné, péceli gyülekezeti munkatárs személyében. A magyaror­szági levelezési címünkre érkező leveleket ö gondozza. Ez a cím megtalálható az Evangélikus Élet minden számában, az Evangélikus Rádiómisszió heti műsorter­ve alatt. Hálásak lennénk, ha minél töb­ben megírnák észrevételeiket, kérdései­ket, ötleteiket a Rádiómisszióval kapcso­latban. Az említett közgyűlés a szerkesz­tő mellé hét tagú tanácsadó bizottságot választolt, de emellett nagy szükségünk van mások tanácsára is. Hisszük, hogy nagy ajándék és egy­ben nagy felelősség is, hogy északi hit­testvéreink áldozatkészségéből 30 év után is tovább szolgálhat immár elsősor­ban itthon élő munkatársakkal az Evan­gélikus Rádiómisszió. A Trans World Radio magyarországi partnerszerveze­tével, a Magyar Evangéliumi Rádióval együttműködve, evangélikus színünket megőrizve szeretnénk továbbra is a misszió eszközei lenni az egész Kárpát­medencében... Reméljük, hogy az új kö­rülmények között a misszió Ura, akinek „adatott minden hatalom mennyen és földön", megmutatja a Rádiómisszió út­ját a jelenben és a jövőben is. Ehhez kérjük missziói felelősségükre felébredt testvéreink imádságát, támogatását. Gáncs Péter szerkesztő MEGHÍVÓ Az emlékező és hálaadó szeretet, valamint a viszontlátás reménye jegyében ezúttal hívunk MINDEN VOLT SOMOGYMEGGYESI LAKOST - családokat és egyéneket, barátokat és ismerősöket vallási és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül! - a SOMOGYMEGGYESIEK TALÁLKOZÓJÁRA * * * Találkozunk búcsúkor, 1993. október 17-én a somogymeggyesi evangélikus templomban de. 10.30-kor. Istentisztelet után ÜNNEPI SZERETETVENDÉGSÉG mindenki számára. * * * Tisztelettel a volt meggyesiek nevében: Weisz Jenő (von-Suttner-Str. 32 22880 Wedel b. Hamburg Németország)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents