Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-09-26 / 39. szám

Dr. Nagy Gyula ny. püspök 75 éves Szeptember 23-án töltötte be 75. életévét dr. Nagy Gyula, egyházunk nyugalmazott püspöke. Ez alkalomból otthonában kereste fel országos egyházunk elnöksége és kívánt további életére, tudományos munkájára Istentől áldást és jó egészséget, egyházunk egésze nevében. „MINDENT AZ ÉN KEZEM ALKOTOTT - MEINE HAND HAT ALLES GEMACHT” Folytatás az I. oldalról „Áldjad, én lelkem...” hangzott az igehirdetést követően jól ismert énekünk szintén két nyelven Mónus Györgyi - tavaly konfirmált előadá­sában, majd az újraszentelési imádságot követően a jelenlévő lelkészek áldásra emelt kézzel énekelték az ősi Confirma-t, amelyet a gyónás és úrvacsora követett, amelynek drága lehetőségével többszáz testvérünk élt. Róka Tiborné, a gyülekezet felügyelője nyitotta meg az ünnepi közgyű­lést, köszöntését követően átadva a szót a gyülekezet lelkészének, aki köszöntéseit követően versbe foglalt gondolatait tolmácsoltatta Magyar Anikóval. Bevezető'sorai a gyülekezettől távolra kerültekkel való mély azonosulásról tanúskodtak: ,,0, hányszor hánytam le szemeim, hogy újra-és újra megérkezzek oda. ahol megtörtént velem is a végtelen csoda: Isten kegyelmébe fogadott... Most itt vagyok, itt, 'hol mindent az Ő keze alkotott!" A felújítási munka kezdetére - reménységre és reménytelenségre - és befejezésre vonatkozóan a számadatok ismertetése nélkül is álljon itt az elhangzott biztatás: „Boruljunk le Isten színe előtt! Hiszen olyan munka eredményével áldott meg bennünket, amelynek fáradtsága nem csupán téglák és cserepek, hanem a lelkek egymás mellé illesztésén is múlt.” Ezután elsőként a munkában leghűségesebb társhoz, Máj Géza gondnok­hoz szólt meghatódottan rövid köszönetében a lelkész. A meghívottak és szolgálatot végzők között elsőként Smidéliusz Zol­tán esperes szólt a 33. zsoltár alapján arról, hogy „az itthoniak közé tartozók a távolból érkezettek is, hiszen így maradt velük és velünk Urunk szeretete. Gyülekezet és lelkész munkája nem lett volna ered­ményes e reménység nélkül. Ez a reménység őrizzen továbbra is!” - kívánta. Blázy Árpád, az egyházmegye felügyelője Kol 1,9-11 alapján utalt az elmúlt évtizedek hosszútürésére és állhatatosságára. Friedrich Imgelsbach lelkész - mint a gyülekezet régi ismerőse - kö­szöntötte az ünneplőket a Bajor Egyház, ill. Diakónia képviseletében, majd szavaihoz csatlakozóan szólt Heinrich Reitinger, aki örvendezésre biztatott Isten megmutatkozó kegyelméért és áldásaiért. Ezen a helyen külön is köszönetét kívánja kifejezni a gyülekezet, hiszen a legnagyobb anyagi támogatás is részükről, ill. segítségükkel érkezett a hatalmas, közel 5 millió forintos munkához. Dr. Tarján Lászlóné államtitkár - a terület országgyűlési képvise­lője - „történelmi pillanatról” szólt, amelynek a hitből következően megújult bizonyítéka a templom, „kisugározva egyben az új, szabad és demokratikus Magyarországot.” Megköszönte a fáradozók munká­ját és hitét. Szigetvári György - Ybl-díjas építész - a négyesztendős munka érték­­megőrző jellegére utalva idézett: „Vállalom marék hazám - hittel...” Dubovay Géza ny. esperes a kaposváriak köszöntését hozta, hiszen Kaposvár 1916-ig Ecseny fíliája volt, és ma is látható és láthatatlan szálak fűzik egybe a gyülekezetekben élőket, akár a Balaton partján élőkkel, akiknek köszöntését Madarász István lelkész hozta. Utalt arra, hogy a 25 évvel ezelőtti alkalmon is jelen volt, most azonban „tetőtől­­talpig, minden ízében megújított templom hirdeti a hit bátorságát”, amely bátorságra gyülekezetében is szükség van, hiszen templom-paró­kia építés előtt állnak. Schneiker János polgármester - mint a gyülekezet tagja - a tradíciók továbbhordozásának szükségességét hangsúlyozta. Megköszönte a sok segítséget és külön szólt a lelkész munkájáról, amelynek küzdelmeit nem csupán figyelmével, hanem segítségével is kísérni igyekezett. A helyi önkormányzat emléktáblán örökítette meg a nevezetes alkalmat, melyet a templom külső falán helyeztek el. Dr. Harmati Béla püspök - köszönetének és elégedettségének kifejezé­se mellett - a hasonló sorsú gyülekezetekben megújított csaknem 50 templomról szólt, ahol omladozó és roskadozó falak jelképezték a múl­tat. Jelentős ez a kitelepítettek életében, erre utal mindenütt ideérkezésük első jele is, a templomok megépítése. „Szép ez a templom, örömünk elhat egészen a Parlamentig, de van még feladatunk!” - fejezte be. A Himnusz éneklését követően terített asztalok mellett folytatódott az ünnep, megható találkozásokban és köszöntésekben, amelyekben ki­mondatlanul is, de jelen volt az Úr, akinek a keze „mindent alkotott.” M. L. Szeptember 30.-október 4. között Európai Protestáns Egyházze­nei Konferencia lesz Budapesten, a Fasori Gimnáziumban. A gyű­lés során esténként hangversenyek lesznek, melyeken bárki részt vehet. A hangversenyek programja a következő: Október Tjén. pénteken 20 órakor a Kálvin téri református templomban a DEBRECENI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM KÁNTUSÁNAK hangversenye magyar kórusmüvekkel. Vezényel: Berkesi Sándor, Október 2-án, szombaton 20 órakor a Deák téri templomban a DEBRECENI KODÁLY KÓRUS hangversenye kortárs magyar szerzők müveiből. Vezényel: Kamp Salamon. Október 3-án, vasárnap 18 órakor a Deák téri templomban KARASSZON DEZSŐ ORGONAHANGVERSENYE magyar szerzők müveiből. A belépés díjtalan, adományokat köszönettel elfogadunk. Az egyház dolga ez? Kisebbségi jogokról ökumenikus konferencia Szeptember 2-7. között Buda­pesten a Ráday Kollégiumban ökumenikus konferencia volt, melynek témája ez volt: mi áz egy­házak feladata a kisebbségek jo­gainak kérdésében az európai biz­tonság és együttműködés keretein belül. A résztvevők tábora a Hel­sinki Egyezményt aláíró országok egyházi képviselőiből toborzódott. Európa, az Egyesült Államok és Kanada 30 nemzetéből 90 egyházi képviselő vitatta a témát. Evan­gélikus részről 11 -en, rajtuk kí­vül számos református, baptista, metodista, más protestáns egy­házak tagja és ortodox egyházi ember volt vendége ennek a kon­ferenciának. A megnyitó istentisz­teletet dr. Harmati Béla püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke vé­gezte. A hidegháború befejezése óta az első alkalommal tartották Keletről és Nyugatról összegyűlt egyházi képviselők számára ilyen konfe­renciát és először fővárosunkban, melyen az országaikban lévő em­beri jogi kérdéseket vitatták meg, beszámolókat hallgattak meg ta­pasztalataikról és felmérték szere­püket, mit tehetnek hazájukban az emberi jogok megvédése érdeké­ben. A beszámolókban a legsúlyo­sabb kérdések előkerültek. Koszo­vói albánok kérdése, a kurdok, vajdasági és romániai magyarok, a moldovaiak, vagy a volt Szovjetu­nió területén lévő kisebbségi kér­dések, a kanadaiak indián-problé­mái és az amerikai feketék jogai, mind a konferencia előtt voltak. természetesen hazai problémáink is. Az emberi jogokat meg kell is­merni és ismertetni. Különben nem tudják, mikor sértik meg azo­kat. Ezek a jogok a kisebbségi jo­gok mellett a többire is kiterjed­nek. így a biztonság kérdésére, a gazdasági ügyekre, a környezeti kérdésekre, nők és gyermekek jo­gaira, a menekültügyre és az anti­szemitizmus kérdéseire. A konfe­rencia ajánlásokat dolgozott ki az egyházak számára, miként töltsék be feladatukat saját országukban. Felelősséget igyekeztek ébreszteni a kisebbségekkel való törődésre és ez a felelősség közös, társadalmi és egyházi felelősséggyakorlás. A konferencia kidolgozta aján­lásait, melyeket megküld még az ősz folyamán a tagegyházaknak, hogy továbbítsák kormányaiknak is. A konferencia szervezője a Sváj­ci Protestáns Egyházszövetség és az Egyházak Emberi Jogok Prog­ramja Bizottság. Három egyházi nemzetközi szervezet keretében jöttek el a képviselők: az Európai Egyházak Konferenciája, az Ame­rikai Ökumenikus Tanács és a Ka­nadai Egyházak Tanácsa kereté­ben. Az egyházak feladata minden­képpen a feltárás, a dialógus, a mindenáron való segítés, a felelős­ség kiterjesztése és a hídépítés. A keresztyén szeretet is arra hajt bennünket, hogy a bizalom építé­sére tanítsunk és segítsünk, re­ménységre és megértésre töreked­jünk. tsz.m Evangélikus Élet 1993. szeptember 26. TE KÉSZÍTSD ÚTJÁT SZENT IGÉDNEK Egy orszAgos evangelizációs hét reményei Egyházunk belmissziós tervei, erőfeszí­tései alapvetően a Szent Lélekhez fordíta­nak, kiáltatnak minket: „Te készítsd útját szent igédnek,... adj a jóhírnek sebes szár­nyakat!” Jövel Szent Lélek Úristen! Te készíts erővel és sok szeretettel a formáli­san evangélikusok felé, a hazai pogányok felé is utat! Egyházunknak erőteljes bél­­missziós küldetéstudatra, munkára van szüksége. Sok fontos kérdés között kell a legfon­tosabbra találnunk. Hiszen nagyon lénye­ges feladata egyházunknak a hitoktatás, a diakónia, az egyházi iskolák értékes okta­tása, a zsinat, a sajtó és médiák... s még 6-8 hasonlóan fontos feladatot említhet­nénk. A 2-3 - itt nem részletezett - alapve­tően legfontosabb kérdés között van azon­ban a kiterjedi belmissziói munka, a hitre juttató szolgálat. Egyházunk népe minden bizonnyal most is fogy. Az elmentek egy része más egyházakban él ugyan, de döntő részét el­nyelték a toronyházak és a gazdasági lehe­tőségek. Gyülekezeteink jelentős része je­­lentéktelenedik. Több pusztul el ezekben az években is úgy, hogy csak egy-két új kezd nagyon nehezen létrejönni. A 35-55 éves egyháztagok általában hiányoznak még a kimutatásokból is. A nem lelkészek lelki és mindentele munkája szinte elenyé­sző elpaposodott gyakorlatunkban. Bi­zony összeszorult torokkal mondjuk: „Jö­vel Szent Lélek Úristen!" Adj ébredést egy­házunkban! Ebben a helyzetben kezd kibontakozni az utolsó években létrehozott Országos Missziói Bizottság. Lehetőségfelmérései után ádvent első hetében, ez év november 29-től december 4-ig országos méretekben tervez evangélizációkat. Az igehirdetés alapigéje a tékozló fiú története lesz. Köz­pontilag szórólapokkal, propaganda­anyaggal szeretnénk segítséget nyújtani. Az eddig főként egyházmegyékre támasz­kodó felmérések alapján 20 gyülekezet kapcsolódik bele ebbe az országos erőfeszí­tésbe. Testvéri szívvel kérjük, hogy továb­bi gyülekezetek is támogassák ezt a pró­bálkozást imádsággal, munkával, szerve­zéssel. Részletes tájékoztatást elsősorban Sztojanovits András, a Missziói Bizottság vezetője nyújt. Ismerjük erőtlenségünket, eléggé tisztá­ban vagyunk a felmerülő problémákkal. Van-e Úrunknak akárcsak 20. missziói erővel megáldott szolgája közöttünk? Az eyangélizációk különleges vonását, megté­rést ajándékozó_erejét egyáltalán kik tud­ják szolgálni? És még számos ellenvetést tehetnénk. Gyakorlat közben lesznek azonban nyilvánvalóvá lehetőségeink, ba­jaink, örömeink. Tudjuk, hogy az evangé­­lizációk kibontakozása a belmissziói fel­adatoknak csak egy, de alapvetően fontos területét viszi előre. Nemcsak nem old meg „mindent”, hanem csatlakozó szolgálatok nélkül akár visszájára is fordulhat. Mégis, mindezek ellenére mégis imád­sággal, reménységgel és erővel kell indul­nunk Krisztus missziói parancsa alapján erre a munkára is. A Szent Lelket nem várjuk hiába! Koczor Miklós JELENTKEZÉS TÉLI KÁNTORKÉPZÖ TANFOLYAMRA Öthónapos bejárásos téli tanfolyamot tartunk Foton 1993. október 16-tól 1994. március 19-ig. Az oktatás a szombati napokon történik. Tantárgyak: harmonium, orgona, szolfézs, összhangzattan, orgonaismeret, partitúraolvasás, egyházi ének. A tanfolyam teljes díja 4000 Ft, mely magában foglalja az ebéd térítését is. Várjuk szolgálatra készülő fiataljainkat kezdő és haladó fokon. Végzettek továbbképzését is vállaljuk. A jelentkezési határidő: október 1. A felvételi kérelmet az Evangélikus Kántorképző Intézet címére (2115 Fót, Berda J. u. 3.) kell megküldeni, melyhez mellékelni kell a lelkészi ajánlólevelet és rövid önéletrajzot, amely tartalmazza a zenei előképzettséget és a gyülekezeti életben való eddigi részvételt. A felvételről írásban mindenkit értesítünk. A Kántorképzö Intézet Igazgató Tanácsa KITÜNTETÉS Bátonyterenye városa önkor­mányzata a város társadalmi és kulturális életében hosszú ideig ki­fejtett áldozátós munkáért „Bá­­tonyterenyéért” emlékgyürüt és plakettet adományozott Gartai István ny. esperes-lelkésznek au­gusztus 20-a alkalmából. A Nóg­­rád Megyei Hírlap ez alkalomból beszélgetést közölt és méltatta munkásságát. A kitüntetéshez és jókívánságokhoz örömmel csatla­kozunk lapunk nevében is. A Deák Téri Evangélikus Gimná­zium felvételt hirdet <\f. 1994/95-ös tanévre jelenleg 8. osztályos buda­pesti és a főváros közvetlen közelé­ben lakó evangélikus tanulók számá­ra. Intcrnátusi elhelyezést várhatóan tudunk biztosítani. Jelentkezési lapok a budapesti és Pest megyei evangélikus lelkészi hi­vatalokban és a gimnáziumban sze­rezhetők be. A jelentkezés határideje 1993. október 31. A jelentkezési lapokat kérjük a gimnázium címére küldeni: 1052 Budapest, Sütő utca 1. Beszélgetés Böröcz Sándor vadosfai evangélikus lelkésszel (Elhangzón a Vasárnapi Újság 1993. augusztus 29-i adásában) Riporter: Nagytiszteletű Úr, Ön be is mutatja magát könyve elején. Így ír: „1992. április 30-án jöttem ki a kórház­ból huszonharmadszor, nyolcadik műté­temmel. Mögöttem 79 esztendő, 17 he­lyen börtön, fegyház, fogház. 98 hóna­pos rabszolgaság. S boldog vagyok, mert mint élő köszönhetem meg ezt Istennek.” De miért várt ilyen sokáig ennek a könyv­nek a megírásával? B. S.: Imádkoztam azért, az Úr Isten hozza el azt az időt, amikor én nyíltan és őszin­tén, 100%-os igazsággal és tisztasággal megírhatom azt, hogy min mentem keresz­tül. Elkövetkezett az az idő, amikor valaki átszúrta a gátat, és ömlött annak a tónak a vize és sodort, és sodort és vitt mindent. R.: Mikor vitték el Ont egészen pontosan? B. S.: 1948. augusztus 19-én. R.: Honnan? B. S.: Innen Vadosfáról. R.: Parókiára jöttek Önért ? B. S.: Nem, én Körmenden voltam misszi­ós lelkész. Én onnan ide jöttem, mert a feleségem idevaló vadosfai, az apósomék­­hoz, anyósomékhoz jöttem. Pisztolyt fog­tak rám, a Népköztársaság nevében letar­tóztatjuk, jöjjön velünk, ellenállást ne ta­núsítson, megszökni ne próbáljon, mert akkor agyonlőjük. R.: Indok? B. S.: Nem szóltak, semmi indokot nem mondtak. Az elítélés Badenben volt, Ausztriában. R.: Megkapta azt a bizonyos 100 esztendőt, amit a könyvében is megírt. B. S.: Igen. 1949. február 24-én. Ott volt a szovjet titkosrendőrség, és ott volt a bí­rói eljárás. Visszaszólás nem volt. Nekik az volt a módszerük, a magyaroktól kapott jegyzőkönyvet lefordították orosz nyelvre, azt aláírtuk, nem tudtuk, hogy mi van benne. R Mi volt abban megfogalmazva, legalább utólag kiderült-e Ön számára Nagy tisztele­tű úr? B. S.: Csak a sorstársaktól értesültünk, hogy mi lehetett benne. Kémkedés, haza­árulás, népellenesség. terror, szovjet hata­lom elleni szervezkedés. R.: Volt olyan hely, ahol a fasori evangéli­kus templom harangja yoh a külvilággal az egyetlen kontaktus az Ön, illetve Önök szá­mára. Mi volt ez és hol volt? B. S.: Akkor Vilma királynő út volt, lett Gorkij fasor, állítólag most megint Vilma királynő út; egy kastély volt, oda este szál­lítottak, bezártak egy cellába, rothadó szalma volt ott, és egy Gyuri nevű, mond­juk törzsőrmester, annak mondta magát. Berkesi András őrnagy, ő volt a fő kínzó, József Attila-díjas író. Ő ilyen kifejezése­ket használt: mi azt vesszük el a fejük alól, amit akarunk. Amikor hazajönnek, meg­szabadulnak, olyanok lesznek, mint az uj­jam, nekünk még a maguk csontjairól sem kell elszámolnunk. Ilyet mondott az őr­nek, amikor magamhoz tértem a verés után: vigye fel ezt a stricit, a tisztelendő urat. Ez akkor volt, amikor eszméletlenre vert. Le kellett a cipőimet húzni, beletenni a két kezemet, aztán addig csinálni a mély térdhajlítást, a guggoló tartásban, míg az ember el nem esett, és akkor hátulról oda­ment az emberhez és keresztbe verte az em­bernek itt a füle tövét, addig amíg eszmé­letlen nem lett. De közben kérdeztek sok mindent. Hogy aztán a válasz mi volt rá, én csak azt tudom, rádiót kerestek rajtam. Rádió adó-vevő készüléket kerestek raj­tam. Hol a rádió? R.: Ez még az elítélése előtt volt, vagy utá­na? B. S.: Elítélés előtt. Ekkor megszűnt az összeköttetés a külvilággal. Még azon éj­szaka elvittek bennünket Neukirchenbe, a fegyházba, Magyarországon keresztül. Úgy mondták a társaim, hogy mint birka­szállítmányt, úgy vittek: lezárt vagonban, Lembergbe. Ott megint kerültek közénk magyarok, németek, észtek, lettek, litvá­nok, szóval mindenfajta nemzetség. Innen vittek bennünket egyenest Vorkutára. R.: Hány tábor volt ott? B. S.: Hetven. A szovjet sorstársak azt mondták, hogy ők mikor legelőször hal­lottak arról, hogy Vorkután szenet talál­tak, úgy tervezték, hogy 25 éves terv van. Azt Berija találta ki. Arra gondoltak a szakemberek, hogy 25 év alatt kimerül a bánya és azért kapott mindenki 25 eszten­dőt, aki Vorkutára került. R.: Mennyi volt itt a hőmérséklet általában amikor nem volt „nyár"? B. S.: Ha mindet egybevetjük átlagos hő­mérsékletnek lehet venni 18-23, 23 fokot átlagosan. 52-55 volt a legnagyobb. Élet, halál között kínlódtunk, megdagadtak a lábaink, kisebesültek, egészen bokáig, mint a kétforintos, vagy a húszforintos. R.: Ez az alultápláltságtól volt és a hideg­től? B. S.: Úgy nevezték az orvosok, mert azok is mind rabok voltak: teljes testi lerongyo­­lódás, leépülés. Annyira voltunk már 53- ban, hogy például egy lett orvosnak el­mondtam, hogy kezdek meghülyülni, mert elfeledtem még az anyósomnak nevét is. S az orvos így magyarázta: a szervezet föl­élte a szervezetben lévő zsiradékot, meg­kezdte az agyzsiradék fogyasztását, és ha ez soká tart, mindnyájan meg fogunk hülyül­ni. Akkor jött aztán közbe Sztálin halála és utána egy kis jobb lét. Úgy neveztük, hogy élve halódás: csak annyi erőnk volt, hogy el tudtuk végezni a munkát, utána fel a deszkapriccsre és valahogyan megmarad­tunk. R.: A szellemét, a lelkét hogyan képes gon­dozni ilyen állapotban az állati körülmé­nyek közé parancsolt emberfia? B. S.: Az embernek van lelke, van hite. Hitével, leikével kapaszkodik abba a szel­lemi hatalomba, aki a jó Isten és az Úr Jézus, aki azt mondta: én tiveletek vagyok a világ végezetéig. Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. R.: Ezt a hivő ember mondja ilyen helyzet­ben, ezt a lelkész mondja ilyen helyzetben, de ugyanilyan helyzetben szokták megta­gadni Istent. B. S.: A magyarok között összesen csak egyetlenegy volt, aki átkozódásra fakadt, aki azt mondta: vedd tudomásul, hogy itt nincs sem Isten, sem Szűz Mária, sem Krisztus, itt egy isten van a Sztálin és meg fogsz dögleni te is, meg én is, meg mind­nyájan meg fogunk itten dögleni. Ugyanez a rabtárs 6 esztendő után azt mondta: em­­lékszel-e arra hogy mit mondtam ezelőtt 6-7 esztendővel neked Vorkután azzal a hülye eszemmel. 1954. április 2., tehát 6 esztendő után kapott a párom legelőször levelet, illetve lapot tőlem. R.: Családja volt már akkor? B. S.: Igen a gyerekek megvoltak, a kiseb­bik leányom, amikor elvittek, akkor 20 napos volt. az idősebbik leányom pedig 20 hónapos. R.: Mit gondol Nagytiszteletű űr, miért van az, bog)- erről a vorkutai táborról a magyar közvélemény viszonylag keveset, vagy sem­mit nem tud? Erről a hihetetlen szigorú és 30-40 fokos hidegben is munkát követelő szénbánya-táborról? B. S.: Én azt hiszem, hogy azok, akik ha­zajöttek. nem merték szellőztetni, például Mészáros Tibornak. Mindszenthy volt tit­kárának és a veszprémi római katolikus püspök titkárának megmondták Nyíregy­házán, mikor elbocsátották: Tisztelendő úr. mi magát most szabadon engedjük, de arról, hogy hol volt, mit evett, mit csinált, egy szót sem. Mert ha kinyitja a pofáját, visszahozzuk és többé nem látja meg Ma­gyarországot. Tehát ezt mi szem előtt tar­tottuk. R Ez volt 1957-ben? B. S.: Ez volt. igen. R.: Igaz-e, Nagy tiszteletű űr. Ön amikor visszatért és újból szolgálatba állt volna, akkor egyfelől falakba ütközött. Másfelől pedig a lánya esküvőjéhez is külön enge­délyt kellett kérni és unokája megkerészte­­léséhez külön engedélyt kellett kérni. Ha igy volt, akkor kitől? B. S.: Ez mind igaz. mert az én nevemet kihúzták a Magyar Evangélikus Egyház papjainak a névsorából. R.: Ki húzta ki? B. S.: Valószínűnek tartom, Káldy Zol­tán, az én volt soproni licista diáktársam, aki 6 esztendeig diáktársam volt és egy évig volt teológustársam. 1979. március 1-jén nagy közönség előtt Celldömölkön Káldy Zoltán a következőt mondta: a Ma­gyar Evangélikus Egyházban nem volt és nincsen lelkész, aki akár deportálva, akár internálva volt. A leányom pár arasszal tőle ott ült az első sorban a püspök úrtól. Nem létező ember lettem. Én. aki kenyér nélkül voltam és hajléktalan voltam, ak­kor nem kaptam az egyháztól se kenyeret, se pedig hajlékot, és a feleségem nem kel­lett még konyhaleánynak sem. Akkor Kál­dy Zoltán azt mondta, engem nem lehet revolverezni, egyszerűen megszakította ve­lem a kapcsolatot. Ő meghalt ugye. én megsirattam őt, ez volt a válaszom. Én megbocsátottam mindenkinek, éntőlem bocsánatot nem kért senki, nem is várom, bocsássa meg a jó Isten mindenkinek azt. amit cselekedtek. dr. Murányi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents