Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-07-25 / 30. szám
Evangélikus Élet 1993. júlil Nyugdíjas papok találkozója „...A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” jc‘ Országos Egyházunk tanácsternében június 18-án a sok fontos & anácskozást látott asztalok mellé iát deres hajú, bizony már nem ;zálfa termetű idős lelkész ült le, togy csendes beszélgetésben emlécezzen a régi Tolna-Baranyai egyíázmegyében végzett szolgálataia. Ez az emlékezés mégsem „noszalgia” volt, hanem a régi fraterniás még mindig ható ereje, ami átíyúlt a nyugdíjazás választóvonaán az aktív szolgálat, illetve a szol’álatnélküliség határán. Éppen ez /olt a beszélgetésünk témája: válóján szolgálatnélküliség? Isten igéje előtti csendességben cezdtük a beszélgetést. Csepregi Béla Fii 4,6 alapján utalt Pál aposolra, aki nem az emberek között ütalános renddel: kéréssel fordul íz Úr elé, hanem először hálát ad is köszönetét mond. Bizony van jkunk erre nékünk is és még az esetleges kérésünk is hálaadással ílmondott kérés, amit előre meg.cöszönhetek. A hálás szív felold a oizonytalanság alól és örömmé teszi a nyugdíjas éveket is, hiszen mennyi mindenért imádkozhatunk egyházunk életében, az evangélium előbbre jutásán. így örültünk ennek a találkozásnak is. így indult a beszélgetés, ki-ki milyen szolgálatot végez még. Mindannyian egyetértettünk: milyen fontos a szolgálatot letevő és az azt felvevő új lelkész jó kapcsolata. Úgy láttuk, hogy ezt nékünk kell biztosítani kellő önmérséklettel, hiszen a gyülekezetek eleinte még a megszokotthoz ragaszkodnak és ilyenkor bölcs tapintattal kell az utód felé irányítani a híveinket. Többek tapasztalata volt ennek során, hogy megnövekedett a nyugdíjas lelkészek közéleti szolgálata, megbecsülése. Többen találtak új munkateret az önkormányzatok szociális ügyeinek végzésében, mások a közművelődési feladatok vállalásában, ismét mások a gyülekezet idős beteg, vagy más természetű pásztori látogatásában, gondozásában, amiben sokszor a hosszú élettapasztalat különösen is fontos. Volt, aki a nyugdíjas életszakasz magányosságáról beszélt. Fogyó erőről, nehezebb mozgásról, beteg hitvestársról, sőt az egyedülmaradásról, amit nem old fel sem az unokák, sem a gyermekek szeretete, hiszen nincs akivel megbeszélhesse, úgy mint régen a napi szolgálatot, az istentiszteletet, a bibliaórát. Akinek áldott kritikája hiányzik. Nagyon örvendetesnek éreztem, hogy senki sem beszélt anyagi gondjairól. Nem azért, mert olyan magas volna a lelkészi nyugdíj, hanem mert őszinte megelégedéssel fogadják el naponta Urunk gondoskodó szeretetét. Senki sem beszélt létminimum alatti élésről, hanem hálaadással a mennyei Gazdánkról. Hálával emlegettük régi profeszszorainkat. A szolgálatunk során értettük meg életük példáját, tudásuk gazdagságát, pásztori szeretetük melegét. Volt jókedv és derű is. Tudtunk szívből nevetni lutheránus hilaritással. Találkozásunk során jólesöen tapasztaltuk meg Országos Egyházunk kedves figyelmességét, amivel asztalunkra üdítő italt, jó illatú kávét és ropogós pogácsát is helyezett, s tette ezzel otthoniassá találkozónkat. Felvetődött a gondolat, hogy talán jó lenne egy ilyen találkozót országos hatósugárral is tartani azok számára, akik még vállalni tudják egy budapesti felutazás és hazautazás egy napra sűrített programját, hiszen az útiköltségünk már államunk jóvoltából nem teher. Egy ilyen találkozó még sok szellemi, lelki, tudásbeli értékeket hozhatna elő, hiszen még vannak ilyen kincsek a szerényen hátrahúzódó nyugdíjasaink szívében, akik abban a tévedésben gondolkodnak, hogy felettük már elmúlt az idő. Hát nem!!! Egyházunk mai helyzete, annak új feladatai között még nagyon is szükség van ezekre a rejtett értékekre, mert gyakran már ködbe vész és érthetetlenné válik bizonyos dolgok helyes értékelése, ha azt a gyökereitől elszakítva próbáljuk megragadni. Amikor elbúcsúztunk, látnunk kellett: a testünk törődött, de a búcsúölelés, a szemünk csillogása még a régi lelkésztestvért idézte, így szeretnénk még - ha Urunk engedi - újra meg újra találkozni, addig is egymást imádságunkban hordozni. m. y. Visszatekintés Isten iránti hálával eltelve, szeretettel tudósítunk az Orosházi 2. Sz. Általános Iskolában beindított egyházi tagozatos két első osztályróí. Beszámolónk célja részben a bemutatkozás, részben a hasonló feladatra vállalkozókkal a kapcsolatfelvételi lehetőség keresése. Csodálatos, próbáló és küzdelmes évet tudunk magunk mögött. Eltelt az első év, s most már elmondhatjuk, hogy nálunk is van létalapja az egyházi iskoláknak. 51 gyerek kezdhette imádsággal a tanítási napot. Iskolaotthonos formában sajátították el az ismereteket gazdag és változatos tevékenységgel. (Pl.: NYIK-program, nyelvoktatás, kiemelt művészeti és testi nevelés, egészségnevelési program.) Ünnepnapi kirándulás az Alföldön Kirándulást szervezett a szegedi gyülekezet, pünkösd másnapjára, a városhoz közel lévő zsombói erdőbe. A délelőtti istentisztelet után a templom elöl indult az autóbusz, s rövidesen egy kedves kis erdei tisztáson találtuk magunkat. Az „előőrs” bográcsban főtt krumplipaprikással és üdítőitallal várt bennünket. Szép volt a május végi harsogóan zöld gyep, a virágzó bodzarengeteg, a tisztást kör alakban szegélyező fenyősor, a fejünk fölött úszó fehér felhők és a csodakék égbolt. A természet harmóniája, üdesége jólesett mindenkinek. Szívesen hangolódtunk rá az itteni sajátos csendre. Ünnepélyesnek találtuk ezt a miliőt, s mindenkit belső elcsendesedésre is indított ez a délután. Egészen másként éltük át itt a közösséget, mint a templomban. Eleinte halkan csendültek fel az egyházi énekek. Végül a kánon már bátrabban szólt. Ez az erdei tisztás nagyszerű keretet adott egy családias együttlétre. Félévestől hatvan év felettiekig egymás zavarása nélkül lehetett eltölteni öt óra hosszat. A sok-sok beszélgetés, kötetlen játék, éneklés semmi hangzavart nem okozott. Amikor a jobbra-balra tébláboló, labdázó, lepkét kergető gyermekeket lelkészünk olyat) játékokba szervezte be, amikben kicsiknagyok egyformán részt tudtak venni, egyszerre magasra csapott a jókedv. Á figyelem ettől kezdve főleg a gyermekekre irányult. Jó volt látni, mekkora boldogságot jelentett számukra a közös játékban való részvétel. Az a hároméves kisfiú, aki az óvodában még feszültségben él egyes nagyobb gyermekek magatartása miatt, itt teljes bizalommal és önfeledt boldogsággal merülhetett bele a „nagy játék”ba. A lelkész irányítása, a szülőknagyszülők velük együtt drukkoló, együtt nevető jelenléte, olykor mindent jó irányba terelgető gesztusa biztonságos és jóízű játékot eredményezett. A felnőttek közül többen hoszszas komoly beszélgetésbe merültek; s ha szemlélődve töltötte is az idő egy részét valaki, az alatt sem volt egyedül. Akinek pihenésre volt szüksége, vagy gyermekét kellett pihenöféken tartania, kicsit félrehúzódva is benne volt a társaságban. Hallotta az éneklést, a találós kérdéseket, az imát. A több család együttesében egy-Sztehlo Gábor egykori mentett gyermekei és barátai bensőséges megemlékezést tartottak a hűvösvölgyi Szeretetotthonban Sztehlo Gábor halálának 19. évfordulóján. A találkozót megelőzőn a Bécsikapu téri templom falán elhelyezett Sztehlo-emlékdombormüvet koszorúzták meg, ahol dr. Nagy Gyula ny. püspök tartott emlékbeszédet, értékelve élete jelentőségét s megemlékezve a vele Svájcban élete utolsó idejében együtt töltött napokról. A hűvösvölgyi együttléten Csizmazia Sándor igazgató-lelkész és Filipinyi Jánosné köszöntötték az egybegyűlteket abban az otthonban, amely Magyarországon Sztehlo Gábor utolsó szolgálati helye volt. A Londonban élő Fóti Pál bőven és derűsen emlékezett arról a régi alkalomról, amikor ifj. Sztehlo Gáborral Jeruzsálemben a más felől értek bennünket kedvező hatások; és ezen felül jó volt kicsit közelebbről összeismerkedni, barátkozni. Tapasztalatokkal, benyomásokkal gazdagodva térhetett haza a társaság apraja-nagyja. A jó légkör élménye áldást jelent öregnek, fiatalnak. A leleményes szervezőknek köszönet a kellemes kirándulásért. Dr. Vize Lászlóné Yad Vashem „igazak kertjében” elültették a Sztehlo Gábor emlékfát. D. Koren Emil ismertette a kéziratban elkészült teljes Sztehloéletrajzot, ami a jövő év elejére, a Sztehío emlékévre megjelenik. A jelenlévők beszámolót hallgattak meg a „Sztehlo Alapítvány” helyzetéről dr. Füzéki Bálint titkár és Keszthelyiné Sztehlo Sára előadásában. Az Alapítvány ez évben hétszázezer Ft-ot juttatott pályázat útján pályakezdő, eddigi állami gondozott fiataloknak. A „Sztehlo Gábor gyermek- és ifjúságsegítő Alapítvány” (Budapest Táncsics M. u. 28.) az ügy megértőitől várja az anyagi támogatást, hogy ezt a szolgálatot folyamatosan végezhesse. BB számlaszám 208-28781. Az együttlét dr. Lehel László záróáhítatával végződött. K. E. LELKÉSZKÉPESÍTŐ VIZSGA AZ ÉSZAKI EGYHÁZKERÜLETBEN Az Északi Evangélikus Egyházkerület Lelkészképesítő Bizottsága előtt 1993. július 1-jén Budapesten lelkészi vizsgát tettek és lelkészi oklevelet kaptak: Alpár Geyza soproni, Babka László egyházasdengclegi, Fatalin Helga büki-szakonyi, Koczor György gércei és Klenóczkyné Sulyok Anna segédlelkészek. A lelkészi vizsgát sikeresen megállotta Aklanné Balogh Éva lelkészi munkatárs (Sámsonháza). A német nyelvű lelkészvizsgát sikeresen megállotta és ezzel német nyelvű lelkészi szolgálatra való képesítését megszerezte: Alpár Geyza soproni segédlelkész. Sztehlo-megemlékezés az egyházi tagozat első évére Orosházán Az egyházi tagozatot azzal a tudattal indítottuk, hogy felkínáljunk a gyermekeknek és a családoknak egy választási lehetőséget, megismertessünk olyan utat, amelyet eddig nem ismertek, vagy ha ismertek, egyéni döntésük alapján ezzel az értékrenddel kívánnak élni. A gyakorlatban ez elsősorban szellemiséget jelent, amely meghatározza a gyermekszemléletet, egyes esetekben a módszereket, és a tananyag egy részét is. A hittanórán tanult ismereteket a tanítási órákon is alátámasztottuk, indukciós szövegként, gyakorló anyagként használtuk. Vigyáztunk arra, hogy kerüljünk minden erőltetettséget és belemagyarázást. Mivel a belső lelki nevelés nem fejezhető ki felmérési számokkal, nem is vesszük a bátorságot úgynevezett eredményekről való beszámolásra, de a heterogén csoportok nagy és nehéz utat tettek meg nem csupán Isten felé, hanem - ebből adódóan egymás felé is. Sok egyéni beszélgetés és közösségi program gazdagította az évet. Közös részvétel istentiszteleteken : tanévnyitó istentisztelet, reformáció, karácsony, vízkereszt, húsvét, és ünnepélyes tanévzáró istentisztelet, melyen az egyházi óvoda, az általános iskola és a gimnázium egyházi tagozata közös énekkel adott hálát az elmúlt tanévért. Az ünnepi alkalmakon kívül bemutatkoztunk a gyülekezetnek, meghívtuk az egyház elöljáróit tanítási órákra, év végi vizsgákra, emlékezetes találkozásunk volt dr. Harmati Béla püspökkel. A tagozaton tanító nevelők egységes közösséget alkotnak, mely nemcsak munka-, hanem lelki kapcsolaton is alapul. így lehetett ez a közösség kifelé nyitott, mely kész volt a befogadásra. Ezt erősítette az igazgató lelkész által szervezett „Lévita-kör”, melyen kéthetenként összejöhetett minden érdeklődő pedagógus és hallgathatta az értékes teológiai előadásokat. „Szerető Úristenem! Hálát adok Neked, hogy ebbe a hivatásba, munkába, szolgálatba rendeltél, mert jól tudom, hogy hivatásomban Neked szolgálok, és tetszésedre élhetek. Ezért szívesen cselekszem és szenvedek hivatásom dicsőségére és szolgálatára. Csak adj hozzá kegyelmet és türelmet." (Luther Márton) Az Orosházi 2. Sz. Általános Iskola Egyházi Tagozata A Szilágyi-srácok Kerti szomszédunk volt a nyíregyházi Bujtos városrészben a Szilágyi család. Két fiukkal viszont inkább öt-hatszáz méterrel messzebb, az akkor még létező, nagy kiteijedésü agyagbányagödrök mély vizében találkoztam, mivel abban ők is sokat ficánkoltak nyaranta. Különben, mint mondják, itt tanult meg úszni a későbbi Európa-bajnok Miiró, sőt a világhírű Balczó András is, csak ők „egy kicsit" jobban, mint mi többiek. Ez volt a „Bánya’\ melynek áldozatai is voltak olykor. Általában nem vakmerősködtünk, bár egyszer meleg helyzetben úgy kellett leharapnom a hínárt a csuklómról, hogy ott ne marasszon. Mindenki tudott a veszélyről, harmadik szomszédunk az „öreg” Füle is, és amikor pemahajder fia elkéredzkedés nélkül, futva szökött úszni, a szerető atya ízes gömöriességgel, s igen komolyan így kiáltott utána:- Lacikám te! Ha belefúlsz a Bányába, haza ne gyere, mer’ agyonverlek! Használt is az intő szózat, és Lacika nem volt olyan balga, hogy akkora kockázatot vállaljon. Tessék csak elképzelni, hogy valaki vízbefúltan hazamegy, és otthon még agyon is verik... De vissza a Szilágyiakhoz. 1944-et írtak akkor, 14 éves voltam, Lali talán 12, az öccse meg 10. Úgy úsztak mind a ketten, hogy a gyengébb halak hozzájuk járhattak volna iskolába. Közeledett a front, aminek veszélyéből csak annyit fogtunk fel, amennyi nem haladta meg lelki teherbíró képességünket. Laliékat búvárúszó teljesítményük foglalkoztatta módfelett. Hallották, hogy a dohányzás árt a tüdőnek és a sportteljesítménynek, de azt gondolták: hátha csak valami felnőttes rémmese az egész. Ők pedig akkor bizony már füstölgettek itt-ott suttyomban. Becsületükre legyen mondva: próbára vállalkoztak. Két-három hétig nem fújták a füstöt, majd vissza a „bagóhoz”. Közben pedig szorgosan mérték, változik-e teljesítményük. Az eredmény több mint meggyőző volt: „cigi" nélkül méterekkel tudtak messzebb úszni víz alatt. Erre a két következetes és komoly fiú nyomban szakított a „koporsószögekkcl". Emlékezetemben erről nevezetesek az Ibolya utcai Szilágyi srácok (mert nekem már azok maradnak mindörökre, ezzel a kamaszos ízű szóval). Én a Nefelejts utcában laktam: nem is felejtettem el őket. Hiába: jobb az ibolyaillat a füstfellegeknél. Igaz, minden negyedik dohányzó - kedvező genetikai adottságainak jóvoltából - az átlagosnál jóval kevésbé károsodik. (Inkább mások levegőjét, közérzetét, egészségét rontja számtalanszor.) Ezekre a „reklámokra" hivatkoznak aztán a dohányzás prókátorai: „Lám, 50 éve pöfékel, és kutya baja.” Másik negyedrész szervezetét viszont annál hamarabb zúzza szét a nikotin és a kátrány. A többi 50% „csak" közepes tempóban rombolja szervezetét. Nagy dolog az emberi szabadság! Elképzelem, hogy valaki, akit már csaknem teljesen elszívott a cigaretta, odaáll lélekben szerettei és a világ elé, mondván:- Füstbe ment az egészségem, szabad döntésem alapján. Ehhez jogom volt, nemde? Most hát, hű párom, keress a rokkantnyugdíjamhoz többet, ti pedig, gyerekeim, segítsetek szépen anyátoknak az ápolásomban. Állam Bácsi, Társadalom Néni, támogassatok bőkezűen, hiszen ez kötelességeket, ugyebár?! Számomra ez a kérdés 1945 tavaszán dőlt el végleg. Ha hiszik, ha nem: az jutott eszembe, amit id. Joób Olivér konfirmáló lelkészem mondott a „Ne ölj!” parancsolatot magyarázva: „Az is bűn, ha apránként öljük meg magunkat, például valamilyen káros szenvedéllyel." Ez tett pecsétel arra a döntésemre, hogy nem csatlakozom a „FÜST-ÖLJ" Klubhoz. Szilágyi srácok, Lali és Öcsi, hátha rátok lel valahol ez a pár sor! Kiállnátok velem víz alatt tartózkodási versenyre? Mert nekem ez 63 évesen is olyan jól megy, hogy néha úgy húznak ki, mert azt hiszik: belefúltam. Pedig én ilyet nem tennék, annyira meghatott az öreg Füle hajdani, ritkaszép intelme... Bodrog Miklós Gólyák viharban Március 25-én bal lábbal keltem. Morózus hangulatban tettem-vettem, készülődve a reggeli mosakodáshoz. Közben egy pillantásom az ablakra tévedt és tüstént jókedvem kerekedett. Nem a szemközti lakatlan romház látványa vidított fel, nem is a kéményén árválkodó üres gólyafészek, hanem a gólya, amely ott állt a kemény tél megtépázta kusza alkotmányon. Afrikából érkezett, úszva a levegő óceánján. Interkontinentális futár, jó híreket hozott. Nem évüllek el a Teremtő által a természetbe helyezett törvények, azoknak minden élőlény engedelmeskedik. Az embervilágban gyakorta hiánycikknek számító hűség a gólyák között maradéktalanul érvényesül. Gólyánk visszatéri a másik világrész tágas térségeiről - az irdatlan távolságot s más akadályokat .fáradtságot leküzdve - Európába, a kicsi Magyarország egyik aprófalvába, omladozó házacska kéményére összehordott kezdetleges fészkére, amit tavaly augusztusban elhagyott. A romok közül kiemelkedő, messziről látható magas kéményen való puszta megjelenése harsogó harsonaszónál hangosabban hirdette: a zord télnek vége, itt a tavasz. Két nap múlva zajos kelepelés emelte tekintetemet a kéményre. Két gólya hajladozott már ottan és szemmel láthatóan, füllel hallhatóan nagyon örvendeztek egymásnak. Megjött a hitves. Az idill nem bizonyult hosszú életűnek. Dermesztőén hideg, viharos nap következett. Napközben üres volt a fészek, színét sem láttam a gólyapárnak, pedig gyakran feltekintettem kéményükre. A szél ereje és hidege egyre fokozódott. Hol lehetnek gólyáink? Vesztükre jöttek volna meg a napos, meleg Afrikából? Talán valami szélvédett helyet kerestek maguknak, ahol átvészelhetik ezt az ítéletidőt. Ember és állal egyformán ezt cselekedte. Ha csillapodik majd a vihar, holnap vagy holnapután talán ismét megláthatom gólyáinkat. Addig nincs remény a viszontlátásra. Nem is kutattam hát őket tovább. Beesteledett. Az éjszaka közeledését a tomboló vihar sem tudta megakadályozni és széjjellépni fekete leplét, amely ráborult a falura. Ez utóbbit az utcai villanylámpák felgyulladása végezte el. Ablakomon keresztül röpke pillantást vetettem a kinti vészterhes világba. Megdöbbentem és röpkének szánt pillantásomból huzamos ideig tartó figyelés lett. A két gólya ott állt fészkén a tomboló viharban, amely immár havaseső jéggé fagyott cseppjeit csapdosta ablakomra. Ezek nincsenek észnél - vontam le a megfelelő következtetést. - Minden élőlény szélvédett helyet keres magának; ha másképp nem megy, igyekszik a földhöz lapulni, annak felszínével egyenlővé válni, ezek meg a házak közül is kimagasló kémény tetején - ahol a vihar kettőzött erővel tombol - vesznek maguknak nyugodalmas éjjeli szállást. Az abszurd jelző kívánkozik ide.- Legalább ütnének le - sóhajtozom. - Kisebb felületet nyújtanának az orkánszerű széllökéseknek. Dehogy ülnek. Alinak rendületlenül, ingadozás nélkül, mintha vasbetonból lennének öntve a hosszú, karcsú gólyalábak. Tollazatuk felborzolódása jelzi csupán a viharszél meg-megújuló rohamait. Arisztokratikus magatartás? Nem ereszkednek le a magasból, nem vegyülnek baromfiudvarok elegy-belegy népségével? Talán, de ebben a zivatarban mégsem motiválhatja magasban maradásukat. Úgy tűnik, ezek a gólyák angolul gondolkodnak. My home is my castle. Az én házam (fészkem) az én váram. Ösztönös, kényszerítő erejű döntés, amely ellen apelláta nincs. Mintha Vörösmarty Szózatának dübörgő hangjai szűrődnének át a zivatar zengésén. Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Magyarságunkhoz való ragaszkodásra, hazaszeretetre tanítanak bennünket a gólyáik. És még ennél is többre. Irigylésre méltó rendíthetetlen nyugalommal állnak, és várnak az orkán megszűntére, szöges ellentétben velünk, alant a földön botladozó emberekkel, akik bizony szinte állandóan idegeskedünk, szorongunk, aggodalmaskodunk, félünk, sőt kétségbeesünk. Vidi gólyáink tündöklő nyugalma onnan származik, hogy célba értek: megvan a fészkük. Nekünk is van valamilyen lakásunk, házunk, sőt hazánk, de mégis békétlenkedünk. Hogy miért? Mert jövőnket nem látjuk biztosítottnak. Jézus szerint nincs okunk a nyugtalanságra, hiszen Ő égi hajlékot készített számunkra az Atyánál (Jn 14), maradandóbbat bármely földi öröklakásnál. Ha földi sátorházunk összeomlik, semmi baj, vár bennünket a mennyei, az örökkévaló (2Kor 5,1). Csupán az a kérdés, mi elfogadjuk-e, vagy visszautasítjuk. Az üdvösség bizonyossága az a sziklaszilárd alap, melyre helyezkedve nyugalmat találunk, miénk lesz Krisztus békessége. Ezen a sziklaalapon megvethetjük lábunkat úgy, hogy le nem sodorhat onnan bennünket semmiféle vihar, már csak azért sem, mivel emberi erőnktől független ottan való megmaradásunk. Isten kegyelme emel minket a rendíthetetlen alapra és jósága, szeretete garantálja biztonságunkat. S habár erődet éppen Nem érzem is, Veled a célt elérem Sötétben is: Fogd hát kezem kezedbe S vezess. Uram, A sírig s majd a mennybe, Minduntalan. (Evangéliumi énekek 21.) Sághy Jenő Kiscserkészek boldog hete Győrújbaráton Vidámságtól, jókedvtől volt hangos június 14-töl 19-ig a győrújbaráti volt evangélikus iskola szépen rendbe hozott nagy udvara: hat napra az Evangélikus Általános Iskola tanulói - a 459. sz. Győri Vilmos cserkészcsapat vette birtokába. Igazi cserkésztábort építettek a gyerekek a felnőttek segítségével. A szép sátrak egymás mellett sorakoztak katonás rendben. A tágas tér adta a lehetőséget - így volt „fiúrészleg", „lányrészleg". Az árnyas fák alatt építettek a kiscserkcszek tábori keresztet, körbedíszítették, mellette a nemzeti színű zászló. Reggelente zászlófelvonás, imádság, a napi program megbeszélése, majd este zászlólevonás, és a nap eseményeinek megbeszélése volt a napirend. Önállóan készítettek mindent, hat felnőtt segítségével akik maguk is cserkészek. A reggeli, az ebéd, a vacsora készítésénél aki tudott, segített. Változatos menü volt a tábori konyhán. A gyerekek a kis csajkába kapták azételt, a fák alatt ülve jóízűen falatoztak. Akit idáig noszogatni kellett az evésre, az is jó étvággyal fogyasztotta a szívesen kínált ételt. Utána mindenki elmosta a saját evőeszközét, csajkáját. A higiénés lehetőségek rendelkezésre álltak az épületben, de a tábori zuhanyzó is kitűnő volt! Nap mint nap volt programjuk. Kirándultak, énekeltek, rengeteget játszottak. Pedig rádió, tv, video, de még „kis modern játékok" sem voltak! Nem is hiányozott senkinek! Csak amit a természet, illetve a cserkészvezető csodálni való ötlete, tudása nyújtott. Sokat tanultak a gyerekek! Főleg jó szót, türelmet, és kaptak sok szcretclet. Egyik délután a szülök is ellátogattak a táborba. Bepillantást nyertünk ebben a pár órában a cserkésztáborozás örömeibe. Valóban az volt! Minden szülő boldogan, majdnem könnybe lábadt szemmel nézte végig a tábortűz mellett a kis csapat műsoros estjét. A gyerekek önállóan egy bizonyos dallamra írtak szöveget. Nagyokat nevettünk! Olyan jó volt ezt látni! A kicsik a nagyok ölében ülve énekeltek cserkészdalokat. Jó volt a hangulat, s mindenki azt mondta: „hát így is lehet?!” Boldogok voltunk, hogy gyermekeinknek ilyen felejthetetlen táborozást nyújtottak. Köszönjük a támogatást, hozzájárulást az egyház részéről is, az új sátrat a régi öregcserkészcktől. A 459. sz. Győri Vilmos cserkészcsapat vezetőségének köszönjük az anyai, apai gondoskodást, a szeretetüket, tanító és óvó szavukat. További tevékenységükhöz és munkájukhoz Isten áldását kérjük! Mezeiné Káldy Emőke (Kisalföld, Győr, 1993. jún. 22-diki szám.)
