Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-01-03 / 1. szám

Evangélikus Élet 58. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1993. JANUÁR 3. AZ ÉV ELSŐ VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 18 Ft Ne bízd magad semmire, ne bizakodj semmiben, hanem csak az Úrban egyedül. Mert az Úr a mi erősségünk - mindenünk. Luther Márton ~ A TARTALOMBÓL ORSZÁGOS EGYHÁZI KÖZGYŰLÉS KETTŐS ÜNNEP HEGYESHALMON EGY LELKÉSZ AZ ÁVO PINCÉJÉBEN Ordass-emléktábla a Budahegyvidéki Evangélikus Gyülekezet kápolnájában A Budahegyvidéki Evangélikus Gyüleke­zet hívekkel zsúfolásig megtelt kápolnájában december 6-án sor ké­ül t Ordass Lajos em­léktáblájának felavatá­­ára. Az ünnepi megemlé­kezést dr. Bolerulzky lóránd, az Ordass La­os Baráti Kör elnöke ártotta. Bevezetőjé­­bn megemlítette, nogy először a cleve­­andi szeretetintéz­­mény állított Ordass Lajosnak emléket, majd a Wilmar (Min­nesota, USA) városá­ban alakult norvég ere­detű; Vinje" gyüleke­zet szerepeltette a Krisztus-tanúk neve között az egyetlen élő személyként az ő nevét a templom hajójában Ábrahámmal kezdődő névsorban. Magyar földön pedig először a ceglédi evangélikus templomban került sor a püspök reliefjének az elhelyezésére, amely akkor bátor, egyedülálló lépésnek volt tekinthető. Hálatelt szívvel emlékezett az Amerikai Magyar Evan­gélikus Konferenciára, amely Kur Csaba szobrászművész alkotá­sával ajándékozta meg a gyülekezetét, valamint az Oslói Ordass Alapítványra, nemkülönben mindazokra a magyar hittestvérekre, akik segítettek az emléktábla megvalósításában. Legyen ez az emléktábla is összekötő kapocs az itthoni és külföldre szakadt evangélikusok között, hogy vállvetve tovább tudjuk adni Ordass Lajos szellemi örökségét a következő nemzedék felé is. A márványtáblába vésett holt betűk három igazságról beszélnek: mindenekelőtt Ordass Lajos kedves igéjéről, amely életének legdön­tőbb szakaszában vezérlő igéje volt: „Aki mindvégig állhatatos ma­rad, az üdvözül”. Ez az ige foglalja aranykeretbe a hitvalló püspök egész életét és a rendíthetetlen hit és bátorság példaképévé avatja. Nem állt be fogaskeréknek az állam elnyomó hatalmi gépezetébe és nem nyújtott segédkezet egyháza szétzilálásához. Amikor pedig némaságra kényszerítették és 20 éven keresztül hallgatnia kellett, némaságában is messzire világító fénysugarává vált egyházának, akkor is püspök maradt, amikor nyájának élére mások léptek. A másik igazság a püspök előbb diadalmasan zengő kedvenc énekében jutott kifejezésre: „Te vagy reményem sziklaszála”. Ez a sziklaszilárd hit szólalt meg, amikor bírái előtt kijelentette, hogy zúgolódás nélkül elfogadja Istentől az ítéletet, mert „jól tudja, hogy még elítéltetése esetén is csak az ő áldott akarata történhet meg vele.” A harmadik üzenetet rehabilitálása után 1956. október 14-én a fölkínált kegyelemről szóló s itt tartott prédikációján keresztül küldi számunkra: „Add meg ennek a világnak azt az örömet, hogy benned olyan keresztyént láthasson, aki sugározza magából a menyegző örömét.” Ordass Lajos szimbólum, a hitben és igazságban megállás szim­bóluma. Egyházunk és nemzetünk büszkesége, akire mindig felte­kinthetünk és példájából erőt meríthetünk. Legyen számunkra is a 118. zsoltár, Luther számára oly kedves zsoltár, vigasztalást és reménységet nyújtó örök biztatás: „Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Ur csodálatos dolgait.” Kőszeghy Tamás áldásmondása után a gyülekezet énekkara Bach: Isten útja biztos út c. koráit adta elő. Az ezt követő ünnepi istentiszteleten Zászkaliczky Péter Deák téri lelkész hirdette az igét Jakab 5,7-11 verse alapján. Az igében türelmetlenné vált emberekről van szó, akik belefá­radtak Jézus várásába. Őtőle várják, akárcsak mi is, kérdéseik megoldását, szenvedésük végét. Jakab a keresztyéneket türelemre inti, egyben hozzáteszi, hogy boldognak mondjuk azokat, akik a szenvedésben kitartottak. Ez a megállapítás csak hívő szívvel ért­hető, hisz emberileg nézve a szenvedés mindig testi vagy lelki fájdalmat jelent, nem pedig boldogságot. És mégis két erdélyi meghurcolt lelkész, és Ordass Lajos püspök 1957. évi salzerbadi vallomása a szenvedés csodálatos erejéről tanúskodik. A püspök elmondta, hogy életében igen sok szép és örömteli napot élt át. Ha azonban választás elé állítanák s egyrészt a szép napok emlékének megtartása, másrészt azok között kellene választania, melyekben a kereszt jutott osztályrészéül, akkor választása nem lenne kétsé­ges. Ez esetben hálával és két kézzel azokat ragadná meg, melyeken Isten egészen közel jött hozzá és feledhetetlen szívbéli reménységgel ajándékozta meg. A kereszt alatt Isten békessége mindnyájunk szá­mára megtalálható. így jelenthet boldogságot a szenvedés.-y AZ ÉV IGÉJE ISTENNEK KELL INKÁBB ENGEDELMESKEDNI, MINT AZ EMBEREKNEK ApCsel 5,29 Legyünk szabaddá az Istennek való engedelmességre- Gondolatok az 1993. év igéje alapján -Esztendő fordulóján erőteljesen szorító érzés az idő múlása. Talán nem véletlen, hogy a klasszikus európai kultúra kincseit hordozó görög nyelvben három szót találunk az idő meghatározására. Kettő ’ közülük szent könyvünkben, a Bibliában is megtalálható. Az első a jól ismert kronosz szó. A földi élet múló idejét, a homokórán lepergő homokszemek által is jelzett fogyó időt jelenti. Más képet használva, miként az elégő gyertya csonkja szüntelen kisebb lesz, lángja és melege csökken, akként múlik el felet­tünk az idő, s válik a tegnap történelemmé, az el­fogyó év múlttá. . A másik szó a kairosz, amely az Újszövetségben az alkalmas időt, a minősített időt jelenti. De benne foglaltatik a történelem és az emberi élet egy-egy szakasza is e sajátos kifejezésben. A harmadik pedig a kevésbé ismert aion szó. Ez a különös megjelölése a görög nyelvben az új világkor­szaknak. Ez az időszak részint elkezdődött Krisztus­sal, részint várat magára, amikor az új ég és új föld beköszönt Isten ajándékaként az idők teljességében. A három szó léte önmagában utal az idő jelentősé­gére emberi életünkben. Részint mutatja létünk kor­látját, részint emlékeztet egyszeri lehetőségek megis­­mételhetetlenségére, a minősített kivételre. Mígnem a harmadik vonása válasz múlandóságunk szorongásá­ra, új korszak és új létforma ígéretes beköszöntére. Az 1993-as esztendő idői szorításában hangzik az év igéje: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29). Istennek való engedelmesség a legnagyobb szabad­ság kifejezése. Ez a szabadság nem az embertől ka­pott, hanem Istentől ajándékozott szabadság. Emberi elvárásaink és természetes feltételezésünk ellenében is, ha Istennek engedelmeskedünk, az Ö kegyelmét éljük át, anélkül, hogy arra érdemesek vagy méltók len­nénk. Ha embereknek engedünk - Istennel szemben - gyengeségünk jelenik meg mások előtt. Nem rossz akarat, talán nem is Isten tanácsának tudatos vissza­utasítása ez sokszor, hanem csupán bizonytalansá­gunk jele vagy kényszerpályán-létel ellentmondásos megnyilvánulása. így veszítjük el szabadságunkat s emberi méltóságunkat is. Jogosan vallotta meg Lu­ther 1521-ben Wormsban a birodalmi gyűlés előtt: nem tanácsos s nem is üdvösséges az embernek lelkiis­merete ellen cselekednie. Az Istennek való engedelmesség harcát személyesen kell megvívnunk. Nem másokon kell számonkérnünk, hanem magunknak szabad komolyan vennünk. Az új esztendő minden napja alkalom arra, hogy tanúsít­suk, Isten az első helyen van életünkben. Törvénye és evangéliuma életünk zsinórmértéke, ehhez szabjuk magunk, családunk s egyházunk életét. Istennek kell engedelmeskednünk - ez az ige alap­összefüggésében sajátos tartalmat hordoz. Eredeti ol­vasatában ugyanis Péter apostolnak és társainak meg akarták tiltani a megfeszített és feltámadott Krisztus­ról való tanúságtételt. Nem volt az apostolokban sem félelem, sem kétség, hanem a hit bátorsága nyitja ajkukat szólásra: „Inkább Istennek kell engedelmes­kednünk, mintsem embereknek.” Határozottság és egyértelműség, bátorság és koc­kázat egyszerre ott csendül e szavak mélyén. Tudják, ezzel tartoznak a világnak. Ezt az örömhírt nem mondja el más helyettük. Ezt kell felkínálnunk minden embernek. Erő és öröm rejtőzik benne. Mind­kettő a szabadság - az Istenhez kötöttség szabadságá­nak jele. Nem tőlünk származik, hanem Istentől ma­gától adatik. Új év - új szakasza életünknek. Mi rejtőzik 365 napja mögött, egyikünk sem tudja. Fájdalmak és örö­mök, megpróbáltatások és győzelmek, kudarcok és sikerek egyaránt érhetnek mindnyájunkat. Igazában nem is az a döntő, mit mér ránk az élet, jó- vagy balsors következik ránk, ahogy régen artiku­lálták - hanem az, hogy közben kinek engedelmeske­dünk? Készek vagyunk-e kiszámithatatlan sorsfordulók egymást váltó eseménysorában is szólni és élni a meg­feszített és feltámadott Krisztust? Ehhez adja a mi Urunk mindnyájunknak egész évben az Ö kegyelmét! Szcbik Imre ORSZÁGOS EGYHÁZI KÖZGYŰLÉS December 5-én ült össze egyházunk Országos Köz­gyűlése az Üllői úti székház imatermében. A megnyitó istentiszteleten Káposzta Lajos esperes prédikált, majd a gyűlés megnyitása után napirend előtt dr. Harmati Béla püspök kért szót és egész egyházunk nevében köszöntötte három egyházzenészünket: Fa­sorig Árpádot, Rezessy Lászlót és Sulyok Imrét, akik ez évben töltötték be 80. életévüket. Ismertette életpá­lyájukat, jellemezte egyházunk javára végzett egyház­zenei munkásságukat, kiemelve, hogy a nehéz évek­ben is előre vitték az éneklés, kántorképzés, a muzsika ügyét egyházunkban. A közgyűlés főeseménye az országos felügyelő és a püspök-elnök három évről szóló jelentésének meg­hallgatása és megtárgyalása volt. Dr. Frenkl Róbert országos felügyelő jelentéséből az alábbiakat emeljük ki: Bevezetőben az egyházunk válságát már 1986/87- ben felvető Testvéri Szó mozgalomról szólt és annak fogadtatásáról, majd így folytatta: Lényegében 1990-ben derült csak ki, hogy az egyház népe igenis figyelt ezekre a történésekre, reményt merített belőlük, pozitiven értékelte ezeket. Az is bizonyos, hogy ezek a 87-es személyi változások meghatározóan hozzájárultak ahhoz, hogy 1988 januárjában megszüíetctt a sokak által nagyon várt állami döntés, amelynek igénye a Testvéri Szóban is kiemelten megfogalmazódott, a Budapesti Evangélikus Gimnázium újraindításának a lehetőségéről. Az is kétségte­len, hogy ez az iskolaügy már igazi üzenet volt határainkon belül és kívül a magyar evangélikusságnak arról, hogy van lehetőség az igazi változásokra, az egyházi megújulásra. Ezek a tényezők támasztják alá azt a vélekedést, hogy 1987-89-ben a magyar lutheranizmusban jobbak voltak a reform feltételei, mint a többi történelmi egyházban. A meg­újulási folyamat későbbi lelassulásának társadalmi és egyhá­zi okait ugyancsak tárgyilagos tényfeltárás, elemzés kell majd tisztázza... Annak elismerése is a tárgyilagos elemzéshez tartozik, hogy magamat is felelősnek érzem azért, hogy egyházon belül is jogosán felvethető - a megfelelő politikai, jogi, etikai tisztázás ellenére -, hogy Ordass Lajos egyháztörténeti jelen­tőségű, korszakos személyisége, életpéldája nem került meg­felelően a helyére, nem hat eléggé a mai egyházban. Igaz ez akkor is, ha - nem túlértékelve ma a gesztust - 1987-es kerületi felügyelői beiktatásomkor már jelzésszinten hitet tettem Ordass Lajos és Kékén András személyisége mellett. Hiányuk ma azért is igen fájdalmas - és szeretném megemlí­teni Schulek Tibor hiányát -, mert az ő vitathatatlan etikai magatartásuk mellett közismert bölcsességük talán megvál­toztathatná a radikálisok magatartását... Az 1989-92-es időszakra visszatekintve a követke­zőket mondta: Az 1989. decemberi közgyűlést követően nyugdíjba vonult az országos főtitkár, majd 1990 kora tavaszán az Északi Egyházkerület püspöke. Ez azt is jelentette, hogy az egyház vezető tisztségviselőit vagy 1987-ben, vagy később, többsé­güket már az ÁEH megszűnése után választották meg. Eb­ben a folyamatban jellemző, elszomorító volt, hogy többen, akik követelték a személyi változásokat, amikor ezek bekö­vetkeztek, szembehelyezkedtek a döntéssel. Például vitatták a püspök nyugdíjba menésének a lehetőségét, megkérdője­lezve, bojkottéivá a püspökválasztás jogszerűségét. Politi­kailag és etikailag egyaránt nehezen elfogadható magatartás ez. Nincs programja, csak kritikája... Meggyőződésem, hogy már ma is, a jövőben egyre inkább lelkész, esperes, püspök, presbiter, felügyelő legitimációját munkája, tevékenysége, alkalmassága adja, melynek megíté­lése megfelelő szakmai fórumokon, alapvetően pedig a tör­vények szerinti állásfoglalásokban, a többségi álláspontban valósul meg... Isten iránti hálával számolva be az 1990/92-cs időszak jelentős eredményeiről, nem hallgathatom el azt az alapvető véleményemet, hogy 1990 tavaszán többet vártam, úgy vél­tem 1992 végén többről számolhatok be. Különösen akkor, amikor az 1990. május 1-jci lelkészfórum, amelyen a lelkészi kar többsége résztvett és mindenki szabadon kifejthette, ki is fejtette véleményét, nagy többséggel - jogos gondok, fenn­tartások ellenére - bizalmát nyilvánította az egyházkor­mányzás terhét hordozók iránt, és késznek mutatkozott az együttműködésre... Bármennyire nem problémamentes, sőt az utóbbi időben inkább itt gerjesztődtek indulatok, kívánatos a lelkészek, egyházi személyek közéleti szereplése, illetve részvétele a helyi társadalom szerveiben, többek között az önkormány­zati testületekben is. Türelmes szeretettel kell dialogizálnunk azokkal, akik négy évtized diktatúrájától megszabadulva, nehezen tájékozódnak a pluralista demokráciában, egységes egyházi álláspontot várnak, feltételeznek, esetleg megfogal­maznak napi politikai kérdésekben, és ha egy-egy lelkész vagy egyházi tisztségviselő megnyilvánulása ettől eltér, hiva­talos egyházvezetési beavatkozást sürgetnek... Egyszerűen fogalmazva: lelkész, keresztyén ember szemé­lyes ügye, melyik párttal, programmal rokonszenvez, és ha ez felfedezhető véleményében, és magunk más véleményt vallunk, akkor van szükség türelemre. De mindez egyéni vélemény, nem egyházi álláspont, akkor sem, ha netán a TV-ben odaírják, hogy evangélikus lelkész, esperes, püspök. Mert csak az mondható meg, hogy mi nem lehet egy poli­tikai, etikai stb. kérdésben egyházi álláspont. Ami em­bertelen, ami gyűlöleten, diszkrimináción alapul. Egy kérdésben lehet több tisztességes, elfogadható vélemény. Erről ennyit. 1991-ben egy pozitív döntés igényelte a legtöbb energiát, bizonyos értelemben - ez sem kritika, egyszerűen tény lassítva a változások dinamikáját. Nevezetesen a Zsinat ösz­­szehívása és munkájának kezdete. Az örömet szerzett, hogy a Zsinat hitet tett a változás mellett, maga választotta meg elnökségét, tisztségviselőit. Azok közé tartozom, akik pozitívan értékelik a Zsinat eddigi munkáját. Kétségtelen, a vártnál lassúbb a haladás, de ennek egyik oka, hogy nem vártunk tovább, időt hagyva a szaksze­rű előkészítésnek, a másik ok, hogy a zsinati munkában is a tisztesség igénye nyomatékos a szakszerűség igénye mellett. Ez defenzív reflexeket jelent, meggyőződést arról, hogy a javasolt törvényekben nincs manipuláció, illetve nem hasz­nálhatók fel arra, hogy tovább éljen a múlt túlcentralizált gyakorlata... A Zsinat feladataival szembesülés, a munka időigényessé­ge is hozzájárult a felismeréshez, nem várhatunk a reformfo­lyamat gyorsításával a zsinati törvényalkotás végéig. így került sorra már ez év tavaszán rendkívüli közgyűlésre, az új Országos Presbitérium és a szakbizottsági elnökök megvá­lasztására. A szakbizottságok többsége az elmúlt félévben már előkészítő tevékenységet folytatott, ami annyit jelent, hogy az elnökök kidolgozták elképzeléseiket a bizottsági munkáról és keresték azokat, figyelembe véve az egyházme­gyei javaslatokat is, akik vállalják a folyamatos tevékenysé­get. Rendkívül fontos ez, hiszen többek között a bizottságok aktivitásában, a korszerű döntéselőkészítésben, illetve dön­tésekben kell minél szélesebben érvényesüljön az egyházban ma is meglévő szellemi kapacitás és a különböző szakterüle­tek iránti elkötelezettség... Azt szeretnénk, ha valós,, súllyal biró bizottsági munka lenne a jövőben. Jelen közgyűlés fontos feladata a bizottsági tagok megválasztása. Igyekeztünk ezt jól előkészíteni, ezért is került át májusról ez a fejadat a mai közgyűlésre. A jövőt illetően elképzelhető, hogy a Zsinat a vezető testület, vagy testületek felelősségére bízza a szakbizottságok megalakítá­sát, megválasztását. De, ha közgyűlési hatáskörben marad is, a választásnál nyilvánvalóan a szakszerűség, a hozzáértés kell legyen a meghatározó szempont, demokratizmus és fel­­készültség együttes érvényesítésében... Az elmúlt három év lényeges eredményének tartom, hogy egyházunk megfelelt a hitoktatás kihívásának. Fényesen iga­zolódott, hogy lehetséges lelkészek és elhivatott, képzett gyülekezeti munkások együttműködése, illetve igazi ügyek megoldása csak így lehetséges. Személyes felelősségem volt és van azon az előbbivel is összefüggő területen, amelynek eredményeit távlatilag is a leglényegesebbnek tartom, nevezetesen az iskolaügybcn... A tartalmi kérdések tekintetében csak azt jelentem, hogy a következő időszakban az Oktatási Bizottság segítségével kialakítjuk az iskolafenntartással kapcsolatos kötelezettsé­gek rendjét, figyelembe véve a nyolcosztályos középiskola fokozatos dominanciáját. Ebben a munkában nagy segítség lesz az egyházi iskolatörvény, melynek megalkotásán a Zsi­nat mintegy soron kívül fáradozik és reményeink szerint rövidesen életbe léptethető lesz... Az iskolák konkrét értékükön túl, jótékony hatást gyako­rolhatnak az egyházi közéletre, a nem lelkészi elem aktiválá­sára, a nemzetközi kapcsolatokra, számos egyéb területre. Más természetű, de igen nagy feladat az egyházi ingalanok visszaigényelhetőségével kapcsolatos törvény jó végrehajtá­sa. Ismeretes, hogy eltérően például a csehszlovák törvény­től, amely reprivatizációs törvény, a magyar törvény funk­cionális, azaz bizonyos egyházi tevékenységre igényelhető vissza a korábbi tulajdon. A törvény tíz éves kifutási ideje azért is igen lényeges, mert egy hitünk, reménységünk szerint erősödő egyház működése kiterjedhet annyira, hogy például tartalmat kap az említett kőszegi oktatási intézmény vissza­igénylése. Meggyőződésem, hogy társadalmi érdek is az egy­ház működőképességének a helyreállítása, támogatása. Sem­miféle politikai szervezet, érdek, érdekegyeztetés nem vállal­ja fel azt a szolgálatot, amelyet valóban csak egyházak tud­nak, megkülönböztetés nélkül, az oktatási, szociális, az egészségügyi szférában elvégezni. Naponta tapasztaljuk a megosztottságot, az indulatokat, a gyűlölködést, a kirekesztést, mint az olyannyira vágyott pluralista demokrácia nem kívánt kísérőjelenségeit, vadhaj­tásait. A demokrácia nem változtat az emberi természeten, csak remélhető, hogy a különböző világnézeti alapon állók elérik a humán értékek közös tiszteletét. Az egyház részvéte­lét a szükséges társadalmi megbékélésben egyszerre igénylik és nehezítik meg olyan jelenségek, mint az újkeletű egyházel­­lcncsség, az egyházi mezbe is öltöztetett kirekesztés, a túlzot­tan világnézeti alapú politikai álláspontok és gyakorlat. Hit, (Folytatás a 3. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents