Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-06-14 / 24. szám

BÍZZATOK... NE FÉLJETEK! Evangélikus Élet 1992. június 14. Menekültügy a mérlegen Folyik az épít­kezés Piliscsabán! A szó szoros értel­mében is. A német közvetítéssel Finn­országból aján­dékba kapott, és itt felépített, meg­újított, berende­zett szép fatemp­lom köré - mely hamarosan kis ha­rangjával is hívo­gatja majd Isten népét -, a régi épü­letek mellé új, kor­szerű épületsor emelkedik, benne modem konyha, ebédlő és új lakó­szobák. A 40-45 férőhelyes otthon jövőre, reménység szerint már 120 pihenni, üdülni, de mindenekelőtt Isten igéjére, lelki épülésre vágyó testvért tud elhelyezni. Bámulatos, hogy a nagy ütemben folyó építke­zés közben mindenütt rend van és tisztaság, gondozott virágágyak és konyhakert, tisztára söpört utak fogadják az érkezőt. Mindez a ked­ves gondnokházaspár: Zsuzsa és Gábor lelkiismeretes, véget nem érő munkáját dicséri. Folyik a lelki építkezés Piliscsa­bán. Az azelőtt testi-lelki sérült gyermekeknek otthont adó szere- tetintézmény újra evangélikus egy­házunk konferencia-központjává vált: csendesnapok, továbbképző tanfolyamok váltják egymást: presbiterek, fiatalok, asszonyok és férfiak alkalmait hirdeti újságunk. Egész nyárra foglalt az otthon. Mindez már önmagában is ok a bizalomra, arra, hogy ne féljünk a holnaptól. A négynapos konferencia, mely­re a Pest megyei asszonyok gyűltek össze május 18—21-ig, témájául Jé­zusnak ezeket a szavait választot­ta: BÍZZATOK... NE FÉLJE­TEK! Merész vállalkozás volt ez a falu­si asszonyok részéről: május köze­pén már nagyon szorgos a munka konyhakertben, határban egyaránt. Nem behozhatatlan ez a pár napos kiesés a munkából? Volt, aki le­gyintett: lehetetlen ilyenkor asszo­nyokat kimozdítani otthonról. Az a harminc asszony, aki Pest megye 12 gyülekezetéből összegyűlt a négy­napos konferenciára, a bizonyság arra, hogy lehet néha a sorrenden változtatni: „először Isten országa, azután a többi...” Mindig áldás fa­kad az ilyen döntésből. Megpróbáltunk őszintén szem­benézni félelmeinkkel. A legyőz­hetetlen félelmek ott kísértenek életünkben: betegségtől, haláltól, háborútól való félelem. De félünk a jövőtől, a kenyérgondoktól, me­lyek egyre aggasztóbbak, a másik embertől, aki kaini indulattal ráz­za le magáról a felelősséget, nem hajlandó Isten törvénye szerint él­ni. Félelmes a kicsivé vált világ, környezetünk jövője is: mit ha­gyunk az utánunk jövő nemzedé­keknek? A kiútkeresésben el kellett jut­nunk oda, hogy félelmeink alapo­ka a bűn. Isten „nem tervezte be„ a félelmet: amikor az ember Isten világába akar betömi, határsértést követ el, bizonytalanná válik, jo­gos félelem születik meg benne (el­rejtőztem, mert félek! lMóz 3,10.) Munkatársból Isten ellenségévé, „riválisává” lett az ember. A sötét háttérből jó volt kilépni, s a hűséges Úrra figyelni, aki segít­ségünkre jön félelmeinkben. A Biblia 365 biztatást tartalmaz: ne félj! Minden napra jut belőle. Jézus Krisztus, aki ebbe a félel­mekkel terhelt világba jött, félelme­inkben is részt vállalt! (Mt 26,39.) ő tud és akar segíteni rajtunk. Az áhítatok igéi a gondokon, aggódá­sainkon, félelmeinken átsegítő Urat állították a középpontba. Hálásak voltunk dr. Hafenscher Károly és Bohus Imre lelkészek szolgálataiért, melyeket őszinte beszélgetések kö­vettek. De mindazoknak is, akik bizonyságtételükkel gazdagították együttlétünket. A testvéri közösség: az együtt imádkozás, sok éneklés, beszélge­tések, séták során hamar kialakult, még a nagy korkülönbségek (25-80 évesig) sem okoztak nehéz­séget. Sokszor hallatszott: jó ne­künk itt lenni! Reméljük, hogy lesz folytatás! Keveháziné Czégényi Klára Családias légkör, ökumenikus nyitottsággal Lelkésziktatás Debrecenben A messze földön híres Reformá­tus Nagytemplom „árnyékában” szerényen húzódik meg a cívisvá­ros torony nélküli lelki otthona, az egész Hajdú-Bihar megyében el; Szórtan élő evangélikusokat átöle­lő Isten-háza. 'A'bőven 200^62# más vallású lakos közt a városban mintegy ezer lélek. Itt különösen ránk illik, hogy szórványegyház vagyunk. Régi írások tanúsága szerint itt is ringott a reformáció bölcsője. 1551-től Kálmáncsehi Sánta Márton munkája nyomán már erős helvét irány tör előre. Az evangélikus gyülekezet életéről az első írott emlék 1796-ból való: Ek­kor Budaeus Györgf? tokaji lelkész úrvacsorái istentiszteletet tartott Thirring Leopoldné lakásában. . Szepességi német kereskedők és iparosok telepedtek le ebben az időben a városban. 1874-ben hatá­rozták el, hogy önálló egyházköz­séggé alakulnak. Ekkor mintegy 500 fő tartozik a gyülekezethez. Első lelkészüknek Czékus Gyula rozsnyói 'segédlelkészt hívták meg. Materny Lajos lelkészsége idején épült a templom, 1889-ben. Farkas Győző és Rapos Viktor szolgálata alatt növekszik a létszám. 1931-ben helyben 1550 főt, 44 településen még mintegy 600 főt mutathattak ki. Pass László lelkész nevére és szolgálatára még jól vissza tudnak emlékezni az idősebbek. Szabó Gyula 1955 óta, 37 éven át pásztó-- rolta nagy hűséggel a nyájat. Őt váltotta fel az ifjú lelkésznemzedék jól képzett ambiciózus tagja, Béres Tamás. Amótról irányította ide az egyházkerület püspöke múlt év őszén. Hamar szívébe fogadta a gyülekezet s egyhangúan meghívta pásztorának. Az ő beiktatása volt Jubilate vasárnapján délután. A beiktatás szertartását Szebik Imre püspök, Szabó Gyula ny. es­peres és Bozorády Zoltán esperes segédletével végezte. Az ujjongó öröm hangja csendült fel a püspöki igehirdetésből. A teremtő és gond­viselő Isten az egész körülöttünk lévő világot maga hívja együttes ör­vendezésre. Ezt teszi teljessé Isten népe belső lelki örvendezésével. Béres Tamás igehirdetése Mt 13,31-35 alapján arról szólt, hogy a jézusi példázatok bármilyen ért­hetetlennek tűntek is a tanítvá­nyok előtt, sőt mai tolmácsolásuk­ban is, nincsen más forma, amely- lyel Isten országa a maga sokszínű­ségében utolérhető. Az ünnepi közgyűlést az ökume­nikus nyitottság és hangvétel jelle­mezte. A város különböző feleke­zetű lelkészei és hívei együttörven- dezésre buzdultak. Teljessé az tette az örömöt, hogy ott lehetett a finn­országi testvérgyülekezet, Jyväs- kylä pedagógiai igazgatója, Ilkka Marjanen is, de szeretetük és meg­becsülésük jeléül a nyíregyházi lel­készeken kívül ott volt á teljes mis­kolci lelkészi kar. Különböző fele­kezetek mintegy lelki csokorba fo­nódva így teszik színpompássá Is­ten egyházát ahogyan erre a kö­szöntések során maga a püspök és az egyik felszólaló is utalt. Emelte az ünnep lelki élményét, hogy szol­gált a gyülekezeti énekkar is. Már korábban is szerves része volt mű­ködésük a gyülekezeti életnek, most - év elején - alakult újjá. Ter­vük az, hogy a havonként más­más gyülekezetben tartandó öku­menikus együttléteken mindig szolgáljanak majd. Vezetőjük Joób Árpád felügyelő, lelkészcsalád fia. Ő Abaffy Zoltán másodfelügyelő­vel és az újjáalakult presbitérium­mal motorja a gyülekezetnek. Minden protokolláris külsőség nélkül családias légkörben lehet­tünk együtt azon a fogadáson is, amelyet nagy szeretettel készítet­tek elő, s bár erősen esteledett már, marasztalás nélkül is ott szoron­gott a fehér asztalok körül és rá- mosolygott egymásra sok ismerős vendéglátó és vendég arca. A debreceni gyülekezet parókiá­jának felújítását, illetve a templom- épülethez csatlakoztatandó ha­rangtorony megépítését célul tűzte, s arra Isten áldását kérve, alapít­ványt hozott létre. A cél nagysága, a feladat nehézsége hívő összefo­gást és buzgó áldozatvállalást kí­ván. Háromfős kuratórium méri fel a terveket, ünnepi körlevelek nép­szerűsítik a gondolat valóraváltá- sát. Kívánunk hozzá állhatatos ki­tartást, a lelkésznek pedig - mint neves elődje is kívánta - hűséges munkatársakat, a pasztoráció fon­tosságának szem előtt tartását, s el nem fáradó ifjúi lendületet. Ezen felül a megkezdett csoportmunkák fejlesztését és ökumenikus nyitott­ságot. Legyen a debreceni evangéli- kusság nemcsak érdekes jelenség, hanem kedves és kedvelt színfolt ebben a sokfelekezetű szép város­ban ! Pásztor Pál Az Európai Egyházak Mene­kültügyi Bizottsága soron követ­kező ülését hazánkban tartotta a Magyar ökumenikus Szeretetszol­gálat meghívására. A megbeszélést Budapesten kezdték a MÖSZ To- maj utcai székházában. Érdemes megismerni a bizottság tagjait és azt, hogy honnan, milyen szerve­zettől jöttek a bizottságba. Frans Bouwen az Európai Egyházak Konferenciája (EEK) Menekült- ügyi Bizottságának titkára, Mel- kau Kifle az Egyházak Világtaná­csa (EVT) Menekültügyi Osztályá­nak vezetője, Gilbert Jaeger az ENSZ menekültügyi szakértője, Rosmarie Oetiker a Svájci Protes­táns Szeretetszolgálattól (HEKS), Paeivi Pulkkinen a finn, Inge Tran- hoIm-Mikkelsen a dán szeretet­szolgálattól, Michael Bubik a Bécsi Protestáns Diakóniai Központból, Jaroslav Ondra lelkész Prágából, és tagja a bizottságnak dr. Harmati Béla püspökünk is. Másodízben jár a bizottság az Ökumenikus Szeretetszolgálatnál, a jugoszláv összeomlás és mene­kültek fogadása miatt esett a ref­lektorfény reá. Egyben felkészülés is volt ez a találkozó a szeptemberi prágai EEK ülésre. Elmondták, hogy a magyar szeretetszolgálatra már másodszor nehezedik a mene­kültek segítése. 1988-89-ben a ro­mániai események miatt, most pe­dig a volt Jugoszláviában történ­tek miatt. A vasárnapot a határ mentén töltötték, menekülttáboro­kat kerestek fel és érezték annak sokkoló hatását, ami pár kilomé­terre a határtól történik. M. Kifle (EVT) és G. Jaeger (ENSZ) kije­lentette, hogy a magyarok újra frontvonalba kerülvén, természe­tesen nem egyedül kell, hogy vé­gezzék a menekültek segítését, ha­nem az európai egyházak más szer­vezeteivel együtt közös munkában. Rosemarie Oetiker beszámolt arról, hogy továbbképző progra­mot dolgoztak ki e napokban, ke­let-európai jelölteket képeznek majd, hogy ismereteiket nagyobb összefüggésekbe tudják belehe­lyezni. Két hét elméleti tanulás után három hetet nyugati segély- szervezeteknél töltenek, majd újra Genfben lesz a kiértékelés. Eddig már 5 kelet-európai országból van jelentkező, hazánkból ketten kap­tak meghívást. Az egész progra­mot az európai segélyszervek fi­nanszírozzák. Két világ polgáraiként élünk Mély részvét mellett, a gyászo­lók népes gyülekezetétől, lelkész­társak (burgenlandi és magyaror­szági lelkészek) nagyszámú beöltö­zött csoportjától körülövezve he­lyezték Sopronban május 11-én végső földi nyughelyére Schottner Gottfried nyugalmazott ausztriai lelkészt. A temetési szertartást Szi- mon János soproni lelkész és dr. Gustav Reingrabner ausztriai su­perintended végezte. „Jézus én bi­zodalmám” - „Jesus meine Zuver­sicht” hangzott két nyelven az ének... Schottner Gottfried nyugdíjas­ként felvállalta a Teleki Béla halála után árván maradt, egyetlen auszt­riai magyar gyülekezet, az őrszigeti (Siget) gyülekezet gondozását. Ezt a szolgálatát váratlanul bekövet­kezett haláláig (64) hűségesen vé­gezte. Évfolyamtársunk volt. Pályafu­tása jelkép értékű. 1948-ban láttuk utoljára, ami­kor Sopronban a Teológiára je­lentkeztünk. Néhány hónap múlva eltűnt szemünk elől. Tavaly, 43 év után, egy különös találkozás foly­tán bukkant fel újra. Egy napra meghívta évfolyamtársait Őrszi­getre. Vendégszeretete, öröme megható, szinte megrendítő volt. Belső sóvárgással várta a találko­zást a régi társakkal, akikkel vi­szonylag nagyon rövid ideig volt együtt Sopronban. Mély Krisztus hitből fakadó igehirdetése, úrva­csoraosztása emlékezetes marad mindnyájunk számára. Ekkor, 43 év után tudtuk meg, mi is történt vele. A soproni születésű, tehetséges fiatalembert a szovjet csapatok be­vonulása után egyre sűrűbben zak­latta és hallgatta ki az akkor már hatalomra jutott magyar titkos rendőrség, az ÁVO. Schottner Alf­réd - mi Frédinek neveztük - végig határozottan ragaszkodott evan­gélikus hitéhez és magyarságához. Az Andrássy u. 60-ban történt „ki­hallgatások” nyomait soha nem heverte ki. Felajánlották neki a pártfőiskolán való ingyenes to­vábbtanulás lehetőségét. Schott­ner Frédi, amint egy kis lélegzethez jutott, a Soproni Evangélikus Hit- tudományi Karra jelentkezett, ahol 1948-ban felvételt nyert. Az előadások megkezdődtek, az élet megindult, de a színfalak mö­gött kemény küzdelem dúlt. Az egyre folytatódó és szinte állandó­sult megfigyelések miatt Schottner Frédinek nem volt más választása, el kellett tűnnie. Ausztriába mene­kült, ahol az osztrák evangélikus egyház vette jóindulatú pártfogá­sába. Befejezhette teológiai tanul­mányait, majd osztrák gyülekeze­tekben szolgált, nagy hűséggel nyugdíjazásáig. Felesége magyar volt. Élete végén megadatott szá­mára az a nagy öröm is, amire mindig vágyott, hogy magyar gyü­lekezetben hirdethette az igét - magyarul. „Két világ polgáraiként élünk. A földi hazánk és örök otthonunk polgáraiként. A kettő önmagában is feszültséget jelent. De fokozza ezt, ha a szülőföld vonzása erős marad és a szolgálat szálai viszont egy má­sik hazához kötnek. És a határral iveit két földi haza között keresni az eljövendöt, nyugtalansággal jár fo­kozott mértékben. Testvérünk nyugtalan szive megpihent, miután ebben a feszültségben élt. Az élő Jézus irgalmába ajánljuk, aki azért ment Atyjához, hogy maradandó városunk legyen” (részlet Szimon János lelkész igehirdetéséből). Kinczler Irén Az ülés szünetében beszélgettem F. Bouwennel és kérdeztem, ho­gyan tetszik neki az a munka, me­lyet e viszonylag fiatal ökumenikus szervezetünk végez? „Jó fiatalnak lenni, a fiatal könnyen tanul az idősebbektől. Nagyon bátorító, amit itt láttunk, amit viszonylag rövid idő alatt elértek. Magunk győződtünk meg erről a déli határon járva. Más or­szágokban még nem tapasztaltam, amit itt, hogy a menekültekkel em­beri, szeretetteljes bánásmóddal, familiáris, családias légkörben fog­lalkoznak. Ez a többi kelet-közép- európai országoknak jó példa, és ezekben az országokban és egyhá­zaikban nagy reménység van.” Mondhatjuk modellnek a MÖSZ szolgálatát? „Igen. Szeptemberben Prágában az EEK konferencián vi­lágossá tehetjük ezt a modellt.” Az EEK-ban eddig zömmel teo­lógiai kérdések voltak napirenden. Most a menekültügy is téma lesz? „Minden megváltozott. Az EEK ma valóban Európa egyházainak regionális szervezete. Nemcsak teológiai témákat, de konkrét, gyakorlati témákat is felvesz prog­ramjába. Isten Krisztusban egyesí­ti az új teremtést -, ez a főtéma és ez nagyon konkrét. Amit Isten egyesít, annak eggyé is kell lennie az életben, a mai európai szituáció­ban, ahol van háború, van mene­kültügy és az ezek között végzendő szolgálat természetesen főtéma. Ehhez kell kapcsolódnia a kom­munikációnak és a missziónak is.”-s-y AZ OLVASÓK ÍRJAK KERESZTÉNY VAGY/ÉS KERESZTYÉN Az Evangélikus Élet című hetilap 1992. május 24-i számában dr. Szatmáry Antalné egy „helyesírási” kérdésről fej­tette ki a véleményét. Azt úja: ő évekig harcolt az Akadémia nyelvészeivel azért, hogy a helyesírási szabályzatban ne vegyék vagylagosnak a keresztény és a keresztyén szavakat. Örömét fejezi ki amiatt, hogy 1986-ban végre „egyértel­műen a keresztény szót úja elő kötelező­en” a Magyar Tudományos Akadémia. A kérdéses cikk írója mindezekhez hozzáfűzte: „Tisztelettel kérdezem: nem vette észre ezt a kötelező előírást az evangélikus és református sajtó? Ez ugyanolyan helyesírási vétség, mintha a vetés szó helyett következetesen és makacsul vetyés-1 imánk és monda­nánk.” Megjegyezte még, hogy a Krisz­tus szó sem írható Krisztyus formában. Több félreértést kell tisztáznunk a fentiekkel kapcsolatban. „A magyar helyesúás szabályai” című akadémiai helyesírási kézikönyvnek jelenleg ér­vényben lévő 11. kiadását nem 1986- ban, hanem 1984-ben hagyta jóvá a Magyar Tudományos Akadémia el­nöksége. (Azóta csak változatlan szö­vegű újranyomások jelennek meg éven­te.) Nos, ennek a könyvnek 241. olda­lán - a szótári részben - nemcsak a ókeresztény szót olvashatjuk, hanem né- . "hány sorral utána ezt is: „keresztyén (protestáns szóhasználatban)”. Tehát szó sincs arról, hogy az utóbbit helyte­lenítené az Akadémia. Tagja voltam az MTA Helyesúási Bizottságának, amely hosszú éveken át előkészítette, minden részletében meg­vitatta s így dolgozta ki ezt a helyesírási szabályzatot. Csakugyan volt olyan ja­vaslat, hogy egyedül a keresztény szó­változat kerüljön be a szótárba, mel­lőzve a keresztyén-1, de ezt a javaslatot elvetette a bizottságunk. Igaz, hogy ma már általánosabb a keresztény változat használata, de a protestáns egyházak nem alaptalanul ragaszkodnak a ke­resztyén változathoz, ugyanis épp en­nek van hazánkban a másiknál sokkal régibb, több száz éves hagyománya. Vegyük vizsgálóra a nyelvtörténeti tényeket! Ez a szó szláv eredetű. Végső forrása a görög Krisztiánosz szó (a gö­rög betűket így írhatjuk át a mi be­tűinkkel!), amely a „Krisztus híve, kö­vetője” jelentésű Krisztosz származéka. A magyarba valószínűleg egy déli szláv nyelvből (talán a horvátból vagy a szlo­vénből) került át - a latin Christianus közvetítésével - a Krisztiánosz, olyan módon, hogy őseink elhagyták a szó -ősz végződését, a szó belsejében pedig a ti hangkapcsolatot fy-nek ejtették. A magyar nyelvhez való alkalmazko­dás „állomásai” a következők lehettek: krisztyán - kirisztyán - kirisztyén - ke­resztyén. A legrégibb ránk maradt magyar nyelvű könyvben, az 1450 körüli évek­ből származó Jókai-kódexben már ke­resztyén alakban írták ezt a szót. (A görög Krisztosz szóban nincs ti hangkapcsolat, s így a belőle származó Krisztus-1 magyar földön természete­sen sohasem ejtették ty hanggal!) Nem szabad ezt a szépen hangzó ke­resztyén szavunkat „szlovák hatás” és „szlovák beütés” emlegetésével megbé­lyegezni. A latin Sebastianus névből is Sebestyén keresztnév lett a magyarban, nem pedig - a keresztény szó mintájára - Sebes tény! Tessék fellapozni az 1590-ben megje­lent híres Vizsolyi Biblia előszavát a hasonmás kiadás eredeti helyesírásá­val: ott is keresztyén van írva. így hasz­nálta ezt a szót a katolikus Pázmány Péter is, aki a magyar nyelvnek is nagy tudósa és művésze volt. Hogyan ala­kult ki később - a XVIII. század óta - a keresztyén szónak az említett cikkben egyedül helyesként említett keresztény változata? Ügy, hogy a keresztyén szót a végén egyre többen ejtették az n hang helyett nynyel (keresztyény), másrészt pedig belegondolták a szóba az igen gyakran használt és r-vel hangzó ke­reszt főnevet (kereszt-ény). A magyarul beszélők többsége ma már keresztény alakban mondja és írja ezt a szót, de ebből nem következik az, hogy le kellene mondanunk a másik, a régibb, a ma már inkább csak a protes­táns szóhasználatban élő keresztyén változatról. Nem különcködés az és nem az ökumenizmus eszméjétől való elfordulás, ha a magyarországi protes­táns sajtó ma is ragaszkodik ehhez a nagy hagyományú változathoz. Ne akarjunk mindent egységesíteni! Éppen nyelvünk gazdagságának jele az, hogy egy-egy magyar szó több vál­tozatban él. Hogy más példát is említ­sek: a gyermek, a leány és a fel szónak mindnyájan ismerjük a gyerek, lány és föl változatát. Arany János például a Toldinak ugyanabban a versszakában (4:6) mindkét alakjában használja a fel vagy föl igekötőt: fölkereste, feltörte. Hát az evangélikus Petőfi Sándornak mi a véleménye a cikkünk címében sze­replő kettősségről? A Petőfi minden költői és prózai müvét s egész levelezé­sét feldolgozó négykötetes Petőfi- szótárból tudjuk, hogy az ő egész élet­művében a keresztény szó 2-szer, a ke­resztyén ellenben 4-szer fordul elő, s míg a képzős kereszténység-et csak 1- szer használja, a keresztyénség-et 2- szer; a nála 1-szer előforduló keresz­tyéni szót is ugyanígy, ty betűvel irta. Mai nyelvünkben egyaránt helyes a keresztény és a keresztyén szóalak. A jelentésük azonos, legföljebb csak a használati körűk nagyságában, az el­terjedtségük mértékében van különb­ség. Mind a kettőt megtaláljuk „A ma­gyar nyelv értelmező szótárá”-ban (a 7 kötetesben), a „Magyar értelmező kézi- szótár”-ban s az 1988-ban megjelent „Helyesírási kéziszótár”-ban is. Szótá­raink a keresztény változatot - meg­jegyzés nélkül - általánosan használha­tónak tűntetik fel, a keresztyén válto­zatnál azonban megjegyzik: „protes­táns szóhasználatban”. Tehát aki így mondja a szót, az írja is így! Dr. Pásztor Emil * Tisztelt Szerkesztőség! Dr. Szatmáry Antalné Krisztyus? c. jegyzetéhez két észrevételt szeretnék fűzni: 1. Ami az etimológiai levezetést ille­ti: akár keresztyént írok, akár keresz­tényt, a szó a magyar nyelvbe minden­képpen a szláv „kresztyán”-ból szár­mazott át, lágy t-vel, azaz ty-vel, a kiej­tésnek - mely nyilván kezdetben egysé­ges volt! - mai szabályaink szerinti le­jegyzésével. 2. A nyelv valóságát ugyanis a be­szélt nyelv hordozza. Az írás a beszélt nyelv lejegyzésére tesz csupán kísérle­tet, lehetőség szerint, a káosz elkerülése céljából, egységes szabályok alapján. Sajnálatos, hogy amikor bizonyos le­jegyzési szokások, szabályok az idők során változnak, akkor ez egy idő után vissza szokott hatni a beszélt nyelvre: a beszélt nyelv kezd - az eredeti kiejtést feledve - az írásjelek új szabály szerinti olvasatához igazodni. Mit jelent mindez egyszerűen fogal­mazva? Nyilvánvaló, hogy kezdetben - talán még Pázmány korában is, ez nem biztos -, a beszélt nyelvben egységesen a „ty”-vel való ejtés volt elterjedve. Ezt jegyezték le kétféle írásmóddal. Ami­kor elterjedt a „t”-vel való lejegyzés, a beszélt nyelv kezdett a „t” írásjelnek más szavakban szokásos olvasatához igazodni. Olyan ez, mint amikor - ma már művelt emberek közül is sokan - megütköznek, ha a Dessewffy nevet „dezsőfinek” olvasom... Pedig itt sem egyéb történt, mint a leirt név betűkkel jelzett hangjainak a ma szokásos olva­sata visszahat a beszélt nyelvre, és ma már az kelt megütközést, ha valaki a „Dessewffy” betűjelsort az eredeti kiej­tés szerint „dezsőfinek” olvassa és nem „dezsefi”-nek... A Dessewffy tulajdonnév, tehát a mai olvasatnak megfelelő írásmódra való áttérés ebben az esetben nem le­hetséges; marad az, hogy illik ismerni ennek a névnek az eredeti ejtését... A keresztyén viszont nem tulajdonnév, tehát az írásmódnak követnie kell az olvasati szokásokat. Ma a leírt „t" betű olvasata kemény, ezért a leírt „keresz­tény” szót senkinek sem jut eszébe az eredeti ejtéssel, „keresztyénnek” olvas­ni. Éppen ezért van létjogosultsága a ”ty”-vel való lejegyzésnek, hiszen ez biztosítja, hogy olvasáskor a szó az eredeti kiejtés szerint, lágy t-vel han­gozzék - akkor is, ha ez szláv eredetű. Egyébként elismernénk, hogy az írás­nak a beszélt nyelv lejegyzésén túl a kiejtés megváltoztatása is feladata, - ezt pedig nem ismerhetjük el. Kiváló . tisztelettel Véghelyi Antal lelkész

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents