Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-05-17 / 20. szám

ORSZÁG EVANGÉLIKUS HETILAP 57. ÉVFOLYAM 20. SZÁM 1992. MÁJUS 17. HÚSVÉT UTÁNI NEGYEDIK VASÁRNAP Az ének a szomorú ember legjobb orvossága, _______________ melytől a szív újra megbékél, fe léled és megújul. A zene Isten gyönyörű és dicső adománya, ________________ egyenesen a teológia rokona. Se mennyiért sem adnám oda ___________ az én csekély zenei tudásomat. Lu ther BUDAPESTI BESZELGETES GOTTFRIED BRAKEMEIERREI A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG ELNÖKÉVEL Horvátországból, Zágrábból érkezett és egy éjszakára megpihent fővá­rosunkban Gottfried Brakemeier az LVSZ brazil elnöke, dr. Görög Tibor Európa-titkár kíséretében. Rövid itt tartózkodása alatt fogadta lapunk szerkesztőjét, hogy néhány kérdésre válaszoljon. Szerk.: Milyen tapasztalatokat szerzett Elnök úr Zágrábban? Hogyan él és működik az evangé­likus egyház? Tulajdonképpen a volt Jugo­szláviában élő három evangélikus egyházat látogattam meg hivatalo­san: a Szlovák Evangélikus Egy­házat (Vojvodina), a Horvátorszá­gi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházat és a Szlovéniai Evangéli­kus Egyházat. Alkalmam nyílt a három egyház életének megismeré­sére és helyzetük összehasonlításá­ra. Mindhárom kisebbségi egyház, és különböző szituációban élnek. Újvidéken a szlovákok között a félelem a meghatározó a Bosznia- hercegovina-i harcok közelsége miatt. Az egyház együtt szenved a néppel. Ebben a térségben igen nagy a feszültség. Hasonló a hely­zet Zágrábban is, nincs még teljes nyugalom. Szlovéniában már meg­állapodott a helyzet, normál gyüle­kezeti élet folyhat. Nehéz problé­mával küzdenek mindhárman, a katonák pszichikai, lelki gondozá­sa a nagy feladat. Emellett foglal­koznak a sok menekülttel és ebben segítséget nyújt nekik az LVSZ is. Azért a még közeli háború árnyéka mindhárom helyen érződik. Szerk.: Véleménye szerint ho­gyan és mit segíthetünk mi a há­rom egyháznak? Természetesen ilyen helyzetben nagyon sokat jelent a materiális segítség. Fedelet adni a menekül­teknek, élelmet, ruhát stb. küldeni a rászorulóknak. így érzik, hogy nincsenek egyedül, testvéreik gon­dolnak rájuk! (Lapunkban szinte hetenként adunk hírt arról, hogy a Magyar Ökumenikus Szeretetszol­gálat jelen van e három országban segítségünkkel. Szerk.) De nagyon fontos az imádság szolgálata is, mert ezzel tehetünk a legtöbbet. Utamról beszámolva erre fogom buzdítani az LVSZ-t és a tagegy­házakat is. Szerk.: Elégedett-e Elnök úr ál­talánosságban az L VSZ új struk­túrájának munkájával? Hogyan működik az új struktúra? Új struktúra létrehozására a szükség kényszerített. Nagymérté­kű takarékosságra kell törekednie a világszövetségnek. Ha most a ta­nács összejön, egyszerre többen, több területen tudunk érvényes döntéseket hozni. Én elégedett va­gyok a munkával. Szerk.: Milyennek látja Elnök úr egyházunk munkáját és a világ- szövetségben való részvételét? Most vagyok először Budapes­ten, Brazília igen messze van Ma­gyarországtól. Eddig még nem volt alkalmam személyes tájékozódás­ra. Ma este találkozom egyházuk vezetőivel és bizonyára a velük va­ló eszmecsere után tájékozottabb leszek. Azért nem teljesen ismeret­len előttem a magyar egyház élete, mert kapok információkat, éppen Európa-titkárunktól, dr. Görög Tibortól is. Szerk.: Hová utazik tovább Bu­dapestről? Hallhatnánk valamit következő terveiről? Azzal kezdem, hogy a három egyház meglátogatása előtt egy genfi delegációval együtt a Vati­kánban jártunk. Huszonöt éve fo­lyik a két egyház között hivatalos nemzetközi dialógus. A Pápai Egységtitkársággal ennek jövőjé­ről, programjáról tárgyaliuttk. Több konkrétumot várunk egyhá­zainktól. Közös az evangélizáció követelménye. Ez nemcsak Euró­pában „főtéma”, hanem a többi földrészen, így Latin-Amerikában is. Mit jelent ez ökumenikus szem­lélettel? A megbeszélések során aj­tók nyíltak a jövőbe, új lépések következhetnek. Május 14-én tartja utolsó ülését az 1986. november 20-i közgyűlésen megválasztott Országos Presbité­rium. A testület korábban úgy döntött, hogy már fél évvel man­dátuma lejárta előtt átadja helyét. A határozat legfőbb ösztönzője az a felismerés volt, hogy ez a legré­gebben, még a társadalmi-politikai változások előtt választott gré­mium nem kíván akadálya lenni az egyházi megújulásnak. Tiszteletreméltó álláspont, való­ban igaz, hogy az elmúlt években sorra megújultak az egyházme­gyei, egyházkerületi testületek, az új Országos Presbitériummal befe­jeződik ez a folyamat. Ez azonban - kár lenne vitatni - a szervezetet tekintve sem igazi változás. Hiszen továbbra is az 1966-os, sokat és joggal bírált törvénykönyv van ér­vényben, annak alapján történik a Közgyűlés összehívása, illetve az új Presbitérium megválasztása. Magam korábban - másokkal együtt - úgy véltem, hogy tekintet­tel a Zsinat tevékenységére, helye­sebb lenne meghosszabbítani az Országos Presbitérium megbízatá­sát addig, amíg az új törvény alap­ján állhat fel az új egyházi struktú­ra. Kétségtelen azonban, hogy ez a megoldás is jogos kritikát váltha­tott volna ki, még akkor is, ha a Zsinat többsége megerősítette vol­na. Ha egyszer elfogadott az alap­elv, hogy az új törvénykönyv meg­születéséig a jelen törvények sze­rint kell eljárni, illetve, hogy a tör-' vényhozó Zsinat nem kíván dönte­ni aktuális egyházkormányzási kérdésekben, akkor el kellett fo­gadni az Országos Presbitérium új­raválasztásának szükségességét. Természetesen a megválasztásra kerülő presbitereknek is tudniuk kell, hogy bár a törvény szerint megbízatásuk hat évre szól, ebben Innen holnap Isztambulba me­gyek. Genfi delegációval együtt hi­vatalos látogatást teszünk az öku­menikus pátriárkánál. Itt is ugyan­azok a kérdések merülnek majd fel. Erősítjük az ökumenikus elkö- telezést, beszélünk majd azokról a konfliktusokról, nehézségekről, melyek mai világunkban felmerül­tek. Eltűnt a kelet-nyugati feszült­ség, de a valóságban sok más jött helyébe. Szociális problémák, észak és dél feszültsége, faji konf­liktusok, népek, népcsoportok, ki­sebbségek problémái, mint pl. a volt Jugoszláviában. Mindezek ki­hívást jelentenek az egyházak szá­mára is: ’komolyan venni béke- feladataikat és kifejteni ebbeli ál­láspontjaikat, építeni az összekötő hidakat. Szerk.: Köszönöm a beszélge­tést, áldást kívánok útja folytatá­sára és további elnöki szolgála­tára. Tóth-SzfiUAs Mihály az esetben ez azt jelenti, hogy ad­dig érvényes a választás, amíg az új törvénykönyv hatályba nem lép, és ennek alapján nem kerül sor az általa meghatározott módon és körben a tisztújításra, ami feltehe­tőleg általános jellegű lesz. Ez az időpont a zsinati munka ütemétől függően jelenthet egy-két évet, esetleg hosszabb időt, de ennek a periódusnak van egy sajátos üze­nete. Ez is segített abban, hogy belülről is elfogadjam az új Orszá­gos Presbitérium és ezt követően az új egyházi bizottságok megvá­lasztásának a szükségességét. Az új testület esélyt jelent arra, hogy másként működjünk. A jelen törvénykönyv sem tartalmaz ugyanis semminemű akadályt arra nézve, hogy az egyházi testületek nagyobb hatáskört kapjanak a kü­lönböző döntések előkészítésében és meghozatalában. Természetesen ehhez kölcsönös készség szükséges a vezetők és a bizottsági tagok ré­széről. Be kell vallani, hogy még az elmúlt években is, amikor már nem kívülről szabták meg az egy­ház mozgásterét, a bizottságok egyáltalán nem, vagy alig működ­tek, folyamatos tevékenységet nem folytattak. Az Országos Presbité­rium a korábbinál többször ülése­zett, érdemi viták is kialakultak, valóságos súlyt mégsem képviselt az egyházvezetésben. Az okok boncolgatása túl messze vezetne, nehéz a múlt és a jelen elemeit szét­választani, tárgyilagosnak lenni, annyi azonban bizonyos, hogy itt az alkalom a változtatásra. Az új munkastílus konkrét értékein túl hozzájárulhatna a zsinati törvény- alkotáshoz, legalábbis egy követ­hető változatát felmutatva a meg­újult működésnek. Csak az illusztrálás kedvéért. Az (Folytatás a 3. oldaton) Közgyűlés a megújuló működésért Cantate - énekeljetek! Nem na­gyon szeretjük manapság az egy­szavas utasításokat, vezényszava­kat. Énekeljünk?! Miért? Minek? Kinek? Sokan vélik úgy, hogy az énekléshez adottság, tehetség, de legalábbis bizonyos képzettség kell. Énekeljenek azok, akiknek mindez megadatott, a profik, vagy a képzett, jóhangú amatőrök. Pe­dig ez a vasárnap nem a hivatásos énekesek, zenészek ünnepe, de még csak nem is a gyülekezeti énekka­rok vasárnapja, hanem az ÉNEK­LŐ GYÜLEKEZET vasárnapja. Itt nem szólóénekről van szó, nem is elsősorban többszólamú kórus- éneklésről, hanem a keresztyén gyülekezet, mint ÉNEKLŐ KÖ­ZÖSSÉG kerül a középpontba. Nem a zenei műveltség, a kép­zett hang az alap, hanem valami más. Mi ez a más? Az imádságról gyakran halljuk, hogy a keresztyén ember „lélegzetvétele”. Az ének se más, mint egyfajta „kilégzés” (ma­ga a hang is így keletkezik...), me­lyet egy speciális „belégzés” kell, hogy megelőzzön. Mivel nem ma­gunkat, érzelmeinket énekeljük ki (erre való az úgynevezett „világi zene”), hanem valami, Valaki MÁST hirdetünk, ezt a mást kell magunkba szívnunk. Ehhez először is nyitott, aláza­tos szív kell. Nem a saját „nagysze­rű gondolataim” a fontosak, nem a saját „világrengető felfedezései­met” kell meghallania mindenki­nek, hanem AZ ÜZENET, A HÍR továbbadásának szolgálatába állí­tom a hangomat másokkal együtt. Ez az „együtt” is alázatot követel, kis fogaskerék vagyok csupán egy nagy gépezetben, nem kell, sőt nem szabad, hogy hangom kihal- latszódjék, de mégis szükség van rám. Az éneklő közösségnek, a lát­hatatlan Karmesternek, akinek végső soron szól az ének, hiszen ne feledjük a vasárnap névadó zsol­tárversét: „Énekeljetek az ÚR­NAK új éneket!” Alázat kell an­nak elfogadásához is, hogy az „új ének” talán már több száz éves, s bizonyságtevő ősök láncolatába kell engedelmesen belesimulnom. A „bizonyságtévők fellege” nem velem kezdődik, s nem velem vég­ződik. Itt is csak egy láncszem va­gyok csupán, de vétek lenne, ha velem szakadna meg ez a lánc... Az ének nem hallgathat el, hi­szen ez az, ami „kihallatszik” a templomból, ami megtöri a teme­tők síri csöndjét. Az egyházi ének és zene nemcsak az elmúlt 40 évben volt sokszor szinte egyetlen misz- sziói lehetőségünk ebben a hazá­ban, hanem ma is a legkülönbö­zőbb generációkat elérő, mozgósí­tó, közösséget teremtő erő. Ahol nem élünk vele, ahol csak rutinból, fásultan szól az ének, ahol halott, gépi konzervzenével próbáljuk pó­tolni a pótolhatatlan élő éneket, ott valójában a feltámadott Jézus missziói parancsát szabotáljuk. Köztudott, hogy a reformáció ko­rában hazánkban is elsősorban az énekek voltak az evangéliumi taní­tás hordozói, továbbadói, a misz- szió eszközei. Ma újra sok tekin­tetben missziói körülmények kö­zött szolgálhatunk. Vajon „kihal- latszik-e” új énekünk a templom­falak mögül? S ha nem megy „a kilégzés”, akkor egyértelmű a „diagnózis”: baj van a belégzéssel, keveset szívunk magunkba Isten éltető igéjéből, előttünk járó hit­testvéreink bizonyságtételéből. Tessék hát mélyet lélegezni a tiszta isteni levegőből, mert nemcsak szennyezett levegő van! Tessék mi­nél többet beszívni a tiszta, szent muzsikából, mert nemcsak fertő­zött ének és zene van! Az egyházi ének és zene a lélek egyfajta „nagy- takarítása” is lehet. Van mit kita­karítanunk, de hála Istennek, nem kell üresen hagyni a kitakarított szívet (ennek veszélyére éppen Jé­zus figyelmeztet minket Lukács evangéliumának 11. fejezetében). Van mit, Kit befogadnunk, beléle­geznünk, magunkba szívnunk, hogy legyen mit, Kit továbbad­nunk a közös éneklés hullámhosz- szain. Jó vételt kívánok hát elő­ször, hogy tudjunk JÓT, A JÓT továbbadni, tovább énekelni! Gáncs Péter Esemény egyházzenei életünkben Nem részletes beszámoló, csu­pán néhány soros híradás ez arról, amiről nem szabad megfeledkezni akkor sem, ha nem csillogó, villo­gó, s nagy hírveréssel járó alkalom volt. A hír így hangzik: Magyaror­szágon járt Herbert Wulf orgona­művész, a Herfordi Egyházzenei Főiskola tanára. Egy kicsit részletesebben: Egy vasárnapon át a Deák téri temp­lom orgonapadján szolgált. Nem nagy koncerteken, hanem gyüleke­zeti alkalmakon: három istentisz­telet egymásután, ahol szebbnél szebb darabokkal dicsérte Istent, s szerzett örömöt a gyülekezet tag­jainak. Nagy orgonaművek mellett improvizációk is megszólaltak a frissiben kapott gyülekezeti ének­számokra. Ä neves művész nem csak „főistentiszteleten” játszott, szolgálatát bachi értelemben kán­torként végezte. Néhány vidéki út (s a szekszárdi orgona megtekintése) után két egymást követő nap Budapesten. Hallgatóként együtt volt azokkal, akik Fint a Gergely Zeneakadémiai hangversenyét élvezhették. Együtt örült velünk, akik egyházzenei éle­tünk jeles fiatal tagjának előreha­ladását követhetjük nyomon. Csütörtök délután szerény kül­sőségek között, de fantasztikus belső tartalommal megtöltve ül­hettük körül a Bp. Zuglói templom orgonáját, ahol konzervatóriumi hallgatóknak, főiskolásoknak, ta­nulni kész művészeknek és érdek­lődőknek tartott rövid mesterkur­zust. Herbert Wulf, aki nem csak jónéhány zenei diplomával rendel­kezik (orgonaművész, zenetörté­nész, karmester...), hanem teoló­giát és bölcsészetet is tanult, átütő erővel segített megérteni a muzsi­kálás technikán túli lényegét. Nem a kottafejek száraz megvalósulását kereste, hanem a hitből, pozitív emberi értékekből fakadó, élő ze­nét mutatta be, amely valóban esz­köze lehet az igehirdetésnek, az emberek közötti hídverésnek, s az Isten felé forduló ember megnyílá­sának. Lenyűgöző pedagógiai ér­zékkel, s tartalmas humorral for­málta a rövid néhány óra alatt ta­nítványait, hallgatóit. Másnap este már ő maga ült ugyanazon hangszer mellé, hogy azok, akik tanultak tőle, s akik eleget tettek a szervezők hívásának, átélhessék egy szerény, de annál nagyobb művész zenei igehirdeté­sét. Nem sorolom, s elemzem most hosszan az elhangzott darabokat, csak ennyiben foglalom össze r nem mindennapos élmény volt. Él­mény, amely felemelt, élmény, amely elgondolkodtatott, élmény, amely feltöltött. Köszönet érte. (S hadd tegyem hozzá a külön örö­mömet: a Teológus Énekkar igen színvonalasan, igényesen megfor­mált darabokkal működött közre! - a karnagy Ördögh Endre volt). Köszönet illeti azokat is, akik ezeket az alkalmakat lehetővé tet­ték. E néhány nap által gazdagabb lett egyházunk zenei élete, s a kur­zus résztvevőin keresztül újabb embereket elérhetett az evangéli­kus egyházzene igazi lényege és tartalma. ifj. Hafenscher Károly VALLÁSI IRÁNYZATOK MAI VILÁGUNKBAN A teozófía Az ünnepi oltáron meggyújtott gyertyák, vagy máskor karácsonyfa fényei emlékeztetnek arra, amit Zakariás próféciájából, a Benedictus- ból, hallunk: „...meglátogat minket a naptá- madat a magasságból; hogy világosságot adjon azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában tengődnek, hogy a béke(sség) útjára igazítsa rá lábunkat.” (Lk 1,78-79.) S az emberiség ősi reménysége azután meg is valósul Jézus Krisz­tusban: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ... övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12.) A teozófia (= isteni bölcsesség, titkos istenis­meret) ezzel szemben ezoterikus* megoldással kecsegtet - ami ugyan csak a beavatottak szá­mára jelenti a reménység beteljesülését -, új kinyilatkoztatást, új megvilágosodást ígér, amikor az ember a valóság belső, lényegi oldalát kutatja. Azt állítja magáról, hogy megteremti minden vallás alapját, hogy megajándékoz a magasabb rendű szellem világgal való kapcso­lattal s ezen keresztül az embert hihetetlen lehe­tőségek birtokosává teszi. Számtalan titkos tanítás és tudomány alakult ki ennek szellemében, amibe ma nálunk is bele lehet kóstolni az ezoterika tanok iskolájában és Jósé Silva Agykontroll s Gyógyíthatsz c. köny­veiben (melyekben a teozófia es az antropozófia együtt jelentkezik). A teozófia tartalmazza a világszellemről, a lélekvándorlásról szóló taní­tást; a spiritizmus, a spiritualizmus, az okkul­tizmus sokféle válfaját. Minden vallás célját ösz- szegezni akarja, a teljes, az egész valóság megis­merését Ígéri (= holisztikus világnézet). Egy­részről magába olvaszt minden vallásalapítótól valamit (Buddhától, Mohamedtől, beavatottak­tól, „felavatottaktól”, megvilágosodottaktól, kiválasztottaktól), sőt még Jézus „cenzúrázott” tanításának is szorítottak némi helyet; másrész­ről azonban nagyonis átgondoltan támadják elsősorban a történeti egyhazakat: intézményei­ket és szolgálatukat. 1875-ben szervezte Jelena Petrovna Blavats- ky (1834-1891) az első teozófista csoportot New Yorkban. Később központjukat áthelyez­ték Indiába (Madraszba): Majd Annie Besaut lett a vezetőjük. Ebből a mozgalomból nőtt ki végül R. Steiner antropozófiája (amivel később még szeretnénk foglalkozni). A test az emberi „én”-nek a hüvelye. Az az üdvösség, ha az emberi lélek a szellemi dimen­zióba emelkedik fel. A (hús)testet és a lelket az aeteri test** köti össze. Az emberi léleknek hét rétege van. A léleknek a szellemi régiókban a teljes tökéletesség fölé kell emelkednie. Ebben a nagy szellemek (a logoszok) segítenek. A folya­mat különböző meditációkon, testi és lelki gya­korlatokon (pl. a jóga különböző formáin), be­avatási szertartásokon, magasabb rendű és tit­kos ismeretek megszerzésén keresztül megy vég­be. Szinkretista módon kapcsolódik mindehhez, amit az okkultizmussal és spiritizmussal kapcso­latban korábban megismertünk. A keresztyén bűnbánat-bűnbocsánat, Istennek Jézus Krisz­tusban megjelent kegyelme helyett az önmegvál­tást és önmegigazulást akarja biztosítani. Mivel ebben az irányzatban a vegetáriánus életmód kötelező, a humanista szemlélet divatos darabjai benne megtalálhatók, ezért a mai em­ber (tévesen) úgy érzi, hogy közel áll hozzá és segít rajta a teozófia. Nekünk azonban nincs szükségünk értelem feletti tudományokra, titkos istenismeretre, ha­nem csupán Isten igéjére, ahogy erre Quasimo- dogeniti vasárnapja is figyelmeztet: „...mint újszülött csecsemők, a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok,...” (lPt 2,2.) Rőzse István * ezoterikus: titkos, rejtett. Csak a beavatottak által érthető, csak számukra hozzáférhető. Csak a beavatot­tak, a kiválasztottak csoportján belül megismerhető. ** aeteri test: az ember halhatatlan „én”-je. A1VT A TTr f I / m ■ 1 J §

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents